Lovelace kisasszony

A fürdőben magamra kaptam a farmert, amit Elisabeth hozott nekem, egy fehér pólót, egy fekete, puha, meleg, sportos pulóvert és a póráz kézbevétele után, mondhatni családi sétára indultunk. Igen, teljesen ilyen képet alkottunk. Mellettem Angyalka, akivel ujjaim összefonódtak, előttünk pedig a kelekótya Roni rohangászik, mint egy veszett egér. A pórázt nem nagyon szoktam használni, csak ha azt látom, nagyon nem bír magával.
-Nem fázol, Édes?
Mosolygok rá, és homlokon csókolom, majd magamhoz húzom és átkarolom.
-Tudod nagyon szeretek veled lenni. Ha majd beindul az üzlet végre, és minden a rendes mederbe kerül, akkor kevesebb időt tudunk együtt lenni, de nem akarom, hogy elfelejtsd: Te lettél az Életem.
Mosolygok rá és puha csókot lehelek az ajkaira, mire Roni nagy vakkantások közepette kezd el ugrálni körülöttünk.
Felsóhajtok és Angyalkára kacsintok:
-Nincs mese, megyek, harcolok vele egyet!
Vigyorgok rá, és elkezdek rohangászni Ronival. Az egész kép sosem volt ilyen tökéletes. Az egykor katasztrofális Életem rendeződni látszik, megváltoztam kívülről és belülről egyaránt. Sosem gondoltam, hogy valaha a szerelem rabja leszek, és már mikor ide kerültem az lettem, több évre. Sőt! Házasságig söprő szerelem volt ez. Aztán ismét összezuhant minden, eltűnt az Életemből, a Nő, akit szerettem és azt hittem egyedül fogok megöregedni, mikor a semmiből került elém egy tündér, és nagyon kevés idő elteltével mellette kelek minden reggel. Semmit nem bántam meg, sőt. Már csak pár dolog hiányzik körülöttünk: egy igaz család gyermekekkel, és a gyűrű az ujjára. De azt hiszem, ezeket Ő is tudja.
Sok nővel voltam, rengeteggel ágyba bújtam, és még is mellettem van. Bízik és szeret. Pedig, ha akarnám, most is megcsalhatnám. Te tudja, sőt érzi: szeretem. Ezért más ez az érzelem. Ezért nem oly viharos. Mert érzi, amit más soha sem érezhetett. És megkapja azt a figyelmet és szerelmet, amit mások soha sem. Azért voltak Ők csak játékok, és azért lett Angyalka a szerelmem.

Lovelace kisasszony

Miután kirohangásztam magamat a döggel, fújtatva a lány mellé huppanok. Mosolyogva nézek rá, majd beletúrok szőke tincseimbe, és hátra dőlök pihenés gyanánt a padon.
-Párizs..
Mosolyodok el, majd hallgatom tovább a mondandóját és vigyorom egyre szélesebb. Máskor ennél a pontnál hőköltem volna vissza, de nem teszem. Janey-nél sem tettem, de ott összeugrott a gyomrom. Hiszen innentől kezdve nem csak ránk tartozik majd ez a kapcsolat, hanem egy családba olvadunk össze. Én az övével és Ő az enyémmel.
-Mi lenne, ha most összepakolnánk éééés indulnánk is!
Mindig is imádtam a spontaneitást, amit bevallok őszintén, valóban meg kell szoknia annak, aki mellettem akarja tudni magát.
-Elmehetnénk Párizsba, aztán Hozzánk, Londonba.
Csak hogy érezze: nem csak Ő vállal fel engem, hanem én is Őt. Meg aztán mióta felnőtt férfi lettem, valahogyan anyám és a köztem húzódó viszony is normalizálódott, ehhez a legnagyobb segítség az volt, hogy saját magam lábára áltam és távol kerültem Tőlük. Így lehet igazán értékelni a másikat. Mikor nem szólhatsz Hozzá minden egyes nap, mikor nem láthatod mindig, amikor csak akarod. Régen láttam a tökkel ütött öcsém, aki nem sokára a Bagolykő meghatározó tagja lesz, és persze a legkisebb, egy éves Húgom is felettébb hiányzik.
-És akkor már mehetünk is egy boldog hírrel. Lehet, hogy kapkodásnak érzed, és az őszintét megvallva, nem így terveztem ezt, de lehetséges, az már nem lenne túl Ifenses. Egyszóval:-és hirtelen letérdelek a lány elé. Talán sok lány álma ez a pillanat, amiben most Angyalka részesülhet.-Elisabeth. Nagyon kevés ideje vagyunk együtt, de nem véletlen, hogy már együtt élünk. Végre meg akarok állapodni, nyugalmas, boldog Életre vágyok. Nem egyedül és nem akárkivel. Veled. Azt hiszem...-és mosolyogva a lány szemébe nézek-,Te vagy a másik felem, amit mindig mesélnek az okosok. Rád vártam egész Életemben. Hozzám jössz feleségül?
És zsebemből kiveszem az ide rejtett kis dobozkát, kinyitom és a válaszára várok.

