Csongor

Az élet apró örömei. Igen, most, hogy lejöttem a faluba, és normális úton jutottam hozzá a kávémhoz, mondhatni helyreállt a lelki békém. Jó, ez azért enyhe túlzás, ugyanis míg itt vagyok, ez sosem fog bekövetkezni.
Persze, tudom, hogy amíg nem adok egy esélyt a helynek, nem is fog változni a véleményem, de én soha nem adok esélyt, miért változtatnék ezen? A kávé azért finom, bár a nyakam teszem rá, hogy csak azért esik ilyen jól, mert nem kellett szenvednem érte. A konyhában történteket feledném, úgy ahogy vannak, mégse tudom kiűzni az agyamból, és sehol egy pláza, hogy kivásárolhassam magam. Oké, nőiesen bevallom, hogy a ruhák enyhítenek a fájdalmamon, de nem teljesen, és van olyan mély sebem, amit még maga az idő sem tud begyógyítani, hacsak, valami csoda folytán el nem vesznek az emlékeim, vagy fel nem támad anyám, vagy nem látnám minden átkozott éjszaka magam előtt a jelentet. Az egyetlen emlékem ötéves koromból, hogy a szemem előtt ölik meg, hát nem valami bizalomgerjesztő igaz?
És még tovább sajnáltatnám magam, ha nem kényszerülnék megállásra. Körbe nézek, kétszer is, aztán gondolkodni kezdek, vajon mikor került ide ez a játszótér. Mert hogy most itt állok,  és fogalmam sincs, hogyan. Kell nekem elkalandozni egy idegen helyen...
- Most komolyan szívatsz?- motyogom sóhajtva, miközben az égnek emelem a tekintetem. Oké, túlteszem magam a hogy kerültem ide kérdésen, és rá térek a fontosabbra, hogy fogok én innen visszakeveredni? Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy takarodó előtt, mert nem leszek rosszul, ha azt a szabályt megszegem, és még egy büntetést is bevállalok, ha kikerülök innen. Találomra elindulok egy irányba, de azzal sem járok sikerrel, mert ugyanitt kötök ki.
Lehuppanok az egyik hintára, és összegzem magamban a tényeket. Nézem az utakat, de innen az összes egyformának tűnik, és így fogalmam sincs, melyiken jöttem. Ez annyira igazságtalan. Most a lehet legkomolyabban mondom, hogy gyűlölöm ezt a helyet, mióta itt vagyok, csak a rossz dolgok történnek velem, erre még el is tévedek. Bravissimo.
A táskámból előkotrom a cigim, és rágyújtok. Most nem érdekel, hogy közterület, és nem szabad, próbáljanak meg visszatartani, amennyi stressz felgyülemlett bennem, nem lesz egyszerű malőr, az már biztos.

