- Hogyne - nézek szkeptikusan tanáromra. Igaza van, tényleg készültem erre, sokat köszönhetek neki is, de attól még bennem van a para rendesen. Fogalmam sincs mire számítsak, és ez borzalmasan frusztrál. Utálom, ha valamit nem tudok, amihez közöm van, és ez most sincs másképp. Egyszerűen felbasz, hogy úgy küldenek be vizsgázni esélyem sincs felkészülni rá, nem tudom mi akar megölni, vagy mi nem, mire számítsak, mire készüljek? Az elementál idézés ehhez képest lófasz volt, szóval elemi mágus spanjaim, ne sírjon a szátok, csak örüljetek neki.
Bemutatkozom a nőnek, Dustin leül, én meg mint egy illedelmes, megszeppent kölyökkutya követem a nőt, minden szavát úgy falva, mintha ezen múlna az életem. Végül is... így van. Édes ördög gyere fel, kérlek, és vigyél el magaddal most, hadd ne kelljen ezt végig csinálnom.
- Nincs kérdésem - vonom meg vállaimat Angéla felé, akinek kedves tekintete és mosolya valahogy még jobban belém rakja az ideget. Nincs értelme kérdezni, elég egyértelműen elmondott mindent, ha meg mégis lenne kérdésem, akkor már kurva mindegy.

Angéla eltűnik, én meg megszeppenve nézek a kezembe adott kulcsra, amit végül fejem kiürítését követően belerakok a zárba, de pár másodpercig csak nézem az orrom előtt becsukott ajtót, mert sajnos megfordul a fejemben az is - bevallom hősiesen -, hogy elfutok és vissza sem nézek. Jó ez nekem így, nem akarok bejegyzett elemi mágus lenni, hagyjanak lógva, elég volt, túl sok a vesztenivalóm, ha nem sikerül amiért eddig küzdöttem. De ugye, mint mindig ilyenkor eszembe jutnak elemi tanárom biztató szavai, plusz a nézése, ha rájön arra; ellógtam a vizsgát. A hideg is ráz attól a tekintettől, így egy mély levegőt véve lenyomom a kilincset, és belépek a tanterembe. Konkrétan egy tanterembe, ami szét van cseszve, majd rögtön egy hatalmas lény rontana nekem, ha reflexszerűen nem emelnék egy tömény levegőből álló falat kettőnk közé. Az állat megtorpan, fejét oldalra biccentve méregeti a kettőnk között lévő akadályt, majd fújtatva hátrál pár lépést. Az állat megállt ugyan, de szemében az egyértelmű idegesség még fellelhető, így a falat kettőnk között tartva kezdem el gyorsan körbe járatni tekintetem a termen. Üvegek, benne különböző húsok, növények, bogyók. Pillantásom visszaesik az állatra, aki sűrűbb bundája ellenére igen meggyötörtnek tűnik.
- Coronus vagy - esik le a tantusz, majd hirtelen az órára pillantok. 10 percem maradt. Amilyen gyorsan csak lehet magamhoz veszem az üveget amiben egy szép adag moha van, a farüggyel telit, végül egy olyat, amiben pár ág van behelyezve. A mohás üveg tetejét lepattintva, mintha a levegő csak egy emelő lenne - vicces, tényleg egy daruként képzelem magam elé a helyzetet - szedem ki az edényből a mohát, majd lebegtetem az állat elé, aki ugyan először megilletődve pillant az elé tett táplálékra, de végül csak neki áll, hogy befalja az egészet. Ugyanezt teszem a farügyekkel is, ám miközben eszik a levegőből álló fal eltűnik kettőnk közül, és a faágakat - kis nasika, oldani kell a feszültséget - óvatosan felé nyújtom. Gondolataim kiürültek a fejemből rögtön akkor, amikor beléptem a terembe, mintha automatikusan törlésre kerültek volna, így meg van könnyítve a dolgom. Az állat csak pár lépést közelít, amíg eléri az egyik ág végét, amit rögtön majszolni is kezd, majd egyre felbátorodva közelít, míg végül fél méter választ el minket egymástól. Mintha mi sem lenne természetesebb ülök le a földre törökülésben, hogy amíg a mozdulatsor be nem fejeződik egy láthatatlan, mégis érezhető fuvallat kezdje el óvatosan simogatni az állat testét, mintha mi sem lenne természetesebb. Az állat megnyugtatóan lehunyja pilláit, a rágást is abbahagyja pár másodpercre, a láthatatlan kéz útvonalát követve hajolna bele, azonban egyszer csak elmosódik a kép, a Coronus eltűnik előlem.

