Kori + Frank - szerelés

Csak elhúzom a számat arra, hogy gyerekkel inni. Nem ítélkezem, miért tenném, csak na. Ez elég intim téma ahhoz, hogy pont most tárgyaljuk meg, így nem is válaszolok inkább.
- Jézusom - kuncogok egy kicsit. Nem hiszem el, hogy az egyetlen barátnőm, aki így van és létezik kint issza magát a földre, Martin meg ilyeneket mondd nekem a telefonba.
- Ruha, Arie, és nem szándékozom levenni - hangom határozott, de azért megfordul a fejemben egy s más, amíg ezt kimondom. Azért na, én sem vagyok olyan magabiztos, mint aminek néha mutatom magam, és ez leginkább akkor érvényes, amikor Arie-ról van szó.
- Elmondta neked?! - kerekednek ki a szemeim hirtelen. - Ezt nem hiszem el - érzem, ahogy elvörösödöm, még szerencse, hogy ezt a vonal másik végén lévő nem láthatja.
- Ne gyere át, Martin, csak segíts már, kérlek! Mi az istent csináljak? Csak kérdezzek rá?

Kori + Frank - szerelés

- Persze - morgom a telefonba, mintha nem rögtön ez jutott volna neki is és nekem is eszembe. Vagy hát... lehet tényleg csak nekem ötlött ez az agyamba rögtön, amint elkezdte lökni a dumáját nekem. Na lényegtelen.
Halkan felnevetek. Szóval őrült vagyok, de ezen a kérdésen nem is tudok sokat lovagolni, mert felteszi a következőt. Húha, igazából teljesen jogos a kérdés és nem is tudom, hogy... orromat és szemöldökömet összehúzom, ahogy gondolkodom a válaszon.
- Hát - szusszanásnyi szünetet tartok, mintha segíthetne a válaszadásban. - Ja, valahogy így - motyogom a telefonba, és érzem, hogy ismét felveszem a Kori által elfogyasztott bor színét. - De tényleg fogalmam sincs mit kéne csinálnom. Csak bejött, leült, és iszik. Istenem, jó! - kiáltok fel határozottan, és Arie-ra nyomom a telefont. A tükörben rendezem a vonásaimat, mielőtt kilépek a helyiségből. Levetem magam Kori mellé, és megfogom a száraz vörösbort.
- Na lökjed, csajom, mert ez így elég para.

Kori - szerelés

- Oké - bólintok arra, hogy szerelmes. Biztos vagyok abban, hogy meghibbant a nő. Komolyan, ez száz százalék. Ismét elkezdenek potyogni a könnyei, de közben vigyorog és ez külső szemmel komolyan kib*szott ijesztő. Mármint szavakba sem tudom elmondani.
- Szóval szerelmes - állok neki bénán a beszélgetésnek, miközben a dugó szépen távozik az üvegből. - Ez jó dolog? - csak kicsit sandítok Korira, miközben poharamat majdnem tele töltöm az élet nedűjével. Ez kell nekem.

Kori - szerelés

- HOGY MI AZ ANYÁM VAN?! - kiáltok fel az üveg is, a pohárral együtt majdnem kiesik a kezemből, de még időben rászorítok mindkettőre. Most mondjuk az a félő, hogy összeroppantom, de mindegy is.
Jack szerelmes. Koriba. És Kori szerelmes Jack-be. Istenem! Gondolkodás nélkül vetem magam Kori nyakába, és ölelgetem halálra.
- Gratulálok csaj! - ujjongok a fülébe, remélve, hogy nem süketül meg. Kabbe, Frank! Megy ez nekem nélküled is.
- De várjál már - távolodom el tőle kicsit, miután letepertem. - Akkor miért sírsz?

Kori - szerelés

- Nem hiszem - nevetek fel őszintén, ahogy lekászálódom róla végleg és visszaülök a helyemre. Őszintén örülök, hogy Kori boldog és megosztja velem ezt a boldogságot.
- Természetesen - bólintok egyet határozottan. - Nagyon sok dolgunk lesz, Andretzky, szóval készülj!