RUHA

Csongor

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver.... Hát engem semmivel se verjen, mert esküszöm, visszaütök. Oké, ezt csak a kezdetleges dühroham mondatja velem, de úgy érzem, "húzzuk Ophelia agyát" nap van. Pardon, mit nap... hét, és ez egy cseppet sincs ínyemre. Mióta átléptem az a hülye határt, minden összecsapott felettem, visszatértek a rémálmok, és lehet akármilyen visszataszító a kisugárzásom, mindig belém botlik valaki,  és nekem mindig figyelnem kell arra, mikor, mit mondok. Konkrétan azt sem tudom, mikor került az nekem ekkora erőfeszítésbe. Ha még ez nem lenne elég, meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy varázsló vagyok, és itt kell tanulnom, plusz magamnak kell kezelnem a kávéfőzőt. Oké, ez lehet vicces, de nem jegyeztem meg, Endre hogy csinálta, és az utolsó próbálkozásom is csúfos kudarccal ért véget, a faluba meg nem járhatok ki folyton.
Így senki ne merjen felelősségre vonni azért, mert élek a káros szenvedélyeknek. Az még LaFonde-éknál is bocsánatos bűnnek számít.
Legalább nem fogsz elhízni.
Ennyivel, na meg egy vállvonással tudta le Gregory a dolgot, mikor megtalálta a dobozt a táskámba. Oké, csak papíron az apám, de őszintén... ennél egy cseppet többet vártam tőle, de végül is egy szavam nem lehet, hisz mindent megkapok tőle... amit pénzért lehet venni. Az egyéb szükségleteim, mint mondjuk, hogy a lányaként kezeljen, vagy legalább én érezzem magam családtagnak, ha egyszer sajátom már nincs, nos ezek őt hidegen hagyják. És pontosan ezért döntöttem úgy, hogy engem is mindenki más. Egyszerűen, ha ők nem mutatnak hajlandóságot aziránt, hogy többet akarjanak látni, mint amit mutatok, hát én sem fogom megerőltetni magam.
Az órámra siklik a tekintetem, mire dühösen fújtatok. Van körülbelül egy órám, hogy megússza ezt a kitérőt mindenféle következmény nélkül. Oltári. Persze a helyzet változatlan, akárhogy is forognak a kerekek, csak nem tudom, merre induljak el.
Ráadásul megint erre tart valaki, bár ez most talán szerencsés esetnek mondható. A srác ideér, és olyan kérdést tesz fel, amire a szemöldököm magasba szökik. Oké... ez... fura, és a nyakam ráteszem, ezt ő is látja rajtam.
- Öhm... nem, nem hiszem, viszont segítek megkeresni, ha cserébe elmondod nekem, hogy jutok a kastélyba- igen, ez még mindig jobban hangzik, mint bármi más, amiben a "segíts", vagy az "eltévedtem" szó szerepel. Legalább a büszkeségem megmarad.

Csongor

Látszólag nem tűnt fel neki, hogy momentán teljesen elveszett vagyok, ami szerencse, mert simán van bennem annyi düh, hogy kivételesen ne tudjam elrejteni, ami alapból nagyon is jól megy, nem hiába a rutin, meg az évek...
Egyetlen tizedmásodpercig tart, ahogy megrándul a szám. Igen, ez egy mosoly akart lenni, ami egy évbe, ha kétszer engedek meg magamnak, de tényleg vicces egy helyzet, mármint... na jó, inkább hagyjuk. A testtartásom még mindig merev, az arrogancia, a felsőbbrendűségre való hajlam, csak úgy lerí róla, pedig nem igazán érdekel az ilyesmi, csupán belém nevelték, ahogy sok más számomra haszontalan érzést, és megnyilvánulást is. De fel kell tennem magamban a kérdést, hogy itt mindenki ilyen? Látszólag neki sincs semmi gondja, és valahogy nem bírom elképzelni, hogy csak én legyek ennyire elcseszett. Akik eddig vettek körül..., nos azoknak csak akkor volt jó kedvük, ha tettek róla, és igen, néha én is beálltam a sorba...
Még mindig a srácra meredek, aki látszólag zavarban van. Tudom, most valamit kéne tennem, vagy kigúnyolni, vagy elkezdeni rosszul érezni magam, amiért ezt tettem vele, de semmi... az égadta világon semmi reakció nem mutatkozik felőlem. Már annyira megszoktam, hogy hidegen hagynak mások, hogy az ilyen helyzetekben nem tudok mit reagálni.
- Nekem jó- oltom el a cigim, és lassan állok fel az eddigi ülőhelyemről, hogy tartsam magam az ígéretemhez. Mert igen, akármennyire is hihetetlen, azt sosem szoktam megszegni, bár azt hozzátenném, hogy nem is gyakran folyamodok ilyesmihez, de mint most is látszik, olykor szükségszerű, és inkább leszek látszólag önzetlen, minthogy egy apró csorba is essen a büszkeségemen. Igen sekélyes vagyok, és még megannyi jelzőt aggathatnának rám, de csakis én tudom, hogy azoknak többsége alaptalan.
- Igen, bár még csak úgy 3 napja, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megutáljam, de sajnos, ha nincs véletlenül egy Prágába szóló repülőjegy nálad, egy darabig itt is maradok- most kivételesen eszem ágában sincs elrejteni a keserűséget a hangomból. Aztán érzem meg, hogy engem néz, így miután rendezem a vonásaim én is rátekintek. Oké, most én jövök... elvileg, de mégis mit kérdezhetnék egy idegentől?
- Öhm.... erre nincs- vonom meg a vállam, mert ez jobb ötletnek tűnik, mint az, hogy még az is kiderüljön, hogy nem a kiváló kommunikációs képességemről vagyok híres, ami megint nem igaz, mert bizonyos körökben teljesen otthonosan mozgok, de van egy olyan sejtésem, őt nem érdeklik az e-havi divattippek, sem a lecsúszott politikusokról szóló pletykák.