Szóval az első feladat volt a bevezető, mint egy átbaszása az egésznek, hogy a szerencsétlen vizsgázó elhiggye minden pöpec lesz, nincs esélye megbukni. Na kérem, a faszt nincs esélye. Csak az van! Kelletlen lépkedek beljebb, a tűz pezseg ereimben, a levegő segíti a hideg, mínusz fokos levegőben légzésemet, és érzem, ahogy testem alapvető hője feljebb és feljebb emelkedik, szinte már koncentrálnom sem kell rá, elég egy kis ösztönzés nekik. Remek, legalább idáig eljutottunk.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy az előttem elterülő, összekuporodott alak felé sandítok, próbálom kivenni ki az, amikor felnéz. Egyenesen rám, lila ajkakkal, remegve, mintha már most halott lenne. Gondolkodás nélkül veszem le ingemet és terítem rá, de tudom, hogy nem elég. Nem lehet elég. Óvatosan ülök le mellé, és húzom magamhoz, amikor megcsap illata. A tűz kimegy ereimből, a levegő nehézzé és hideggé válik, érzem, ahogy testem hőmérséklete rohamosan csökken. Pillantásom az időzítőre esik, és rohadtul nincs sok időm. A kétségbeesés kerülget, a páni-félelem kerít hatalmába, ahogy eszembe jut, hogy kurva szép halálunk lesz.
Pár pillanatig, amíg be nem ékeli magát egy gondolat agyamba. Hogy mégis mennyi okom van rá haragudni, hogy elhagyott egy idegen férfi magzatáért, hogy nem adott választást, hogy szinte esélyt sem adott semmire, a döntés nem nálunk volt, egyedül nála. Fejemet megrázva, tekintetemben semlegesség csillan, ahogy a gondolatok, amelyek bár gusztustalanok és fájdalmasak, de megadják a lökést ahhoz, hogy elvonatkoztassak mégis mennyire szeretem a karjaimban heverő nőt és mekkora veszélyben is van. Még ha el is árult. Újra kezdem a műveletet, behunyt szemekkel koncentrálok a véremre, a levegőre, s mint pár perccel ezelőtt, minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Gondolatok helyett egyszerűen a feladat sikeres abszolválása jár a fejemben, mert nem engedhetem meg magamnak a gondolkodás luxusát. Most nem. 6 percem maradt.