Kori - szerelés

- Vele fogod - simítom meg a karját. - Ez most már biztos. De el kell dönteni a témát, a színeket, a dekorációt - mutatom fel sorban az ujjaimat, ahogy számolom. Húha, nagyon sok dolgunk lesz.
- Nem lesz gond, Jack is szeret téged. És csak téged - mosolyodom el őszintén. Korival nem beszéltünk sokat az anyjáról, egyszer említette meg, de gyorsan el is terelte a szót, így nem is erőltettem tovább a témát. Ha megtettem volna, valószínűleg feljönnek az én szüleim is, és egyáltalán nincs kedvem róluk beszélni.
- És legalább Frank orra alá dörgölhetem, hogy lecsúszott rólad - jelenik meg az önelégült vigyor az arcomon.

Kori - szerelés

- Helyes, mert én is erre gondoltam - bólintok egyetértően, mintha csak a saját esküvőmet tervezném. Kori és Jack esküvője tökéletes lesz. Akár én tervezem és szervezem, akár más. Csodálatos lesz.
- Kérek minden szaftos részletet, Kori - fekszem el a szoba közepén, majd átpördülve hasra fekszem, így pillantok fel rá.
- Mesélj még - pillogok fel rá őszintén, ujjaimat összekulcsolva teszem rá államat. - Jó nagy hülye, így is, hogy eddig nem próbálkozott be nálad - fogom meg poharamat, majd jó nagyot kortyolok belőle.

Kori - szerelés

Csillogó szemmel és hatalmas vigyorral hallgatom végig Kori beszámolóját. Semmit nem értettek abból, amit egymásnak mondtak, mégis mindent megértettek. Ennél szebbet el sem tudnék képzelni, főleg, hogy mennyire megérdemlik egymást, és végre eljutottak idáig.
- Örülök nektek nagyon - iszok még egy kortyot, de vissza is köpöm a pohárba, Kori következő kérdésére. Meglep, kikerekedett szemekkel nézek magzatpózban fetrengő barátnőmre.
- Hogy tessék?

Kori - szerelés

- Én... - elmerengek. Amióta Kori az életemben van, állandóan olyan kérdéseket tesz fel nekem, amikre nem tudok rögtön válaszolni, ráadásul zavara ejtőek is. Elment a kedvem a bortól, így kicsit feltámaszkodva a tőlem nem messze lévő kis szekrényre rakom, és visszafekszem.
- Nem - mondom ki mosolyogva. Ismervén Korit, úgysem szakad le a témáról, így folytatom kis magyarázattal megspékelve. - Nem hiszem, hogy ilyen szinten eltudnám magam kötelezni. Soha nem is ment.

Kori - szerelés

- Kösz a bókot - nevetek fel őszintén, ahogy a hátamra fordulok, és meredten kezdem bámulni a plafont. Eddig olyan boldog voltam. Örültem Jack-nek és Korinak, most meg hirtelen beszélgetni sincs kedvem.
- Valahogy úgy - hunyom le a szemeimet. - Arie sokszor felhozta már az együtt élést, de én nemigen hajlok erre.

Kori - szerelés

- Kori, te ezt nem értheted - igazából nincs jogom ezt mondani, mert én sem értem. Egyszerűen nem szeretnék összeköltözni és megállapodni, meg egy rakás gyereket odaszülni, amíg Arie meg dolgozik. Nekem a sárkányok a gyerekeim.
- Tököm, én sem értem! - teszem tenyereimet arcomra és el sem veszem őket onnan.

Kori - szerelés

- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet - hárítom el az ötletet szinte azonnal. Ha most nem vallok színt legalább neki, aki mindig itt van nekem, és ahelyett, hogy örülne az esküvőjének és a boldog életének, engem vigasztal, akkor mikor? És legfőképpen kinek? Kori támasz nekem, mert mindig segít, mindig mellettem áll, és az már bebizonyosodott, hogy egyedül nem tudok dönteni.
- Kori - hatásszünet. Nem mintha kellene, de legalább több időm marad kigondolni mit is akarok mondani. Aztán csak úgy döntök, hogy mondom. - Romániában volt egy férfi. Jasonnek hívták, és elég közeli kapcsolatba kerültünk egymással, de nem úgy - tekintek jelentőségteljesen barátnőmre, hogy értse. Ezeket mindig jobb letisztázni. - Ha tetszik; ő az én örök szerelmem, alakulóban volt valami, de aztán igent mondtam, amikor megkért a bájgúnár. Azóta nem láttam, és most itt van. Mármint Jason van itt - hunyom le a szemeimet, majd valami csikálni kezdi halántékomat. Odanyúlok és meglepetten tapasztalom, hogy könnyek folynak végig rajtam.
- Mi a franc?! - ülök fel és tapogatom meg szemeimet. Sírok? Miért?