Igazgató Úr
március 20.
10:50

Csendben ballagok az igazgató mögött, magamban elkönyvelve, hogy ezt is túléltem. Gyanítom, hogy az egészből szinte semmit nem fogtam fel, még azt se sikerült igazán, amiért idekeveredtem. Viszont én pont azt a nézetet vallom, hogy jobb az ilyesmin nem agyalni, az soha nem vezet jóra, ráadásul.... majd csak lesz valahogy. Egyszerűen nem akarok gondolkodni, most jó ez az üresség, mármint voltaképp tényleg nem érzek semmit, talán, mert még mindig sokkban vagyok, talán mert az érzelmeim is úgy döntöttek, kár rám pazarolniuk magukat, mindenesetre, örülnék, ha megmaradna ez a tompaság.
Ha most előszedném valahonnan a poénosabbik énem, tök büszkén járkálnék, és hangoztatnám, hogy legalább én nem vagyok kis pályás. A suli házirendjét megszegni... ugyan már, mi az? Nem, egy fő szabályt áthágni, na az viszont szól egy nagyot. Még se érzem ettől többnek, vagy menőbbnek magam, sőt... mintha még az átlagnál is szerencsétlenebbek lennék.
Nem azzal van bajom, hogy az egyetlen embert, aki bárhogy is nézzük az egyetlen biztos pont volt az életembe, kivágtam a csukott ablakon, még csak az sem foglalkoztat igazán, milyen módszerrel. Az aggaszt igazán, amilyen állapotban tettem. Így még soha nem sikerült elvesztenem a fejem. Vágtam már vázát a falhoz, sőt egy szobát is rendeztem már át, de eddig még sose féltem.... magamtól. A legszörnyűbb az egészben, hogy hiába cukkolásnak szánta a szavakat Gregory, tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ha nem teszek valamit, én is könnyen olyanná válhatok.
Az igazgató hangja térít vissza a jelenbe, én meg vállat vonva követem, és leülök a padra. Nem elég a tortúra, amit ott bent átéltem - valamiért szinte a bálnák kihalását is rám akarták fogni, amíg Wickler bá' meg nem jött- most még ez is. Azért egy felem, még ha titokban is, és elenyésző részben, azért reménykedett abban, hogy innentől kezdve búcsút mondhat a varázserejének - hallottam, hogy ez is előfordul-, hisz ez az egész emiatt van, és meg... nos, valljuk be, mióta megtudtam, hogy varázsló vagyok, másra sem vágyok jobban. Az épületet fixírozom, ahol töménytelen őszhajszálnak lehetnék friss tulajdonosa, ha abban a korban lennék, de nem... még csak tizenhat vagyok. Ez így elég szánalmas, és a nyakam ráteszem, ha ez kitudódna, sokan elkönyvelnék annak, hogy feltűnési viszketegségben szenvedek, és nem érem be azzal, hogy a suli szabályai felett szemet hunyjak - amit amúgy megteszek, ha úgy tartja a kedvem-, hanem nekem muszáj egy fő szabályt is áthágnom.
Csak akkor fordulok az igazgató felé, mikor megkérdezi, hogy érzem magam. Bizalmatlanul méregetem, nem értem, mire akar kilyukadni, vagy csak tényleg nehezemre esik feldolgozni, hogy akad vakalaki, akit érdekelnek ezek az apróságok.
- Sehogy.... jelenleg az érzelmeim kikapcsoltak- vállat vonva válaszolok, mert mégse vághatom a fejéhez, hogy mi köze van hozzá, mikor neki köszönhetően ülhetek most itt, Igen, talán valami hálaféle lappang bennem valahol.
- Honnan tudta, hogy gázban vagyok?- kérdezem meg pár perc kínos csend után. Nincs kedvem beszélgetni, ez látszik is rajtam, mert... nos, nem igazán van szómenésem, viszont ez tényleg érdekel. Valahogy azt nem bírom elképzelni, hogy van egy GPS-e, amit fixírozva tudja meg, ki, hol, mit csinál.

