Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Hosszabb körút volt, mint terveztem, de egy művészellátóban az ember talál olyat, akivel szóba elegyedik. Még ha amatőr is volt – bár én is annak számítok, tudom -, akkor is, de mégsem kapott el olyan hév, mint Cole esetében. Csak jó volt, jól esett és észre sem vettem, hogy a pasztellszínek sora előtt mennyire elment az idő. Nem kínzott az éhség, ami végül mégis kihúzott a boltból és a gyorsétteremben találtam magam, ahol már nem volt kellemes beszéd, csak evés és végül a hazajövetel. Muszáj volt elmennem, az olajfesték erre ritka, nekem pedig kell, már az iskola miatt is. Vettem mégis vízfestéket is, pedig azt kifejezetten utálom, de ha Bogi kedvet kap, azzal mégis jobban boldogul és mossa le magáról, mint azt, amiket én használok. Szeretem, ha érdeklődik, még ha ez gyermeki is, de épp elég, én pedig megadom neki a teret. Bármire. Meg, gyerek, a gyerekek pedig szeretnek a színekkel játszani, még ha én kevésbé is szoktam, mikor milyen erő hajt. Akadnak még apróságok, ecsetek, lényegében oldaltáskám tele, kezemben maradt a három tintásüveg, amit nem az órai jegyzetelésre tartogatok. Megjött a kedvem, hogy ezzel fejezzek be egy ideát és húzzak másikat, a lehető legsötétebb színben pompázik, kellően formálható és mégis, tartós. Az illata pedig…
Itt vagyok a faluban már és a lezárt tégely ellenére is érzem. Ezt egyedül szoktam művelni, leginkább, van egy bukéja, ha nem csak vonalakat húzok vele, terveim szerint ecsettel, de mégsem rakom be a többi közé, mert ha ez egyszer kiömlik… Így is húzza a vállam, elragadtattam magam és akkor még mindent még nem is szereztem be. Megállok, mert épp szükségem van az egyik kezemre ahhoz, hogy zsebembe túrva megnézzem, hogy a mugli pénz mellett hoztam-e olyasmit, amivel itt fizethetek. Valamennyi akad, süteményt vinnék, hátha meglephetem vele, őt, vagy Annát, de azt hiszem, fordulnom kell majd, ez csak egy nyamvadt szelet islerre, ha elég. Épp fújtatnék, amikor érzem, hogy valami a hátamba áll. Vaskos, mégsem a legkeményebb él, amely hátamba fúródik és a lendülettől előre lendülök, akaratlan. Szegény, mögöttem sikolt, én néma maradok, ellenben hirtelen fordulok és kapok karja felé – nem fogom meg, ellenben míg inog, ott van, hátha el kellene kapnom. És csattan. Az egyik üveg kicsusszan ujjaim közül, a földnek csapódik és fekete pacát hagy csak csupán, szilánkokkal. A freccsenő tinta cseppjei kötnek ki cipőinken, talán még a lábszáron is, amikor erre már felszisszenek, aprót.
- Ne haragudj – engedem le a kezem és figyelem, de semmit sem látok belőle, csak a könyvet. Kissé oldalra dőlve kukkantok felé, de olyan közel van a laphoz, hogy szinte arcára másznak a betűk. – Minden rendben? – ekkor pillantok le. – Nagyjából – kezdem keresni pálcám valahol a táska mélyén, ha itt van, hogy legalább róla eltűntessem, de leakadva kezdem képzeletben összekötni az apró pontokat. Érdekesek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nagyon el akar tűnni. Akárhogy nézem – márpedig semmi harag nincs abban -, szinte legilimencia sem kellene ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Megértem, sokszor az a legjobb megoldás, de most semmi olyasmi nem történt, amely miatt végleg el kellene tűnnie. Vagyis, számomra biztosan nem. Ketten nem figyeltünk, nem is vagyok az az alak, aki az utcán is, egy vállkoccanás miatt üvölteni kezd, se ingerem, se kedvem nincs sosem ezekhez, időm pedig főleg. Teljesen felesleges, attól nem leszek sem több, sem kevesebb, hogy valaki idegent elküldjek a halálba, bár tény, van amikor indulatos vagyok és hangos, de ahhoz több kell. Sokkal.
Arcomra barátságos mosoly kerül, mert valóban, nem nyitnék a harag felé. A könyv gerincére vándorol tekintetem, majd vissza arra, amit látok – arcának apró szeglete, az ezüstös tincsek, ahogy omlanak, mozdulnak és ahogy csillan rajtuk a fény. Aztán ott a tintám a földön. Kár érte, de koránt sem pótolhatatlan. Óvatosságból rejtem a többi üvegcsét a táskámba, lehet eddig sem lett volna nekik rossz ott, de nem bánom. Igen, felitathatnám és elfelejthetném, de a tinta nem lenne tiszta, ha a bűbáj nem tökéletes, akkor főleg nem, de mindig kerül bele pár apró szemcse, amely miatt már nem lenne tökéletes. Megtanultam ezt a festékeimmel, megtanultam most, hogy ne cipeljem a kezembe. Ennyi. Aprót mozdul, lesandít nyilván ő is, hogy mi történt. Nem erőltetem, hogy tegye el és beszéljen velem, én is vele tartok, a cseppeket figyelem és ahogy vékony, bátortalan hangja szólal meg, úgy hümmögök. Lépek, mellé leginkább, egy irányba fordulok, mintha el akarnám kísérni a további úton, de igazából az ő szemszögét állítom be. Pár pillanat némaság, majd leguggolok és úgy nézem tovább, fejemben összekötögetve a pontokat.
- És valóban. Jó a szemed hozzá. Csillagászkodsz vagy alkotsz? – pillantok fel, így kicsit belesve a könyv mögé, de semmit sem látok. Csak, hogy piros. Felemelkedem és visszalépek oda, ahol álltam, hogy a távolság könnyítse azt a zavart és feszültséget, ami belőle árad. Kezem leengedem magam mellé, a tintát kissé beissza a föld. Nincs itt probléma.
- Ugyan, kérlek. Ne okold magad. Nincs baj, ez csak egy üveg tinta. Nem haragszom – mivel nem lát, hangomból kell meghallani, hogy nincs így. – Szeretnéd, hogy eltűntessem a foltokat? – nem moccanok, de ha kell, akkor megteszem. A magam cipőjén is van belőle, de egyelőre nem jöttem rá, mi, így még hagyom ott. Ameddig bátorságot gyűjt – más nem, a meneküléshez – addig azzal foglalom le magam. Mint valami pacateszt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Hagyok én neki időt a válaszra, bőven, se hangom, se testtartásom nem siettető, nem mindenki olyan nyitott és bátor, hogy csak úgy beszéljen. Mikor kicsi voltam és először kerültem közösségbe, én sem akartam senkivel sem beszélni, csak valami mögé elbújni és onnan nézni a többieket, ahogy játszanak és barátkoznak. Aztán jött Vivi és nem is kellett más az életembe, talán kicsit önző módon zárkóztam el teljes mértékben, hogy végül nyitottam mégis a többiek felé. Olyan mély és szoros kapcsolat senkivel sem alakult ki, de abban segített, hogy ne féljek ösztönösen megtenni ilyesmit. Nem tudom, hogy neki miért nem megy és miért bátortalan, de nem is kell, elvégre a nevét sem tudja, nemhogy abba vájkáljon, hogy miért is olyan, amilyen. Ez teljes mértékben mindenki magándolga, még ha én sokakat vázlatolok fel és örökítek meg egy lapra. Valahogy, még ha élőben is ül valaki modellt, sosem megyek annyira messzire, hogy kényelmetlen legyen végképp.
De az legalább kiderül, hogy nem csillagász. Nos, nem is kell, hiszen lehet azt amúgy is tudni, nekem valamelyest kell is, hiszen a szakirányban van erről egy fejezet, egy ág, amivel még ki kell békülnöm, hogy értsek mindent, amit csak kell. Lehet hülyén választottam, még ha némely része érdekes is. Elhúzza végül arca elől a könyvet és így láthatom, kivel is van dolgom. Ismerős, bizonyára láttam már sétálni a falak között és megjegyezhettem arról, hogy haja olykor érdekes árnyalatokban mutatkozik, most épp ezüstös, mintha csak a folyékony fém csillanna meg a napon. Egy barátságos mosolyt küldök felé, hogy nem, így sem fogok harapni, még ha ő engem sose látott vagy jegyzett meg.
- Dehogy kell, majd szerzek, úgyse írásra kell – ha nagyon necces, hát felhígítom, kérek valakitől, visszamegyek. Nem nagy kunszt, nem veszem a szívemre, nem az egyik vásznat borította le, amelyen valami már alakul, akkor lehet mérges lennék, de az természetesen nem itt történne és nem vele. Mindegy is. Hátha csak elég az, ha leszedem róla. Meglepetésemre tiltakozni kezd ellene. Lepillantok a cipőre ismét, majd rá, majd bólintok.
- Oké, nem bántom akkor. Jól sikerült – mintha ők alkották volna ketten, nem a véletlen, meg a gravitáció, de a művészet bőven jelen van a természetben is, ott a legjobban, mert nem ér hozzá emberi kész, csak történik és csodálhatjuk. Én néha szoktam, még ha a legtávolabb áll tőlem az, hogy tájképeket alkossak. Csak órára szoktam és akkor, ha valami nagyon vad vagy fura dolog, a színek fognak meg.
- Ó, máris. Csak tudnám merre van – most rajtam a sor, hogy a táskámban matassak, van benne elég holmi, amit részben kezembe halmozok és fél kézzel keresek tovább. Majdnem bemondom, hogy én nem tudom hol van, lehet nálam sincs, amikor ráfonódnak az ujjaim. Ritkán használom, ha azt nézzük. – Bocsáss meg, sok a cuccom – fülem mögé tűzöm, ameddig visszapakolok, majd leguggolva veszem újra kézbe és a cipőre célozva bűvölöm meg, ahogy a biztosan maradandóra ítélt vásznaim szoktam. Egy röpke mozdulat, aztán egy másik, amivel azért a lábszárára került felesleget mégis eltűntetem.