Kori - szerelés

Meglepetten nézek Korira, mert nem értem. Semmit nem értek, és ez most, így, itt ülve, valószínűleg látszik is rajtam. Kissé összerezzenek, ahogy letörli a könnyeimet, egy hálás mosollyal köszönöm meg neki.
- Én is ettől félek - suttogom magam elé nézve, miközben szépen manikűrözött körmeimet piszkálom.
- Nem akarom elveszteni Őt - bevallottam. Istenem, végre valakinek bevallottam, ám így sem lett könnyebb. Ez rosszat jelent, nem?
- Mi van, ha én arra kárhoztattam, hogy két férfit szeressek, de egyiket se kaphassam meg? Esküszöm, már minden eszembe jutott, Kori. Simán összepakolok és visszamegyek Romániába. Talán mindenkinek ez lenne a legjobb, főleg nekik.

Kori - szerelés

Kicsit felnevetek azon, amit Kori mondd. Ha ez lehetséges lenne, tutira élnék a lehetőséggel egy szó nélkül, vagy anélkül, hogy egyáltalán átgondoljam a dolgot. Csak simán rábólintanék, és mindenki boldog lenne, főleg én. Önző dolog ez, nem?
- Vagy mindkettő az - állok fel, és kapom fel a poharat a szekrényről. Kiöblítem, és újratöltöm. - Ennek örömére leiszom magam. És holnap elmegyünk bulizni - mosolyodom el őszintén. - És ha már itt vagy segíthetsz ruhát választani.

Kori - szerelés

Látom rajta, hogy őrlődik magában, de csak kimondja a végére, amiért hálás vagyok. Nem tudom, hogy mikor volt velem folyamatosan őszinte valaki ilyen mélyen. És tudom, hogy Kori eme gyönyörű szokását megfogja tartani, életünk végéig.
- Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam - ráncolom össze szemöldökömet és orromat is egy kicsit. Fújtatva kezdek el egy kézzel turkálni a - szobához képest - meglepően nagy gardróbban. - Erre gondoltál? - tartom ki az arany ruhát a szekrényből, miközben nagyot kortyolok boromból.

Kori - szerelés

- Rendicseeeek - akasztom fel az ajtóra a ruhát a vállfáján. - Igen, szerintem is tökéletes ez a ruha - mosolyodom el. Egyszer volt rajtam egy romániai konferencián, ahova majdnem minden rezervátumi nagyfőnök eljött, és a lelkünkre kötötték, hogy ki kell öltözni. Megtettem, és mindenki el volt ájulva, természetesen.
- Kérlek - forgatom meg a szemem sértődötten. Mintha én lennék az, aki ilyen szűzies dumákkal lebeszélné a szexi ruhákról. - Te ezt fogod felhúzni - kapom ki a vörös ruhát a szekrényből. Nagyot kortyolok boromból, amíg Kori felé mutatom a kiválasztott darabot. - Azzal a nagyon pöpec fekete magassarkúddal. Bomba leszel.

Kori - szerelés

- Mint mindig - forgatom meg szemeimet, hogy utána őszintén felnevessek. Imádom, hogy ez a nő, aki éppen térden csúszva jön a ruháért mindig megtud nevettetni és elfeledtetni velem a szarságokat. Nekem lett teremtve.
- Oké - bólintok egy aprót, a ruhát elengedem, hogy eltudja venni. - A száraz vöröset hagyd itt, kérlek - kiiszom az utolsó kortyot a pohárból, és már lépek is, hogy újratöltsem. Ez kell most nekem egy jó könyv mellett.
- Vidd magaddal és mutasd meg Jack-nek - kaján vigyorral nézek Korira. - Imádni fogja ő is.

