✿❀✿
Vázolom a szitut. Épp tök kihalt a játszótér és annak környéke. A táskám valahol a porban hever, ahova menet közben levágtam, bár lehet nekem is fejtörést okozna most pontosan meghatározni a helyét. Nem úgy, mint a pálcámét, ami ugyancsak a földön fekszik, pont olyan távolságban, hogy ne érjem el. Persze, most kérdezhetné bárki, hogy de Veréb, miért nem állsz fel és mész el érte? Fiúk, lányok és egyéb lények, a válasz roppant egyszerű: mert lógok. A hintából. Fejjel lefelé. Beszorulva. És sokkal jobb elfoglaltságnak gondoltam, hogy sírva röhögjek magamon, miközben már levegőért kapkodok.
Örssel és Gertie-vel taliztunk itt, hogy feldobjuk kicsit a lány napját és mint felelős nagytesó - mármint, hogy én, természetesen - szórakoztatva fárasszam le. Na, ebből az lett, hogy drága bátyám lett levíve az életről, Görcsivel az egyik random versenyt halmoztuk a másikra, de eskü tök jó arc vagyok, jobbára hagytam őt nyerni. Egyetlen egy versenyszám volt, ami nem hagyta annyiban a kíváncsiságom; ki tud magasabbra repülni a hintával. Természetesen ő győzött, mert mint mondtam, jóarc vagyok, de ennyi nekem nem volt elég. De nem ám. Amint Örs eltűnt a színről az unokahúgunkkal, én visszapattantam a járműbe és addig löktem magam, míg át nem fordultam… majd még egyszer. És talán még egyszer. Ez a része már homályos, de azt hiszem érthető a lényeg. Szóval valamelyik kör után vesztettem el az irányítást és gabalyodtam bele a láncba, az ülőkébe meg a saját végtagjaimba.
Hajammal a földet söpröm, több, mint valószínű, hogy az állat- és növényvilág legalább fele már benne él. Minden vergődésem nyomán megnyikordul a hinta, mintha velem együtt nevetne a kialakult szituáción. Hatalmas hőstettnek érzem, hogy a balomat már sikerült kiszabadítanom amúgy, de az hótziher, hogy nyújtózkodhatok itt egész este, akkor se fogom elérni a pálcám. Pedig eléggé adnám, ha sikerülne, mert a mostani szerencsefaktoromat elnézve, tuti, hogy rám fog szakadni az ég is. Merlinkére, remélem legalább azt megúszom.
Örssel és Gertie-vel taliztunk itt, hogy feldobjuk kicsit a lány napját és mint felelős nagytesó - mármint, hogy én, természetesen - szórakoztatva fárasszam le. Na, ebből az lett, hogy drága bátyám lett levíve az életről, Görcsivel az egyik random versenyt halmoztuk a másikra, de eskü tök jó arc vagyok, jobbára hagytam őt nyerni. Egyetlen egy versenyszám volt, ami nem hagyta annyiban a kíváncsiságom; ki tud magasabbra repülni a hintával. Természetesen ő győzött, mert mint mondtam, jóarc vagyok, de ennyi nekem nem volt elég. De nem ám. Amint Örs eltűnt a színről az unokahúgunkkal, én visszapattantam a járműbe és addig löktem magam, míg át nem fordultam… majd még egyszer. És talán még egyszer. Ez a része már homályos, de azt hiszem érthető a lényeg. Szóval valamelyik kör után vesztettem el az irányítást és gabalyodtam bele a láncba, az ülőkébe meg a saját végtagjaimba.
Hajammal a földet söpröm, több, mint valószínű, hogy az állat- és növényvilág legalább fele már benne él. Minden vergődésem nyomán megnyikordul a hinta, mintha velem együtt nevetne a kialakult szituáción. Hatalmas hőstettnek érzem, hogy a balomat már sikerült kiszabadítanom amúgy, de az hótziher, hogy nyújtózkodhatok itt egész este, akkor se fogom elérni a pálcám. Pedig eléggé adnám, ha sikerülne, mert a mostani szerencsefaktoromat elnézve, tuti, hogy rám fog szakadni az ég is. Merlinkére, remélem legalább azt megúszom.