- Készen is vagy. Egész feldobta így ezt a darabot – egyenesedem ki, majd felé nyújtom pálcátlan kezem. – Mellesleg, Alex, ha valaha szükséged lenne még lábbeli dekorra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nem szeretem az itteni időjárást, mostanság nappal nemigen mutatkoztam, csak a meccsre mentem ki, azóta is kenegetem magam, hogy ne égjek fel többé. Így, a sötét szobában alkottam újra és újra, vagy voltam Vivivel elég időt, bármely más felével, de nem is bántam, a hűsre bűvölt lakásnál jobb sosem adódott volna. A legtöbb alkotás persze csak valami mímelése az egésznek, most nem jött a löket, nem éreztem, hogy vinne előre, talán szünetre van szükségem, vagy megint meglátogatni Cole-t a pub-ban, utána jött egy olyan hullám, egy olyan vonal, amely elsöpört és szinte nem is gondolkodtam, csak hagytam azt, hogy a kezem járjon a vászon felett.
Jobbom még mindig festékfoltos, pedig csak pakoltam, jobbára. Nemigen aludtam jól a napokban, megint előjött, hosszas szünet után az a fura rohan, amelytől mindenfélét sikerült álmodnom és nem sikerült megfejtenem. Mióta vannak tankönyveim, valamivel okosabb vagyok és meg is rémiszt a gondolat, hogy onnan bármi rám illik. Igaza volt, amikor kiválasztotta nekem a szakirányt, találni fogok válaszokat, de azt sem ő, sem más és én sem mondtam, hogy nem feltétlenül fognak tetszeni. Elvégre, művész vagyok, annak készülök és abból szeretnék megélni, hogy valaki, valakik egyszer megveszik a képeimet, felkérnek újakra, vagy csak csodálják. Ennek áttörése még nem jött el az életemben, gyűlnek azon darabok, amelyeket már akár oda is tennék, csak még a löket, a kellő erő nem tört fel bennem. Egyelőre magamnak csinálom és azzal nem fogom sokra vinni. Az… Hát, majd kiderül.
Hosszú kört tettem a faluba, hogy kényelmesen kiszellőzzek, kicsit összekaptam a hangot Rachel-el, pedig, végtére is, igaza volt, én voltam a goromba öregember most. Nem haragszom rá, de inkább hagyok neki teret és időt, vagy inkább magamnak, hogy a fel-feltörő kérdéseim, vagy még gomolygó fellegeim ne rontsák el azt, amit vele felépítettem. Ő más mind én és bárki más, de tetszik a vagánysága, tetszik az, ahogy viseli. Nem átlagos, sosem lesz, ahogy én sem, de akire szükségem lenne, egyelőre távol van. Itt állok a csónakházban, vagyis álltam, ameddig az egyik, kihorgonyzott darabba be nem mertem szállni és csendben ringatózva döntöttem fejem hátra, hogy az égen átkúszó fátyolfelhők mozgását kövessem. Jobb kezem ügyében egy cider pihen, félig ittam csak meg, az ízéért azt is, a víz halk csapódásra a mólónak most jobban esik, mint az alkohol. Tudomásom szerint nincs itt senki, de simán vagyok süket a világra, vállalom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Láttam már őt, ahogy ő is engem és mindig körbevette valami furcsa, csendes és sötét felleg, amely tekintetében is ott ül, még ha a kíváncsiság is, vagy bármely, amely épp benne tombol. Nem ismerem a történetét, nem ismerem a szavait, ahhoz nem vagyok annyit a falak között, hogy mindenki meséjét meghallgassam, plusz, én látok, mást látok és abból dolgozom, ami körbevesz, ami átjár embereket, azokat kapom el és rögzítem. Azok néha még többet mondanak, mint a szavak, mint a kimondott történetek. De végül, kérés nélkül, kérlelés nélkül emeli fel fejét, tekintetét, csúszik az az enyéimbe, pillanat az egész, mert ismét megretten tőle, ismét a földet bámulja. Csendes lányka, szégyellős, olyan, aki bezárkózott és aki ott él igazán, ahol nehezen érik el. Továbbra sem lankad mosolyom, sem barátságos tartásom, türelmem pedig másokkal sokkalta jobb, mint saját magammal, azzal, ahogy néha ülök, várom az ihletet, várok valamit, csak nem jön. Csak nem akar és akkor elszakad, akkor nincs és akkor ömlik minden más. Ellenben velük, vele, semmit sem siettetek el, van, hogy órákig ülök magam is mozdulatlan, vagy mások, amint épp rögzíteni kell őket, furcsa kettősség ez, olyan, amiben sokan nem igazodnak ki, csak én, mint egy rendetlen asztalon, amit én okoztam.
- A véletlen néha a legnagyobb művész – mindenki elidőzött már akár csak egy fa furcsa növekedésén, a faerezet tekervényeiben nyúló mintákon, a természet alkotásain. Felhőket bámulni, csillagokat, vagy akár csak a kavicsok formáját. Ez mellett ott a véletlen, amikor kiborul, kilöttyen, történik valami, amely miatt végül valami teljesen új és más teremtődik. Csak egy folt, csak egy paca és mégis, mennyi mindent hozhat. Nekem sosincs szívem eltakarítani, csak muszáj, azonban vannak foltos felsőim, amin direkt ott hagytam, mindent, amit csak lehetett. És ennek eredménye az öröm, amely a lány arcán csillan fel, amint ő is meglátja az apró pacák között az a vékonyka szálat, ami összeköti őket, az egészet, ahogy kirajzolódik, szinte visszaköszön tekintetében. Már ezért megérte.
- Örülök, hogy tetszik. Spontán szépsége – bólintok magamnak, ahogy végül a törött üveg maradványaira emelem tekintetem, meg a fekete masszára, már ami maradt belőle. szétterült, egyet odébb is kell lépni, ha nem akarja, akarjam, hogy a folyam falni kezdje a cipő további pontjait. – Igen. Pontosabban festek. Néha kicsit felhígítom, néha úgy, ahogy van, a sötét színével. Nem írok szépen, ahhoz nincs türelmem – érdekes lehet, ha a festésre utalok, de írni már kevésbé, pedig szoktam, megesik, de betűim néha csak magamnak értelmezhetőek. Nem is számít, legtöbbször, magamnak is írok.
Nem zavar, ahogy figyel, ahogy meglepem ismét, vagy csak követi, mik kerülnek elő a táskából, nem titkolom. Nincs benne titok, csak káosz. Végül minden előkerül, nem irányítom figyelmem zavarára, mert akkor tudom, hogy megzavarom, elrontom, megrémítem talán, teljesen természetesen viselkedem és cselekszem, hogy kényelmesen és biztonságban érezze magát, hogy ne érezze, hogy valamit rosszul tesz. Vivivel volt időm kitapasztalni, hogy miképp és hogyan kell úgy tennem, hogy senkinek se legyen kellemetlen. Elhúzom kezem, a pálcát a helyére rejtem, ahogy végül végzek és felegyenesedek, időt hagyva, hogy megcsodálja és ahogy, végül kibontakozzon belőle egy őszinte, igazi mosoly.
- Csodás név – és úgy nyílt ki a mosolya, mint valami virág, bontogatta ki a szirmait, ahogy lassan és óvatosan rázok vele kezet. – Igen, igen, Navine. Mesterszak. De a festést máshol tanulom. Nem lakom a kastélyban, inkább itt-ott lelsz meg. Vagy küldhetsz levelet – nem zárkózom el én ettől, ha szükséges, ha jobb. Ezért alkotok. Hogy minden jobb legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Valahogy megbújik a békés, viharmentes pillanatban valami nehéz és valami megfejtenivaló. Pedig, semmi sincs, semmi sem költözött be az életembe, egy kis nézeteltérésen túl. Nem hiányzik olyan vad módon a távoli haza, sem semmi, egészen jól találtam meg a helyem, a pillanatom itt, ebben a kicsiny országban. Pedig volt, hogy nem akartam, küzdöttem, leginkább azért, mert nem egy házba kerültem azzal, akire minden pillantásom akartam hagyni, mert hiába nem élünk ott, még így, ebben is közösködni kívántam. Pedig, neki sokkal nehezebb, összetettebb, mint nekem, aki sodródik sokszor az árral, mint ez a csónak, ha leoldoznám és hagynám, hogy egy áramlat vigye. Ez a környék, amely az iskolát vesz körbe, igencsak érdekes. Ha azt kellene mondanom, mit találok erre, a válaszom az lenne, mit nem? Van is kellemes, szép, nyomasztó és én csak alig, felszínesen jártam körbe, hiszem sosem a tájak vonzottak, annál inkább az emberek. Rájuk is ugyan az lenne a válaszom; van itt minden. Még sportoltam is, repültem a fellegekben, megismerhettem olyanokat, akikkel talán szóba sem álltam volna és nem saját korlátaim miatt, hanem mert egymás világaiba nehezen fértünk volna bele. Arcok, akiket most is látok magam előtt, villanások és színek, a forgatag, amely ebben a csendes esti órában kikapcsolja a nemrég, talán teljesen felesleges negatív gondolataim, formám mindenét. Ahogy a csónak mozdul alattam, úgy ringat a nyugalomba, emelem meg az üveget és újabb kortyot tüntetek el belőle, kesernyés íze mossa végig torkom, ahogy ismét aprót koppanva teszem magam mellé és feledkezem bele a pillanatba.
A hűs levegőtől borzongok meg és térek vissza a valóságba, ahogy a sötét, már csillagokkal pettyezett égbolton elbambulva emeltem magam kissé másik világba, valóságba, ahonnan kiemelem azt, ami nekem szükséges, ahol szinte kinyúlik felém minden és elér. Szinte hangos robajnak tudható be, ahogy az ajtó a hátam mögött mozdul, ahogy nem csak azért, mert a szellő rázza a laza zsanérokat, hanem ahogy valaki átlépi azt. Feljebb tornázom magam, mégis a csónak aligha moccan, apró fodrok képződnek csupán a víz felszínén. Tekintetem emelem el a tájtól a sötét, szinte láthatatlannak tűnő alakra, aki célirányosan közelít, se nem lát, se nem hall, csak mezítelen lábai érjenek a vízbe mihamarabb. Szinte magam is beleborzongok, érzem azt a hideg, hűs közeget, amely szinte jeges folyamként öleli körbe a lábait. Apró, sötét kupac, ha nem figyeltem volna, hihetném egy hatalmas csomagnak, amelyet itt felejtett valaki, ha szinte nem látnám, hogy háta emelkedik ahogy levegőt vesz, élettelen szobor is lehetne. Talán ő volt az éjszakában a megfejthetetlen valami, amelyet távolról is érezni lehetett.