Kori - szerelés

- Hé - próbálom felkelteni a figyelmét, hogy rám tekintsen. Valószínűleg elkalandozott és Jack jár a fejében, megértem én, de na. - Ő is férfiből van, és lehet kicsit más, mint a többi, de imádni fogja, mert elképesztően szép leszel benne - leteszem a poharat és közelebb lépek Korihoz, hogy a ruhát teljesen hozzá tudjam igazítani. Tökéletesen passzol hozzá.
Elengedem a ruhát, és magamhoz szorítom.
- Na menj, mert még a végén hiányolni kezd az égből pottyant tökéletesség - távolodom el tőle. Nagy a szám, de ha Kori kilép innen, mi az istent fogok csinálni?

Arie - ruházat

Fel s alá mászkálok a lakrészen. A tulajdonos néni már nem is tudom hányszor felszólt, hogy hagyjam abba, mert idegesítő vagyok, de ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Leültem, amikor megkért, de a lábam akkor is járt, ugyanolyan idegesítő hangokat adva, így feladta. Valamikor dühös voltam magamra, és rá is, valamikor meg teljesen összetörtem és a padlón kuporogva zokogtam, mint egy elmeroggyant. Korival nem beszéltem, nem volt rá időm, és nem terhelhetem mindig a bajaimmal, amikor ő most éli át élete legszebb időszakát.
Ahogy letörlöm a könnyeimet egy talált zsebkendővel - a százharminc szétszórt között - elmosolyodom. Ennél jobban nem tudok jelenleg örülni Kori boldogságának, pedig így is boldog vagyok, komolyan. Ilyen ellentétes érzelmeket az ember hogy dolgoz fel?
Düh, félelem, fájdalom, aztán elölről minden. Csak elküldtem az SMS-t, és reméltem, hogy hamarosan ideér, vagy hogy egyáltalán eljön. Istenem, ha jön is, akkor ne most, amikor a saját könnyeimtől nem látok, ha meg nem jön, akkor... akkor én megyek. Jobb híján.

Arie - ruházat

Túl gyorsan ér ide. Mármint reménykedtem, hogy egyáltalán eljön, de arra nem, hogy ilyen hamar itt lesz. Egyáltalán nem volt időm rendbe szedni magam, valószínűleg úgy nézek ki, mint aki nem aludt négy napja, és valljuk be, nem is áll messze ez a valóságtól. Sokkal több sminket kentem magamra reggel, mint amit alapból szoktam, csak az valahogy kiment a fejemből, hogy nem vízálló, így pöpec módon folyik végig a fekete csík arcomon.
Ahogy Arie kopog, majd be is lép az ajtón, ráemelem tekintetem, és annyira meglepődök, hogy még sírni is elfelejtek pár másodpercig. Egészen addig, amíg le nem ül mellém, és át nem karol. Istenem.
- Arie - tör fel belőlem ismét a zokogás. Nem merek ránézni, egyszerűen nem érdemlem meg, hogy lássam kedves és mindent megértő mosolyát. Meg kell emberelnem magam, mert valószínűleg most látom utoljára.
- Én... - elkezdeném, komolyan, de egy újabb adag könny és gyors zihálás tör csak fel belőlem. Ez nagyon hosszú lesz.

Arie - ruházat

Csak mondjam ki? Oh, egyetlenem, ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor már rég túl lennénk ezen, és te megsértve, dühösen és elárulva viharoznál ki a lakásból. De még nem jutottunk el idáig.
A sírástól felduzzadt szemeimet rád emelem, ahogy kissé eltávolodom tőled. Kezemet mellkasodra teszem, de még így sem merek rád nézni. Szipogok néhányat, mélyeket sóhajtozok, majd felnézek rád. Kedves mosolyod csak még inkább darabokra szakítja a szívemet, és tudom, hogy meg kell tennem, még akkor is, ha elvesztelek.
Megrázom a fejem, és a kezem ügyébe először kerülő zsebkendőbe fújom ki az orrom, és próbálom letörölni elkenődött sminkemet.
- Arie - fúrom tekintetem a tiédbe, de nem tartom ott sokáig. Arcod minden egyes vonását meg szeretném jegyezni. Szemöldököd ívét, arcodnak élét, azt a mindig szád szegletében bujkáló mosolyt. Mindent. - Tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye? -  választ sem várva folytatom. - Meghalnék érted. Nem fogom mondani, hogy nem a te, hanem az én hibám, ennyire már ismerhetsz... - folytatnám, de könnyeim ismét elkezdenek szivárogni. Kell egy kis idő még.