Gyűrű.

Angyalka

Nem is tudom, miért, de nagyon összeszorult a gyomrom a válasz várása alatt. Talán sosem izgultam így. Janey-nél valahogy egyértelmű volt a válasz, de Elisabeth-nél már nem annyira. Abban nem kételkedek, hogy szeret, inkább a tempó az, ami bizonytalanságba fullaszthatja Őt.
Aztán Életem legcsodálatosabb eseménye történik meg. Angyalka igent mondott, és pár perc leforgása alatta a földre kerültem, rajtam immáron menyasszonyommal. Csak szorosan magamhoz öleltem, de a föld túlontúl hidegnek bizonyult, így hamar fel is pattantunk. Roni persze seperc alatt ott termett és újabb játékra invitált.
-Nem, nem.
Mosolyogva hajolok le, és vakarom meg a füle tövét.
-Drágám, induljunk pakolni inkább, hogy minél előbb odaérjünk. Hosszú út áll előttünk.
Mondom a menyasszonyomnak és egy puszit nyomok az arcára, majd mielőtt elindulnánk, elé állok és mindkét kezét megfogva nézek a szemeibe:
-Ugye tudod, hogy a legboldogabb emberré tettél ezzel a válaszoddal. Örülök, hogy magam mellett tudhatlak, veled szeretnék megöregedni és...és....-arcomon egyre szélesebb mosoly ül-...szeretlek!
Halkulok el a végén, majd magamhoz húzom a lányt. Valószínűleg sok lány álma volt, és álma a mai napig ez az idilli kép. Igaziból olykor magam sem hiszem el, hogy ebben a tökéletes világban én kaptam a főszerepet és nem én játszom benne a fő gonoszt, aki mindent tönkre vág a felelőtlen viselkedésével. Tulajdonképpen itt nincs is fő gonosz, és ez már-már gyanúra adhatna okot, de az ember inkább elűzi ilyesfajta képzelgéseit, mintsem előidézzen egy feszült szituációt.
-Indulás!
Kacsintok Angyalkára és kézen fogva sietünk vissza a házba, összepakolni a cuccainkat.

Manócska
Medál


Sietek, sietek, sietek. Már egy kicsit késésben vagyok, de elaludtam, nincs mit szépíteni. Kis zselé, egy fehér trikó, egy farmer, sport cipő és már szaladok is a tó felé. Ide beszéltük meg a találkát. Remek időnk van, jót fog tennie z a kis séta. Vagyis nem is a séta, hanem az, hogy láthatom az én Szerelmemet.
Mikor már a tavacska közelében járok, lépteim lelassítom és a terepet pásztázom, végül a szőkeséget egy padon ücsörögve pillantom meg. Megállok és mosolyogva gyönyörködök benne pár percig, aztán halkan a háta mögé lopózok és megijesztem. Széles vigyorral nézek rá, mikor tekintetét felém fordítja. Most kapok egyet, hogy itt ijesztgetem, de mit tehetek? Kihagyhatatlan volt.
-Szia Cica.
Nyomok egy csókot az arcára, és huppanok le végül mellé.
-Mi a helyzet, hogy vagy?
Nézek rá, és a padon átkarolom, aztán hirtelen felpattanok. El is felejtettem az ajándékát.
-Ezt azért kapod, Édesem, mert nagyon szeretlek.
Kacsintok rá, és előveszem a zsebemből a kis dobozkát, benne egy medállal.
Miután odaadtam neki a kis ajándékát, homlokon csókolom és visszacsüccsenek mellé.
-Ne haragudj, sokat vártál? kicsit elaludtam, későig dolgoztam tegnap.
Magyarázkodok a pár perces késésem miatt, végül szemeim a lány íriszeibe mélyesztem és mosolyogva gyönyörködök benne.