- El akarsz veszni a sötétben? – hangom halk, mégis eléri őt, mert akármeddig nézhetném, úgy látnám annak, ami. Háta íve, arcának sejtelme a csuklya takarásában. Talán menekül? Hallani, ahogy a csónak deszkái nyikordulnak, ahogy fordulok felé, de nem szállok ki. nem riasztom el, ha neki itt és erre van szüksége, ne én legyek az akadály.
- A hűs víz jó a gondolatokra – jegyzem meg, inkább magamnak, oldalamat döntöm a csónak peremének. Mintha itt sem lennék, pillantok félre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

A művészbolt közelében láttam a sötét tincsek tulaját, aki előttem áll nem sokkal a sorban, hogy kikérje a szíve vágyát jelenleg. Háztársam, fiatal és előtte van minden, amit csak elképzelni tud, hiszen ennek az iskolának határai szinte nincsenek, utak sokasága áll előtte és bármerre léphet szinte. Persze, van, ahol vannak határok, keretek, amelyeket nem lehet áttörni, csak megmászni nehezen, vagy ott hagyni és könnyebb utat keresni. Erről persze csak az dönthet, aki rajta jár, az enyém már régen tiszta és szinte kitaposott, csak végig kell rajta sétálni. Az, hogy mások hogyan és mikor, az már nem az én dolgom.
Előre lépek, a lány végez és közelebb kerülök én is az ebédemhez, ma reggel sonkás pizzát kívántam, így most megadom magamnak, mint valami apró jutalmat egy jó nap után, bár többnyire, én minden napot annak tartok, ha a fejem üres és nem jön az ihlet, akkor van rossz és borús.
Hamar ki is kérem, hiszen az előttem közvetlen nem éppen tudta, mit is akar igazán, így beletelt időbe, mire végül kimondta és elégedetten távozott. Majd végül én is. Megállva a rendelésemmel, körbetekintek, vannak bőven, elegen, végül miért ne alapon indulok el az előbb látott, megjegyzett lány felé. Különleges ő, szemnek bőven és minden olyan nélkül, amitől valaki rosszra gondolna, az én szemeim máshogy látnak és fognak is. Közeledve felé, öltöm fel a barátkozásnak szánt mosolyomat, hogy végül megállva a szék mellett, türelmes várakozást felöltve pillantsak le rá.
- Szia! Nem lenne gond, ha csatlakoznék? – megvárom míg mond bármit, lehet vár valakit, lehet nem, nekem pedig van időm, ha nem szeretné, akkor keresek mást, nem fogok beleszakadni. Egy jó asztaltársaság mindig kellemes érzés és időtöltés, bár sokan evés közben nemigen szólalnak fel, nem teli szájjal nyilatkozni érdemes, de elsietni sem a falatokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

A hét közepén írtam neki levelet, azzal a címmel és idővel, amikorra én már az étteremben leszek. Mert enni mindig jó, ülni és beszélgetni, a tél még csípős ahhoz, hogy ne végig kint és ne minden sétával teljen. Nézegettem, hogy mik akadnak errefelé, egy gyorsétteremnél már csak azért szerettem volna tartalmasabbat, mert nem feltétlen vagyok oda érte, ha már lehet, akkor jobbat keresek, ha nem, akkor megteszi. Szerencsére a faluban több lehetőség is van, és ez itt egészen új, mint ahogy megtudtam. Aznap, mielőtt az üzenetet küldtem, ettem egyet a keleti ízekből és meglepően finomnak találtam. Az étlap szerint hétvégén más a menü, más a felhozatal, de ez nem tántorított el attól, hogy erre essen a választásom.
Nem öltözöm túl, egy sötét pulóver, sötét farmer van rajtam, a kabátom és semmi olyan, amelyből az tűnne, másra készülök, a pulóver alatt is csak egy egyszerű, szürke póló pihen, mert ez a kényelmes, ennek a nyaka nem szorongat annyira, mint a legtöbb felső, amit nem veszek meg végül, mert iszonyatosan zavar. Az órámra pillantok, majd kényelmesen indulok meg, nekem itt a faluban könnyebb és gyorsabb az odajutás, így ráérősen, mégsem későn kanyarítom magamra a kabátot és indulok meg végül. A falu csendes, egész békés, tartja még a téli táj szépségeit, messze még a tavasz, ez biztos. Nekem ez a havas, hideg még mindig szokatlan, de egészen hamar megbirkóztam vele, az első napokban, hetekben az első itteni telemen meg akartam fagyni, mára azonban kényelmesen mozgok ebben is. Szerencsére, mert más nincs alapon, ezt kell elviselni, azoknak lehet érdekes, akik viszont olyan tájakról érkeztek, ahol szinte örök a nyár és a napsütés. Nem tudom, bírnék-e olyan tájon élni, de gondolatnak jó lesz az utamra. Lépkedem, míg végül el nem érem a helyet, megállok odakint, a ponton, amit körbeírtam a lánynak, hogy ott fogom várni és így is lett. Még sehol sem látom, csak más, ismert és ismeretlen arcok járnak járnak erre, így kezeim kényelmesen pihennek zsebeimben. Bütykeim, kézfejem még mindig kicsit repedezett, a pár napja hideg és szél kombinációja nem tett jót neki, de a patikában kaptam egy jó krémet rá, amely még nem is szörnyű illatú így az, és parfüm illata leng körbe. Tekintetem az út felé irányítom, ahol meglátom a szőke hajzuhatag tulaját és intek neki. Megvárom míg közelebb ér, akkor moccanok csak.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél - mert tehette volna másképp is, ugyebár, nem tiltott visszalépni semmitől sem. - Csak utánad - ezt már akkor mondom, miután a hely felé lépünk és ajtót nyitok neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Nem tudom, mennyi fér a mai napba, mert még mindig nem szokásom és szoktam tervet készíteni rá, hogy éppen mi és hogyan kövesse egymást, miképpen kellene úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson. Van, hogy elszöszölök egy egész napot a semmivel, máskor pedig egy magas pozícióban lévő ember napi teendői is kevesek ahhoz, amit csinálok. Kicsi káosz, de szeretem én ezt, jobban, mint a csendet és a semmit.
Ez azonban talán nem egy program része, hanem a véletlen, a random listájára írható és kell, kell ez is, mert beleragad az ember a megszokott rutinokba, szokásokba és akkor egyhangúság követi, olyasmi ez, amely után az ember megcsömörlik és semmi sem szórakoztatja többé. Ezt pedig nem szeretném. Így engedek mindig ezeknek, hogy jobbra induljak bal helyett, hogy megálljak, hogy ezt-azt tegyek, ilyenkor mindig történik valami olyasmi, ami emlékezetes, amit hoz magával. Ott van Zsófi, a vörös tincsei, a lángoló mivolta, akivel ugyanúgy a véletlen hozott össze és akit ecsetvonásaim örökítettek meg, szinte perzselő a vászon is, amelyen pihen. Még hiányzik róla valami, erre nem jöttem még rá, emlékeimből alkottam egy másik vázlatot, talán majd azon meglelem. Erre is jó és kellett ez a séta. Lesz ami lesz.
Annyira lett valami, hogy egy asztalnál várok és várom, leülhessek. Aztán kapcsolok, hogy üdítőt nem is kértem.
- Egy pillanat – egyelőre csak a tálcám teszem le, szórakozott voltam már a sorban is, ahogy most visszasietek, szerencsére épp végeznek előttem, így hamar kikérhetem azt a kólát, amit annyira nem szeretek, de ezen ételek mellé igen, nem is tudom miért. Mint a sütit tejjel, a kalácsot kakaóval, a teát is tejjel inni, mindig valami valamihez, ami már megszokott. Aztán indulok is vissza, hogy végül a poharat letéve, kabátomtól szabaduljak meg.
- Igen, az vagyok – térek vissza az előző témához, amit nem felejtettem. A ruhadarab a szék támlájára kerül, én pedig leülök és végül kezem nyújtom felé. – Semmi gond. Alex vagyok. És benned kit tisztelhetek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Talán mégis hozhattam volna neki valamit. Nem virágot, csokoládét és az amúgy unalomig ismert fogadó ajándékok közül valamit, de mégis, üresnek érzem az ujjaimat. Persze, tudom azt is, hogy végképp tolakodónak venné a dolgot, így nem is igyekszem megtölteni azt, saját ujjaimon kívül, hiszen csak azokat hajtom laza ökölbe és pihentetem a zsebem mélyén. Talán ha egyszer ismét ilyenre vetemedünk, vetemedik, már csak udvariasságból is, aztán vállat rántok gondolatban, hogy nem, nem hiszem, hogy ő ezt elvárná. Eszembe ötlik az is, hogy el sem jön, hiszen semmi sem kötelezik erre a találkozóra, csak pár, elhangzott szó, ígéret, amelyet igazából egy papírlapnak tett mely, amelyben leírtam, hogy hol és mikor. És nem haragudnék miatta, gyanítom, nem olyan egyszerű neki ez az egész, és nem is kell engem nézi benne, talán bárkivel nehéz lenne lépni hasonlót. Nem mindenki olyan, mint én, nem mindenki közvetlen és nyitott arra, hogy valami történjen valakivel az életében. Én ezt láttam rajta a teremben, ezt láttam, hogy neki nehezebb. Azt nem tudom miért és hogyan jutott ide, nem kutattam utána, nem kérdezősködtem, mi történt vele a múltban, mert bizonyára akkor történt, ami miatt nem szeretett volna elsőre semmit sem nyitni. Ha akarja, egyszer megtudom, ha nem, akkor nem. Addig is, hiába én diktálom mit, valahol ő irányít. Ez lehetne mókás is, valahol biztos, én nekem meg csak olyasmi, ami megtörténik.
De végül, minden apró kétségem eltűnik, ahogy meglátom és bár kissé kimért biccentését nézem, próbálok olyan lenni, mint a teremben; egyszerű, laza, olyan, akinek minden oké és csak véletlen talált ide.
- Ez bizony. Egészen új – ahogy hallottam, meg ami volt a kínálatban, erre esett a választás. – Szívesen – pillant vissza rá, majd ismét előre. Nem néztem jobban körbe, lehet a mai nap nem lesz olyan finom és kellemes ízű a tányéron, de majd eldől, hogy mi lesz belőle, mi alakul ugyebár. Más nem, együtt éljük meg a csalódást és keresünk valami helyet, ahol jobb.
