Fáradt voltam. Úgy éreztem magam, hogy ha megállnék valahol, akkor egy helyben állva is el tudnék aludni, de inkább nem csuktam be a szemem, és nem is nagyon álltam meg.
Nem volt jó ez az év. A nyakamba szakadt az SVK, maga az ötödikes lét, és ráadásul a melodimágiát is gyakorolnom kellett. Már csak arra vágytam, hogy végre levizsgázzak, Seren visszajöjjön, ha még egyáltalán visszatér valaha, és jöjjön  szünet, amikor el fogok bujdosni valahova a világ végére, lehetőleg egymagam.
Azonban addig sem állt meg az élet, Hajnal összes kajája is elfogyott, így időt kellett szakítanom arra, hogy lejöjjek a Bestiába bevásárolni.
Komolyan, mióta Kon nem dolgozott itt, hiányzott a helyből az a bizonyos hangulat, amiért szerettem ide jönni vásárolni, de azért a bácsi is kedves volt, aki most kiszolgált. Fizettem hát, és indultam is kifelé, út közben viszont elvonta a figyelmem pár szép kaméleon, bár hogy ki tartana otthon ilyet, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre megcsodáltam a színeiket, egy pillanatnyi kikapcsolódásként a rohanás közben, aztán már fordultam is volna kifelé az ajtón... csakhogy épp akkor lépett be valaki, akit lendületből sodortam el. Repült a szatyrom is, remélhetőleg nem a lány fejére, de legalább őt elkaptam és megmaradtunk a lábunkon.
- Hoppá - jegyeztem meg, miközben elengedtem őt, és rendbe szedtem magam, a szatyromért nyúlva.

- Semmi baj, én kérek elnézé... - itt elakadtam és felkaptam a fejem, hogy döbbent arckifejezéssel a lányra nézzek. - Te lemagáztál - konstatáltam a dolgot, ami kellően furcsa volt nekem ahhoz, hogy teljes értetlenséget szüljön az arcomon.
Az, hogy tanársegéd voltam még nem jelentett semmi különöset, mint ahogy az sem, hogy tanítottam őt is, hiszen így, hogy láttam az arcát, már felismertem. Ettől még nem kértem senkitől, hogy magázzon, mert én is ugyanúgy diák voltam, csak egy kicsit idősebb.
- Tudod nyugodtan tegezhetsz. Ötödikes vagyok - tisztáztam ezt a lány szemébe nézve, hátha ő elsősként ezt nem tudta ennek előtte. Ne legyen itt semmilyen félreértés kérem szépen, nem szeretném, ha legközelebb le lennék tanárnénizve.
Megpróbáltam elállni a lány útjából, de egyszerre léptünk, megint egymás elé kerülve, ekkor viszont már én is elmosolyodtam.
- Úgy tűnik nem tudjuk kikerülni egymást - mondtam, majd lecövekeltem az egyik polc mellett, megkapaszkodva, hogy a lány egészen biztosan biztonságosan elmehessen mellettem. - Na most indu... AU AZ ANYÁD!
Természetesen ez utóbbi már nem a navinésnek szólt, hanem a teknősnek, ami volt olyan szíves az ujjamba harapni. Elkaptam a kezem a rácstól, és átkoztam magam, amiért óvatlan voltam, de csak egy egészen kicsit vérzett a mutató ujjam, ebből nem is csináltam problémát.
- Van egy zsepid? - néztem fel a másikra várakozóan, mert azért jó lett volna valamivel elállítani a vérzést.