Manó

Mosolyogva konstatálom, hogy az ajándékom elnyerte méltó tetszését. Csak megsimogatom az arcát a mondatra, hogy nem kellett volna. Oh, dehogynem. Érte és Neki, bármit!
-Hát, én is remekül vagyok, Szívem, csak egy pirinyót fáradtan, sokat dolgoztam ma is.
Mesélem neki, mosolyogva, aztán kitérünk arra, hogy mit is szeretne csinálni, illetve mit is szeretnénk csinálni. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen, ma igen keveset sikerült ennem és innom, így egyből beugrik a kezdő programunk.
-Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk az étterembe és ennénk valami finomat?
Kacsintok rá, és fel is állok. Először kinyújtóztatom végtagjaimat, mivel, hogy ma sikerült sokat ülnöm és még nem is edzettem. Sőt, mostanában elhanyagoltam a mozgást, ami nagyon nem jó, és amit nem csak a testemen, de a lelkemen is ugyanúgy érzek.
Mikor a lány is feláll, odalépek hozzá, és átkarolom. Szorosan magamhoz húzom, két kezemmel megölelem és mosolyogva állam a buksijára helyezem.
-Jaj, Te! Ha tudnád, mennyire hiányoztál!
Sóhajtok fel és el sem engedem. Tán percek is eltelnek, hogy csak így állunk a tavacskánál, de ezek a percek pillanatoknak tűnhetnek. Olyan jó lenne, ha minden reggel mellette ébredhetnék, és minden este vele hajthatnám nyugovóra a fejemet, de semmit sem szeretnék elkapkodni, tanultam a két előző kapcsolatomból.
Elengedem a lányt, és megfogom a kezét. Miközben az étterem felé vesszük az irányt, kérdezgetni kezdem.
-Mikor költöztök a faluba?
Nézek rá, mosolyogva, és kézen fogva, egyre sebesebb léptekkel haladunk a cél felé.

Elisabeth

Tudtam, hogy megszületett. Éppen Bécsben tárgyaltam, mikor ért a hír, de még sem éreztem boldogságot. Tudtam azt is, szeretni fogom, imádni a végsőkig, de tudtam, hogy attól a nőtől van, akit sosem szerettem úgy, ahogyan azt megérdemelte volna. Akit a legalattomosabb módon dobtam el magamtól és akit soha nem tudtam volna igaz szerelemmel szeretni. Most levelet kaptam, melyben Ő írt. A kislányom édesanyja beszélni szeretne velem. Eljött hát az idő, hogy végre meglássam a lányomat, és talán a karjaimba vehessem. Remegő gyomorral lépek ki a házból és annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy egy pillanatra azt érzem megtébolyultam.
A stég felé veszem az irányt. Lassan leszáll az este, így egy feszes farmer, egy sportcipő, egy póló és egy fehér kötött pulcsi van rajtam. Fogalmam sincs, mit akarhat, de ami még ennél is borzasztóbb az az, hogy azt sem tudom, én mit akarok. Mit mondjak majd neki?
A gondolataim kavalkádjában azon kapom magam, hogy odaértem a megbeszélt helyre, s már látom is Őt. Őket. Szám félmosolyra húzódik, és sietős léptekkel haladok feléjük.
Megállok Eli mögött és halkan ráköszönök, majd leguggolok elé, és tekintetem a lányomra hajtom.
-Édes Istenem...
Egészen halkan szólalok meg, a meghatottság könnyekig mélyül bennem, és finoman emelem magamhoz azt a csöpp kis Életet.
-Drága Kislányom...
Suttogom, és kis testét kezemmel borítom be, fejemet pedig az Ő kis buksijához szorítom. Azt hiszem sosem éreztem ennél szebbet.