Befele indulunk, előre engedem, én észre se veszem ezeket már, olyan apróságot. Ahogy beér, úgy én is, magunk mögött húzom be az ajtót és megállok.
- Persze, hogy foglaltam – nevetek fel aprót, hogy ilyenre nem is tudtam nem gondolni. Leültem volna egyedül, ha úgy van, de nincs úgy, viszont nagyon a véletlenre bízni azt, hogy legyen hely, le tudjunk ülni, az nem éppen a legjobb választás. Biztosra mentem. Pár szót váltok a pincérrel, hogy ki és mikorra érkezett, rövid adminisztráció után már meg is mutatják, hol ülünk. Ablak mellett, közel van minden, nem egy eldugott sarok, ahonnan nem tud egykönnyen senki se menekülni.
- Te olyan lány vagy, akinek kihúzzam a széket, vagy hagyjam a francba? – pillantok felé, miközben leveszem magamról a kabátot, majd a szék támlájára akasztva immáron egy fokkal kényelmesebb. Hagyom, hogy kihámozza magát a sok-sok rétegből, mielőtt bármit teszek és mondok. Sehová sem sietünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Talán tényleg én vagyok túl optimista és nem fogom fel ennyire kínosnak és kényszernek ezt a napot, ezt az alkalmat. De mások vagyunk, már ez látszott a teremben is, nem tudhatom, benne mik zajlanak, csak sejtem, hogy talán nem épp a legjobb a kedve, de teszek róla, hogy ne érezze kínosnak az egészet, igyekszem nem túl sok lenni és mégis, elég ahhoz, hogy jót érezzen. Vagy legalább, jót egyen, mert az is van olyan fontos, mint bármi más.
Hamar megkapjuk az asztalunkat, időben vagyunk és ki sem adták másnak, mert ugye, ha valami népszerű, akkor pár perc is necces lehet, van egy türelmi idő, amit tartva még oké, aztán lekerül a tábla és az épp betévedő, erre váró emberek kerülnének a helyünkre. De nem, hamar lekerül a kabát, pillantásom a másikra esik és szelíd mosollyal rázom meg a fejem.
- Megint ez – mintha meg akarnám fedni, de korántsem. – Félreértesz, nem felszedni akarlak, csak megismerni. Mintha barátok lennénk – persze, ezt inkább szánom viccnek, mint komolynak. Hagyom akkor, hogy tegye, amit kell, visszaveszem angolos úriasságom és magamnak húzok csak ki a széket, majd leülök és elhelyezkedve dőlök hátra. Megigazgatom derekamon a pulóvert, amelyet kicsit feltúrt a kabát, miközben figyelmesen hallgatom.
- Nem azért csinálom, hogy ne legyen egyenlőség. Angol vagyok, van bennünk egy eleve udvarias vonal, nekünk ez természetes, mint köszönni, ha találkozunk valakivel. A small talk-ról leszoktam, mert itt senki se vevő rá, de akkor majd figyelek – nem azért csinálom, hogy ettől omoljanak a karjaimba. Nem veszem észre, de értem, hogy mit akar ezzel mondani, nagyon is. – Sose várnám el. Az is idejét múlt, ha már itt tartunk, hogy a férfi keres, az asszony otthon. Karrierista világ, ahol a nőknek is van helye, a szennyest én is ki tudom mosni, ahogy felsöpörni is, szóval nem, nem tartok semmi ilyet. Mások a szokásaink, ezt kell csak érteni. Neked ez ennek tűnik, vagy fogalmam sincs minek, de nem elnyomni akarok senkit – próbálom megértetni vele, hogy fel se vegye, nem azt mondom, hagyja is, csak nem akarom, hogy végképp minden jelet rosszul vegyen.
- Azt hiszem, az nincs az étlapon – amelyet a pincérek egyike épp hoz és nyújt felénk, elveszek egyet és nem adom át neki, akkor hagyom, hogy ő vegye el. Kinyitva lapozgatom és átfutom a sorokat. – De egészben sült csirke igen. Van olyan jó, mint a griff – apró vigyorral pillantok felé, majd a sorokat böngészve próbálom kitalálni, mire vágyom.
- És, hogy állsz a vizsgák gondolatával? – mert lassan az is itt van, a nyakunkon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nem szól, nem ad ki hangot, mégis, szinte üvölt felőle a csend és a sötétség. Mintha sok ezernyi kéz, szempár és ahhoz tartozó foszlány kínozná, vagy csak egy, de a sötétben, azért is szeretem, sok minden bújik meg. Az ember képzelete pedig élénk, amely csak egy apró kavics, tűnhet bárminek, vagy épp egy megbúvó alak, amely mintha megnyúlna, pokolbéli démonhoz hasonló formát öltene. Vagy csak egy bútor, egy szögre akasztott kabát, amelytől azt hiszed, valaki figyel és figyeli álmod, létezésed. A vízbe lógó láb tulaja is ezernyi új, ismeretlen alakot ölt. Kicsit hunyorogva, kicsit fejem balra tartva hagyom, hogy az alakok táncoljanak a szemem előtt, mielőtt magam is lehunyom pár pillanatra azokat, legfőképp, hogy eltűnjenek, hiszen nincs rájuk szükség. Nem kellenek árnyak, démonok, csak az, aki és ott létezik, egyes egyedül, talán abban a hitben, hogy senki sem fogja megzavarni. Szemem kinyitva szoktatva a fényviszonyokhoz, immáron csak őt látom, ahogy szinte, az előbbi tartásából veszítve, összeomlik, mint egy rozoga ház. Persze, költői túlzással, de egy pillanatra azt hiszem, hogy belealszik a víz ringatózó hangjába, altatódalt dúdol neki a mólónak csapódó hullámok lágy hada. Talán hagyni kellene, talán időt kéne engedni neki, mert talán fáradt, talán gyászol, talán csak a kastély, a világ túl hangos és nem vágyik másra, csak, hogy egyedül legyen. De ahogy billen, úgy látom magam előtt, ahogy örökre eltűnik az apró hullámok között. utána nyúlnék, nem vitás, mert ha nincs is megmentési kényszerem, lelkiismeretem igen. Végül, talán ez szólal fel, nem is én.
Úgy mondom, mintha szüksége lenne szavaimra, amikor mozdul, legalább reagál. Nem a legjobb, hiszen aki csendet remél, annak ez teli torokból üvöltés, pedig hangom halk, lágy, szinte a vízhez igazítva hullámzik felé. Az ég színei gyönyörűek, ahogy mozdulok, közelebb, úgy fest hol engem, hol a vizet, hol a másikat más-más árnyalatba, szerelmes vagyok a lemenő napba, mert olyankor, az utolsó pillanatokban a legszebb, hogy búcsúzik, ha csak pár órára is. A legszebb elmúlás, a legrövidebb, mert mindig tudjuk, holnap újra felkel.
- Teó? – értetlenül ráncolom homlokomat. Kinek lát vajon, kinek hisz? Elé lépve, óvatosan, lassan ereszkedem le hozzá, térdem koccan, törzsem süllyesztem, hogy csak alig kelljen felemelnie tekintetét, hogy lásson, engem lásson. Talán nem véletlen, amit körülötte láttam táncolni. – Teó nincs itt, csak én és a naplemente. Nincs ki kínozzon. Nézz rám, láss engem, add ki – nyúlok felé, de nem érintem meg, csak lássa ujjaim, hogy ha kell, felsegítem, fel, hogy ne zuhanjon a mélybe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Darabokban ugyan, de megvan, amit most szeretnék. Az illatok töktik be az orromat, mintha az aromák már a számban lennének, hirtelen többet és még tudnék enni és rendelni, viszont tudom, hogy csak a „szemem kívánná”, nem tudnám valóban meg is tenni. Egyszer ettem annyit, hogy rosszul is lettem, annyira, hogy napokig csak egy kanyarra járt bennem minden, még a víz is szinte, azt hittem, sosem élvezhetem többé az ételek ízét és azt, hogy valamit kellemes érzéssel ehetek meg. Leülve, elhelyezkedve törlöm meg ujjaim megszokásból, mintha a port akarnám róla letörölni, majd felvéve a szeletet, harapok belőle egyet. Ráérősen rágom meg, még kicsit meleg, türelmesnek kell lennem, itt minden friss. Ez meglepő, megszoktam a hideg, hűvös pizzaszeleteket.
- Kettő pontot is adok – bólintok, mosolyt húzva ajkaimra, hogy az öröm kölcsönös, én is örvendek. Minden apró ismeretség fontos, ki tudja, hogy mivel fogom majd egyszer megkeresni őt, vagy fordítva, én kíváncsi vagyok mindig arra, mit hozhat a jövő, mi az, amit hozhat a sors, akárkiről is van szó. Meglátjuk, mi lesz az.
- Az unalom luxus dolga, mindenben van valami lehetőség, valamire – nagy bölcselet, de én inkább tényleg jobban szeretek mindent feltölteni valamivel, más nem azzal, hogy sétálok és látok világot. Még ha pici világot is.
- De a napom csendes volt. Vettem pár dolgot, gondolkodom hogyan fejezzem be az egyik régebbi festményem, vagy mi legyen az új. Ihletet gyűjtök, úgymond, az pedig néha jön, néha pedig… elkerül. Most még gondolkodom rajta, hogy melyik van velem – szórakozottan és bő választ adok neki, majd eszek magam is, ismét egy falat, finomabb, mint hittem. Elismerésem szól a hely felé, mert a pizzát annyi módon lehet elkészíteni, ahány módon el is rontani.
- És neked? Azt hiszem, láttalak téged a művészboltban, de lehet mégsem. Érdeklődsz iránta?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Hát erre mondják sokan, hogy bizony az a fajta fa, amibe beletörik nemcsak a bicska, hanem a balta is. Hiába, vélhetően sokan azt hiszik, én most olyannyira teperek utána, hogy bármire képes vagyok, csakhogy engedjen közelebb. Pedig semmi olyan nincs a nem létező terveim között, amivel aztán nemhogy a faluból, de talán a kastélyból is ki tudnám kergetni. Csak azt látom, hogy nagyon be van zárkózva, senkinek nem enged semmit, legfőképp magának. Ha csak ezen könnyítek, már jobb lesz, és nem, engem nem érdekel az, hogy ki mit lát bele. Egészségükre.