Fejemben egyedül a sötétség van. Ivana kihűlt, jéghideg kezeiért nyúlok, hogy ujjainkat összefonhassam. Túl régóta van itt, a testhőmérséklet már egészen alacsonynak érződik, szívének ritmusa túl egyenletlen, nem is mindig van eszméleténél, így biztosan 28 fok alatt van már a testhője; pontosabban 26,5 fok. Feljebb kell vinnem a testhőt különben meghal. Rendben, a képlet nagyon egyszerűnek tűnik, de rohadtul nem az. Tekintetem akaratlan az óra számlapjára siklik, ami gyönyörűen jelzi, hogy 5 kibaszott percem maradt. Lehunyom szemeimet, rászorítok Ivana kezére, és egy mécses kerül a sötétségbe, amelynek lángja túl kicsi, éppenhogy ég. Erősen koncentrálva, minden erőmet beleadva próbálom meg saját erőmből táplálni a kis lángot, ami megrezzen ugyan, de nem növekszik. Erősebben markolom Ivana jéghideg ujjait, hogy újra kezdhessem, fülemben szinte cseng az óra, ahogy visszaszámolja a másodperceket… A kis láng ugyanúgy ott hever a sötétség közepén, meg-megremeg, mintha valaki megpróbálná elfújni, és amikor egy pillanatra eltűnik a láng, a félelem lesz úrrá rajtam. NEM! Hangom dörrenése visszhangzik a sötétségből, mert nem hagyhatom ezt. Fejemet kissé megrázom, szemeimet és ajkaimat is összepréselem, erősebben markolom a hideg ujjakat, majd elölről. A láng feltűnik, én pedig minden erőmet összeszedve összpontosítok Ivana mécsesére, hogy a láng nagyobb és nagyobb legyen, mert a hipotermia már így is beállt. A láng megrezzen, és lassú, mégis folyamatos növekedést mutat. Óvatosan elmosolyodom, még ha csak gondolatban is, nem is tudom, de nem hagyom abba. A láng növekszik, Ivana teste érezhetően melegedik, nekem pedig tudnom kell hol a határ, különben megölöm. Mintha egy hőmérő lenne bennem, viszem le én is testhőmet a normális emberi szintre, majd ahogy érzem, hogy Ivanaé feljebb és feljebb kerül, hamarosan elér a megfelelő hőfokig, lassítok. Nem ölhetem meg, egyszerűen nem. Fokozatosan növekszik a testhője, azzal együtt, ahogy az enyém csökken. 30 fok, 31, 32, 33, 34, 35.. lassíts, Brightmore. Felső ajkam széle megremeg, ahogy lelassítom a folyamatot, hogy végül 36,5 foknál megálljak. Félve nyitom ki pilláimat, de időm sincs meggyőződni a sikerességről, amikor megyünk tovább.
Elfáradtam.

Az, hogy szerintem az első két kört sikeresen abszolváltam, igazából semmit nem jelent, mert a nőn múlik minden, aki mintha folyamatosan a hátam mögött lenne, és minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelné. Az előző feladat kegyetlen volt - igen, az volt -, így csak reménykedem abban, hogy a következő ajtó valami normálisabbat tartogat, hogy ne kelljen arra gondolnom; jól van-e a nő? Bármennyire is nem kellene, hogy érdekeljen mégis megérint egy felületes szinten, máshogy nem is engedhetném meg jelenleg, hogy érintsen. Belépek az ajtón, és mintha csak egy teraszajtó csukódna be mögöttem lépek ki egy mezőre, ami tele van gyerekekkel. Igen, gyerekekkel, akik visítoznak és nem tudnak megülni a seggükön. Remek, hogy felejthettem el, amikor elmondta a nő? Erre nem adnak lelki felkészülési időt, vagy valamit? Tekintetem végig járatom a srácokon, akik lassan, de biztosan leülnek a fűre és érdeklődően tekintenek rám.
- Sz’asztok - intek feléjük egyet, miközben levetem magamat velük szemben én is a fűre. - Denis vagyok, elemi mágus - egy lágy szellővel borzolom össze a hajukat, ami miután elvégezte a dolgát egy szarvas alakjában vágtat el a mező széle felé. - A levegőt és a tüzet is uralom, ha minden jól megy fogom is - a rémült tekintetekre halovány mosoly került fel ajkamra, mert bizony ezt is mondta a nő; némelyikük fél a tűztől. Nadrágom zsebéből turkálom elő cigarettámat, hogy egy szálat szám szegletébe helyezzek, majd jobb kezem mind az öt ujjából kis lángokat csalogassak elő. A tekintetek ugyan még félőnek hatnak, de talán már némi kíváncsiság is van bennük. Remélem. Miért pont gyerekek? A cigarettát meggyújtom, majd lehunyom a szememet, mintha csak pislognék egyet, és mire kinyitom a cigaretta köddé vált, mert azzal egy időben, hogy én lehunytam a szemem a csikk égni kezdett és milliméterre pontosan arcom előtt állt meg a láng, hogy a cigaretta hamu maradékát elvigye az általam gerjesztett szél. Az elégetés mindig jól ment, és mára már elég ehhez pár másodperc.