Arie - ruházat

Elfogadnám a tiszta zsebkendőt, már nyúlok is felé, de te kezded el törölgetni rólam az elmaszatolódott mindent. Kezem a combodra esik, és képtelen vagyok elmozdítani onnan. Nem bírok megmozdulni, pedig kéne. Nem szabadna, hogy ilyen mértékben hozzád érjek, mert nem érdemlem, ahogy azt sem, hogy segíts, hogy megérts, hogy megnyugtató illatod, tényleg a megnyugvást hozza el nekem.
Keserűen elmosolyodom bókodra. Istenem, hogy vagy erre képes? Mégis hogyan? Minden fájdalmamat rád zúdítom, minden neked tett ígéretemet megszegem, és mégis kedves vagy velem, megértő.
Tárgyilagos hangod még jobban szíven üt, összerezzenek. Megérdemlem, és most nem én vagyok az, akinek rosszul kell lennie. Most nem én vagyok az, akinek sírnia kéne, akinek összetörve kell a padlón fetrengenie. Pedig ez történik.
Vállam beesik, érzem, ahogy másodpercről másodpercre roppanok össze.
- Sajnálom - suttogom magam elé, látom, ahogy könnyeim áztatják fekete farmerodat, még sötétebb foltokat hagyva maguk után. - Annyira sajnálom - teszem gyorsan kezemet szám elé, hogy az ismételten feltörő zokogást vissza tudjam fogni.

Arie - ruházat

Túl merev. Arra számítottam, hogy összeomlasz, hogy kiabálni fogsz velem, hogy csapkodsz és kiakadsz. De semmi. Bárcsak az előbb felsoroltakat csinálnád, bárcsak törnél és zúznál. Minden jobb lenne a hallgatásodnál. Hálásan bújok ölelésedbe, pedig tudom, hogy nem kéne, mert nem érdemlem meg.
Ölelésed őszinteségétől, és a lelkemet rázó fájdalom ellenére megnyugszom egy kicsit. Szipogok párat, majd kibontakozok ölelésedből, hogy a szemedbe tudjak nézni, még utoljára.
Kezem akaratlan mozdul arcod felé, hogy megsimítsam azt, de még időben leesik mire készülök, így megakadok a mozdulatban, inkább ölembe rakom mindkét kezem. Körmömet nézem, és kezdem el piszkálni.
- Nagyon sok mindent adtál nekem, Arie - suttogom, de nem nézek rád. Nem tehetem. - Én valószínűleg ennek a felét, sőt negyedét sem - keserűen elmosolyodom. - Olyan dolgokat éltem át melletted, amikről azt hittem már nem is léteznek számomra - tudom, hogy hangom remeg, és érzem, ahogy szívem apró darabokra szakad. Félő, hogy te is meghallod.

Arie - ruházat

Kezemet szorosan tartom számhoz, hogy visszafogjam magam. Én sírok, amikor az egésznek én vagyok az okozója. Magamnak csináltam, magamnak köszönhetem, hogy az egyik legfontosabb szereplőt az életemben most elveszítem. És azt kéred tőlem, hogy mondjam ki. Hogy lennék rá képes? Hogy legyek rá képes, amikor így nézel rám, még ezek után is, amikor simogatod a hátamat, hogy megnyugtass. Amikor ennyire Te vagy. Azt akarod, hogy kimondjam és ennyit igenis megtehetek érted. Megtehetem, és meg is kell tennem, de ne kérj rá. Ne így. Kiabálj velem, Arie, és legyél dühös. Ne legyél elfogadó és megértő, hanem viselkedj úgy, ahogy egy megsértett férfinek kell, és add meg nekem azt, amit most érdemlek. Nagyot kérek, ugye? Mert te sosem lennél erre képes. A személyiséged és a jóságod nem engedi.
Könnyáztatta tekintetemet ismét rád emelem, és megint akaratlan mozdul a kezem, de nem fogom fel, és ha fel is fognám sem tennék ellene semmit. Tenyeremet arcodra csúsztatom.
- Ne haragudj rám - kezdem el simogatni hüvelykujjammal arcodat. - Szeretlek, Arie, mindennél jobban - lassan hajolok feléd, szinte engedélyt kérek, hogy utoljára érezhesselek. Ajkaidról pár milliméterre állok csak meg.

