Csongor

Az élet apró örömei. Igen, most, hogy lejöttem a faluba, és normális úton jutottam hozzá a kávémhoz, mondhatni helyreállt a lelki békém. Jó, ez azért enyhe túlzás, ugyanis míg itt vagyok, ez sosem fog bekövetkezni.
Persze, tudom, hogy amíg nem adok egy esélyt a helynek, nem is fog változni a véleményem, de én soha nem adok esélyt, miért változtatnék ezen? A kávé azért finom, bár a nyakam teszem rá, hogy csak azért esik ilyen jól, mert nem kellett szenvednem érte. A konyhában történteket feledném, úgy ahogy vannak, mégse tudom kiűzni az agyamból, és sehol egy pláza, hogy kivásárolhassam magam. Oké, nőiesen bevallom, hogy a ruhák enyhítenek a fájdalmamon, de nem teljesen, és van olyan mély sebem, amit még maga az idő sem tud begyógyítani, hacsak, valami csoda folytán el nem vesznek az emlékeim, vagy fel nem támad anyám, vagy nem látnám minden átkozott éjszaka magam előtt a jelentet. Az egyetlen emlékem ötéves koromból, hogy a szemem előtt ölik meg, hát nem valami bizalomgerjesztő igaz?
És még tovább sajnáltatnám magam, ha nem kényszerülnék megállásra. Körbe nézek, kétszer is, aztán gondolkodni kezdek, vajon mikor került ide ez a játszótér. Mert hogy most itt állok,  és fogalmam sincs, hogyan. Kell nekem elkalandozni egy idegen helyen...
- Most komolyan szívatsz?- motyogom sóhajtva, miközben az égnek emelem a tekintetem. Oké, túlteszem magam a hogy kerültem ide kérdésen, és rá térek a fontosabbra, hogy fogok én innen visszakeveredni? Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy takarodó előtt, mert nem leszek rosszul, ha azt a szabályt megszegem, és még egy büntetést is bevállalok, ha kikerülök innen. Találomra elindulok egy irányba, de azzal sem járok sikerrel, mert ugyanitt kötök ki.
Lehuppanok az egyik hintára, és összegzem magamban a tényeket. Nézem az utakat, de innen az összes egyformának tűnik, és így fogalmam sincs, melyiken jöttem. Ez annyira igazságtalan. Most a lehet legkomolyabban mondom, hogy gyűlölöm ezt a helyet, mióta itt vagyok, csak a rossz dolgok történnek velem, erre még el is tévedek. Bravissimo.
A táskámból előkotrom a cigim, és rágyújtok. Most nem érdekel, hogy közterület, és nem szabad, próbáljanak meg visszatartani, amennyi stressz felgyülemlett bennem, nem lesz egyszerű malőr, az már biztos.

RUHA

Csongor

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver.... Hát engem semmivel se verjen, mert esküszöm, visszaütök. Oké, ezt csak a kezdetleges dühroham mondatja velem, de úgy érzem, "húzzuk Ophelia agyát" nap van. Pardon, mit nap... hét, és ez egy cseppet sincs ínyemre. Mióta átléptem az a hülye határt, minden összecsapott felettem, visszatértek a rémálmok, és lehet akármilyen visszataszító a kisugárzásom, mindig belém botlik valaki,  és nekem mindig figyelnem kell arra, mikor, mit mondok. Konkrétan azt sem tudom, mikor került az nekem ekkora erőfeszítésbe. Ha még ez nem lenne elég, meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy varázsló vagyok, és itt kell tanulnom, plusz magamnak kell kezelnem a kávéfőzőt. Oké, ez lehet vicces, de nem jegyeztem meg, Endre hogy csinálta, és az utolsó próbálkozásom is csúfos kudarccal ért véget, a faluba meg nem járhatok ki folyton.
Így senki ne merjen felelősségre vonni azért, mert élek a káros szenvedélyeknek. Az még LaFonde-éknál is bocsánatos bűnnek számít.
Legalább nem fogsz elhízni.
Ennyivel, na meg egy vállvonással tudta le Gregory a dolgot, mikor megtalálta a dobozt a táskámba. Oké, csak papíron az apám, de őszintén... ennél egy cseppet többet vártam tőle, de végül is egy szavam nem lehet, hisz mindent megkapok tőle... amit pénzért lehet venni. Az egyéb szükségleteim, mint mondjuk, hogy a lányaként kezeljen, vagy legalább én érezzem magam családtagnak, ha egyszer sajátom már nincs, nos ezek őt hidegen hagyják. És pontosan ezért döntöttem úgy, hogy engem is mindenki más. Egyszerűen, ha ők nem mutatnak hajlandóságot aziránt, hogy többet akarjanak látni, mint amit mutatok, hát én sem fogom megerőltetni magam.
Az órámra siklik a tekintetem, mire dühösen fújtatok. Van körülbelül egy órám, hogy megússza ezt a kitérőt mindenféle következmény nélkül. Oltári. Persze a helyzet változatlan, akárhogy is forognak a kerekek, csak nem tudom, merre induljak el.
Ráadásul megint erre tart valaki, bár ez most talán szerencsés esetnek mondható. A srác ideér, és olyan kérdést tesz fel, amire a szemöldököm magasba szökik. Oké... ez... fura, és a nyakam ráteszem, ezt ő is látja rajtam.
- Öhm... nem, nem hiszem, viszont segítek megkeresni, ha cserébe elmondod nekem, hogy jutok a kastélyba- igen, ez még mindig jobban hangzik, mint bármi más, amiben a "segíts", vagy az "eltévedtem" szó szerepel. Legalább a büszkeségem megmarad.