A lány vigyorogni kezdett, aminek láttán nekem magasra szaladt a szemöldököm, mert nem ezt a reakciót vártam, még ha nem is volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit lehet arra reagálni, ha valaki rászól az emberre a magázásért. Így egy kicsit úgy tűnt, mintha direkt csinálta volna, de hát tudtam én, hogy a lány navinés, akkor pedig nem hiszem, hogy kitelik tőle ilyesmi. Az a rellonosok sajátja.
Aztán persze már jött is a magyarázat áradat, én pedig csak bólintottam egyet, jelezve, hogy oké, megértettem, nincs baj. Nem tévedtem végül is, talán csak kicsit túl habajka volt a leányzó, és ezért szaladt azonnal vigyor az arcára. Előfordul az ilyen.
Aztán szerencsésen megharaptattam magam, ami pedig nem kenyerem egyébként, most mégis sikerült bénázni. Hiába, ezt teszi a fáradtság. A lány pedig valóban nyújtott felém egy zsebkendőt, de nem vettem el, csak néztem rá továbbra is szorgalmasan.
- Hát ezt vétek lenne összevérezni - állapítottam meg, és végül inkább bekaptam az ujjam, hátha akkor abbamarad a vérzés.
Ezzel szenvedtem egy darabig, átmenetileg arra kárhoztatva magam, hogy beszélni se tudjak, bár amúgy sem szokott nagy késztetésem lenni mostanában az említett cselekvésre.
Aztán mikor már a vérzés elállt, akkor megszemléltem jobban a sebet, de eddigre már ott volt mellettem az eladó bácsi is egy gyorstapasszal, amivel meg is oldottuk a kérdést.
- Na, mindjárt jobb, köszönöm - mosolyogtam a bácsira, aki visszaindult a pulthoz, aztán felszedtem a szatyrom és a lányra néztem. - Akkor gondolom órán majd találkozunk.

Már éppen újabb tiltakozásba kezdtem volna a zsebkendőt illetően, mikor Sándor bácsi odaért, így már nem kellett tovább filóznom, hogy akkor most elfogadjam a puha anyagot, vagy utasítsam újra vissza.
- Jól van, igazad van - bólintottam a lány felé, miközben beragasztottam az ujjam, majd egy köszönömöt mormoltam a bácsi felé.
Aztán a lányka megállapítására nagyot néztem.
- Komolyan ennyire látszik? - döbbentem le, mert egyrészt elég ritkán nézek ahhoz tükörbe, hogy észrevegyem az ilyesmit, más pedig még nem igazán szembesített vele, hogy már sápadt vagyok a fáradtságtól. Az viszont biztos, hogy a lánynak igaza volt, és szükségem volt egy kis pihenésre, így bár pár másodpercig csak azon tallóztam, hogy most mit is válaszoljak, végül bólintottam egyet.
- Rendben, menjünk sétálni. Megvárlak, míg elintézed, amit akartál.
Lecövekeltem hát a bolt ajtajában, hogy a lány nyugodtan megvehesse, amit akart, mert gondolom nem véletlen tért be pont ide. Piszkálgattam az ujjamon a ragasztót, és azon gondolkodtam, hogy vajon miért is mentem bele, hogy egy lényegében ismeretlennel sétálgassak, mikor ez végképp nem szokásom, sőt, legtöbbször óvakodok minden ilyesmitől, hiszen ki tudja mit akarhatnak? Bár ez a kis navinés egész biztos nem forgatott a fejében bosszúálló terveket.
Végül mikor ő is megérkezett mellém, kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem az utcára, nyomomban a lánnyal.

Mary

- Óh, értem. Nos, sok dolgom van tudod... - fintorogtam, mert ez így volt igaz. Nem tudtam, hogy vajon mikor lesz már vége ennek az időszaknak, de nagyon, őszintén nagyon vártam már. Szinte éreztem, ahogy a fáradtságtól egyre labilisabb leszek, és mind kevesebbet és kevesebbet tudtam eltűrni.
Éppen ezért mondtam igent a lány ajánlatára, hiszen már tényleg rám fért a kikapcsolódás, és a kis navinés szimpatikusnak tűnt annyira, hogy ne zavarjon egy délutánon át a jelenléte. Na meg reméltem ő is el fog tudni viselni engem.
Aztán amíg megvette, amit szeretett volna, én az utcát néztem az ablakból. Nem voltak olyan sokan kint, gondolom a hideg miatt, nekünk ez viszont csak jól jött, mert semmi kedvem nem volt másokat kerülgetni. Ott meg van egy forralt boros stand... Talán vehetnék magunknak. Még számomra is furcsa volt, hogy mennyire könnyen kaptam valakinek a társasága után. Ez nem jó jel.
Mikor Mary visszaért mellém, akkor kiléptem az ajtón, és megálltam egy pillanatra, ránézve.
- Nem tudom... Merre szeretnél? Ilyenkor télen szép az Árnyas sétány, de a házakat is érdemes megnézni a Macskabagoly utcán - tűnődtem hangosan. - Veszek forralt bort, te kérsz? - kérdeztem aztán, és arra is vettem az irányt. Ebben igazán nincs annyi alkohol, hogy ne kaphatna egy kiskorú is belőle.
Aztán immár pohárral a kezünkben indultunk tovább, hogy beszélgessük egy kicsit séta közben.