- Ne dohányozzatok, nagyon egészségtelen - mutatok rá a legfontosabbra, amikor pár gyerek halkan nevetni kezd, majd leginkább kíváncsisággal átitatott tekintetüket emelik rám. Tenyeremet felfelé fordítva jelenik meg a lángocska a közepén, ami fokozatosan nő, végül amikor eléri a kellő méretet, tenyereim közé fogom azt, és amikor kinyitom pillangók százai repülnek ki kezeim közül. Az, hogy az elképzelés, ami a fejemben lejátszódik valóssággá váljék, és mindezt úgy, hogy azt én szeretném, csodálatos. Mindig így van; elképzelem magamban, hogy mit hogyan kellene csinálnom, mit szeretnék kihozni az egészből és amikor a megvalósításhoz érkezünk, az elemek olyan tisztán működnek velem együtt, néha megijeszt. A gyerekek hűznek meg háznak párat, majd amikor elül a zsivaj, érdeklődve tekintek rájuk, cigarettámat visszacsúsztatom zsebembe.
- Mit szólnátok ahhoz, hogyha mondanátok nekem állatokat, tárgyakat, járműveket, én pedig megcsinálnám nektek a lángokból? - emelkedik meg szemöldököm kérdőn. A gyerekek először egymásra néznek, majd vissza rám, és néhányan bólogatnak, néhányan mosolyognak. - Leszögezem előtte; NEM nyúlhattok hozzá, mert éget. Nekem nem árthat, de titeket ugyanúgy megégethet, mint egy tábortűz, rendben? - végig pásztázom őket, majd amikor mindenkin azt látom, hogy felfogta kezdődhet a móka.
A kezdés nem volt necces; egy egyszerű kutyát kért az egyik kislány, én meg nyilván a Lorinhoz illő fajtát képzeltem magam elé. Kezemet az elképzelt kép szerint mozgattam a levegőben és éreztem, mintha csak ceruzát tartanék a kezemben körvonalazódik a kutya alakja. Minden meg van, ami kellhet egy kutyának, aki amint elkészült futott párt kört a gyerekek körül, majd eltüntettem. A következő talán nem egy, hanem huszonegy fokkal nehezebb volt. A kisfiú a kedves mosolyával az arcán közölte be velem a T-Rexet én meg először hinni sem akartam a fülemnek. A megoldás viszonylag hamar körvonalazódni kezdett. A kissrác beült kinyújtott lábaim közé, majd megfogva kezeimet kezdte irányítani őket úgy, hogy végül egy T-Rex rajzolódjon ki a végén. A lángok úgy jöttek ki tenyerem alól, akár csak mintha tollal vagy ceruzával rajzolta volna őket a srác, pedig az én szemem mindvégig be volt csukva. Egyszerűen éreztem és tudtam mikor mit kell tennem, mintha az elemeim uralnának engem és nem én őket. A műsor végén a dinoszaurusz - bár nyilván hangtalan, nincs erőm mindenre koncentrálni, jó? - még üvöltött is egyet a gyerkőcök felé, akik hátrahőkölve nevettek egy sort, végül ők is eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Pedig bárcsak a gyerekek között maradtam volna örökre…

Angéla feltűnik egy pillanatra, ahogy körülöttem minden sötét és borongós lesz. A levegő nehézzé válik, kétségbeesetten fordulok körbe a szobában, tekintetem ide-oda zizeg keresve valami kapaszkodót, amivel be tudom lőni mégis hol a faszomban lehetek, és akkor meglátom… Az ágyban fekszik, a jól ismert hálószoba szélén. A levegő súlyossága egy pillanat alatt elillan, szinte égeti tüdőmet a sok mérgező gáz, de a fájdalom elmúlik, ahogy a haldokló szemekbe fúrom pillantásom. Érzem, ahogy a tűz pezseg ereimben, és félek, nem tudom megállítani, amikor ki akar törni.
