37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bogolyfalva - Ophelia Carolina Brown összes hozzászólása (263 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 6 7 8 9 » Le
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 20:35 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Érzem, ahogy szívem összeszorul mindegy egyes csóknál, egyre jobban. Facsarom a saját szívem, mintha mazochista lennék önmagammal. Elég beteg dolog, ez a szeretet vagy szerelem. Kelletlen távolodom el tőle, ahogy kicsit eltol magától. Utolsó csókot lehelek ajkaira, amolyan valódi búcsúcsókszerűt, keserűen belemosolygok. A paplant nézem, csak bólintok egyet szavaira, alsó ajkamat ismét beharapom. Muszáj, különben tényleg megtörök és itt maradok Arie mellett végleg. Nagyon szusszantok, utolsó csók, esküszöm, majd felállok. Ismét rendbe szedem magam, a halovány reggeli fényeknél látom, ahogy lehunyja szemeit. Elmosolyodom, ismét lehajolok hozzá, lágy csókot nyomok a homlokára, de annak végeztével nem távolodom el tőle.
- Szinte biztos vagyok abban, hogy te vagy az, akire szükségem van - mormogom homlokának, majd ismét felegyenesedem. Mélyet sóhajtok, hogy Arie illata legalább Romániáig elkísérjen. Ismét az ajtó felé lépek, immár halkabban, mert rögtön szembe tűnik Arie egyenletes légzése. Visszaaludt. Lenyomom a kilincset, hangtalan lépek ki az ajtó elé. Kezeimbe temetem az arcomat, és érzem, ahogy nedvesek lesznek. Megilletődve nyúlok arcomhoz. Könnyek lennének? Letörlöm arcomról őket, határozottan lépegetek le a lépcsőn. A takarítónő felé, miközben megfogom bőröndömet, csak lehajtott fejjel intek egyet. Minél előbb ki kell mennem, nem érek rá cseverészni. Kilépek az étteremből, rögtön megcsap a hűvös levegő. Kicsit megrázom a fejem, hümmögök párat, végül elindulok a vonatállomás felé.
Csak adja Merlin, hogy ez ne a végleges búcsú legyen. Csak ne az legyen, hanem nekem és Arie-nak legyen még jövőnk. Ha csak egy rövidke is, de valami legyen.

// Love //
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 3. 20:35
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 5. 20:27 Ugrás a poszthoz

Jason

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy az életem még egyszer bele fut Jason Henry Payne-be. Vannak azok a találkozások, amikről tudod, hogy jelentenek valamit és ha elcseszed, akkor nem lesz második esély. Ugyanígy voltam az előttem ülő, éppen a villát igazgató férfival. Volt esélyem, amit csúnyán elrontottam, de valamiért ismét itt ül velem szemben. Akármennyir beszélt nekem eddig Kori a sorsszerű találkozásokról, sosem sikerült meggyőznie. Erre láss csodát... mégis itt ül előttem a csoda. Soha az életben nem fogom elmondani neki, hogy ez a gondolat valóban megszületett az agyamban. Még csak az kellene.
Tartom a pillantását, nincs az a világméretű katasztrófa, ami rávehetne arra, hogy elpillantsak. Két éve néztem bele ilyen mélyen utoljára ezekbe a kedves és őszinte szemekbe, amik rögtön megbabonázzák és magával ragadják az embert. Lábaimat ismét keresztbe rakom, immár az asztal alatt, nem játszom el még egyszer ugyanazt, ugyanabban a játszmában. Karom sajgása, mióta beszélgetünk csillapodott, lehet nem véletlenül.
Ahogy kitekint az ablakon, végre esélyt kapok arra, hogy kicsit összeszedjem magam. Gondolataim mindenfelé járnak, csak éppen épkézláb ötletet nem adnak arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet.
Kérdésére megemelkedik egyik szemöldököm.
- Nem tagadom - vonom meg vállaimat kicsit. Mosolyom őszinte, de még így is van benne egy kis keserűség. Szemeim kikerekednek, őszinte mosolyomból, őszinte kacagás teljesedik ki.
- Sokan mondták - félelem még mindig enyhén rázkódó vállakkal.
Ahogy visszapillant rám ismét az ablaktól, tudom, hogy most dől el az egész. Akármilyen vége is lesz, tudhatja, úgysem engedem el ilyen könnyen.
Arcom rögtön semleges lesz, ahogy bele kezd. Második? Lassan lehunyom szemeimet, hátradőlök székemen. Ép kezem ujjaival kezdek el dobolni az asztalon.
- Ki mondta, hogy van első? - mondom már nyitott szemmel, kékjeimet Jason íriszeibe fúrom. A férfi mozdulatsorát követve, én is kicsit oldalra biccentem a fejem, arcomra ártatlan mosoly kerül. - Az én szívem nem nyílik meg mindenkinek, így emiatt nem aggódom - kacsintok rá szemtelen, majd elkapok egy pincért. Szívélyesen bólogat az elviteles rendelésemre, ami nem áll másból, mint egy francia krémesből. Valljuk be, abból sosem elég.
Kérdő tekintetem ismét Jasonre esik, egy hosszabbat pislogok. Lassan engedem ki mélyebb lélegzetvételemet, megnyugtat. Dobolok megint párat ujjaimmal az asztalon.
- Miért érzem úgy, hogy okkal nem mentél még el az asztaltól? - emelem meg egyik szemöldököm, ám mielőtt elkezdhetné, én tekintek ki az ablakon és folytatom. - A kis monológod után vártam a drámai távozást.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 11. 19:40 Ugrás a poszthoz

Jason

Eléggé el kéne olvasni, ami utána jön. Köszönöm.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 12. 19:02 Ugrás a poszthoz