Elisabeth

Ez az az állapot, mikor eljutnak a füledig a szavak, de tovább nem. Mikor hallod, hogy beszélnek hozzád, és talán erőd is lenne, hogy reagálj, van benned millió kérdés és nem értés, de ott fogtam a kezemben a kislányomat és a gyönyör nem engedett szabadulni. Egy pillanatra sem akartam megválni tőle, és az érzéstől. A karjaim közt fogtam az Életet, ami magában hordoz engem is. A kislányt, aki apának fog nevezni, aki a kis kezével az én kezemet keresi majd, aki átölel, aki rám mosolyog, akinek a nevetése betölti majd a lelkemet. Itt van Ő. Akit sosem akartam, akit lázadó kamaszként undorral kezeltem, akit megbántam, akinek hírét fájdalommal fogadtam. Minden sebemre Ő a gyógyír. Itt szuszog a karjaimban, érzem azt a finom kis baba illatot, és semmit sem tudok biztosabban annál, hogy soha, de soha nem fogom elhagyni és a világon a legjobb apuka leszek. Aztán mégis csak feleszmélek, tulajdonképpen arra a mondatra, hogy üljek le. Nagyon lány puszit adok a kislányom buksijára, és finoman édesanyja ölébe fektetem, majd leülök mellé, és az elnyelt könnyektől csillogó szemeimet Elisabeth íriszeibe mélyesztem.
-Mi a probléma?
Hangom igen határozott, és talán egy hangyányit ideges, mert nem értem, egy ekkora kincs birtokában mit tud még problémázni. Most jön az, hogy nem láthatom, vagy jön, hogy mekkora bunkó vagyok, a múltbéli dolog miatt? Esetleg jön, hogy nem lehet velem, mert más nőt veszek el? Kissé feszülten ülök mellette, de valahányszor tekintetem a lányomra csúszik, a melegség a szívemben mindent képes elnyomni egy szempillantás alatt, és a nyugtalanság, melyet Eli kimértsége nyomott rám, pillanatok alatt szertefoszlik.

Elisabeth

Hidegzuhany. Másodszorra élem meg ugyanazt. Mikor pár évvel ezelőtt fellebbent a hír, hogy Janey lehetséges, hogy babát vár és az is, hogy nem tőlem, kiborultam. Törtem, zúztam, üvöltöttem, csapkodtam. Egy kívülálló hisztinek vélte volna, de ez sokkal több volt annál. Egy pillanatra most is éreztem azt az agresszív fájdalmat, hogy csak üvöltenék, aztán nem ment. Már ehhez is elgyengültem és túlságosan megtörtek a mostani egyre nehezebben feldolgozható történések. Ránéztem a babára, akit a lányomnak gondoltam, majd vissza a nőre, akin annyit rágódtam. Aki elhitette velem, hogy fájt neki a történés, aki elhitette, hogy szenved, de közben ágyba bújt mással. És hagyta, hogy én lelkiismeret furdalásom legyen azért, mert Ő miattam szenved. Csak kérdés nélkül nézem Elisabethtet és meg sem szólalok hosszú percekig. Megnémultam. Szeretném, hogy megszólalhassak, hogy kérdések sokaságát zúdítsam rá, hogy csak egy szót hadd mondhassak, de nem megy. Mintha valami a torkomban nem engedné, hogy a hang kijöjjön. Felállok és arrébb sétálok. Csak meredek a víz felé, még mindig némán. Így lehet a mennyből a pokolba kerülni. AZ előbb még a gyönyörtől ittasan öleltem a csöppséget, érezve, hogy nem lehet baj, és bár csonka családba kényszerült születni, igenis van apja, aki szereti és aki mindent meg is fog adni neki. S most kiderül, hogy nem én vagyok, akitől fogant, hogy az apa szó nem engem illet, és hogy semmi más nem vagyok, csupán egy jelentéktelen idegen, épp úgy, mint mindenki más. Nem vagyok kitüntetett ember, mert nem vagyok az édesapja. És soha nem is leszek az.
Túl sok idő telt el némán. Megfordulok, és hozzájuk sétálok. Leguggolok, apró csókot lehelek a kicsi buksijára, finoman végig simítom Elisabeth arcát és némán indulok vissza a falu felé.