Fura, hogy már-már idillikusan nyugodt vagyok, persze valahol mélyen tudom, hogy ezt még meg fogom bánni, de jelenleg nincs se kedvem, se erőm, hogy ilyesmin agyaljak.
- Nem akartam, hogy ez legyen....- motyogom alig hallhatóan, miközben a talajt fürkészem. Nem akarok az igazgatóra nézni, félek attól, amit láthatnék, ami egy normális ember véleménye lenne rólam.
- Én csak.... olyan vagyok, mint... ő-  nyelek egy nagyot, és akadozva ejtem ki a szavakat. Ringathatom magam abban a tényben, hogy ez nincs így, attól még nem egyszer pofán fog vágni a valóság. Ő is megmondta, és tudtam is, most mégis úgy érzem, hogy talán ez a legnagyobb hibám. Igen, vigasztalnia kéne a ténynek, hogy legalább nem öltem meg, attól még a helyzet kevésbé lesz súlyos, és, ha csak belegondolok abba, mi lesz, ha jobban lesz.... összerezzenek, és legyűröm magamban a kényszert, hogy menten elbőgjem magam, ezt legalább már tökéletesen tudom kontrollálni.
- Nincs szükségem senkire- vágom rá egyből. Még csak az hiányzik, hogy megint rajtam fitogtassa valaki a hatalmát, és amúgy se vagyok egy ocsmány váza, amit kézről kézre adogathatnak. Nem mellesleg, még két év, és nagykorú leszek, és tudom, hogy egyedül jobb.
Nem reagálok arra, hogy mit szabadna, és mit nem tenni. Tudom, hogy nem normális ez, mégis ez van. Attól még nem változik semmi, de legalább megtudtam, hogy a férgek szívósak. Nem, cseppet sem bánom, amit tettem, csak azt, ahogy, meg azt, hogy nem tudtam magam visszafogni. Mindig ment, leszámítva egy esetet, azt hittem... most se lesz másként. Szépen lenyelem, és visszajövök, de nem.
- Csak a nagybátyám testvérét ismerem, Pierret, és az is biztos, hogy nem fog a közelembe jönni- a hangom kellően határozott ahhoz, hogy az igazgató belássa, ebben az álláspontomban nem fog tudni megingatni. Tudom, hogy ő sem különb tőle. Talán még rosszabb is, és eszem ágában sincs hagyni, hogy bármi köze legyen hozzám. Épp elég, hogy a francia maffia unokahúga vagyok, oké ez cseppnyi túlzás, bár.... sose érdekeltek annyira Grégorie dolgai, lehet beletrafáltam.
- Nézze, még két év, és nagykorú leszek, nem lehetne, hogy ne legyen köze senkinek hozzám?- az lenne a legideálisabb, mert mióta az eszemet tudom arra vágyok, hogy csak én legyek.