Jason

Türelmesen nézem végig, ahogy elhelyezkedik a széken, ami nagyokat reccsen súlya alatt. Adja a jó ég, hogy bírja még egy kicsit, mert ha nem, én itt fogok meghalni a nevetéstől, ha széttörik alatta. Hiába csúszik lejjebb a széken, ugyanannyira magasodik ki a cukrászdában lévők közül. A rezervátumban is lehetetlen volt nem észrevenni alakját, hatalmas hajával és ugyanakkora szakállával. Na meg a mosolya. A mindig őszinte, kedélyes és kedves mosolya. Állandóan arcát díszítette, nem lehetett levakarni róla. És ha ajkai mosolyra húzódtak, szemei mosolyogtak vele. Ez az a dolog, ami megfogott legelőször Jasonbe. Az őszinte tekintete és cselekedetei.
Nem tudok reagálni feleletére. Megfogott, szemeim kicsit ki is kerekednek. Somolygok kicsit, ám tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Két éve ott volt a lehetőség, hogy mindent megtudjak róla. Ott volt a lehetőség, hogy mindent megoldjuk együtt, hogy mindent átéljünk együtt. Minden este karjaiban aludhattam volna el. Hallgathattam volna mély, egyenletes légzését, ahogy egy hosszú nap után, végre ő is nyugalomra tér. Immár bőröndöm mellett egy pillanatra lehunyom a szemem, és akkor… Megérzem Jason határozott szorítását ép karomon. Ahogy magához ránt, táskám a földre esik alkaromról, meglepődöttségemben még egy kisebb sikkantás is elhagyja ajkaimat. Összeszorított szemekkel huppanok az ölébe. Pár másodperc múlva merem csak kinyitni, amikor közli, hogy mennyire szemtelen is vagyok, mintha eddig nem tudta volna ő sem, de mindegy is. Szívem egyre nagyobbakat dobban, ahogy megérzem illatát, érintését magamon. Elégedett mosoly terül el arcomon. Sakk matt, Payne. Tekintetem az övébe fúrom, de hiába várok valamiféle magyarázatot, ő inkább a pincérrel kezd el „kedélyesen” beszélgetni. Érzem érintését a hajamon, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit bizony hiába is palástolnék, valószínűleg Romániában is látják.
Amikor tekintete végre visszatalál kékjeimhez, kicsit megilletődök. Az a tűz, ami íriszeiben ég idegen számomra. Nem is tudom, minek nevezhetném. Határozottságnak? Eltökéltségnek? Magabiztosságnak? Igazából nem is fontos, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném jelenleg is, és szerettem volna két évvel ezelőtt is. Akkori tetteim oka, nem ment fel a döntéseim alól, mégis meg kellett hoznom őket, akár szerettem volna, akár nem. És hogy hányszor jutott eszembe Jason megnyugtató tekintete, amíg azzal a fennhéjázó f*szfejjel voltam? Elmondhatatlanul sokszor.
- Ezek szerint mégsem te fizetsz? – emelem meg egyik szemöldököm óvatosan, fejemet még oldalra is biccentem egy kicsit. Nem fordítom el tekintetem, tartom pillantását, ha kell életem végéig. Ám amikor a pincér odalép hozzánk ismét, zavartan letekintek ölembe helyezett ép karomra. Végig hallgatom, ahogy összepakol mindent, majd sűrű bocsánatkérések közepette, megint magunkra hagy minket.
Kíváncsian tekintek Jason-re. Valóban nagyon érdekel a válasz, azonban azt még nem sikerült eldöntenem, hogy hallani is akarom-e. Az ölében kötöttem ki, egy igen kis visszafogott cukrászda egyik asztalánál, és én mégis bizonytalanságba taszítom saját gondolataimat. Mélyebbet sóhajtok, illata még inkább bekerül tüdőmbe, reménykedve abba, hogy soha nem szabadul ki onnan, fújom ki.
- Mit szeretnél Jason? - fordulok felé teljes felsőtestemmel. Hangom halk, érdeklődő. Ép kezemmel lágyan simítok végig arcélén, őszintén mosolyogva. - Nem szeretnék ma kételyek között lefeküdni, és tudom, hogy önző gondolat - emelem fel ép kezem, jelezve neki, hogy engedje, hadd folytassam. - Nem voltam veled tisztességes két éve, tisztában vagyok vele, de abban a helyzetben, az tűnt a legjobb döntésnek. Rengetegszer eszembe jutottál, és mindig összeszorult a szívem, ahogy feltűnt lelki szemeim előtt őszinte mosolyod - megállok. Tenyeremet arcára teszem, hüvelykujjammal simogatom azt. Egy pillanatra letekintek mellkasára, keserűen elmosolyodom, végül ismét íriszeibe fúrom tekintetem.
- De most sem fogok neked ígérgetni - arcának simogatását is abbahagyom. Ha most fog elmenni, felkészülök. Minden lehetséges dologra fel kell készülnöm. - Ismersz már ennyire.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 12. 19:04
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 22. 17:55 Ugrás a poszthoz

Jason

Sokszor elgondolkodtam azon még erejem tejében, hogy vajon hogy fog alakulni az életem később? Minden eshetőségre felkészültem. Sorozatgyilkos leszek, FBI ügynök, unikornisokon száguldó hatalmas vadász. Minden felkerült a falra feltűzött táblára, ami csak eszembe jutott, majd ahogy idősödtem, úgy kerültek le és még lejjebb a felírt dolgok, hiszen ilyen szép arccal, hogy lennék sorozatgyilkos? Persze, simán benne van a pakliban, főleg, amikor nagyon felidegesítenek, de mégis… esélytelennek tartom. A többiről nem is érdemes több szót ejteni, mert minek is?
De a lényeg, ami fontos, hogy soha nem volt talonban az, hogy valakinek lehetőség legyek. Én, mint lehetőség, nem is tudom, olyan valótlannak hat. Mert végül is, mit adhatok én? A manipulatív személyiségemet, a határozottságomat, a tudásomat. Nem vagyok az a tipikus szőke virágszál, mint akinek mindenki gondol, amikor először meglát.
Martinnak és Jasonnek is egy esély vagyok, vagyis… igen, nagyon úgy tűnik. Ám önzőségem enged a kísértésnek, hogy hamis ígéreteket adjak mindkettőnek? Nincs jogom ahhoz, hogy ígérgessek, főleg olyanoknak, akik fontosak nekem. Mert Jason mindig is fontos volt, és fontos marad. Ő lesz az az életemben örökre, akiért mindent eldobnék, ha kellek neki, és itt most bármire gondolhatok. Ő lesz örökre az én szerelmem, akinél volt lehetőségem, de nem éltem vele. Ő volt az én lehetőségem, nem én az övé. Nem ugyanaz.
Keserűen elmosolyodom, ahogy neki áll beszélni. Hangja simogatja dobhártyámat, megnyugtatja azokat, ám szavai cseppet sem tetszenek. Szemöldökeimet kicsit összehúzom, ahogy ismét elkapom tekintetét, miután rám figyel. Érzem érintését hajamon, tekintetét magamon, bele is remegek, ujjam megrándul arcán. Hogy palástolni tudjam testem reakcióját, magára a férfira, óvatosan kezdem el ismét simogatni hüvelykujjammal arcát.
Lassan hunyom le szemeimet, kezem Jason tarkójára csúszik, hogy kicsit megtartsam magam, ahogy hátra döntöm fejemet. Mutatóujjammal automatikusan kezdek el babrálni hajával, mintha mi sem lenne természetesebb, majd visszafordulok hozzá. Sejtelmes mosoly villan ajkaimon, ameddig vigyázva minden mozdulatomra közeledek felé, egyre közelebb és közelebb. A táncunk már véget ér, nyertem, ám nem elég. Akarom Jasont. mindenestül. A lelkét, a szívét, a testét, a pimasz mosolyát. És vagy itt, vagy később, de megfogom kapni.
- Szeretnéd, hogy ígéreteket tegyek? – emelem meg egyik szemöldökömet csábosan, miközben érzem és tudom, hogy ajkaiba suttogom szavaimat. – Rendben, Jason. Reggelente melletted fogok kelni, esténként melletted fogok lefeküdni. Együtt fogjuk nézni a csillagokat, együtt fogjuk összegyűrni az ágyneműdet – csusszanok el füle felé, épphogy érintve telt, férfias ajkait. Kínzom saját magam is, de meg kell törnöm. El kell érnem, hogy ő akarja, hogy ő egyezzen bele, az már teljesen más tészta, hogy mennyire van azzal tisztában, hogy az esetek többségében – benne van a pakliban, hogy az ígéreteim semmit sem érnek. Ám most is így lesz? Nem tudhatom, csak bízhatok a legjobbakban. Nem mozdulok, úgy érzem nem is mozdulhatok, amíg nem válaszol. Megköveteli.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 22. 17:58
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 11:04 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