Arie - ruházat

Vonásaid megkeményednek, szívem apró darabokra szakad, pedig már hova, nem? Már hova szakadna, amikor beléptél ide, és már akkor kettétört, háromra, majd négyre, és így tovább. Nem reagálsz semmit, én pedig nem megyek tovább. Aztán megszólalsz, szemeim kikerekednek. Megalázom magam? Szavaid olyan kemények, hogy nem csak szívemet, de a lelkemet is ezer és ezer darabra szakították. Csak nézlek téged, kezem leesik arcodról, mintha nem tudnék megmozdulni. Vicces, de tényleg nem tudok. A testem nem engedelmeskedik nekem.
Aztán felhozod Jasont, és én csak a paplant bámulva nézem, ahogy könnyeim meglátszanak a fehér anyagon. Vállaim rázkódnak, és annyira fáj mindenem, hogy nem tudok megszólalni, és megmozdulni sem. Fizikai fájdalommá lett a lelkem fájdalma, és ezt az érzést senkinek nem kívánom, pedig valószínűleg most okoztam neked, ugye? Ugyanígy érzel, nem? Vagy ha nem, akkor miért volt ez eddig így? Miért terveztél velem? Miért nem mondtál nekem semmit?
Patakzó könnyeimmel küszködve hallom, ahogy becsukod magad után az ajtót, és amint ez megtörténik kitör belőlem a zokogás. Olyan mértékű, hogy levegőért kell kapkodnom.
Órák telnek el így, nem tudhatom. De már besötétedett, és az óra éjjel fél egyet mutat. Felkászálódom a padlóról, akárhogy is kerültem oda, és elindulok az éjszakába. Korinak a lépcső alján küldöm el az SMS-t. Utálom magam, amiért rá vagyok utalva, és amiért a legboldogabb napjaiban zavarom. Gyűlölöm magam.

// //

Martin - viszontlátás - f*ck

Elmerengve nézem egy ideje, ahogy tesz-vesz, kiosztja a feladatokat, felveszi a rendeléseket, és pörög az arcán. Mint mindig. Nem tűnik meggyötörtnek, nem tűnik szomorúnak, és ez engem boldogsággal tölt el. Sokáig azt hittem - önző módon -, hogy nekem nehezebb, mint bárki másnak a világon, akárcsak egy éppen kamaszkorba lépő tini, de rá kellett jönnöm a csúf igazságra; Arie-nak valószínűleg a legszarabb ebben a helyzetben. Számára tisztázatlan okokból hagytam ott, egyszerűen esélyem sem volt. Nem tudtam beszélni, ő pedig nem várta meg, hogy egyáltalán elkezdjem, egyszerűen ott hagyott. És még én voltam az elején dühös és megbántott! Én fogyatékos, beszarok magamnak. Valóban bántva éreztem magam, mert Arie jelentett nekem nagyon sokáig mindent, és mégis elhagytam. Fájt, nagyon. Igen! Nem is megbántást éreztem, amiért ilyen könnyen elengedett, hanem fájt. Szívbemarkolóan fájt.
Ennyiért jöttem ide, nem másért. Csinálja a dolgát, a megszokott Arie-féle mosoly ott bujkál ajkain. Minden rendben van vele, és nekem ennyi elég, ennyi kellett ahhoz, hogy lelkem megnyugodjon, és mosolyogva lépjek ki innen. Jeges teám utolsó kortyát elégedetten mosolyogva iszom meg. Lassan és óvatosan, akár egy félő vad pakolom össze a cuccomat nehogy feltűnést keltsek… egészen addig tart ez, amíg az üres poharat le nem lököm könyökömmel. Hatalmas csattanás, törés. Szemeimet és ajkaimat is összeszorítva várom a csodát, hátha ez nem velem történik meg, pedig de. Érzem az emberek pillantását magamon, kalapomat még jobban arcomba húzva kezdem el összeszedni a szilánkokat. Istenem, csak nehogy idejöjjön… csak menjek hátra valamiért Alexhez a konyhába, és ne lássa és ne hallja ezt. Mekkora mázlim lesz ezek után?