Az érintésre a testem egyből reagál, még ha én nem is vagyok teljesen itt. Pillanatok alatt rezzenek össze, és ülök távolabb, kellő helyet hagyva közöttünk. Még normális állapotomban is nehezen viselem el, nem hogy most.
- De igaza van, jóval azelőtt tudtam, mielőtt ő a fejemhez vágta- magyarázom meg neki. Azért valahol mélyen jól esik ezt hallani, de valljuk be, hiába igazgató, ő annyira nem tudja, mi volt otthon, főleg nem mielőtt ide kerültem. Én már rég tudtam, hogy ha másban nem is, a hangulatingadozásaimban hasonlítok rá, csak... csak azt hittem, tudok tenni azért, hogy ne legyek ő. Hát bebizonyítottam, hogy nem.
Inkább nem szólok semmit, mert eszem ágában sincs vitatkozni. Hogy is van? Ízlések és pofonok. Márpedig én úgy látom, hogy egyedül mégis jobb. Persze tudva a tényt, hogy ha akarnék, tudnék kihez fordulni, könnyű ezt állítani, de ismerem magam, és vagyok annyira makacs, hogy ezt soha ne tegyem meg. Nem én leszek az, aki mások nyakán fog lógni a bajaival.
Persze, miért is működne úgy valami, hogy az nekem is jó legyen? Bár a lehetőség, amit az igazgató úr felkínál még nem is annyira vészes, mármint... még mindig jobb, mint a másik nagybátyámnál kikötni.
- Ebbe még bele is tudnék nyugodni- szólalok meg halkan némi agyalás után. Végtére is mi változna? Azon kívül, hogy így van némi esélyem arra, hogy Grégorie nem fog elrángatni, ha kijön, mert tudom, hogy képes lenne rá. Még sose szálltam szembe vele, így el tudom képzelni, mennyire ki lesz majd bukva.
- Tényleg. Talán ez a legjobb lehetőség, a kastélyt úgyis sikerült már... megkedvelnem- nézek magam elé, mert azért emlékszem rá, mennyire utáltam eleinte. Még csak a tény se lomboz le, hogy ha úgy vesszük, árva lettem, nekem így is tökéletes.

Anyu *-*

El sem hiszem, hogy Lyra belement ebbe. Mert az oké, hogy én még mindig szeretek pénzt költeni, meg összevenni minden hülyeséget, na de , hogy ő is... ez azért meglepett. Bár kétlem, hogy annyira rajongna érte, mint én, minden esetre tök jó lesz kiruccanni.
Ha már lementem Vandához, úgy döntöttem, ott is ragadok, így nem tart sokáig a Vasútra érnem. Kezembe a pohár kávé, mert anélkül sehová nem mozdulok, főleg nem reggel. Tudom, hogy már így is késésben vagyok, ezért megszaporázom a lépteim. Igen, megint nincs időm engedélyt kérni, de csak nem veszik érte a fejem, ha meg még is.... hát így jártam. Szerencsére a hajam megint vörös, így legalább elkerülöm a fürkésző pillantásokat, nem értem, sokaknak miért nem tetszett a "papagáj fej", szerintem jól nézett ki.
A vasúton megpillantom Lyrát, el is húzom a szám, mert saját példámból kiindulva, nem hiszem, hogy sokan szeretnének várakozni.
- Ííí, bocsi. Sokat vártál?- "köszönök", miközben bűnbánón tekintek rá. Nem, meg sem fogalmazódik bennem, hogy nem tűnt volna fel neki, nem mentem este vissza az Üvegházba.
- Vandánál  voltam.... öhm Dobrai Vanda, szellemtan tanár... és az unokanővérem- vonok vállat, mert illene azért valami magyarázatot adni. Persze sose titkoltam a dolgot, egyszerűen, nem éreztem késztetést aziránt, hogy úton útfélen hangoztassam, meg hát, tényleg nem sok közük van hozzá. Lyra viszont más.
- Oké, nem egy Kon, de hidd el, tök jó fej, majd egyszer bemutatlak neki- vigyorgok rá, miközben a sárkányos karkötőm birizgálom. Imádom, hogy mindig bele tud trafálni, mi tetszik.