A kezem gyógyul, esküszöm. Bár nem olyan gyorsasággal, ahogy nekem tetszene és a folyamatos kötéscsere sem tartozik a kedvenceim közé, de legalább megúsztam az elfertőződést, és legalább a kencém is elfogyott, ami igen sokat segítene a fájdalmon.
Valami fájdalomcsillapítós kencefice reményében indulok meg a faluban, hátha találok valami olyat, ami legalább hasonlít a saját kikevertemhez. Undorító színe van a saját kezem által kikevertnek, de a fájdalmat csillapítja, kicsit elzsibbasztja, így tökéletesen megfelel a célnak. És az istenért sem mennék vissza Romániába egy kenőcs miatt.
Meguntam. Már vagy húsz perce eredménytelen sétálgatok. Istenem, kell egy kávé. Berobbanok egy kávézóba, ahol egy capuccinót kérek elvitelre. Amíg a nagyon kis helyes fiú csinálja, felpattanok a pulthoz kitett egyik székre, türelmesen várom rendelésemet. Csak kicsit siessen...
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. március 31. 12:02
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 12:05 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Ha a srác nem sürgeti meg magát, akkor tutira veheti, hogy átpattanok a pulton és megcsinálom magamnak, mert ne mondja nekem senki, hogy tíz perc kell egy capuccino elkészítéséhez, főleg, hogy nincsenek is rajtam kívül valami sokan. Akik meg vannak, azok meg már isszák vagy eszik, vagy mindkettő, amit rendeltek. Fogy a türelmem...
Mondanám, ha nem huppan le közvetlen mellém valaki, és nem ajánlja fel, hogy kifizeti a kávémat.
- Honnan tudtad, hogy kávét kértem? - emelem meg egyik szemöldököm, ahogy felé fordítom a fejem, kicsit közvetlenebb mosollyal - lehet -, mint az megengedett lenne.
- Meghívhatsz - bólintok utána egy aprót, mosolyom ugyanúgy ékesíti arcomat. - De csak ha előtte mondod el.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 16:12 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Csak egy hümmögés telik tőlem, az igen jó tippjére, mert a pasi végre lerakja elém a kért italt.
- Köszönöm - biccentek egyet felé, majd beszélgetőpartneremre szegezem újra tekintetem.
- Nem is szeretem a teát - mosolyodom el, mondhatni már-már kacéran. - A koffeint annál inkább - vallom be neki őszintén, mert valóban így van. Koffein nélkül - főleg most - valószínűleg már nem élnék.
- Onnan, hogy még mindig itt ülök, és nem futottam el a fura fejtegetésed után sem - fordulok felé teljes testemmel, nagyot kortyolok kávémból.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 16:35 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Óvatosan felnevetek a következő korty előtt.
- Ügyes vagyok - konstatálom magamnak a tényeket. Nem mintha nem lennék tisztában így is az erényeimmel.
- Romániában dolgozom... hm... dolgoztam - húzom el a számat kicsit, mert fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes igeidő ebben a mondatban, végén csak megvonom a vállam. - Mindegy, szóval a romániai sárkányrezervátumban voltam, valami gusztustalan parazita megtámadta az ott lévő sárkányokat és egy wales-i zöld engem talált meg, miközben kezeltem - vonok vállat könnyelműen, mintha nem lenne nagy cucc a dolog. Nem is miattam, a mai napig kérem az ott dolgozókat, hogy három naponta küldjenek jelentést az állatról.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 16:53 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Automatikusan nyújtom felé kezemet, ahogy felém nyújtja tenyerét. Nem is tudom... van valami megnyugtató az előttem ülő férfiban, ami arra késztet, hogy engedelmeskedjek neki. ÉN! Nagyon furcsa ez a nap, ráadásul az sem elenyésző szempont a dolgokban, hogy igenis jól néz ki, és gátlástalan mérem végig már nem először.
- Nem - rázom meg a fejem óvatosan. - Kevertem ki az ott dolgozóknak kenőcsöt mindenféle gyógynövényből, és hoztam haza magammal. A fertőzést megúsztam - mosolyodom el őszintén rá.
- Nem tudjuk. Bőr alatt héderelt - vonok vállat. - Még folynak a vizsgálatok.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 18:49 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Mindkét szemöldököm az égnek meresztem, ahogy a varrás szó elhagyja a száját. Nos... nem. Eszembe sem jutott, hogy össze kéne varrni, mert szépen gyógyul a seb, csak még nem teljesen. De haladunk, eskü.
- Öm - teszem le a poharat, hogy megtudjam vakarni zavaromban az orrom. - Nem. Nem jutott eszembe - sütöm le a szemem, ahogy bevallom a dolgot.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 20:02 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Nem bírom nem észrevenni egyre szélesedő mosolyát, ami engem is mosolygásra késztet, ámbár zavarom nemigen enyhült kérdése óta.
- Ezt mondtad akkor is, amikor megszerettél volna hívni - mosolyodom el most már én egyre szélesebben. Meg vagy! Tekintetem az övébe fúrom, csak hogy érezze a törődést.
- Ophelia - nyújtom felé ép karomat egy kézfogásra.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 20:27 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Halkan felnevetek, ahogy reagál, majd enyhén rázkódó vállakkal nyúlok poharam felé, egy még legalább meleg korty reményében.
Elmélyedve hallgatom, amit mondd, és mosolygok. Folyamatosan mosolygok, mint egy elmebeteg.
- Nos Levente - pattanok le székemről kávémat fogva kezembe. - Köszönöm a segítséget. Nem tudtam ezekről - dehogynem, csak nem állt rendelkezésemre egyik sem, amikor szükségem lett volna rá.
- Nem mellesleg a kávét is - emelem meg felé a papírpoharat egy halovány mosollyal. - Életet mentettél - hajolok hozzá közelebb, egy lágy csókot lehelek arcára, majd eltávolodva fúrom tekintetem az övébe.
- Tényleg köszönöm.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 20:43 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Elmerengve nézek az előttem álló srácra. Pasira. Férfire. Mindegy minek nevezzük. Mélybarna tekintete vonzza az enyémet, és egyszerűen nem akarom itt hagyni, úgy érzem, akkor lemaradnék valami fontosról.
Alsó ajkamat beharapva mérem végig diszkréten, ám csak-csak visszatérek mélybarna és annyira őszinte tekintetéhez, hogy szavakba sem tudom önteni.
- Idevalósi vagy? - biccentem oldalra kicsit a fejem. - És ha igen, drága Levente, miért nem találkoztunk eddig?
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 21:52 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Óvatos mosollyal nézem végig, ahogy fizet, majd ismét neki szentelem a figyelmem, kérdésére, csak bólintok egyet. Lassan indulok a kijárat felé, miközben hallgatom, amiket mesél.
- Nem vagy semmi - lépek ki az ajtón, amit kitár előttem. - Mozgalmas életed van - teszem hasam elé sérült kezemet. Félő, hogyha lefelé tartom ismét neki áll vérezni.
- Mit tanultál? - komótos léptekkel indulok meg az egyik irányba, nem is figyelve azt, hogy merre tartunk. Olyan könnyedén elbeszélgetünk, olyan könnyű az egész, ki szeretném élvezni.
- Oh - egy pillanatra zavarba jövök kérdésétől, egy tincset fülem mögé tűrök. Szerény mosollyal sandítok oldalra. - Tervben volt a visszatérésem, és amint meghallottam, hogy egyetemi és előkészítős tanárt keresnek lecsaptam a lehetőségre - vállat vonok. - Így most itt vagyok - mutatok körbe ép kezemmel, és telibe homlokon verem Leventét.
- Istenem! - kapom vissza gyorsan kezemet. - Ne haragudj - tartom vissza nevetésemet.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 22:27 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Egyik szemöldököm megemelkedik, de nem kérdezek rá. Nincs hozzá közöm, és amihez nincs, azt nem erőltetem, főleg, mert utálok mások magánéletébe belefolyni, kivéve, ha érint. Ha érint, akkor nem restellem beledugni az orrom.
Szemeim felcsillannak arra, hogy gyógyító, ám nemigen van időm jobban reagálni, mert kézfejem csattan homlokán. Vele nevetek zavaromban, egyre jobban és jobban.
- Bocsánat - rázom meg vállamat, alsó szemhéjamat törölgetem, mielőtt kifolyik könnyem is. - Először általában flörtölök és megnézem, hogy zavarba tudom-e hozni - húzom ki magam. - És ha igen, akkor sínen vagyunk - kacsintok rá Levire mosolyogva, majd hirtelen ötlettől karolok belé, így indulok el ismét előre.
- Szóval mit szerettél volna mondani a szüleidről? - nézek fel rá szempillámat rebegtetve, mint egy tinilány. Direkt. Nyilván. - Mielőtt behorpasztottam a homlokod, édes.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. április 2. 10:14 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Megkönnyebbült mosolyt küldök Levi felé. Nincs semmi baj. És ha tudná, hogy mennyire igaza van most, mindenre.
Könnyedén karolok belé, könnyedén indulunk el, mintha mi sem történt volna. Most minden annyira könnyű, félő, hogy elrontódik az egész, vagy inkább elrontom az egészet.
- Természetesen - villantok meg egy félmosolyt felpillantva rá. Nos, egyáltalán nem számítottam a kellemes társaságra a mai napon, de örülök, hogy végül így alakult. Kell ennél több a tavasz kezdetéhez?
- Mit tanítanak? - csillannak fel szemeim, abban a reményben, hogy hátha felszedek valami ismerőst itt a környéken. Kori sem érthet mindig rám, na.
- Oh, szóval minden téren - harapom be alsó ajkam egy pillanatra, majd kékjeim Levire emelem. - Majd kiderül.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. április 2. 12:38 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