Seren

Gondoltam, ha már Arvid éttermet nyitott, akkor megnézem én is végre, hogy milyen a srác főztje, és nem kellett benne csalódnom. Elég sokáig lent voltam, pár szót még váltottam is vele, pedig nem voltunk egyébként valami sűrű beszélőviszonyban, de gondoltam, már csak illik mondanom valamit, elvégre olykor hozzájuk is beállítok... És milyen mázli, hogy engem még semmivel sem akart megetetni a drága kuzinom! Sőt, jó házigazda módjára meg is szokott kínálni azzal, ami épp van otthon.
Miután jól teleettem magam pizzával hétvége lévén, és mivel a vacsorát szeretem ha bőséges, elindultam vissza a kastélyba. Elég késő volt már akkor is, mikor lejöttem, de ilyen melegben nem akartam hamarabb kijönni a hűsítő kőfalak közül. Már fél tíz táján járhatott hát, mikor egyszer csak egy ismerős alakot láttam meg magam előtt az úton. Nem is voltam rest, gyorsan utána kiabáltam.
- Sereeeen! - Igen, néha nagyon hangos tudok lenni. Vártam, hogy megforduljon, vagy esetleg belerohanjak, mert mintha kicsit túl nagy lendületet vettem volna, de aztán sikerült megállnom. - Mi járatban? - érdeklődtem rávigyorogva, miközben kifújtam magam. Szörnyű, fogadok ez a habajkaság is a vámpírméreg eredménye, vagy csak a fáradtságé? Esetleg hőgutát kaptam. De mindenesetre nagyon jó kedvem volt.
- Megyünk fel együtt a kastélyba? - kérdeztem aztán, mert láttam, hogy arrafelé vette ő is az irányt. - Megnézném Nahart, ha nem baj.
Mostanában macskahegyek voltak mindenfelé a közelemben, még a gyorsétteremben is ott ücsörgött Arvid Sahtija és Jackje, Kahlilnál meg hat kismacska várt plusz az anyjuk, szóval éppen csodás volt a világ.

Seren és Mesélő

- Értem - mosolyogtam Serenre, nem firtatva, hogy miért épp a kihalt utcákat vette célba a sétáláshoz, hiszen ha akarta volna, akkor úgyis elmesélte volna. - Én lementem Arvid éttermébe, hogy teszteljem a kínálatot - feleltem aztán a kérdésre. - Nagyon jó dolgok vannak ott, komolyan! És valami abszolút csoda folytán még tudtunk is beszélni egymással három szót morgás nélkül, pedig szerintem valamiért pikkel rám. - Éreztem, hogy nem szokott valami felhőtlen boldogsággal fogadni, akárhányszor is találkozunk, de bárhogy kutattam az emlékeimben, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy vajon mi lehet a baja. Jószerével nem is ismertem, hát akkor..?
A beleegyezést hallva irányba álltam, és elindultam Seren mellett.
- Mennyi munkád van mostanában? - kérdeztem ránézve. - Mert mennék segíteni, ha akad tennivaló, most van egy kis szabadidőm - magyaráztam a szándékaim. Rosszul éreztem magam azért, mert nem voltam mostanában annyit Serennel, amennyit régebben, de ez nem csak azért volt, mert Kahlilnál ücsörögtem, hanem nagyrészt azért is, mert nem akartam őt zavarni abban, hogy valami kapcsolatot alakítson ki a kislánnyal. Lehet, hogy nem jól logikáztam, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha kettesben vannak. De őszintén szólva, én még én magam sem szoktam meg, hogy Serennek van egy fogadott lánya.
Ahogy haladtunk egyszer csak mintha sötétebbé vált volna az este. Nem törődtem vele, csak reménykedtem benne, hogy esetleg a felhők gyülekeznek végre, de aztán ólmos fáradtság vett rajtam erőt, és riadtan kapaszkodtam meg a férfi karjában.
- Seren... ez már megint... - "a mi legendás balszerencsénk?" akartam volna kérdezni, de már nem sikerült befejezni, mert legyűrt a varázslat.