Lyra

Igazán lehetne jobb idő, csak ma... ez olyan nagy kérés? Bár, hol érdekli az időjárást, hogy épp rászánom magam arra, kimozduljak Bagyolfalváról. Tudom, elméletileg rettegnem kéne, vagy valami hasonló, de nem megy, még annak ellenére se, hogy tudom, nagybátyám elhagyta kórházat, ráadásul őszinte sajnálatomra, épen.
Viszont tudom Grégoriról, hogy nincs az a bosszúvágy, ami kimozdítaná őt Marseille-ből, tehát amíg én nem megyek a közelébe, addig minden rendben. Legalább is... reménykedem. Még sose vágtam ki a csukott ablakon, így tényleg csak bízni tudok abban, hogy nem veszi a fáradtságot arra, hogy kimozduljon megbosszulni.
Lyra már ott vár, el is szégyenlem magam, de mit tehetnék? Vandánál jó lenni, ott tényleg önmagam lehetek mindenféle szemrehányás és ferde szemek nélkül. Talán ennek köszönhető, hogy nem süppedek el az önsajnálatomban, hogy most már belátom, van egy biztos pont... nekem ennél sose kellett több. Lyrának nyújtom a kávés poharam, ez már amolyan bevett szokás. Ráadásul ez még finomabb is, vétek lenne kihagyni.
- Hát igen, eddig nem hangoztattam, mert nem akartam, hogy baja legyen, aztán meg... amúgy se verek nagy dobra semmit. Nem tudom, Kon biztos nem készít tojásfát Húsvétra- nevetem el magam, teljesen  megnyugodva, hogy Lyra nem fogja a fejem venni. Persze az én fészkem, az tűnjön onnan, ki érti Vandát.
Hálás mosollyal vettem el a jegyet, közben megrökönyödve, hogy én vajon erre miért nem gondoltam. Már pedig... ha vonatozni akarunk, nem ártana jegy is ugyebár.
Fel is szállunk, én meg elkönyvelem, már nincs visszaút. Talán, de csak talán nem ártott volna megjegyzést tenni, miszerint én elhagyom a kastélyt, de áááá, mégis mi történhetne?
Oké, ez fura. Normál esetben szemközt röhögném azt, aki ilyesmivel áll elő, de tudom, hogy a prefektus nem csak azért mondja, mert rám akar ijeszteni, vagy mit tudom én, szóval biccentek.
Oké, tudom, hogy ott az egyességünk, de efelett most nem tudok szemet hunyni. Végtére is, nekem kellene menekülőre fogni, így talán jogosan szeretném tudni, hogy mitől.
- Figyelj? Én megfogadtam, hogy nem faggatózok, de ez mégis... Valami gáz van? mert tudod, mugli területen nem nagyon ronthatnak ránk, vagy ha mégis, annak aztán rossz vége lesz. Én tudom. Tudod, nemrég volt egy tárgyalásom, mert kilöktem a nagybátyám a csukott ablakon... varázslattal, csoda, hogy nem csaptak ki. Viszont ez, hogy meneküljek... mi elől?- fürkészem Lyrát, bár nem nagyon hiszem, hogy annyira szeretne róla beszélni. Azon viszont meglepődök, hogy belőlem milyen könnyen buktak ki a szavak. Naná, Vanda jótékony hatása.