- Júj - csillan fel a szemem ismét a legilimencia hallatán. - A legilimencia nagyon hasznos, jó lenne kitanulni - elmerengek a dolgon. Ha az animágia sikerül, lehet tényleg neki állok utána járni annak, hogy egyáltalán van-e lehetőségem.
- Tartasz külön órákat? - szemtelen mosolyt villantok Levi felé, nagyon-nagyon élvezem a helyzetet. Körbesandítva konstatálom, hogy fogalmam sincs merre járunk, Levi kérdésére ismét rápillantok.
- Nem vagyok érdekes - vonok vállat könnyedén. - Imádok olvasni például - pörgetem az agyam, hogy mi lehetne még olyan érdekes. Csettintek egyet nyelvemmel. - És voltam házas - nevetek fel őszintén.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. április 2. 19:18 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Szélesen elmosolyodom, végül elnevetem magam Levi ajánlatán. Meg van magam előtt vizuálisan, ahogy beállít az apjához, hogy "Szia, megismerkedtem egy nővel öt órája, bevállalod legilimenciából?". Nem, egyáltalán nem lenne vicces.
- Mmm - mümmögök párat, mint egy rendes hülye, mielőtt csillogó szemekkel és egy visszafogottabb félmosollyal válaszolnék, felpillantva rá. - Szóval a kedvemért, mi? - emelem meg egyik szemöldököm kérdőn. - És mégis miért tennéd meg értem? - immár tekintetemből is kérdés tükröződik.
- Oh, hát zavarba hozol - támasztom kézfejemet homlokomnak, kérdés és gondolkodás nélkül kezdek el dőlni Levi irányába, kapaszkodva karjába. - Látod? Annyira, hogy még el is alélok tőle. Minden evő vagyok könyvekből - állok fel rendesen, ismét belé karolok.
- Pedig így volt.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. április 4. 15:58 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Óvatosan felnevetek vicceskedésére. Kis hamis ez a fiú, teszi a szépet, poénkodik, aztán lehet, hogy mellette meg sorozatgyilkos. Ismerős lenne?
- Akkor most halmozod az élvezeteket - követem, amerre megy. Túl jó ez most ahhoz, hogy csak elsétáljak. Nem is tudnám megmondani, mikor cseverésztem utoljára ennyire könnyedén a semmiről.
- Orwell? - kérdezek vissza, úgy teszek, mintha gondolkodnék a válaszon, majd Levire sandítok. - Azon kívül, hogy valószínűleg nem volt százas, zseniális az ember - bólintok is egyet mondandóm végén, hogy megerősítsem az előbbieket. Valóban így látom. Aki képes háztáji állatokhoz hasonlítani egy akkori rendszert, az nem lehet épelméjű, mégis zseniális. Na ugye?
- Elvett, összeházasodtunk, elvitt Görögországba, és lapátra tettem - vonok vállat egyszerűen, mintha nem lenne ez olyan nagy azám. Mármint nekem tényleg nem is az, bár azt nem tudhatom, hogy másnak mit is jelent ez. Főleg nem rám nézve. Már mindegy.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. április 28. 18:37 Ugrás a poszthoz