Martin - viszontlátás - f*ck

Megérzem érintését kezemen, és legszívesebben felsikítanék, hogy ne érjen hozzám, mert csak olyan sebeket szakít fel, amik végre elkezdtek begyógyulni, de nincs esélyem. Olyan hatással van rám érintése, mint amikor először vagy akár másodszor találkoztunk. Szívem félő kiszakad a helyéről, kezem remeg érintése alatt, és egyiket sem tudom palástolni. Miért vagyok előtte ennyire nyílt? Miért nem tudom megjátszani a szokásos határozott nőt, mint mindenki másnak?
Alsó ajkamat beharapva hagyom, hogy ő intézze el helyettem a dolgokat, én pedig lassan felegyenesedem. Nem nézek rá. Szemeimet lesütöm, és a padlót szuggerálom, mert mintha ott maradt volna egy szilánk. Természetesen nem maradt, de még így is jobb ürügy ezt mondogatni magamban oknak, amiért nem nézek fel, mint bármi mást. Hangja visszhangzik a fülemben, érintése égeti még mindig a bőrömet, nem nézhetek rá. Nem tehetem, így is elgyengültem. Azt hittem sikerülni fog, azt hittem ki tudok sétálni innen simán, mint valami ninja, de észrevett. Mégis hogyan? Magamhoz képes olyan slamposan öltöztem fel, amennyire csak tudtam! Végem van. Vége van.
Kérdésére nem is tudom hirtelen mit feleljek, így csak megrázom a fejemet, ahogy jobb karommal megmarkolom bal felkaromat, és próbálom moderálni magam. A hangja… a kedves, megnyugtató hangja. A határozott, selymes, de férfias érintése. Miért vált ki belőlem még mindig ilyen érzéseket? Miért kellett most ezt?

Martin - viszontlátás - f*ck

Dehogy érted Arie. Miért hazudsz nekem? Nem érted, és tudom, hogy nem érted, mégis ezt mondod. Ne mondd ezt, b*ssza meg, amikor nem érted! Szám elé kapom kezem, mert hangodtól ismét kalimpálni kezd a szívem, és most tudatosul bennem; életem legrosszabb döntése volt idejönni. El kellett volna engednem az egészet. Csak elegednem kellett volna téged, nem idejönni, és megbizonyosodni arról, hogy jól vagy-e. Mert jól vagy, és ennek én örülök a legjobban. Elb*sztam az egészet, Jason eltűnt, te pedig itt vagy, és nem hagyod, hogy összeszedjek pár szilánkot, mert megvágom magam. Mégis mi a tököm folyik itt?
Hétköznapi. Majdnem reflexből reflektálok rá, hogy SOHA nem vagyok hétköznapi, és csak azért voltam hajlandó felvenni ezeket a borzalmas göncöket, hogy ne vegyél észre, de moderálom magam, és tekintetem ugyanúgy a padlón tartom. Az emberek ismét elkezdtek beszélgetni, mindenki elfelejtette, hogy pár perccel ezelőtt egy poharat törtem. De a hely tulajdonosa még azóta is itt áll mellettem, és én csak el szeretnék tűnni innen.
Érzem, ahogy alsó ajkamból kiserken a vér, ahogy egyre erősebben és erősebben harapdálom. Mikor lettem ennyire elesett? Mikor tudott engem legutoljára zavarba hozni egy férfi? Mikor váltott ki belőlem utoljára ilyen érzéseket bárki is? Miért Arie? Miért jöttél ide? Miért nem hagytad egy alkalmazottadra, miért nem küldtél ide valaki mást, ahelyett, hogy te jössz ide. Megérintesz, és utánozhatatlan hangoddal simogatod fülemet, amik ezer és ezer darabra szakítják szívemet. Egyik lábamról másikra rakom testsúlyomat, bal felkaromat még jobban szorítom.
Mit mondhatnék?