Lyra

- Aha, igen... kis titok- mosolyodok el halványan, miközben érzem, hogy megyek egyre összébb. Ha van egy ember, akinek tudod, hogy elmondhatnál bármit, nem ítélne el, és rosszul érzed magad tőle, mert nem mondod el, és benyög egy ilyet, majd érzed, milyen rossz is az. Már pedig... én szívesen mesélnék Lyrának, mert ha még nem is érdekelné, tudom, hogy meghallgatna, nem küldene el, és hát... ha már egyszer barátok vagyunk.
- Szegény elsősök- kuncogok én is, mindenféle együttérzés nélkül. Általában teljes mértékben hidegen hagy mások nyomora, így ezen nem kell ám meglepődni, meg ahogy látom, Lyrát se nagyon rengeti meg, hogy a rokona ilyesmire vetemedik.
Felszállva a vonatra, olyan instrukciót kapok, ami engem is arra késztet, hogy gondolkodás nélkül beszéljek, mert amúgy... átgondolnám én ezt, de most hirtelen csúsznak ki a szavak a számon, talán jobb is így, nincs görcs, nem érezem tőle feszélyezve magam.
- Aha, oké. A nagybátyám, nos... emlékszel  apályán, mikor a kezemet kötötted? Tuti, hogy láttad a hegeket, meg a vágásokat. Nem, nem vagyok emós, nem szándékozom az erem vágni meg hasonlók, ezt ő tette. Hat éven keresztül tűrtem, aztán a szünetbe hazamentem, és mikor ezt kaptam, besokalltam- tűröm el a frufum, mert a homlokomon még látszik a kitérőm nyoma.
- Varázslattal küldtem ki, míg ő nem varázsló, és mugliterületen élt, szóval megszegtem egy törvényt, azt hiszem- pár pillanatig egy elégedett mosoly kúszik  az arcomra, mert mondhatni, tizenhat évesen priuszom van, az azért menő, bárhogy is nézzük.
- Ha az igazgató nem jelenik meg - máig nem értem, honnan tudott róla- engem valószínűleg kicsapnak- húzom el a szám,mert ez meg a kellemetlenebbik része az egésznek.
- Rendben, de figyelj? Nem kellesz ahhoz te, hogy bajba keveredjek, ha meg olyan helyzetbe kerülnénk, lesheted, hogy magadra hagylak. Mugliterületen meg tudom védeni magam, idegenektől főleg... tudod, krav magát tanultam- azt nem tudom, ez mennyit mond neki, ha nem érti, valószínűleg úgyis kérdez, én meg örömmel mesélem el neki, hogy akár két pillanat alatt meg tudnék ölni valakit, na nem mintha  ez lenen életem mozgatórugója. Viszont, jobb ha tisztában van vele, ha szorul a hurok, nem én fogok megfutamodni, legalább is... amíg ő se teszi, én se fogom. Azon kívül nem faggatom tovább.
- De azért ezek szép kilátások nem? Úgy indulunk el "kirándulni", hogy ott libeg előttünk, lehet, nem térünk vissza. Ilyenkor nem tudom eldönteni, vagy nagyon bátrak vagyunk, vagy nagyon hülyék- persze eszem ágában sincs visszakozni, és kiugrani a mozgó vonatból, mert már nincs visszaút, na meg, legalább nem mondhatom el, hogy szét untam az agyam.

Mr. Loughin

- Pff- roppant hosszadalmas, és felettébb kulturált megnyilvánulásom, mikor meglátom AZT a helyet. Utoljára Wicklerrel voltam itt, most megmutatom, hogy nagy lány módjára, magam is el tudok jönni. Főleg azért, mert bár a szívembe nőtt az igazgató, nincs semmi kedvem a kedves, és illedelmes megnyilvánulásaihoz.
Elgyúrom a cigim - mert engem nem érdekel, hogy nem vagyok tizennyolc, na jó.... meg amúgy sok más se-, és zsebre vágott kézzel masírozok be, tipikus olyan arckifejezéssel, mint aki a saját akasztására indul. A minisztérium, meg én sose leszünk jóban, ezt így lassan tizennyolc évesen kinyilvánítani elég necces, de én tudom, hogy így lesz.
Ki gondolta volna, hogy ennyi balhé lesz azzal, ha kivágom a nagybátyám a csukott ablakon. Vélhetőleg, ha nem mugli terülten varázsoltam volna, tojnának az egészbe, de így, hogy megszegtem egy törvényt, gondolom, örülhetek, ha ennyivel megúszom. Most meg bizonygathatom, hogy nem vagyok ön-és közveszélyes terrorista hajlamokkal megáldva, hurrá. Sőt, megnyugtatok mindenkit, még a hatalomvágy se kerített uralma alá.
Egyenesen a már ismerős ajtóig masírozok, a fejemen még mindig a napszemüvegem- ezzel kerülöm el a közvetlen szemkontaktust-, és egy hatalmas gömböt készülök fújni a rágómmal. Az öltözékem.... nos, ha azt mondom, simán visszavihetnének a sintértelepre, vagy egy hajléktalan szállóba, nem hazudok, de míg eleinte, csak másokat hecceltem vele, mostanra egész megszerettem ezt a kukából szalajtott stílust, szóval marad. A bakancsom már kopott, itt-ott el is van szakadva, de ez mellékes. A gatyám tele szögecsekkel, mert az aztán marha bizalom gerjesztő, és a hajam már szőkén virít. Lényegében az összes érdemleges színt kipróbáltam már, és eldöntöttem, maradok ennél.
Elcsodálkozok, hogy most nincsenek annyian, konkrétan két pasit látok, közülük az egyiket szimplán fellógatnám- igen, hozzá indultam-, a másikat, viszont nem ismerem.
- Üdv- állok meg, majd a falnak dőlök. Igazából nem foglalkoztat annyira, miről diskuráltak, csak túl akarok lenni a kötelező körökön.
- Ophelia, jó napot neked is- a férfi hangja artikulált, és tipikusan olyan él van benne, ami azt mutatja, ő is valami hasonló üdvözlést várt tőlem, hát sorry. Megvonom a vállam, és inkább a másik férfit fixírozom, mivel még nem láttam, érdekesnek találom... legalább is most még.