Jason

Tisztában vagyok azzal még most is, hogy milyen reakciót váltok ki Jasonből, és ha ez nem lenne elég, szerintem ő egyáltalán nincs annak tudatában, hogy ő mire készteti az én bensőmet. Törnék, zúznék, hogy észrevegye; akarom őt, ám ez most olyan játék, amit ketten játsszunk, és nem hozhatok önkényesen döntéseket, nem tehetem azt, amit akarok, és amire vágyok. Ugyanúgy vágyunk egymásra, de vajon ki lesz az, aki előbb bevallja a másiknak, vagy ami még fontosabb; önmagának? Melyikünk lesz az, aki…
Gondolatmenetem egycsapásra megszakad, mintha soha nem is létezett volna nálam olyan, hogy gondolkodás. Megérzem ajkait a sajátomon, megérzem Őt. Érzem jobb kezét a hátamon, csak még erőteljesebben vágyom csókjára, ahogy magához ránt, és kezeim automatikusan belemarkolnak dús hajkoronájába. Követelőzik, ami csak még jobban arra kényszerít, hogy még jobban préseljem magam hozzá, még jobban oda tudjam adni magam neki, a szívének, a testének, a lelkének. Azt akarom, hogy Jason érezze, sokkal nagyobb hatással van rám, mint én valaha tudnék rá lenni.
Elmélyül a csók, elmélyülök benne én is, szinte beleülök a jóba, és azt akarom – mert akarom -, hogy soha az életben ne maradjon abba, ne kelljen elválnunk. Érezni akarom az érintését folyamatosan, az illatát, határozott mégis legkedvesebb kiállását. Engedelmesen hajtom hátra fejemet, ahogy kívánja, amit csak szeretne, mert eljött az a pillanat, hogyha szavakkal nem is megy, de a cselekedeteimmel éreztessem vele; az övé vagyok. Bárki mondhat bármit, de aki nem találkozott még olyan emberrel, mint Jason Henry Payne, az nem tudhat semmit arról, ami most bennem van, és amit érzek. Amit érzek iránta, az egész lénye iránt.
Állom pillantását, pihegve, mintha egy egész éjszakát ébren töltöttünk volna együtt. Azok a mély és őszinte tekintetek megbabonázzák az embert. Esélyed sincs, hogy eltekints róluk, mert olyan mélyen beszippantanak Jason bensőjébe, hogy a lelkéig látsz rajtuk keresztül. A legszebb az egészben, hogy nincs is mit rejtegetnie, mert ilyen tiszta szívű ember a földön nincs még egy. Óvatosan hajolok közelebb, mintha engedélyt kérnék, mintha arra várnék, hogy bólintson legalább egy kicsit, hogy megtehessem. Hogy megmerjem tenni, de megelőz. Óvatosan veszi birtokba először alsó ajkamat, majd ismét ajkaimon vannak ajkai és egy olyan nyögés hagyja el számat, amint megérzem ezt, ami már nem illendő egy kávézóban. Igazából már sehol nem lenne az.
Amint megérzem, hogy enged a szorításán, hogy távolodik el, csak még inkább nyomom magam neki. Ne, még ne. Még csak egy kicsit, de nem tehetem. Ő irányít, most ő a minden, így engedelmesen lejjebb ereszkedem és elengedem magam, mert érzem, hogy keze még hátamat érinti. Megnyugtat. Szemöldököm megemelkedik kérdésén, de nem válaszolok rögtön, csak egy fejrázás telik tőlem. Mindkét kezemet visszahúzom hajából, észre sem vettem, hogy fájó karom is automatikusan mozdult, amikor kellett neki. Óvatosan magunk közé teszem fájó karomat, másik kezem mutatóujjával kezdek el játszani egy tincsével, mely valamiért jobban eláll a többitől. Mindezek után fúrom tekintetem az övébe, hogy válaszolhassak.
- Nem tudom – felelem egyszerűen, és ha meg is köveznek, tényleg nem fogom tudni. – Azt tudom, Jason – tűröm a kósza tincset füle mögé, hogy aztán ismét neki szenteljem pillantásomat. – Hogy őszintén mondtam – elmosolyodom. És istenem, tényleg kövezzenek meg, de szerintem az életemben nem volt ilyen őszinte pillanatom, mint a mostani.
- Mindig meglepsz, és mindig eléred, hogy téged akarjalak, hogy veled akarjak lenni – folytatom kéretlen, ha már ennyire elvitt az őszinteség. – De aztán a szemedbe nézek, és elgondolkodom azon, hogy megérdemellek-e én egyáltalán, tudod? – pillantok ki az üvegen, az utcán fel s alá járkáló emberekre. Valahogy érdekesebbek most.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 9. 21:23 Ugrás a poszthoz

