Mikor annakidején Alex pedzegette, hogy lesz majd egy szellemidézés, én botor módon igent mondtam rá. Persze feltételeim azért voltak, jobban mondva csak egy, mégpedig az, hogy neki kell megvédenie. Ezt a feltételt teljesen komolyan gondoltam már akkor is, így amikor elindulunk, a fiú mögé helyezkedem. A többiek halkan beszélgetnek a közelemben, de én csak távoli zúgásként érzékelem őket. A kezem kicsit remeg, de próbálom leplezni és, ha bárki rám néz, az arcomon mosolyt lát, ami bár talán egy cseppet idegesnek tűnhet, de ez a legtöbb, amit képes vagyok kipréselni magamból.
Közben megérkezünk a temetőhöz, ami nem hat rám különösebben, elvégre nem a temetőkkel van bajom, hanem az ijesztgetéssel és a szellemekkel. Épp ezért félek a szeánsztól, aminek keretében mind a kettőre igen nagy esély van. Az egyetlen dolog, ami megakadályoz abban, hogy hátat fordítsak az egésznek és az ágyamig meg se álljak az, az, hogy bízom a többiekben. Nem hiszem, hogy örömüket lelnék a megijesztésemben, valamint Alex megígérte, hogy megvéd és benne mindenkinél jobban megbízom.
Így hát követem a többieket és közben a szellemidézésen is eltöprengek: Vajon sikerülni fog egyáltalán? És, ha megidézünk egy szellemet, akkor mit fogunk vele csinálni? Mondjuk én valószínűleg semmit, mert amint meglátom világgá rohanok, elájulok vagy szívrohamot kapok. Esetleg ebben a sorrendben.
Sajnos a temetői világítás nem olyan, mint a mesékben: hol van, hol nincs. Ez egyszerűen csak nincs, vagyis kénytelenek leszünk megelégedni a Hold fényével, ami ugyebár nincs is. Elvégre a Hold nem világít csak a Nap fényét veri vissza. Ezek az okos(kodó) gondoltok megnyugtatnak egy kicsit, de azért nem teljesen. Bal kezemmel lefogom a jobbat, mert úgy tűnik számomra, hogy az jobban remeg, majd csendben követem a többieket.
VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.