- Igen, mondhatni. Mint ahogy erre sokan káromkodnak vagy épp isznak, mint sajátosság. Se mi, se ti nem éltek mind ezekkel, de jellemző. Én ezt kaptam, megszokás – mindenkivel sikerül és mivel ez sokaknak új, szokatlan, szívesen értik félre az egészet. Volt, akinek ezek után már kész volt az érzés, hogy ő szerelmes, mert én vagyok a herceg. Minden vagyok, csak az nem. Bennem is van hiba, rossz, lovam sincs. – Én meg próbálok kevésbé… modoros lenni. És nem zavaró lenni – nevetek aprót, hogy akkor mind a ketten figyelünk valamire. Határokra, azt hiszem. Nekem nincs sok, neki annál több. Én ha nézem őt, akkor máshogy látom, de lehet azt látja ebben, hogy a fenekét, a melleit, bármi mást méregetem. Pedig nem. De ezt nagyon nem is szokták megérteni amúgy, nem is nagyon akarom már magyarázni.
- Eszembe sem jutott. Igazságosan felezni, igen – még akkor is, ha én kétszer drágábbat rendelek? Az mondjuk nem lenne túl szép gesztus, korántsem. – De vagy az, vagy mindenki a magáét – bólintok, hogy ezek közül választunk. Füllentek, mert simán kifizettem volna az egészet, már csak azért is, mert én hívtam el, akkor azonban erre majd emlékeztetem magam. Már az étlapot nézem én is, túl sok a választék és ez az én hibám, hogy ilyenkor sosem tudom melyik lenne a jobb. Kicsit csípjen, legyen édesebb, sósabb? Aztán annyira bele tudok ebbe kavarodni, hogy végül savanyút választok, amely nem volt az opciók között. Szavaira pillantok fel rá.
- Rendeld meg, és szerintem itt is létezik rá különleges mágia – somolygok felé. A nők és a madár adagok. Felőlem ehetne egészet is, nem fogom megszólni érte, viszont nem, nem szólok semmit rá, csak azt tegye, ami neki kényelmes. – Elcsomagolják, ami nem fér beléd – kuncogok egy aprót, mert nem kell itt számolni, meg lehet azt később is enni. Vagy ha nem akarja, akkor odaadja valami kóbor ebnek, azok mindig örülnek a potya falatoknak. Én is inkább összegyűjtöm és beviszem a menhelyre, hogy a táp helyett titokban finomságokkal tömjem őket. Nem tudom, szabad-e ilyet.
- Egy jó ész torna mindig jól jön, nem? Én szkeptikus vagyok, még mindig. De egészen jól haladok ezekkel az álomfejtésekkel és azzal, mi a franc van bennem. Talán tényleg igazukban van és valami olcsó látó vagyok – bár ez mit sem számít, hiszen nekem a művészet az, amely számít, semmi más. Ott is látni kell, túl is azon, amit a szem érzékel. – És melyiktől tartasz a legjobban? – tudom én, hogy milyen szakon van, ezt egyszer talán említette már, vagy csak rájöttem. A pincérre tekintve köszönök és biccentek egyet.
- Tonikot kérek és szintén kacsát, de az egzotikusból – akkor csípjen kicsit és emellett döntöttem. Az étlapot leadva dőlök hátra és pillantok felé. Elmosolyodom a válaszra.
- Nem kenyerem a sajnálat, én sem szeretem – rázom meg a fejem, ezt előre leszögezve. – Pont az igény hiánya miatt. Tele van az iskola átlagos és unalmas arcokkal, akikkel felszínesen lehet beszélni. Az én művészetem se átlagos, szeretem a kihívásokat és az érdekes arcokat. Annak tartalak, olyannak, akit nem a körömlakk és a rózsaszín pulóverek izgatnak csak. Kevés mestertanoncot ismerek, de szeretek beszélgetni. Reméltem, ha elhiszed, hogy nem trófeának kellesz és hasonlók, akkor lesz még valaki, aki ismerős arcként néha engedi, hogy leüljek mellé vagy épp, hogy sikerül vászonra vinnem. Bevallom, a hajad színe nagyon tetszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Biccentek egyet, hogy meg és akkor majd így lesz, hogy aztán a béke addig megmarad, én igyekszem. Nem akarom elzavarni, együnk egy jót és beszélgessünk. Ez a cél.
- Nem arról vagyok híres, el se fér bennem – nézek le magamra, majd vissza rá. Nem kell sok mindent visszafognom, ha elég, akkor elég, le sem megy. Egy idő után vissza is jönne, ezt már onnan tudom csak, hogy próbáltam, akartam, aztán az lett, hogy majdnem vége mindennek. Onnantól hát, inkább meg próbálkoztam ilyesmivel, teszem azt, amit tanácsoltam; elcsomagoltatom, ha nem kell, de sajnálom visszaküldeni. Mondhatnám én is neki, hogy ne fogja vissza magát, de a nők és az evés mindig is olyan téma, amelyet jobb nem pedzegetni. Nem látom rajta, hogy jele lenne annak, hogy sokat eszik, de abban biztos vagyok, hogy ő minimum három helyet felsorolna, ő hol látja. Nem is én vagyok az, akivel erről kell beszélni, azt hiszem.
Ehelyett jött a tanulás és az iskola, bár ebben sem tudok többet mondani, mint amennyit lehet. Én nem látok az ő anyagaiba, ő pedig az enyémbe nem. A megjegyzésére mégis, akaratlan mosolyodom el. Tudom én, hogy sokan, a legtöbben nem tartják semmire a jóslástant, őszintén, én sem vettem annak. Mindig is látványosan unatkoztam, kitaláltam kamu álmokat, mindent, amikor feladat volt és kedvem se volt hozzá. Jót szórakoztunk, mondhatni, addig, ameddig meg nem tapasztaltam, hogy van egy olyan oldala is ennek az egésznek, amely nem vicc és nem valami kitalált vacak.
- Ebben részben egyet tudok érteni veled és nem is – dőlök hátra. – Először is, nekem a művészet a fő, ez csak másodlagos. Nem magam miatt jöttem. Azonban, azt se tudom már mondani, hogy marhaság és nem. Vannak látók, igazoltak, akik tényleg látnak és tényleg megtöltik igazsággal az álmokat. A legtöbb valóban az – vonok vállat, mindenki álmodott marhaságot, én is. – Én sokszor festem le, ha érdekes, de nem erre akarok kilyukadni. Nekem is van közöm a látókhoz. Gyengén, azt se tudom, hogy irányítsam, de van – egyre több a bizonyíték, hogy nem csak az a véletlen megérzés, hogy ezeknek sokszor, ha apróság is, de van jelentése. Ezt fejleszteni jöttem és igyekszem, több kevesebb sikerrel. Hogy mi lesz belőle, jó kérdés. Lehet, hogy semmi.
- Szerencsés vagy – én azért tudok, akaratlanul is, mert egy minimális bizonyítási vágy van bennem a szakom iránt, a művészetben ennek határa nincs. Ott a maximális. De oda a másik nem is jár, így nem emlegetem feleslegesen.
- Nem mondtam ilyet, de ha akarnám, meg tudnám tenni emlékezetből – nevetek fel, ahogy azonnal kijelentette. Nem volt tervben eddig, de nálam ezt sosem tudni. Néha észre se veszem, mit csinálok.
- A fele azokból mű. A másik fele egyszerű. Teljesen egyforma árnyalat nincs, nem is könnyű meglátni a különbséget. Ez ilyen művész dolog, akinek valóban ezer piros árnyalata van. De ezzel nem azt mondom, veled van a gond, én látok túl bonyolultan – közben megérkeznek az italok, első körben, így aprót már kortyolok is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Sokaknak mániája a páros, a szimmetrikus, ez nem lep meg. Nekem mikor mi tetszik, van, amikor egyik sem, van, amikor pedig a rend. De a munkaasztalom, a szekrényem káosz, valahogy az ecseteim, festékek és egyéb kellékek rendben tartása az, ami megy, minden más mehet és nézhet ki úgy, ahogy esik és puffan. Nem nagyon vannak nagyobb igényeim a kényelmesnél, szóval, nem rendezek belőle gondot. Csak akkor és abban a pillanatban, amikor valami tényleg nagyon kell és nem gondolom át, hova is tehettem, akkor csapkodok kicsit, majd elmúlik és mindent ugyan úgy pakolok össze és vissza. Nem vagyok a rendmániások kedvence, de azt mondják, a művészet káosszal jár.
- Igen, többnyire. Vannak napok, amikor az sem – fáradtság vagy épp más állapot, de nem akarok itt rossz színben feltűnni vagy éppen a kedélyeket borzolni, csak megjegyeztem. Eszek pár falatot, elvégre kihűlni nem épp a legjobb ötlet hagyni egy pizzát, szerencsére túl forrón sem kaptam, hogy hólyagosra égessen, mint mohóbb társaimat néhanapján. De tudok olyat, aki úgy szereti, ha közben fáj és még bele sem halt. Érdekes, miket bírnak az emberek. A szavai hallatán sóhajtok egyet és leteszem a szeletet.
- Ó, nagyon is. Szenvedni, sírni, könyörögni. Máskor meg nem hagy aludni, volt, hogy napokig ébren voltam, mert csak jött és jött. Fájtak a kezeim, kicsit talán hallucináltam is, de… jó volt – ezt azonban nem csodálom, ha furcsán fogadja, úgy szokták, az ilyeneket csak az érti meg, aki benne van és aki esetleg át is élte. Nem lehet elmondani sem, mert akkor mást és máshogy érzékeltem, érzékel az ember.
- Persze, hogy jók. Az arcmemóriám még jobb – ha neveket nem is tudok társítani mellé, de sok mást igen. Színeket, mi volt aznap rajta, mit csinált. Igen, ez nagyon ijesztően hangzik, de csak annyit mutat, hogy a megfigyelés részletesebb.
- Elég annyi is, ha kikapcsolódásnak szánod, még ha csak takarítasz is. De valamennyi művészet kell, ez tény. Miket festesz? - kérdezek én is, majd közben iszok egy kortyot. - Ó, a szürrealizmus. Szeretem, csinálom, és nem tudom mi fogott meg. Talán minden, az, hogy alkothatok és elmondhatom azt, én hogyan látom a világot. Kivéve, ha meg van adva mit és ho… - akadok meg látványosan. Mit és hogyan. Mit és hogyan… Szinte villámcsapásként ér a felismerés.