Csongor

Látszólag nem tűnt fel neki, hogy momentán teljesen elveszett vagyok, ami szerencse, mert simán van bennem annyi düh, hogy kivételesen ne tudjam elrejteni, ami alapból nagyon is jól megy, nem hiába a rutin, meg az évek...
Egyetlen tizedmásodpercig tart, ahogy megrándul a szám. Igen, ez egy mosoly akart lenni, ami egy évbe, ha kétszer engedek meg magamnak, de tényleg vicces egy helyzet, mármint... na jó, inkább hagyjuk. A testtartásom még mindig merev, az arrogancia, a felsőbbrendűségre való hajlam, csak úgy lerí róla, pedig nem igazán érdekel az ilyesmi, csupán belém nevelték, ahogy sok más számomra haszontalan érzést, és megnyilvánulást is. De fel kell tennem magamban a kérdést, hogy itt mindenki ilyen? Látszólag neki sincs semmi gondja, és valahogy nem bírom elképzelni, hogy csak én legyek ennyire elcseszett. Akik eddig vettek körül..., nos azoknak csak akkor volt jó kedvük, ha tettek róla, és igen, néha én is beálltam a sorba...
Még mindig a srácra meredek, aki látszólag zavarban van. Tudom, most valamit kéne tennem, vagy kigúnyolni, vagy elkezdeni rosszul érezni magam, amiért ezt tettem vele, de semmi... az égadta világon semmi reakció nem mutatkozik felőlem. Már annyira megszoktam, hogy hidegen hagynak mások, hogy az ilyen helyzetekben nem tudok mit reagálni.
- Nekem jó- oltom el a cigim, és lassan állok fel az eddigi ülőhelyemről, hogy tartsam magam az ígéretemhez. Mert igen, akármennyire is hihetetlen, azt sosem szoktam megszegni, bár azt hozzátenném, hogy nem is gyakran folyamodok ilyesmihez, de mint most is látszik, olykor szükségszerű, és inkább leszek látszólag önzetlen, minthogy egy apró csorba is essen a büszkeségemen. Igen sekélyes vagyok, és még megannyi jelzőt aggathatnának rám, de csakis én tudom, hogy azoknak többsége alaptalan.
- Igen, bár még csak úgy 3 napja, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megutáljam, de sajnos, ha nincs véletlenül egy Prágába szóló repülőjegy nálad, egy darabig itt is maradok- most kivételesen eszem ágában sincs elrejteni a keserűséget a hangomból. Aztán érzem meg, hogy engem néz, így miután rendezem a vonásaim én is rátekintek. Oké, most én jövök... elvileg, de mégis mit kérdezhetnék egy idegentől?
- Öhm.... erre nincs- vonom meg a vállam, mert ez jobb ötletnek tűnik, mint az, hogy még az is kiderüljön, hogy nem a kiváló kommunikációs képességemről vagyok híres, ami megint nem igaz, mert bizonyos körökben teljesen otthonosan mozgok, de van egy olyan sejtésem, őt nem érdeklik az e-havi divattippek, sem a lecsúszott politikusokról szóló pletykák.