Only one, only u
Outfit

Végig a vonat ablakán bámultam kifelé. Igen, eszembe sem jutott volna, hogy vonattal jöjjek vissza, de elkapott a feeling, és gondoltam miért ne jöhetne egy kis izgalom a megszokott hopphálózat helyett. Szeretek veszélyesen élni, na. Az utolsó húsz percet ülöm a vonaton és az elsuhanó fák látványát vetem papírra már egy ideje. Néhány madarat is sikerült elkapnom a képre, de itt leginkább a fákra szeretném tenni a hangsúlyt és úgy érzem sikerült is. Amióta Arie-nak odaadtam a rajzot, amit neki és rólunk csináltam, másra sem vágyom, csakhogy mindent papírra vessek, amit látok és érzek. Na igen, nem mindig vidám és szép rajzok ezek, de ki tud mindig mosolyogni és boldog lenni?
A hetek, amiket Romániában töltök egyre gyorsabban telnek el. Hiányzik. Rettenetesen, de nem szentelhetem az egész életem a sárkányoknak (de), és gondolnom kell a jövőmre is (nem), meg most már Arie is. Már csak azért is ilyen boldog a mai nap, mert tegnap végérvényesen kiköphettem azt a cuccot a számból, és ez most nagyon undorító lesz; a cuccaim között jön velem vissza egy üvegbe. Hát na szükségem van rá, különben cseszhetem az egészet, és nem azért szívtam ennyit, hogy kárba vesszen, főleg, hogy megkaptam a fülest a vége felé; szívószál. És mennyire jó ötlet, Merlinre!
A vonat lassan és zötykölődve áll meg. Mindenki sietősen kapkod a teli kabinból, hogy az elsők között szálljanak le. Nincs meg a kellő motivációm ahhoz, hogy leszálljak, egészen addig, amíg... Komótosan kapom fel a cuccaimat, a felettem lévő rácsos csomagtartóról meglepően nagy erővel és lendülettel rántom le a csomagomat, majd egy halovány mosollyal indulok meg az ajtó felé. A néni kiabál, az unokája vissza, sűrű elnézések közepette fúrom át magam közöttük, mert természetesen ezt mind az ajtóban kell csinálni. Az utolsó lépcsőfokról leugrom, csomagjaim mögöttem lebegnek utánam. Szélesedő mosollyal közeledem felé, majd elé érve arcára csúsztatom a kezem.
- Martin - suttogom neki, de választ sem várva csókolom meg. - Azért valld be, hogy eléggé hiányoztam egy tízes skálán.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 10. 12:27 Ugrás a poszthoz

Only one, only u
Outfit

Egészen addig fel sem tűnik az Arie mellett álldogáló férfi, amíg gátlástalan módon bele nem köhint a filmes csókunkba. Szinte elugrik tőlem, ahogy meghallja a köhintést, mint egy gyerek, kicsit megilletődött arckifejezéssel pillantok a mellette álló férfire, aki felé a táskát nyújtja, csak egy biccentésre telik tőlem. Türelmesen várom meg, amíg felrakja a vonatra. Lehetetlen nem észrevenni, hogy Arie mennyire zavarban van. Szemöldököm megemelkedik, amikor ismét nekem szenteli magát, de nem sokáig tart rossz kedvem, mert magához húz. Belemosolygok a csókba, és körülbelül ennyi ideig tart a jókedvem, mert beközli - csak így mellékesen, ahogy már megszokhattam volna -, hogy ő az apja volt.
Eltolom magamtól, kezeimet csípőre rakom, tekintetem az övébe fúrom.
- Tehát nem elég, hogy tönkretette a filmes csókunkat - kis hatásszünet. - De még az apád is - remek, gyerekek. Ez remek! Martin valahogy elszokta felejteni közölni velem, hogy ki és ki nem tartozik a drága családi körbe. Kissé megrázom a fejem, de számszegletében ott bujkál a mosoly. Nem tudok rá haragudni, egyszerűen nem megy, és jelenleg az sem érint nagyon mélyen, hogy nem lettem bemutatva a drága papának. Valószínűleg tartom, hogy lesz még alkalmunk találkozni egymással, de ha mégsem... üsse kő. Kibírom valahogy.
- Jön két hét múlva megint, nem? - kulcsolom össze ujjainkat, majd lassan lépkedve indulok meg a kijárat felé. - Akkor bemutatsz neki - vonok vállat könnyelműen. Számomra ez annyira nem nagy dolog, ha tehetném például, én nem mutatnám be senkinek az apámat, de az élet nem kívánság műsor. Sajnos. Pedig lenne mit kívánnom még most is.
- Mielőtt elfelejtem - torpanok meg, hogy teljes testemmel felé tudjak fordulni. - Következő hónapban jöhetsz velem a rezervátumba. Lebeszéltem mindent - vigyorgok, mint a tejbetök. Tudom, gonosz dolog tőlem, de egyszerűen nem tudom elképzelni Arie-t a sárkányok között, nem véletlen beszéltem meg mindenkivel a leghamarabb. Minél előbb eljön, annál hamarabb rájön, hogy ez nem neki való, így többet nem jön velem és nem kell féltenem, hogy baja esik, eltéved, megsérül, akármi. Mert ezek mind benne vannak, ha valaki odajön. Sajnos. Ismét megindulok a kijárat felé, és végre valahára a rengeteg ember között át is tudok furakodni, anélkül, hogy akár egyetlen csomagot vagy Martint hagynám el. Ezt hívom én tehetségnek.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 11. 21:06 Ugrás a poszthoz

