Jó volna bedurrantani suttyomban egy kis akusztikus jazzt, abból a mennyei fajtából, tudod, ami úgy szól, hogy még az ember hátán is meredezni kezdenek a szőrszálak, ó, apám, igen, intézhetnék egy kis Fever covert, hiszen a sarokban nagyjából azóta porosodik ott a gramofon, hogy én itt aláírtam, és az akkori igazgató legnagyobb örömére, ha ha, rögtön meg is piszkáltam a kicsikét. Ahelyett azonban, hogy a pálcámat ráemelném, csak fájdalmasan felsóhajtok, és bocsánatkérően küldök felé egy csókot. Kár, kár, jahm, de most télleg nincs szükségem plusz feltűnésre, így sem volt egyszerű úgy belopakodni Carolina irodájába, hogy az az égvilágon senkinek ne tűnjön fel. Nem mintha amúgy nem akkor jöhetnék be ide, amikor kedvem szottyan hozzá, meg mondjuk épp van is valami enyhén retardált indokom, hogy átlépjem a küszöböt, de...
- Bzzzűűűm... - közvetlenül a hűtőben állva indul meg belőlem az orkánerejű szóáradat (amiről aztán elég hamar kiderül, hogy nemcsak vége, de igazából eleje sem nagyon van), azzal egy időben, mikor meghallom a nem várt női hangot. Daaaaaamn', hogy itt még kaját lopni se lehet rendesen!, forgatom meg lemondóan a szemem, míg a polcokon sorakozó ételeken kívül senki más nem láthat. Aztán pókerarccal a hang irányába fordulok, és bár a számból valamelyest még kilóg két tökéletes, aranybarnára sült cukkini, balommal egy laza mozdulattal rátámaszkodok a hűtő ajtajára, és a zöldségeket beszippantva, kérdőn nézek az érkezőre. - Szájkányoszat. Te vaty asz új titkáj? Me' esz na'on nem asz asz ijoda.
Szüttyögős csámcsogósan szólalok meg újra, és közben a szomszédos iroda felé mutatok. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy a bögyös vörös felmondott-e már, de remélem, elég magabiztosnak tűnök, és megúszom ennyivel. Jaj, és míg el nem felejtem, vetek egy alig észrevehető rimánkodó pillantást a plafon felé, Merlinkém, lécci, lécci, add, hogy Carolinának ne most jusson eszébe visszalibegni valami irtófontos pergamenkötegért! Ismétlem: lécci, lécci.