Mr. Loughlin

Ma kimondottan elememben vagyok, ami azt illeti. Ezzel csak az a baj, hogy vélhetőleg nagyon rossz ember tűréshatárát fogom feszegetni, na de... egyszer élünk, nem?
Igazából a bájgúnárt se láttam sokszor, de az a pár alkalom, amit együtt töltöttünk, épp elég volt nekem. Fojt a duma, a mégis hogy képzelem ezt -től elkezdve a bezzeg az én időmben -ig, így se sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magam. Pedig éreztem, csak nem ő az oka, hanem drága nagybátyám. Hiába fogtam fel, emésztettem meg, és hitettem el már magammal is, hogy a szavak csak azért hagyták el a száját, hogy engem bosszantson, mégis tudom, ha elszakad a cérna, vagy nem vigyázok, én is arra az útra léphetek, és tényleg olyan leszek, mint ő. Benne és bennem az egyetlen közös a indulatosságunk, és a lobbanékonyságunk volt, neki mellette volt egy isten király komplexusa, nekem meg.. nos, már akkor is lázadtam, amennyire mertem. Na, az forrt ki mára teljesen. Már nincs kitől tartanom, azzal, hogy Gregory felbőszített, elintézte, hogy lekerüljön a keze rólam, így én is megkaptam, amit akartam. Sose voltak nagyra törő vágyaim, jobbára mindent megkaptam, még azt is, amire szükségem se volt, mert az anyagi helyzete megengedte, sőt... csak arra vágytam, hogy végre önálló lehessek, most azt is vagyok, bár még mindig vannak bizonyos korlátok, de azokkal elboldogulok.... már amikor.  
Tulajdonképp azzal sincs különösebb bajom, hogy időközönként ide kell járnom, hogy a férfi aztán nyugodtan tudjon aludni, abban a tudatban, hogy nem futkározik egy szadista állat az utcákon.
Próbálom megfejteni, ki lehet a másik alak. A tablóját láttam, vagyis őt egy tablón... a rellonban, hmmm.. rokonlélek? Na, jó, ez erős túlzás, mert én nem igazán vagyok az a színtiszta zöld, de jó úton haladok.
- Hali, hát te mit követtél el?- kérdezek rá, vigyororral a képemen. Hát akkor tegeződjünk, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez neki tetszeni fog, de majd csak szóvá teszi. A hájas arcát elnézve meg már megérte. Ahogy hirtelen lesz fehér, aztán vált át pirosra... hát nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a röhögés.
- Pardon, akarom mondani... örvendek a találkozásnak, én Ophelia LaFonde vagyok, mugliterületen varázsoltam, ezért két havonta együtt kell lógnom eme bájos úriemberrel- itt látványosan a hájas felé mutatok, aki még a levegőt is félrenyelte, ezért krákogásba kezd.
- Kihagytam valamit?- kérdezem ártatlan hangon, még a pilláim is megrebegtetem. Mondtam én, hogy elememben vagyok.