- Van egy beadandóm. Ó, te jó ég, beadandó – és el se kezdtem, mert utálom. De muszáj, hogy ne essek ki, hogy ne buktasson, hogy ne veszítsek. Szinte felpattanok és bocsánatkérően nézek rá.
- Köszönöm, hogy szóba hoztad. Nélküled lehet elbuknék, de most mennem kell, hogy meg is csináljam. Nézd, ezt máskor, más formában, de be fogjuk pótolni. Ígérem. Most pedig… ne haragudj és szia – összekapkodom a dolgaim és szó szerint hazáig futok, hogy ha haraggal, utálattal, de le tudjak holnap adni valamit. Muszáj lesz. Szegény lány, remélem nem bántottam meg.

//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Tény és való, nem mindenki szereti azt, amikor nem neki adnak feltétlen igazat. Nem egyszer és nem is kétszer találkozok vagy akár ő találkozik olyannal, aki hamar felkapja a vizet és kifakad. Mert ugye a vita és a veszekedés teljesen más. A viták, már amik egy-egy téma miatt jönnek létre, nem hozzák azt magukkal többnyire, hogy idegesnek is kell lenni. Ellenben az előbb említett alakok egy idő után ordítanak és ingerlékenyek. Nem mindig van nekem sem türelmem ezekhez, bevallom.
- Ó, én nem várom – rázom meg a fejem. Teljesen megértem a szkepticizmust, ami árad belőle, nincs is ezzel probléma, mert nem lehetünk egy állásponton. Nem is szeretném, de azt hiszem, félreért. - Én is így álltam hozzá amúgy. A művészet és a jövő… két külön út, még ha mind a kettőben vannak úgymond víziók. De nem keresem, nem kerülöm. Sokáig a véletlennek hittem, mostanság tűnik annak, hogy valami ragadt bennem. Hidd el, inkább nem kellene – mert ugye, nem is a legjobb. Ahogy a fejem sajdul bele, ahogy nem alszom, ahogy nemigen vagyok ura olyankor a dolgoknak. Ha azon múlna, hogy én nem kérem, akkor már most azt mondom, vigyék innen, maradok a horoszkópnál, bár ahhoz, olvasni kellene egyáltalán. Olyasmi dolog ez, amit nem kértem, csak kaptam, bár inkább testvérem hisz ebben, nem én. Ha nem kínoz és nem figyelek, akkor észre sem veszem. Néha amikor erősebb és durvábba jelentése, akkor elgondolkodom, viszont mivel az egyetlen, amikor megkerestem azzal, hogy meg-megjelent, elég rosszul fogadta. Bizonyára azóta is kerül, bár az ott látott haverjai rám vigyorognak, én mindig átnézek rajtuk. Ez már csak ilyen, egy elég, lehet más még rosszabb lenne. Nem szokásuk az embereknek ebben hinni, meg is értem. Egy idegen jön és azt mondja, ne lépcsőzz kedden, mert kitöröd a nyakad. Aha, hihető.
Bólintok egyet. Eléggé macerás lenne, hogy úgy fűzök másokat a vásznam elé, hogy enni viszem őket, vagy éppen többször találkozom velük. Nem, én nem így működöm. Ha azt akarom, egyből arra kérdezek rá. Emlékszem Zsófira, őt is sokkoltam talán, de nála sem szégyelltem kimondani, pedig negyedannyira sem ismert, mint most Lilla. Vagy úgy akár az elején, a nevem sem ismerte. Nem szoktam kertelni, ha arról van szó.
- Bizony, abból. Bizonyára nem biztos, hogy azonnal minden apró részlet menne, de hát, egy újabb találja és már tudom, hol ülnek a szeplők, következő a szem színe, ha nem jegyzem meg elsőre. Vannak könnyen felejthetők, de olyanok is, akiket ki se lehet verni a fejemből. Többnyire őket szoktam megörökíteni – na, ez megint ijesztően hangzik. Remek. Most majd valami bolondnak tart. - De, mielőtt úgy tűnik, a szobám idegenek portréjával van tele, a legtöbbet eltüntetem, amit elmegy a kényszer. Nagyon ritkán marad – ez ilyen. Aprót kortyolok, amit előttem az ital, készségesen beszélek én egész végig, ha kell. Leteszem a poharat és hátradőlve törlöm meg a szám.
- Ugyan, te másban látsz olyan logikát, amit én akkor se, ha ütnek. Úgy érzem, én vagyok az álomvilág, te pedig a valóság. Mikor melyik ijesztőbb – apró pillanat az, ahogy ujjai mozdulnak, és ahogy ő mondja, bonyolult. Látom, hogy körmei vájódnak bőrébe, de jelentőséget nem tudok neki tulajdonítani; lehet viszketés, bármi női probléma, vagy csak zavarja valami, azt viszont nem veszi észre, hogy én ezt is láttam, mert nem is említem.
- Van, akinek hasonlít a mézhez, a homokhoz, a naphoz, pitypang, mind szőke, csak sok színben. Vagy épp az arc. Bár bevallom, arcot megjegyzek, nevet sokszor nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Én viszont talán nem hiszek abban, hogy valóban igazi átéléssel hisz ezekben a dolgokban. És nem zavar, hiszen nem is kell, el nem várom sem tőle, sem másoktól, hogy megtegyék azt, ami talán totálisan lehetetlen. Mert mindannyian mások vagyunk, más gondolkodással és felfogással. Nincs ebben semmi, ahogy arcunk, bőrünk, ujjunk lenyomata egyedi, úgy a gondolkodás is. Szeretem, amikor valaki teszi is, nem csak úgy, bele a vak világba megy és ontja a szavakat, ha kell, ha nem.
- Köszönöm – mosolyodom el, még ha mint mondtam, nem feltétlen igazság is ez. Nem folytatom tovább a témát, hiszen akkor lehet tudnék olyat mondani, amelytől ez a kis hit is apróra törne és inkább nem is akarna tovább hallgatni, semmi másról sem. Én nem szívesen állok fel ettől az asztaltól előbb, mint ami indokolná. Nem is úgy tűnik egyelőre, hogy kell. Időnk mint a tenger, nekem legalábbis, nem tudom tervez-e mást, mint itt lenni ma. Azt tudom, jelezni fogja, ha mára elege van belőlem.
Mintha mégis feszengene kicsit, bár megértem. Együtt látnak vele és itt, ebben a faluban, kastélyban ez nagyon jó alap arra, hogy holnap már egy párként emlegessenek. Talán ez feszélyezi, pedig még a keze közelébe sem nyúlok, nemhogy valami bensőségesebb dolgot tegyek. Megtenném, ha akarnám, nem látnám akadályát a magam részéről, hiszen csinos lány, olyan, aki nem átlagos, nem egy a sok közül. Csakhogy nem akarom a világ végére kergetni, sem a haragot azért, mert nem tudom szabályozni azt, ami a nadrágomban pihen. Szerencsére nincsenek ilyen gondolataim, beszélek hát, hátha azzal feloldom, hogy tényleg eszmecserét várok csak tőle és érezze jól magát. Még ha elutasítóbb is, nincs egyedül, biztos vagyok benne, ha lányok közül is, de vannak mellette bőven. Talán én vagyok az egyetlen fiú, aki nem úgy lép elé, hogy olyat akarna? Lehet. Akkor még büszke is vagyok rá.
- Ha ezt mondom, akkor ez eléggé félreérthető lenne – nevetek aprót, mert ilyet, vagyis ezeket a szavakat inkább akkor használnám, ha több és sok olyan érzés kavarogna bennem, amely a vágyakat testesítené meg. - Inkább úgy mondanám, hogy mint művésznek. Értsd ezt úgy, hogy ha van egy téma ami előttem van, keresem hozzá mi lenne jó. Formák, színek, arcok vagy csak gondolatok. Asszociáció, csak éppen képekkel. Sok itt a diák, van, akit megjegyzek, mert rettentő sok szeplő borítja vagy mert olyan afro-frizurája van. Vagy az arca, a járása. Többet nézelődök, mint beszélgetek, még ha ez nem is olyan hihető – mert lehet valami központi figurának tűnök, aki mindenkivel beszédbe elegyedik, ha éppen olyat lát. Pedig nem, korántsem. Ülök én eleget két óra között és csak nézelődök, firkálgatok, van, hogy alakokat, van, hogy másokat vázlatolok. Mikor mi sikerül. Van, amikor mellém ülnek és kérdeznek, de a legtöbb esetben elvagyok egymagam is.
- Megértem. Elég holdkóros alaknak nézhetek ki, főleg ha meg is szólalok – vigyorodom el, tudom, hogy hogyan festek. Akkor még nem látott, amikor alkotok. Olyankor aztán tényleg álomszerű minden, én is abban érzem magam. Nincs kapcsolatom a világgal, csak azzal, ami előttem van és amit alkotok. Semmi több. És nem is kell, mert nincs másra szükségem. Hogy a végeredmény mi lesz, az mindig változó.
- Köszönjük – szólok végül a pincérhez, amikor elénk kerül az élet. - Jó étvágyat – veszem kezembe a villát és a kést, majd nekiállok enni. Ráérősen falatozom, pillantok Lilla felé, aki szintén jóízűen fogyasztja, amit rendelt. Akkor a kacsa jó választás volt, ez is, bár kicsit csípősebb, mint hittem. Nem zavar viszont, szeretem, arcom nem rándul bele a falatokba, csak néha tartok egy szusszanásnyi szünetet.