Martin - viszontlátás - f*ck

Elmosolyodnék, amikor közli, hogy nem vagyok könnyű eset, mert tudom, hogy igaza van, de valami mégsem hagyja. Talán az, hogyha feloldódik az egész helyzet elgyengülök, végem lesz, és nem úgy fejeződik be ez a nap, ahogy tényleg kellett volna vagy ahogy elterveztem. Hangja egyszerre nyugtatja meg és kényszeríti kétszer gyorsabb dobogásra szívemet. Szemeimet összeszorítom egy pillanatra, ahogy felém nyújtja a zsebkendőt. Csak oldalra sandítva merek ránézni a kezére, arra a kézre, ami olyan sok örömet okozott már nekem, így vagy úgy értve, mindegy, mert mindkettő igaz. A zsebkendő felé nyúlok, de valamiért - k*rva életbe -, nincs akkora szerencsém, hogy miközben elveszem a zsebkendőt ne érjek hozzá. Hozzáérek, és ismét az a hatalmas mennyiségű elektromosság száguld végig rajtam, mintha csak először érinteném meg.
Szükségem lenne Jasonre. Szükségem lenne rá, hogyha innen kilépek akkor tárt karokkal várjon, a biztonságot adó ölelésével és hatalmas testével. De nincs itt. Döntöttem, ő pedig eltűnt, én pedig kételyek közt állok ismét azzal a férfival szemben, akiért meghalnék bármikor. Hogy hova ment? Nem tudom. Semmit nem mondott, még azt sem tudtam neki elmondani, hogy mi a tököm van, mert egyszerűen eltűnt. Én pedig itt maradtam  jelenleg Arie-val, a drága, kedves, kiváló az ágyban Arie-val.
Lassan emelem ajkaimhoz a zsebkendőt, hogy pillantásomat végre Arie-ra emeljem. Teljesen. Amint kékjem találkoznak őszinte, barna szemeivel, lábam egy pillanatra megremeg, de nem hagyom el magam. Elég volt ebből! Minden erőmet összeszedve indulok el az emelet felé, és tudom, hogyha ott nem gyengülök el semmilyen szinten, akkor nyert ügyem van.

Martin - viszontlátás - f*ck

Nem mondanám feltétlenül azt, hogy mielőtt elindultam volna felfelé gondolkoztam egyáltalán. Mert nem, természetesen, eszembe sem jutott az, hogy ennek vajon milyen következményei lesznek a jövőben, vagy ha én most feljövök ide, akkor mégis mi fog történni. Érzem a pillantásokat magamon, amire már csak-csak elmosolyodom, hogyha ennyire slamposan, ennyire átlagosan öltözöm fel, akkor is felismernek. Mi ez, ha nem bók? Lenyomom a kilincset, az ajtó kisebbet nyikorogva tárja fel előttem a kis lakóhelyiség minden zugát. A napfény szűrten jön be, le van húzva félig a redőny. Az illat… az illat ugyanaz, és egy mélyet szívva is belőle, hogy örökre megmaradjon, lépek beljebb, különösen ügyelve arra, hogy a kilincs nyelve kattanjon. Pár másodpercig támasztom neki hátamat. Kalapomat lehajítom fejemről, nem törődve egyáltalán azzal, hogy merre esik. A slampos semmilyen színű nadrágot letépem magamról, és lábaim felsikítanak a hálától, amikor megszabadulnak tőle. Cipőm az ajtó mögötti sarokban landol, blúzom a lábamnál.
Így lépek el az ajtótól, beljebb, egyre inkább magamba szívva Arie minden egyes ruhájának helyét, minden porcica szállingózási irányát. Mindent! A hatalmas ágy mellett állok meg, kezemmel végig simítom a szépen megvetett ágyneműt. Mennyi emlék… Még mielőtt nagyon elkezdhetnék merengeni hallom meg az ajtó újbóli nyílását. Elmosolyodom, vállam fölött sandítok hátra.
- Akarlak, Arie - suttogom szavaimat, majd ismét az ágy felé fordulok. Nem zavartatom magam, hogy a vörös-csipkés fehérnemű-szettemet premier plánban láthatja, mert mindegy hogy öltözök fel a fehérneműm mindig csodálatos. Ez az alkalom sem kivétel ez alól. Szőke tincseim csikálják hátamat, ahogy a kintről bejövő szellő meglebegteti őket, de nem cseppet sem zavar. Jelenleg semmi nem zavar.