Kat

Az idő varázslatosan szép; érzik, hogy közeleg a nyár, ha nem éppen már a nyakukba liheg. Mi lesz még itt augusztusban, ha már most ilyen szép időt tudhatnak magukénak? A kastélyból fürge léptekkel távoznak, bár neki minduntalan az utat kell bámulnia, másképp félő, hogy orra bukik. Nagyon ügyetlen, képes a saját lábában is elesni, ha arról van szó. Közben azért csendesen mosolyog magában belül, hogy Kat megkérte, jöjjön vele. Ez most úgy melengeti a kicsi szívét, jóleső érzéssel tölti el. Talán mégis lesz egy rakat barátja, ahogy az az idegesítő Claire mondta, mielőtt eljött ide? Akkor igyekezett nem meghallani egyetlen szavát sem a kígyónak, ezt mégsem tudta kizárni az agyából. Talán igaza lesz, de akkor sem fogja megköszönni neki!
Nemsokára feltűnik a bolt, pontosabban Kat észreveszi, ő meg bámul erre, bámul arra, de csak akkor szökik szemeibe a kirakat és vele a cégér is, mikor már előtte állnak. Tüzetesen elolvassa a feliratot, aztán követi be Kat-et, ám hirtelen a semmiből a lány hátraugrik, még sikkant is, hát több sem kell neki, ő is visít egyet és hátraesik egyenest neki az ajtónak. Nagyot koppan a feje, ő meg jó hangosan jajdul egyet nyomatékképpen, hogy fájt. Pár pillanatba beletelik, mire összekaparja magát úgy ahogy és feláll, hogy körbe is nézhessen, ne csak a padló mintázatával és állagával kerüljön közelebbi, joviális viszonyba.
-Nem tudom, de ha rám ugrik valami, én versenyt visítok velük.- nyöszörgi kissé könnyes szemmel, miközben még mindig a fejét masszírozza. Elkezd ő is nézelődni a különböző nemű és fajtájú állatsereglet körében és bizony talál néhány számára roppant érdekes lényt, viszont akadnak olyanok is, amiket bottal sem piszkálna meg, de valószínűleg azok sem őt, olyan rondán néznek egymással farkasszemet.
-Hm?- Kat hangja arra engedi következtetni, hogy itt most valaki megütötte a főnyereményt.... vagy Kat talált valami ritka ronda bestiát és azzal akarja „elkápráztatni” őt. Bár nem, utóbbit kizárja azonnal, amint a hóbagolyra esik a tekintete. Az láthatóan első pillantásra rokonszenvezni kezdett újdonsült barátnőjével. Kuncog egy sort a madár sunyi-lapos pillogására, a névre pedig még bólogat is. Illik illik, s mintha ismerősen is csengene valahonnan. Honnan is? Ja igen! Az anyjának volt egy könyve, amit egyszer végigpörgetett (azaz olvasott, csak a sebesség ugye...), a címe pedig „Európai mágusiskolák összehasonlító értékelése” . Ott írtak először a Roxfortról, a négy házról, négy alapítóról és abból az egyiket szinte biztosra meri venni, hogy Hollóháti Hedvignek hívták. Innen jönne a név? Hmmm, ki tudja, de nem is firtatja különösebben.
-Gyönyörű és ritka. A hóbagoly a tajgaövnél északabbra él, ott költ, így errefelé igazi ritkaságként van számon tartva. Csodálatos madár.- igazi áhítattal viseltet a szép, fehér tollas jószág iránt, amíg rajta legel a szeme, aztán mégis csak elkapja a tekintetét és folytatja a mustrát, míg Kat leszámolja a bagolyért a kért árat. Hogy ő talált-e valamit? Előbb csak a fejét rázza meg, aztán válaszol is.
-Nem hiszem. Leginkább csak fújtatunk egymásra. Például azzal a macskával, ott.- mutat egy foltos, fekete-vörös példányra, aki bizonyára egy vörös és egy fekete cica nászából láthatta meg a napvilágot, másképpen nem hasonlítana ennyire egy epres Fitness szeletre.
-Vettél neki bagolycsemegét is?- fordul ismét Kathez és annak újdonsült kis barátjához, akit ezek szerint hívhat most már Hedvignek, ha minden igaz.

