Vattacukorúrfi
Már egy ideje itt vagyok, és még semmi érdemlegeset nem csináltam. És ez így nagyon nem jó. Valamit tényleg tennem kéne már, pedig semmi kedvem. El kéne kezdeni tanulni már, mert nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni. De most azt sem akarok. Tavasz van, jó idő, tökéletes arra, hogy a szabadban legyünk. A szabadban, és olvasunk. Ott legalább nem botlom bele a tesómba se, kivéve, ha ő is úgy gondolja, hogy a szabadban jobb lenni, és teljesen véletlenül összetalálkozunk. Ahhoz meg egyáltalán nincs kedvem.
Elindulok, kezemben egy könyvvel, gyorsan haladok, mert már sikerült megjegyeznem az útvonalat, és térképet is csináltam, ami persze még nem teljes, de majd, egyszer az lesz. Most szemüveg is van rajtam, amit amúgy ha lehet a szekrényem mélyére ások el, mert nagyon nem szeretem hordani. De néha muszáj. Például, ha olvasok, és hát ez most egy ilyen alkalom. Hogy még véletlenül se lássa meg senki a szemüveget, egy kalapot is a szemembe húzok, hogy csak én lássak, de mások ne lássák a szemem, és a szemüveget. Tökéletes.
Miközben lassan sétálok az úton, végig olvasom az egyik kedvenc könyvem. Jonathan Stroud Bartimaeus könyvsorozata fenomenális. Nagyon szeretem mind a négy részét, de a kedvencem akkor is az első része marad. Nagyon tetszik az egész történet, és a szereplők is. Már sokszor elolvastam, de nem tudom egyszerűen letenni. A sokadik alkalommal is ugyanolyan élvezetes, mint elsőnek.
Nem is igazán figyelek arra, hogy merre megyek, csak olvasok, és próbálok senkinek se nekimenni. Végül a Boglyas téren lyukadok ki, és úgy döntök, hogy itt megállok, s leülök az egyik szabad padra. Még a lábamat is felhúzom, hogy senkit se zavarjak meg, és tovább olvasom eme nagyszerű történetet.