- Ugyan, semmi gond. Egészségedre – legyintek aprót, hogy ne szabadkozzon. Lehet nem is evett előtte, szokása úgy mindenkinek, nekem is, ha ilyen helyre jövök, nem tömöm tele előtte magam, hagyok helyet. - Szeretnéd megkóstolni? Kicsit csíp – mutatok arra a részre, amihez hozzá se értem még, hátha kíváncsi az ízvilágra. Addig is kortyolok párat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Az a baj, hogy a szavaknak nem csak akkor van más értelme, ha a szótárban keresik, hanem akkor, amikor azt a másik meghallja. Lehet itt aztán mindenfélét keresgélni szinonima alatt, ha egyszeriben az egyértelmű szavak is másképp hatnak. Nem látja senki, főleg nem ő a gondolataimat, amivel nincs is baj, mert talán az jobban összezavarná őket. Néha elképzelem, hogy milyen: mint valami hatalmas tér, tele színekkel, képekkel, gondolatokkal, de akkora kavarcban, hogy lehetetlen rajta kiigazodni. Meztelen valóság, vagy épp egy-egy test részlete, amelyből azt hinnék, hogy a fene nagy perverzióm kívánom kiélni, pedig nem. Soha, egy akt festése alatt sem gondoltam másra, mint hogyan és milyen ütemben táncoljon esetem. A test néha reagál, az agy azonban annyira kikapcsol és másfelé kalandozik, hogy nem az jut az eszembe, hogy hozzá, vagy magamhoz nyúljak. Nem azért csinálom, hogy pótoljak valamit, hanem mert ez is művészet. Van, aki igen, láttam már korábban, még a tengerentúlon olyat, aki bár csodásan bánt a vászonnal, de elvesztette a kontrollt, ha valami ilyesmit látott. Lilla bizonyára ennek említése hallatán még furábban nézne rám és lehet, hogy az eddig biztosított nyugalmat zavarnám fel. Nem tudom hányan és hogyan akarták eddig arra az egy dologra megkaparintani, de ezek szerint nem egyszer és nem kétszer, ha ennyire bizalmatlan.
- Kicsit? Nyugodtan mondhatod, hogy nagyon. Ez nekem nem sértés, nem akarok nem fura lenni. Ki akarok tűnni – mint minden művész. Ki a külsejével, ki a viselkedésével, ki a tényleg forradalmi, új világával és annak ábrázolásával. Az átlaghoz tartozni csak annyira kell, amennyi a mindennapokhoz elég. De én leszek fura, sőt, akarok az lenni.
Az evésben persze nem kell, nincsenek furcsa szokásaim, sem éppen az, hogy kézzel eszem villa helyett, így aztán, ebben semmit sem találhat senki.
- Máris – tolom közelebb a tányért, hogy kényelmesen elérhesse a tányért és ne kelljen mégse belefeküdjön a tányérba. - A citrom sem rossz, legközelebb azt próbálom ki – húzom vissza és folyatom a falatozást. Nem sietek, nincs is értelme betömni egyszerre, mert akkor valóban szétégeti a számat, így aztán, ráérek azzal, ha néha hagyok pár falat szünetet.
- Lehet, persze. De szerencse kérdése és persze, tehetség. Szeretném azt hinni, hogy kiemelkedik a sajátom annyira, hogy eladható legyen. Vélhetően míg befutok, ha befutok, valamit kezdenem kell majd magammal, de mindenképp olyasmit szeretnék, ami köthető a művészethez. Ezt keresem még, mert a múzeumi teremőr annyira nem vonzó állás – nevetek egyet, hogy egyelőre ennyit találtam és az is inkább öregeknek való. - És te? Neked mik a terveid?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nehéz a pillanat, talán a levegő is egyre jobban, ahogy az idegen, vélhetően elméje rabságában élő fiú félelmeit és ólomsúlyú gondolatait leheli a világba. Ki tudja mi az, amely üldözi, amely megnyugtatja egy pillanatra, vagy amely miatt a hűs vízbe mártja lábait. A lassú naplemente és a sötétség közeledte talán csak azt vetíti előre, ahogy a másik szemhéjai engednek a nyomásnak és lecsukódnak. Én pedig, mint egy idegen tényező, zavarok bele ebbe. Néha, ilyenkor azt kívánom, bár jobban ismernék mindenkit és mindent. Talán lehet már őt is láttam, valamely fakó vagy éles képben, amelyek kísérteni szoktak. Tarkómban érződő apró nyomás miatt úgy hiszem, megtörtént már, hogy talán láttam zuhanni, elhullani és levegőért kapkodni. Ahogy a sötét és nehéz víztömeg ölelte körbe, vagy éppen valami más. Ezek derengenek fel és most már engem ráz a hideg, ahogy futkos gerincemen, mint valami apró bestia, amely csak arra vár, hogy puha felületet keresve bőrömbe marhasson. De álmaimnak, a fura képeknek mindig van egy olyan haszna, hogy elűzhetőek. Semmi sincs kőbe vésve, az ember csak vágyja azt, hogy lásson előre mindent, tudja mi vár rá és mikor kell balra lépnie a jobb helyett. Bárcsak és bárhogy. Én nem kívánom, nem akarom, mégis várom és mikor megtörténik, élek vele.
Mozdulok, minden hatásra, ami egem ér. Biztosan hall, ha nem is úgy, ahogy annak lennie kell. Ha nem is úgy, ahogy azt szabad és ahogy az szépnek hangozna. Mit látsz? Tudni akarom, mi uralja, mi bukkan fel benne hangom hallatán. Ahogy megrezdül, ahogy reagál rám, talán valami rémalak lehetek a számára. Megleptem, perszehogy, mert nem köszöntem rá hangosan, amikor ide érkezett. Én is egy kis, puha buborékban ültem, mint mindenki, aki csak ilyen helyre sétál, akár egyedül, akár egymaga. Ő nem abban érkezett, nem védi semmi, hiába fedi testét ruha, olyan csupasz, hogy az érdes világ folyamatosan horzsolja, karcolja a bőrét.
- Hé, hé. Én ugyan nem bántalak – emelem fel karjaimat, hogy lássa, semmi olyan nincs nálam, amivel ártani tudnék. Még ciderem is messze pihen, már el is feledkeztem róla, csak aromáját érzem még a szavaim formálása közben. Persze, hagyom én békén, de nem azt látom, hogy kéne. Ellépek egyet hátra, kiegyenesedem, ahogy felpattan. Olyan hirtelen teszi, hogy ebbe én is beleszédülök, apró, ezernyi pont táncol egy pillanatra előttem. De míg én szilárd lábakon állva figyelem őt, a fiú, a kínzott tagot összeomlanak. Kinyúl felém vagy éppen bármi felé, amit látni vél vagy érezni akar. Csak az ujjvégét érinthetem meg, az ér enyéimhez, amint azokat felé lendítem és vége. Koppan a földön, mert elkéstem, mert úgy ugrottam vissza, mint akit bármivel meg lehet ijeszteni. Sziszegek, de magamnak. Felé lépek, az én térdeim is koccannak, mellette, mégis, amilyen hevesen vetem le magam, olyan gyengéden nyúlok felé.
Lélegzik, ennyi biztos, de hogy merre jár? Jó kérdés. Óvatosan csúsztatom be feje alá a kezem és húzom ölembe. Neki talán ez valahol kényelmetlen lesz, de így tudom tartani, nem engedem, hogy esetleg ha felébred és dobálná magát, a vízben kössön ki. Aprókat és óvatosan ütögetem meg arcát. Nem, nem tudok elsősegélyt, elveszett vagyok most, de kétséggel teli. És nem is ismerem őt.
- Gyere vissza, kérlek. A világnak szüksége van rád – keltegetem, de tovább nem érintem, nem paskolom. Kezem leengedve sóhajtok egyet. És most? Segítség kell ide. - Tudom, hogy hívogatóbb a sötét, de a napfény kell neked. Fogalmam sincs miért beszélek hozzád, talán nem is hallasz – ha nem reagál még egy ideig, akkor kénytelen leszek összekaparva, a markomban tartva elrohanni vele a legközelebbi helyre. De mi van, ha most töröm össze? Számolok, lassan és vissza, várva arra, hogy visszataláljon.

Mert ma én leszek a fény. A sötét ellenére ragadom meg, hagyom magam kapaszkodónak, még ha rémalak, egy szörnyeteg képe vetül rám. Szelíden, minta porcelánból lenne, ébredését követően, várva pár, kellemetlen pillanatot, döntök. Én ehhez kevés vagyok, és félő, ez csak az előfutára annak, ami őt kínozza. Nem kérdezem mi, miért és hogyan, csak bizotsítom arról, rám bízhatja magát. Ha ellenkezik, szavam erősebb, fogásom biztos, ahogy célom is. A kastély bontakozik lassan ki előttünk, csendes sziluettje nehezedik ránk. A tempónk lassú, kényelmes és az övéhez igazítva. A gyengélkedőre viszem, engedem el, mikor már az ágy biztonsága van alatta, nem pedig a kemény föld, a padló. Pár szót váltok a gyógyítóval, majd eltűnök, mintha ott sem lettem volna. Mintha, valójában csak egy képzelet lettem volna, ami előtte táncolt. De talán, mindegyik mellett, ami elől menekült, én voltam az első, aki kinyúlt felé. Remélem, minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Annyira ízlett a múltkor itt vásárolt tészta, hogy muszáj vagyok megint betérnem ide. Igaz, a teázáshoz meleg van, csak épp nem nekem, nem hiszem, hogy itt az én ízlésem szerint fogják azt elkészíteni. Egy próbát megér. De majd csak később, most a cukkini-tésztára vágyom.
Laza inget, sortot viselek, semmi extra, minden értékem a zsebeimbe tömködve. Ujjaim még néhol feketék, eléggé nehezen tudom a tintát levakarni róluk, viszont mindenképp őrült késztetést éreztem, hogy egyes részleteket ecset helyett ujjbegyemmel fessek oda. Ennek ára, hogy most úgy nézek ki, mint egy jó munkás, akinek nemrég ért véget a heti műszaka és ki sem látszik belőle. Az itteni nyarak nekem túlságosan forróak, karomon látni és arcomon, hogy vörösebb árnyalatra égett fel, hajam pedig világosabb, néhol már-már szőkés tincsekbe fordult át. Az angol nyarak sokkalta másabbak, rövidebbek is ugyan. Ott ha napsütés van, ki kell használni, olyankor tele minden park, minden apró fűszálon telepszik valaki. Mókusok futnak némi elemózsiáért kíváncsian, nem olyan riadtan, mint az itteni példányok. Hiányzik, így terveim szerint, jövő hétvégén hazalátogatok, eltöltöm a hétvégét és pár napot a családi házban, találkozom ottani barátokkal, művésztérsakkal. De ez még messze, addig itt kell helytállnom.