Mikor felébredtem valami nagyon nem volt rendben. Ha nem lett volna elég a környezetváltozás, már az első mozdulatnál éreztem, hogy nem az eredeti ruhám van rajtam, hanem valami suhogós, és lenézve valóban, egy selymes szoknyás ruhában találtam magam, amitől dühösen felszisszentem. Gyorsan szétnéztem, és mivel közben Seren is felébredt, kifejezetten paprikás hangulatban összegeztem számára a helyzetet.
- Igen. Ez már megint az.
Konkrétan azt se bántam, ha nem érti mire gondolok, annál is inkább, hogy időm se maradt volna elmagyarázni neki, mert egyszer csak beközelített egy férfi, és már a feltételezése is sértett.
- Miket nem képzel maga! Még hogy molesztál... - puffogtam tüntetően hátat fordítva neki, hátha elmegy a fenébe, mi meg kitalálhatjuk hogyan keveredjünk haza.

Seren és Mesélő

Enyhe döbbenettel meredtem Seren varázspálcájára, miután nagyon úgy tűnt, hogy abszolúte hasznavehetetlen, és csak arra tértem magamhoz, mikor megkért, hogy próbálkozzak én is. Előkaptam hát a pálcám, ámde nagyon úgy tűnt, hogy itt a világgal van valami elemi probléma, én pedig régi ismerősként köszönthettem újfent a tényt, hogy muglivá vedlettünk vissza. Volt már ilyen, és akkor sem úsztam meg egyszerűen, ráadásul az is egy másik világ volt, szóval úgy nagyjából már most eljutottam arra pontra, hogy szerettem volna a fejem a legközelebbi falba verni. Ehelyett azonban csak bólintottam egyet Seren javaslatára.
- Nézzük meg merre megy - böktem az előbb erre tévedő alak felé. - Valahogy gyanús, hogy rögtön észrevett minket.
El is indultunk utána, és csakhamar egy különös falhoz vezetett minket, ahol hirtelen megjelent egy ajtó. Természetesen eszemben sem volt csak úgy belesétálni akármilyen csapdába, így részemről távolabb húzódtam, miközben próbáltam felmérni a terepet. Tisztán éreztem bentről a mágiát, ami talán segíthetett volna hazajutni, de nem tudhattuk, miféle emberek vannak odabent.
Sajnálatos módon azonban nem is kellett sokat várnunk arra, hogy megtudjuk. Hirtelen két üveges tekintetű alak jelent meg a semmiből, és próbáltak megragadni, én pedig abszolúte hiába próbáltam ellenkezni velük. Most komolyan, az én termetemmel? Ráadásul Bogolyfalvára még kést se hordok magammal, mióta tudom irányítani a melodimágiát, szóval most itt álltam fegyvertelenül, a magam alig százhatvan centijével, ami mellett szinte semmit sem ért, hogy elég tisztességtelenül szoktam verekedni.
Így lettem hát berángatva az épületbe, miközben elkeseredésemben csak az dobolt a fejemben, hogy miért mi, miért mindig mi?? Mire egyáltalán felfogtam volna, hogy most lehet próbálkozni a melodimágiával, addigra már el is fojtották valami bűbájjal a mágiám, és pedig hirtelen nagyon kicsinek és nagyon szerencsétlennek éreztem magam.
Végül aztán megjelent egy nő, én pedig behunytam a szemem, és hátradőltem. Relaxáljunk. Próbáljunk nem nekiugrani, mert ha megteszem még cafatokra tépnek, vagy csak simán nem jutunk haza. Tartoztam annyival Serennek, hogy nem játszom el az esélyünk, hogy segítséget kapjunk, pedig hallottam a nő hangján, hogy nem is lepődött meg annyira, hogy itt vagyunk. De nem voltam hajlandó megszólalni, nem én.