Anyu *-*

El sem hiszem, hogy Lyra belement ebbe. Mert az oké, hogy én még mindig szeretek pénzt költeni, meg összevenni minden hülyeséget, na de , hogy ő is... ez azért meglepett. Bár kétlem, hogy annyira rajongna érte, mint én, minden esetre tök jó lesz kiruccanni.
Ha már lementem Vandához, úgy döntöttem, ott is ragadok, így nem tart sokáig a Vasútra érnem. Kezembe a pohár kávé, mert anélkül sehová nem mozdulok, főleg nem reggel. Tudom, hogy már így is késésben vagyok, ezért megszaporázom a lépteim. Igen, megint nincs időm engedélyt kérni, de csak nem veszik érte a fejem, ha meg még is.... hát így jártam. Szerencsére a hajam megint vörös, így legalább elkerülöm a fürkésző pillantásokat, nem értem, sokaknak miért nem tetszett a "papagáj fej", szerintem jól nézett ki.
A vasúton megpillantom Lyrát, el is húzom a szám, mert saját példámból kiindulva, nem hiszem, hogy sokan szeretnének várakozni.
- Ííí, bocsi. Sokat vártál?- "köszönök", miközben bűnbánón tekintek rá. Nem, meg sem fogalmazódik bennem, hogy nem tűnt volna fel neki, nem mentem este vissza az Üvegházba.
- Vandánál  voltam.... öhm Dobrai Vanda, szellemtan tanár... és az unokanővérem- vonok vállat, mert illene azért valami magyarázatot adni. Persze sose titkoltam a dolgot, egyszerűen, nem éreztem késztetést aziránt, hogy úton útfélen hangoztassam, meg hát, tényleg nem sok közük van hozzá. Lyra viszont más.
- Oké, nem egy Kon, de hidd el, tök jó fej, majd egyszer bemutatlak neki- vigyorgok rá, miközben a sárkányos karkötőm birizgálom. Imádom, hogy mindig bele tud trafálni, mi tetszik.

Lyra

Igazán lehetne jobb idő, csak ma... ez olyan nagy kérés? Bár, hol érdekli az időjárást, hogy épp rászánom magam arra, kimozduljak Bagyolfalváról. Tudom, elméletileg rettegnem kéne, vagy valami hasonló, de nem megy, még annak ellenére se, hogy tudom, nagybátyám elhagyta kórházat, ráadásul őszinte sajnálatomra, épen.
Viszont tudom Grégoriról, hogy nincs az a bosszúvágy, ami kimozdítaná őt Marseille-ből, tehát amíg én nem megyek a közelébe, addig minden rendben. Legalább is... reménykedem. Még sose vágtam ki a csukott ablakon, így tényleg csak bízni tudok abban, hogy nem veszi a fáradtságot arra, hogy kimozduljon megbosszulni.
Lyra már ott vár, el is szégyenlem magam, de mit tehetnék? Vandánál jó lenni, ott tényleg önmagam lehetek mindenféle szemrehányás és ferde szemek nélkül. Talán ennek köszönhető, hogy nem süppedek el az önsajnálatomban, hogy most már belátom, van egy biztos pont... nekem ennél sose kellett több. Lyrának nyújtom a kávés poharam, ez már amolyan bevett szokás. Ráadásul ez még finomabb is, vétek lenne kihagyni.
- Hát igen, eddig nem hangoztattam, mert nem akartam, hogy baja legyen, aztán meg... amúgy se verek nagy dobra semmit. Nem tudom, Kon biztos nem készít tojásfát Húsvétra- nevetem el magam, teljesen  megnyugodva, hogy Lyra nem fogja a fejem venni. Persze az én fészkem, az tűnjön onnan, ki érti Vandát.
Hálás mosollyal vettem el a jegyet, közben megrökönyödve, hogy én vajon erre miért nem gondoltam. Már pedig... ha vonatozni akarunk, nem ártana jegy is ugyebár.
Fel is szállunk, én meg elkönyvelem, már nincs visszaút. Talán, de csak talán nem ártott volna megjegyzést tenni, miszerint én elhagyom a kastélyt, de áááá, mégis mi történhetne?
Oké, ez fura. Normál esetben szemközt röhögném azt, aki ilyesmivel áll elő, de tudom, hogy a prefektus nem csak azért mondja, mert rám akar ijeszteni, vagy mit tudom én, szóval biccentek.
Oké, tudom, hogy ott az egyességünk, de efelett most nem tudok szemet hunyni. Végtére is, nekem kellene menekülőre fogni, így talán jogosan szeretném tudni, hogy mitől.
- Figyelj? Én megfogadtam, hogy nem faggatózok, de ez mégis... Valami gáz van? mert tudod, mugli területen nem nagyon ronthatnak ránk, vagy ha mégis, annak aztán rossz vége lesz. Én tudom. Tudod, nemrég volt egy tárgyalásom, mert kilöktem a nagybátyám a csukott ablakon... varázslattal, csoda, hogy nem csaptak ki. Viszont ez, hogy meneküljek... mi elől?- fürkészem Lyrát, bár nem nagyon hiszem, hogy annyira szeretne róla beszélni. Azon viszont meglepődök, hogy belőlem milyen könnyen buktak ki a szavak. Naná, Vanda jótékony hatása.