Keiko

De még mennyire, hogy örül, mivel az érzelmei elrejtése nem mindig sikerül neki, most ugye nem is akar ilyesmit elkövetni, hagyja, hogy kiüljön minden az arcára. Kérdezget, aztán kérdeznek, ő pedig megadja az információkat, amikre Keiko kíváncsi. Nincs is mit takargatnia, kinek vásárolt. Az már más téma persze, hogy nem feltétlen örül neki, hogy ezt meg kellett tennie. Az apja érzelmileg zsarolja gyakorlatilag, hogy ha már egy család lesznek, próbálja megregulázni magát Claire-rel szemben. Na és, ha nem fogja? Áhh, inkább most elhajtja ezeket a negatív gondolatokat inkább.
-Óh, értem. Nekem csak a nagymamám volt magyar anya részéről, ezért is töröm a nyelvet.- hallatszik az akcentusa, na meg még régebben érdekes szószerkezetei voltak, de a sok olvasás magyarul (hála legyen Nununak, a Csontváry családnak és a könyveinek) megtette legalább a nyelvtani és a szókincsbővítési feladatait. Most már csak az akcentusa hallatszik rendesen, de az talán el sem fog múlni.
No de térjünk vissza a mosthoz: Keiko elfancsalodása az ő szemeit is megüti és lám, valami enyhe, pici-pici melegség járja át a szívét, hogy talán nem ő az egyetlen, akinek problémái vannak az apjával. Talán Keiko-nak is? Ördög tudja, de jelenleg úgy tűnik neki. A mosolyt persze viszonozza, aztán várakozik, míg Keiko lebonyolítja a szimpla tranzakciót: pénz a parfümért, parfüm a pénzért. Nemsokára kilépnek az ajtón csengettyűszó közepette, s odakint folytatják megkezdett beszélgetésüket. Keiko beletalál a dolog közepébe, bár ő sem szokta véka alá rejteni, mennyire idegesíti Claire puszta jelenléte az egy évvel ez előtti temetés óta.
-Igen, ez így van. Tudod a mamám... a mamám egy éve halt meg. Claire pedig az apám menyasszonya, vagy mije. Szóval a mostohám lesz nemsokára és ezt nem szeretném. Úgy akar kezelni az a nő, mintha a lánya volnék, holott nem vagyok és nem is leszek. Tolakodó. Nem szeretem egyáltalán, csak apám azt mondta, ne legyek vele folyton undok, ha már egy család leszünk.- *látszik rajta, hogy azért az apjáról is megvan a jó alapos véleménye és ezt sem óhajtja eltitkolni a köznyilvánosság elől. Azonban ahelyett, hogy folytatná a beszédet, hirtelen megáll és megfogja finoman Keiko csuklóját. Ha a lány felé fordul, láthatja, mennyire aggodalmas arcot vág a levitás gólya.
-Ne haragudj... Mondtam valamit, hogy... elszomorodtál ennyire? Nem volt szándékos, akármivel is bántottalak meg.- meg van róla győződve, hogy ő a hibás, mert Keiko szemébe könnyek gyűltek, pedig amúgy ő szokott lenni a síró-rívó bébifóka errefelé. Most inkább gonosz ellenségnek érzi magát, mert itt pityereg valaki mellette és talán ő a hibás érte.

Kei-chan

Előadja a rövid összefoglalást az anyját illetően, s noha nem nagy mese, őt mai napig érthető módon megviseli. Visszaemlékezni a számára legfontosabb személyre még mindig nehéz és a seb is jócskán eleven.
-Köszi.- halványan rámosolyog Keiko-ra, miközben haladnak az utcán zsákmányolt ajándékaikkal vissza, a kastély fele.
-Akkor máris hasonlítunk, ami az apákat illeti.- dünnyögi érthetően, de minden lelkesedés nélkül, elvégre a nem szívlelt apákról van szó. Eleget tesz Keiko kérésének és nem boncolja tovább az apa-témakört, helyette inkább jobb más vizekre evezi. Mielőtt kigondolhatná, mifélékre, Kei-chan máris előáll az ötlettel.
-Áhh, hát...- vérszegény a mosolya (ami nála normális), de megvillantja a lány irányába.- ... igazából csak nagyon próbálkozok beilleszkedni. A régi iskolában nem voltak barátaim, csak pár emberrel beszéltem, de az itteniek olyan mások, nyitottabbak valahogy. Persze otthon is sok remek ember van, csak ott nehezebben találtam fel magam. Hogy benne lennék a sulis életben... nem tudom, őszintén, de tetszik a környezet, tetszik a tananyag, a könyvtár, úgy minden. Te hogy állsz a sulival? Te sem vagy éppen elveszett bárány, nem?- rámosolyog ismét a japán leányzóra. Egyre nagyobb szimpátiát lobbant benne Keiko a viselkedésével, szavaival. Még elbeszélgetnek, míg visszaballagnak szép nyugodtan a kastélyba, aztán a hálókhoz érve mindenki a sajátja felé veszi az utat, de nagyon sanszos, hogy összefutnak még. Ha más nem, ő fogja keresni a kis japán cukiságot.