Only one, only u
Outfit

Kicsit elhúzom a számat az olyasmi szóra. Ezek mind olyan dolgok, amik miatt aggódnom kéne? Mármint nem olyan szintű aggodalomra gondolok, mint amikor egy anyuka gyereke beleesik a tóba, de na, értitek, nem? Hanem például olyan aggodalomra, hogy soha nem beszélt nekem a szüleiről. Semmit nem tudok igazából róla, azon túl, hogy el van jegyezve. Ha őszinte akarok lenni, ezen dolgok kiderülésére rengeteg időnk van még, és amíg ő nem szeretne beszélni a családjáról én nem fogok rákérdezni. Az isten szerelmére, hát még a testvérével sem találkoztam! Pedig ő a legfontosabb az életében, ahogy eddig kivettem a szavaiból. Lehet el kéne gondolkodnom...
- Rendben - húzom ki magam, mint egy igazi nő. - De csak akkor vagyok hajlandó ezt megtenni, ha meglátogatsz mindennap - emelem fel ajkaimhoz összekulcsolt kezünket, hogy az övére lágy csókot lehelhessek. - Meztelenül - suttogom kezébe, de épp olyan hangosan, hogy mindenképpen meghallja, és lehetőség szerint csak ő.
Felnevetek, mert van bátorsága benyomni Arianat. Istenem, Frank, sírba teszel, de tényleg. Nevetésem enyhülésével csak egy bólintásra telik tőlem így is, a nevethetnékem még nem múlt el teljesen. Öröm csillog a szememben. Nincs eljegyezve már, valahogy sikerült megoldaniuk.
- Leszek a csajod - ahogy tovább indulunk a kijárat felé, azért még fenyegetően megemelem az ujjam. - Így is szeretnék vele találkozni - vállaimat könnyedén megvonom, főleg, amikor átkerülnek Arie vállára a csomagok. Nem tudom mikor szüntettem meg azt, hogy lebegjenek mögöttem, de nem is vagyok rajta meglepődve. Semmilyen mozdulatomat, mondatomat vagy tettemet nem tudom megmagyarázni épeszűen, amikor Martin a közelemben van.
- Mi lenne, ha ennénk, mert esküszöm éhezem, aztáááán mennénk haza? - kerekedik ki a szemem, amikor az utolsó szó elhagyja a számat akaratlan. Haza. Mégis hova haza? Hozzá haza vagy hozzám haza? Melyik rohadt lakrész a haza? Zavaromban inkább köhintek csak egyet, mintha észre sem vettem volna mit mondtam, gyorsan elrendezem vonásaimat és ugyanúgy sétálok tovább, mintha mi sem történt volna öt másodperce.
- Imádni fogod a helyet, Martin - inkább neki állok lelkendezni a rezervátumról, mintsem kellemetlen legyen a helyzet. - Minden annyira gyönyörű! Elviszlek majd a kedvenc helyemre, bemutatlak a hárpiámnak, megmutatom az inkubátorokat és a nemrég hozzánk került sárkányt - ténylegesen felcsillannak a szemeim, de szerintem ez mindig így történik, amikor a rezervátumról beszélek. Csoda?
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. május 11. 21:07
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 12. 17:26 Ugrás a poszthoz

Only one, only u
Outfit

Hirtelen Kori szavai jutnak eszembe. Mert rossz emberek vagyunk. Amióta ez a mondat elhangzott sokszor jut eszembe, és mindig arra jutok, hogy nincs igaza, hiába bólintottam rá ott és akkor. Nem vagyunk rossz emberek, csak máshogy vagyunk jók... legalábbis nagyon szeretném ezt hinni. Amikor Arie a közelemben van, alapvető bizsergést érzek az egész lényemben, és nem nem tudnám elképzelni, hogy ártsak neki.
Kicsit megrázom a fejem, mielőtt válaszolnék neki.
- Nem muszáj - vonom meg vállaimat lazán. - Ha nem szeretnél beszélni róla, nekem úgy is megfelel - felpipiskedem, hogy elérjem arcát és lágy csókot nyomhassak rá. Elmosolyodom, de arcomra fagy, amikor meglátok egy kisfiút keservesen zokogni az állomás bejáratától pár méterre. Kérdés nélkül lépkedek felé, ám mielőtt odaérnék lassítok, nehogy megijesszem. Legbájosabb mosolyommal guggolok le elé, hogy megkérdezzem mi a baj. A sírástól megduzzadt hatalmas kék szemeit rám emeli, és mielőtt válaszolna szipog még párat.
- Leesett a fagyim - értetlenül nézek rá, kicsit oldalra is biccentem a fejem, amikor leesik, hogy lefelé kéne néznem. A lábam előtt hever egy vanília és - valószínűleg, a színéből ítélve - eper fagylalt, félig elolvadt gombóca. Hangosan felnevetek, most a kisfiún a sor, hogy értetlenül nézzen rám.
- Na gyere - egyenesedem fel és nyújtom felé kezemet, amit miután megfog, komótos léptekkel indulok meg vele a nem messze lévő fagyizó felé. A fagyis nő hatalmas mosollyal köszönt minket, én pedig megadom a kisfiúnak a lehetőséget, hogy válasszon a fagyik közül, amelyiket csak akarja. A nőtől azt kérem, hogy a kért gombócokat pohárba tegye, ami meg is történik pillanatok alatt, majd fizetek. Lehajolok a kisfiúhoz.
- Most pedig mosolyogj és menj haza - borzolom össze hosszú, szinte fekete haját a kissrácnak, aki vidáman ugrálva távolodik tőlem, és válla fölött visszapillantva kiabál nekem, hogy mennyire köszöni. Zavartan mosolyogva intek neki, majd visszacsapódom Martin mellé.
- Bocsánat - pillantok le a cipőmre, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon. - Szóval ott tartottunk, hogy azt mondod kellene nekünk egy otthon - sandítok rá kissé elpirulva, és zavartan. Otthon? Mármint a közös otthonra gondolom, mert másra nehezen. Nem is tudom, hogy készen állunk arra, hogy összeköltözzünk. Így is leginkább abból állnak a napjaink, hogy eszünk, egyek leszünk - micsoda megfogalmazás, jár a keksz -, aztán veszekszünk. Mindig ez a forgatókönyv.
- Hol szeretnél enni? - torpanok meg a járda közepén. A csizma kicsit meghajlásra kényszerítette a lábam, főleg, hogy még nincs nagyon betörve, így reménykedve tekintek Arie-ra, hátha valami közeli helyet célzunk meg és nem kell kisétálnom egy pizzáért a világból.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 13. 20:17 Ugrás a poszthoz

