búcsúzás >> vigyázz >> innen érkeztünk
- Nem untatnál - felelem halkan. Tanárként az is a feladatom, hogy biztonságot nyújtsak a diákjaimnak, nemde? Hogy ott legyek nekik, ha szükségük van rám, hogy tudják, vannak olyan felnőttek, akikhez fordulhatnak.
Elmosolyodom ugyan szavain, de nem reflektálok rá. Mint mondtam nemrég, nagyon nehéz egy több száz éves hagyományt kiirtani tövestől, nem beszélve arról, hogy az emberek nézeteit erről megváltoztatni esetleg - olyan emberekét, akiket ebbe neveltek, így éltek és házasodtak.
- Mindenkinek van kedvenc családtagja, titkon vagy nyíltan - forgatom meg szemeimet játékos mosollyal. Őszintén, engem nem zavar, hogy Zsolnának van kedvenc rokona, még ha nem is lehetne neki - örülök neki. Legalább egy valaki van a a családjában, akire számíthat és ott van neki. Több, mint a semmi - ezért örülök annak, hogy én ott lehettem Reinának annak idején, és most is. Bár mostanában egyre kevésbé van szüksége rám, hiszen felnőtt nő, mégis... örökre a kishúgom marad.
- Az én szüleim, nos... - hagyok pillanatnyi szünetet, hogy átgondolhassam. - Egyik sincs köztünk már, de édesanyám egy nagyon kedves nő volt. Szerette a karácsonyt, a lelkét kitette ilyenkor is - régen beszéltem a szüleinkről, így a keserű utóíz meglep, amit maga után hagy. - Reina az eszét is tőle örökölte - mosolyodom el szélesen. Le sem tagadhatnák egymást.
- Alberttől megkapod azt a szeretetet, nemde? Kapaszkodj abba - én is ezt teszem évek óta. A Reinától kapott szeretetbe kapaszkodom, hiszen mástól aligha kaptam.
- Tudom, mindössze csak szeretném megtenni. Legalább minimálisan - hiszen ez valóban semmiség. - Inkább én kísérnélek téged haza. Talán így illőbb, és biztonságosabb - bár nem tudom, hogy hogy lehetne bármelyik is illendő: a diák kíséri haza a tanárát, vagy a tanár a diákot? Azonban ezt figyelmen kívül hagyva, mégis én vagyok a férfi, aki mellett egy nő sétál.
Elmosolyodom ugyan szavain, de nem reflektálok rá. Mint mondtam nemrég, nagyon nehéz egy több száz éves hagyományt kiirtani tövestől, nem beszélve arról, hogy az emberek nézeteit erről megváltoztatni esetleg - olyan emberekét, akiket ebbe neveltek, így éltek és házasodtak.
- Mindenkinek van kedvenc családtagja, titkon vagy nyíltan - forgatom meg szemeimet játékos mosollyal. Őszintén, engem nem zavar, hogy Zsolnának van kedvenc rokona, még ha nem is lehetne neki - örülök neki. Legalább egy valaki van a a családjában, akire számíthat és ott van neki. Több, mint a semmi - ezért örülök annak, hogy én ott lehettem Reinának annak idején, és most is. Bár mostanában egyre kevésbé van szüksége rám, hiszen felnőtt nő, mégis... örökre a kishúgom marad.
- Az én szüleim, nos... - hagyok pillanatnyi szünetet, hogy átgondolhassam. - Egyik sincs köztünk már, de édesanyám egy nagyon kedves nő volt. Szerette a karácsonyt, a lelkét kitette ilyenkor is - régen beszéltem a szüleinkről, így a keserű utóíz meglep, amit maga után hagy. - Reina az eszét is tőle örökölte - mosolyodom el szélesen. Le sem tagadhatnák egymást.
- Alberttől megkapod azt a szeretetet, nemde? Kapaszkodj abba - én is ezt teszem évek óta. A Reinától kapott szeretetbe kapaszkodom, hiszen mástól aligha kaptam.
- Tudom, mindössze csak szeretném megtenni. Legalább minimálisan - hiszen ez valóban semmiség. - Inkább én kísérnélek téged haza. Talán így illőbb, és biztonságosabb - bár nem tudom, hogy hogy lehetne bármelyik is illendő: a diák kíséri haza a tanárát, vagy a tanár a diákot? Azonban ezt figyelmen kívül hagyva, mégis én vagyok a férfi, aki mellett egy nő sétál.