Az étteremhez érve térek be, ahol fura felállás fogad. Egy hölgy kezd kiabálni, csapja le élesen a villáját és kapkodja össze a táskáját. Ó-ó. Szerelemféltés, megcsalás, bármi lehet, az utolsó szó a döntő, soha többé ne keresse. Se nem lát, se nem hall, a férfi könyörgő szavát főleg nem, és engem sem lát, mert nekem csattan, én pedig akaratlanul tántorodok hátra. Nem vagyok dühös, a harag tesz ilyet és tudom, ha nyugalomba jönne a nő, elnézést kérne. Vagy nem. A kis kilengés közben, sikerül hátsómmal egy széknek ütköznöm, ami nem üresen csikorogva libben arrébb, hanem nagyon is ülnek rajta. Hátam egy fejnek koccan, persze, ezek már rettentő szelíd érintések. Sóhajtok egy nagyot és maradok én az udvarias.
- Elnézést kérek, de elgázoltak – fordulok a széken ülő felé ellépve, majd ekkor ismerem fel. - Ó, szia Zsófi. Téged is látni itt? - mosolygom felé, bár van valami, a tekintetében, ami legutóbb nem volt ott. Talán őt is valami hév kínozza? - Mi újság veled? - lépek arrébb, beszélve, mert a férfi ekkor ugrik fel, dob némi pénzt az asztalra és sietve távozik, hangos szavakkal kísérve. A fejem rázom meg, és szinte felsóhajt az étterem, főleg a kiszolgálók.
- Micsoda műsor – jegyzem meg, apró vigyorral a lány felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Ez a kis intermezzo olyan életszerű, amilyen csak lehet, sosem gondoltam volna, hogy megélek errefelé ilyet. Mindig úgy néztem, hogy ez a hely igencsak nyugalmas és minden elkerüli, mintha a világnak egy olyan szeglete lenne, ahová nem ér el a valós világ, csak egy vászonra festett fantázia, ahol minden úgy megy, ahogy annak mennie kell. Nem mintha bánnám, hogy a valódi világ, a rossz, a kellemetlen be-betörne, mert az én alkotásaimba is belemásznak, ha akarom, ha nem. Sötét színek, sötét mozdulatok, vagy éppen bármi más, ami csak ott lehet. Ahogy elnézem az alakokat, úgy képzelem őket a vászonra, csak nem éppen úgy, ahogy azt az ember gondolná: színekben, formákban, vagy épp csak ecsetvonásokban. De hamar kiszaggatom magam ebből az egészből, azzal, hogy ütközöm és tekintetem végül egy sokkal kellemesebb alak felé fordítom. Nem mondom, hogy minden szempontból ismerem és tudom, mi jellemzi őt, viszont tekintetem nem tudja nem meglátni, hogy valami mégis akad, valami ott lebeg és ül mellette, mint egy rossz árnyék amellett, amely minden nap kíséri. Nem ezzel kezdem viszont, senkinek sem hiányzik az, hogy azzal rontsanak rá, hogy látni a gondot. Arcom vidám, mint ahogy már megszokhatta ő is, bárki is, tekintetem érdeklődően csillan, mégsem tolakodó, hogy mindenképp ott és mellette kell lennem. Vagy épp akarok. Mégsem mozdulok és megyek távolabb, mégsem hagyom csak úgy magam mögött. Megragad a dolog és nem enged, az pedig talán a véletlen műve, már ha létezik, hogy itt vagyok és ma.
- Kivételes? Más a törzshelyed? - játszom a szavakkal, mert nem tudhatom, merre jár szívesen. Úgy néz ki, most mind a kettőnknek erre kellett, ebben a pillanatban. Különös. De nem lehetetlen, olyan talán számomra nem létezik. - Ó, köszönöm. Igen, egyedül vagyok és szerencsémre te is. Mármint, ne haragudj – javítom ki magam, mert hát, nemigen illik olyat mondani, hogy valaki legyen azért egyedül egy ilyen helyen, mert nekem az kedvez. Mégis kicsúszott. Ahogy a szék is, amire le is ülve foglalok helyet. Egyelőre nem foglalkoztat az étel, csak a kérdés, amelyre feljebb csusszan a szemöldököm.
- Ne fogd vissza magad. Bizonyára hallottam már csúnyább szavakat is – mosolyodom el, bár ez jobban igazolja a megérzésem, mint bármi. Nem kellemes. - Velem nincs semmi újdonság, vagy épp bármi. Létezem és alkotok, kiderül, mi célból – mert a művészetet nem lehet irányítani, ahogy néha a kezem, az ujjaim sem. Nem is bánom. A pohárra pillantok.
- Megengeded, hogy meghívjalak egy italra, az ebédre és közben, ha lehetséges, könnyíts a lelkeden? - nem kell beszélnie, néha elég egy társaság is, akinek minden eszébe jutó dologról beszélhet. Hátha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Szép ráérősen fogyasztom a kacsámat a tányérról, én nem sietek, ámbár nyitva van a lehetőség a másik számára, hogy ha szeretne, akkor menjen. Azonban ő is jóízűen választott, így aztán a be-beálló csend nem kínos, hiszen teli szájjal mégsem olyan kényelmes beszélni, no meg, elviekben nem illik. Gyakorlatilag hallom, miközben Lilla épp rág és nyel, nem beszél, hogy a körülöttünk lévő asztalok közül nem mindenhol él a „szabály”, a tipikusan formált szavak mellé csámcsognak is pár sort, amitől csak kiráz a hideg, de alapvetően nem zavar. Az sem, hogy két világot képviselve diskurálunk róla mégis, amit neki lehetetlen, nekem nagyon is valós, mégsem nyálfröcsögős vita az. Sőt. Így vitázni már szeretek, máshogy meg nincs is értelme, ezzel lehet haladni. Az, hogy minek néz és mit gondol, már az ő dolga, nem zavar, hiszen nem arra kell adnom, mit gondolnak az emberek, hanem, hogy mit akarok, szeretek csinálni. Lenyelem a falatot, a szalvétát felvéve törlöm meg a szám szélét és ingatom meg a fejem.
- So-so, hogy van alternatív. Inkább csak ötlet, vagy akarat rá, hogy legyen – nem örülnék neki, azonban lehet engem is csak halálom után fognak értékelni, amikor valami garázsvásáron, antikvitásban meglelik a képeim és értelmezik. Addig viszont ki kellene húznom valahogy, szerencsére nem vagyok köteles a mugli foglalkozások közül válogatni, így aztán, kicsivel jobb a helyzet.
- Nagyon jó ez a gondolkodás – vágom rá, amikor szabadkozik. Egyáltalán nem bolondság az, amit mond, sőt, mi több, egészen jól cseng. Bár nem éppen szeretek mások műveit másolni, vagy épp alkotni, de a restaurálás nem is épp ezt takarja, így az, ha megmentek valamit, szebben hangzik. - Eddig az én ötleteim mellett is ez a legjobb megoldás. Megnézem mit tudok kihozni belőle. Köszönöm – engedek meg egy mosolyt, hogy tényleg hálás vagyok, nekem ott volt ez a lehetőség a szemem előtt és tessék, nem is láttam. Persze, nem csak rólam van szó, a lehető legtávolabbi dolog ugyan a politika, de van, akinek ez nyerő. Mint neki. És ahogy nézem, a kiállását, egy sötét blézerrel, a kép tiszta. Látom magam előtt.
- Nos, női miniszter is kell a világnak, meg ne állj a csúcsig! De értelek. Bár a politika nekem az, mint neked az én festészetem, bár szerintem ezzel nincs is baj. És mit képviselnél? - több van, annyit még én is tudok. Vagyis remélem. Eszek addig én is, nekem még van némi a tányér egyik oldalán és nem is szándékozom meghagyni. Felpillantva kapom el a lány arcát, amit nem nekem címez, de meglepő.
- Minden oké? - mert lehet hirtelen evett, lehet bármi, de attól még akad. A szemeim nehéz becsapni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A bárka, amire annak idején mindenki kívánkozott volna. Szerintem elég ironikus egy ilyen helyre ilyen névvel nyitni bármit, azonban mégsem. Hiszen ki tudja, kik lelnek épp ott és menedéket, ha nem is özönvíz elől, legyen az bármi más. Most ez a hely is kissé az, még ha nekem erről fogalmam sincs, vagy nem lehet.
- Ott is dolgozol, ha jól tudom – említem meg, hiszen akár lehetne csalás is azt nevezni annak, ami egyben pénzt is ad. Mégsem az, hiszen szeret ott dolgozni, kényszerből sehol sem kell lenni, dolgozni meg főleg. Vagyis, részben igaz ez, hiszen a létezés valahol sok mindentől függ. - Én ritkábban járok ilyen helyekre, mint illene, mégis néha úgy érzem, mindet ismerem – nézek körbe, bár itt valójában kevesebbet léteztem. Így talán az én helyem is a bárka, a menedék, ha jönne az áradat. Valami akad a szavak mögött, a mosoly és úgy a pillantása mögött, azonban nem lehet kirángatni azokat, nem éppen arra valók. A szavaknak maguktól kell jönniük, így hagyok nekik időt. Enni jöttem, kapóra jön az, amit kellemes étkezés közben teremtünk idő. A felkínált lehetőséggel pedig úgy és akkor él, amikor szeretne, szerencsémre pedig, ez hamarabb is érkezik, épp most és épp ma.
- Ugyan – rázom meg a fejem a köszönetére. Ez egyszerű gesztus, szinte már unalmasnak is mondható, azonban van, amikor mindennél többet jelent. Talán én leszek ma a bárka, nem is egy hely, nem is egy valódi hajó. Reméljük, hogy nem süllyedek el.
- Azzal kezd, ami legjobban feszít, ami a legrosszabb. Utána már csak könnyebb lesz, feltéve ha az én fülemnek való és ki is szeretnéd mondani – mert erre még mindig nem kötelezhető. Bólintok, amikor bort kíván tölteni és emelem fel a kezem, amikor jelzem, hogy elég. Elvéve kortyolok aprót, ízlelem és úgy vélem, ez kiváló lesz a tésztámhoz később is.
- Ó, már nem hangzik jól. Csak nem máshová kívánnak küldeni? - nevesebb iskola, szebb hely, költözés, bármi lehet. Közben megérkezik a pincér és hamar ki is kérem amit szeretnék, megvárom, míg Zsófi is így tesz, majd csak ez után fordítom vissza tekintetem felé.
- Én mindig úgy vélem, elég érett valaki saját döntéseket hozni. De a család ereje is nagy és fontosak ők is. Kérdés, megéri-e, hogy engedj nekik – csak bölcseletekben beszélek, mégis, talán ebben van a kulcs.