Only one, only u
Outfit

Csak fél füllel hallom Arie magyarázkodását, mert a síró kisfiúhoz lépek. Meglepődök én is azon, amit teszek, de nem fogom letagadni; automatikusan jött. Nagyon sok ideig azt hittem, hogy én sosem leszek felkészülve egy gyerekre, soha nem leszek jó anya, de amióta a rezervátumba egyre több gyerek jön látogatást tenni, valahogy hozzájuk szoktam és megtanultam őket kezelni. Nem véletlen az előkészítős oktatás sem. Valahogy már nem idegesítettek egy idő után, türelmesebb lettem, önkéntesen vállaltam el a gyerekek felügyeletét és a csoportok idegenvezetését. Felnőttem. Vagy igazából nem is tudom mi erre a megfelelő szó. Megértem arra, hogy szülő legyek? Merlin gyere le, baromságokat beszélsz Brown, szedd össze magad! Bah, hülye vagy megint.
Hirtelen érzem meg ajkait ajkaimon, és időm sincs reagálni rá, csak automatikusan nyaka köré fonom a karjaimat, mintha mi sem lenne természetesebb egy forgalmas járdán. Hozzápréselem magam, érzem övét a csípőmnél, orromat megcsapja férfias illata, aztán eltávolodik és megszólal... Miért kellett?
- Mi van? - pillantok kissé ijedten Martinra, miután egy ideig csak bámul rám. Az is kicsit frusztráló volt, de nem ilyen folytatásra számítottam. Egyáltalán nem, ha őszinte akarok lenni. Tudom, hogy nemrég fejtegettem a gyerekekhez való hozzáállásom és a szülőség is feljött, mint téma, ám egyáltalán nem gondoltam, hogy ide jutunk ki.
- Mármint - folytatnám, de elakadok. Mégis mit mondjak neki erre? Pár hónapja ismerkedtünk meg, és oké, nem biztos, hogy úgy kezdtük a kapcsolatunkat, mint mindent normális pár, de azért annyira nem vagyunk rosszak. Alig ismerjük egymást, és most közös családról beszél nekem, én meg állok előtte ledermedve, mint egy elmebeteg. Gyerünk, találjunk ki valamit gyorsan.
- Én... én... - hebegem, aztán megkeményítem vonásaimat. - Nem - vonok vállat egyszerűen, majd egy elbűvölő mosolyt küldök felé, miközben ujjainkat ismét összekulcsolom. Kezét ismét ajkaimhoz emelem és lágy csókot lehelek rá.
- Majd egyszer. Talán - mormogom kézfejének, végül ismét magunk közé ejtem kezeinket. - Na, Frank, hol együnk, mert kezdek tényleg nagyon kikészülni az éhségtől? - csókolom arcon felpipiskedve, ahogy elindulok egy kivilágított tábla felé, ami kaját hirdet. Nekem mindegy, csak egyek. Úgy sétálok és úgy mosolygok, mintha mi sem történt volna pár perccel ezelőtt, pedig... csak remélhetem, hogy Arie nem fogja felhozni a történteket.
- Mesélsz nekem a testvéredről? - mosolyodom el gyengéden, ahogy leülök egy szabad asztalhoz.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 19. 14:57 Ugrás a poszthoz

Kori - szerelés

Éppen húznék ki egy teljes mondatot az egyik nemrég beadott fogalmazások közül, amikor kopognak. Megilletődve és oldalra biccentett fejjel nézem egy ideig az ajtót, aztán eszembe ötlik, hogy lehet ki kéne nyitni.
Felállok és komótosan sétálok az ajtót, amit kitárok már éppen heves kézmozdulatokkal kezdeném el magyarázni Arie-nak, hogy nem érek rá, amikor Korit pillantom meg az ajtóban. Miaf*sz?
Kisírt szemek, teli arcos vigyor és két szatyor. Valószínűleg bor, mert ismer. Szó nélkül félre lépek, hogy beviharozzon a szobába és csináljon azt, amit szeretne. Becsukom mögötte az ajtót, kérdőn nézek rá, hátra elkezdi mondani magától.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 19. 15:11 Ugrás a poszthoz

Kori - szerelés

Egy biccentésre telik tőlem a bókjára, meg amúgy is tudom, hogy jól áll és szexi, de most nem ez az elsődleges. Mélyet sóhajtok, miközben lehunyom a szemem, és Kori arcát fürkészem. Locsog, ahogy szokott, mégsem mondd semmit. Ki van sírva a szeme, de mosolyog, sőt vigyorog, és én meg k*rvára nem tudom, hogy mi van.
- Még mit nem! - csattanok fel hirtelen, de érzem, hogy lehet kicsit indulatosabb lett a reakcióm, mint kellett volna. Csak megrázom a fejem egy kicsit, amikor Kori kiválasztja a vörös édeset. Az arca igazából kifürkészhetetlen az ellentétes érzelmek mögött, így a telefonomért nyúlok és egy pillanatot kérve Koritól belépek a fürdőbe.
- Vedd már fel - suttogom a hangszóróba és nagyon remélem, hogy felveszi, mert eskü, hogy elvesztettem a fonalat. Pedig ilyen nem szokott történni.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 19. 15:37 Ugrás a poszthoz

Kori + Frank - szerelés

Végre felveszi a telefont, és amint meghallom a hangját a megkönnyebbülés szinte átrepül a testemen.
- Hülye - hangomon hallani lehet, hogy értékelem a poént, de most nem fogok neki állni szexiségeket morogni a telefonba, amikor Kori kint... fogalmam sincs éppen mit csinál az iváson kívül. Szemeimet behunyom, alsó ajkamba harapok, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés. Miután rendeztem a vonásaimat, megszólalok.
- Kori itt van, de... - egy pillanatra habozok. Mit is mondhatnék igazából? - Sír, de közben nevet, és boldogan nevet, Arie, nem szomorúan. Emberek általában csak sírnak, ha sírnak, nem? Nem nevetgélnek önfeledten, miközben dúdolgatnak. Várom az ötleteket - dőlök hátra a hideg falnak, fejemet is hátradöntöm.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. május 19. 15:45 Ugrás a poszthoz

Kori + Frank - szerelés

- Hogy lenne terhes?! - hüledezem kikerekedett szemekkel. Istenem, nehogy terhes legyen, mert nekem most nincs ingerenciám egy terhes Korit elviselni. - Nem is lehet az, éppen most cuppantja a szájára az édes vörösbort - csukom be ismét halkan a fürdő ajtaját. Hát na, azért néha ki kell nézni, nehogy arcon pörögjön, mert akkor sosem lövöm le.
- Fogalmam sincs - sóhajtok egy mélyet, mintha tényleg az én lányom vedelne a nappaliban. - Amióta bejött, csak megdicsért, hogy szexi vagyok és ennyi - szépen elhallgatom Kori második mondatát, amikor berobbant. Nem kell tudnia. - Tehát ötleteket várok, Frank, mert úgy csinál mintha minden rendben lenne, de hát látszik, hogy nincs. Vagy... nem is tudom - csippentem össze orrnyergemet.
Bogolyfalva - Ophelia Carolina Brown összes hozzászólása (263 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 6 7 8 9 » Fel