Vonatkoztass el. Csak vonatkoztass el. Mit tegyek? Mit kellene tennem? A levegő… egy épkézláb gondolat sem marad meg agyamban, mindegyik csak tizedmásodpercekre marad velem, tovább is reppen, nem tudok megfogni egyetlen egy gondolatszálat sem. Ujjaim hajamba vándorolnak, tépem tincseimet, amennyire tőlem telik, szememben kétségbeesés tükröződik. Fájdalom kell. Minél nagyobb a fájdalom, annál jobban kitisztul az agyam. Ujjaim tincseim közé ékelődve tépik azt, majd fejemet kissé megrázva emelem húgomra kétségbeesett pillantásomat. A levegő nyomasztó és olyan nehéz, fájdalmas súly telepszik a tüdőmre félek, hogy belerokkanok. Ez a gondolat az, ami kizökkent, mert rögtön bevillan agyamba az, hogy akkor Lorin hogy bírná? Hirtelen ötlettől vezérelve tisztítom meg tüdőmet, szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy körülöttem a levegő megtisztul, még ha nekem nem is árthatnak, a megfertőzött molekulák visítva távolodnak el tőlem.
Mélyet szívok a friss levegőből. Szemeimet lehunyom, miközben magam elé képzelem a szobát, a bútorokat, az ablak elhelyezkedését, mindent. A levegő kék árnyalatot vesz fel, majd millió és egy apró gömböcske jelenik meg körülöttem. Eltorzult arccal nézek közbe, ahogy a gömbök a kék szín helyett fokozatosan vesznek fel egy vörösebb árnyalatot. Túl sok fullasztó gáz van a közegben, amit elképzelésem sincs, hogy eddig hogy élt túl. A látványtól elvonatkoztatva kezem automatikusan kezd el mozogni, ahogy látatlan, lehunyt szemekkel megfogom az ammónia minden részecskéjét is kitépem a gömbökből, majd egy határozott mozdulattal lököm őket egy levegőgömbbe. A vöröses színárnyalat lelki szemeim előtt halványulni látszik, de még túl vörös. Ujjaimmal körkörös mozdulatokat végzek, a mérgező gázok egyszerre kezdenek el ide-oda mozogni, sokkal gyorsabban, mint ahogy alapvetően rezegnének. Egy halovány mosollyal, hirtelen mozdulattal rántom ki jobb kezemet az általam gerjesztett gömb felé, amibe a gyors és meglepő mozdulattól szinte bevágódnak a vörös részecskék, ámbár sajnálatos módon még így is marad pár vöröske elvétve. Alsó ajkamat beharapva próbálok csak és kizárólag a mérgező gázokra koncentrálni, mert szinte a levegő húz feléjük, ő mondja meg mi a rossz, és mi a jó, ő tudja, én pedig bízok benne. Ujjaim ökölbe szorulnak, szinte érzem, ahogy a maradék pár darab részecske tenyerembe szorul, majd egy ismételt hirtelen mozdulattal vágom be őket a többi közé. Pillantásomat Lorinra emelném, amikor minden eltűnik, mintha nem is lett volna soha…

Minden szertefoszlik, én pedig kimerülten rogyok le a földre. Érzem, ahogy lüktet a vér a fülemben, az ereimben, ahogy a levegő megtölti a tüdőmet, de valahogy mégsem eléggé. Fáradt tekintetemet emelem Angélára, valami pozitív eredmény reményében, türelmetlen várom meg, amíg Dustin csatlakozik hozzánk. Igen, csak a remény, mert ha most elbukom, akkor nem akarom magamon érezni tanárom tekintetét, amelyből csalódottság áramlik felém. Túl sokszor okoztam csalódást...