Lyra

- Aha, igen... kis titok- mosolyodok el halványan, miközben érzem, hogy megyek egyre összébb. Ha van egy ember, akinek tudod, hogy elmondhatnál bármit, nem ítélne el, és rosszul érzed magad tőle, mert nem mondod el, és benyög egy ilyet, majd érzed, milyen rossz is az. Már pedig... én szívesen mesélnék Lyrának, mert ha még nem is érdekelné, tudom, hogy meghallgatna, nem küldene el, és hát... ha már egyszer barátok vagyunk.
- Szegény elsősök- kuncogok én is, mindenféle együttérzés nélkül. Általában teljes mértékben hidegen hagy mások nyomora, így ezen nem kell ám meglepődni, meg ahogy látom, Lyrát se nagyon rengeti meg, hogy a rokona ilyesmire vetemedik.
Felszállva a vonatra, olyan instrukciót kapok, ami engem is arra késztet, hogy gondolkodás nélkül beszéljek, mert amúgy... átgondolnám én ezt, de most hirtelen csúsznak ki a szavak a számon, talán jobb is így, nincs görcs, nem érezem tőle feszélyezve magam.
- Aha, oké. A nagybátyám, nos... emlékszel  apályán, mikor a kezemet kötötted? Tuti, hogy láttad a hegeket, meg a vágásokat. Nem, nem vagyok emós, nem szándékozom az erem vágni meg hasonlók, ezt ő tette. Hat éven keresztül tűrtem, aztán a szünetbe hazamentem, és mikor ezt kaptam, besokalltam- tűröm el a frufum, mert a homlokomon még látszik a kitérőm nyoma.
- Varázslattal küldtem ki, míg ő nem varázsló, és mugliterületen élt, szóval megszegtem egy törvényt, azt hiszem- pár pillanatig egy elégedett mosoly kúszik  az arcomra, mert mondhatni, tizenhat évesen priuszom van, az azért menő, bárhogy is nézzük.
- Ha az igazgató nem jelenik meg - máig nem értem, honnan tudott róla- engem valószínűleg kicsapnak- húzom el a szám,mert ez meg a kellemetlenebbik része az egésznek.
- Rendben, de figyelj? Nem kellesz ahhoz te, hogy bajba keveredjek, ha meg olyan helyzetbe kerülnénk, lesheted, hogy magadra hagylak. Mugliterületen meg tudom védeni magam, idegenektől főleg... tudod, krav magát tanultam- azt nem tudom, ez mennyit mond neki, ha nem érti, valószínűleg úgyis kérdez, én meg örömmel mesélem el neki, hogy akár két pillanat alatt meg tudnék ölni valakit, na nem mintha  ez lenen életem mozgatórugója. Viszont, jobb ha tisztában van vele, ha szorul a hurok, nem én fogok megfutamodni, legalább is... amíg ő se teszi, én se fogom. Azon kívül nem faggatom tovább.
- De azért ezek szép kilátások nem? Úgy indulunk el "kirándulni", hogy ott libeg előttünk, lehet, nem térünk vissza. Ilyenkor nem tudom eldönteni, vagy nagyon bátrak vagyunk, vagy nagyon hülyék- persze eszem ágában sincs visszakozni, és kiugrani a mozgó vonatból, mert már nincs visszaút, na meg, legalább nem mondhatom el, hogy szét untam az agyam.