Kinézetem
Az elsőnél még nem voltam anya. Nem voltam szerelmes. Csak egy nő voltam, aki dolgozott és dolgozott, és semmi másra nem vágyott, mint, hogy dolgozzon. Nem volt életem, és be kell vallanom, hogy biztonságban éreztem magam. Aztán jött Alexander Burton, ismeretlenül, névtelenül, és olyat kért tőlem, amire nemet kellett volna mondanom. De elmentem hozzá. Mert el akartam menni. Egészen addig nem is tudtam, hogy mennyire nem élek, míg ott nem találtam magam a műteremben, és bár volt beleszólásom abba, hogy meddig igen és honnantól nem, mégis imádtam azt, ami mellette volt. Imádtam a folyamatot, az élményt, azt, hogy bár modell voltam csak, szépen lassan felfedeztem a nőiességemet.
Aztán szerelmes lettem. Majd anya is. De visszatértem, mert az érzést, hogy nő vagyok, ott élhettem meg igazán. A művészet oltárán. Nem, sosem volt intim viszonyunk, mindez arra szolgált, hogy én felfedezzem önmagam, hogy megismerkedjek azzal a nővel, aki bennem él, hogy megszeressem magam. A művészet valóban önkifejezés, és nem csak annak, aki alkot, hanem annak is, aki mozdulatlanul ül, és gondolataiba mélyedve végigveszi azt, hogy miként is tekint magára. Nővé lettem, és imádtam a folyamatot, így bár a képek még mindig nem olyanok, mint amire az ember a fejét csóválná, be kell vallanom, a gondolataim már olyanok, melyek talán nem illendőek. Nem vele, nem, hanem magával a helyzettel, a lehetőségekkel. Valami mást akarok, mint az eddigiek, valami merészebbet. Gátat szabtam, de csak időre volt szükségem. Most, hogy elfogadtam magam, már mást is szeretnék. Talán ma este kiderül.
- Szia, remélem nem öltöztem túl. Óóó, itt vagyok.
Csak páran lézengenek még, amikor végigszánkázok a termen, hogy egyenesen Alexanderhez menjek. Őt néztem, a mögötte lévő képeket nem, csak most, ahogy rámosolygok, ahogy már tudom, hogy jó helyen és jó időben vagyok, engedem meg magamnak azt, hogy a környezetet is megszemléljem, és rögtön sokadmagammal veszem körül a srácot. Az arcomon halvány pír, egy kis zavar belefér, elvégre mégiscsak ott lógok a falon. Rendben, lássuk be, nagyon büszke vagyok arra, hogy milyen jól néznek ki ezek a képek.
- Elképesztően tehetséges vagy.
Aztán szerelmes lettem. Majd anya is. De visszatértem, mert az érzést, hogy nő vagyok, ott élhettem meg igazán. A művészet oltárán. Nem, sosem volt intim viszonyunk, mindez arra szolgált, hogy én felfedezzem önmagam, hogy megismerkedjek azzal a nővel, aki bennem él, hogy megszeressem magam. A művészet valóban önkifejezés, és nem csak annak, aki alkot, hanem annak is, aki mozdulatlanul ül, és gondolataiba mélyedve végigveszi azt, hogy miként is tekint magára. Nővé lettem, és imádtam a folyamatot, így bár a képek még mindig nem olyanok, mint amire az ember a fejét csóválná, be kell vallanom, a gondolataim már olyanok, melyek talán nem illendőek. Nem vele, nem, hanem magával a helyzettel, a lehetőségekkel. Valami mást akarok, mint az eddigiek, valami merészebbet. Gátat szabtam, de csak időre volt szükségem. Most, hogy elfogadtam magam, már mást is szeretnék. Talán ma este kiderül.
- Szia, remélem nem öltöztem túl. Óóó, itt vagyok.
Csak páran lézengenek még, amikor végigszánkázok a termen, hogy egyenesen Alexanderhez menjek. Őt néztem, a mögötte lévő képeket nem, csak most, ahogy rámosolygok, ahogy már tudom, hogy jó helyen és jó időben vagyok, engedem meg magamnak azt, hogy a környezetet is megszemléljem, és rögtön sokadmagammal veszem körül a srácot. Az arcomon halvány pír, egy kis zavar belefér, elvégre mégiscsak ott lógok a falon. Rendben, lássuk be, nagyon büszke vagyok arra, hogy milyen jól néznek ki ezek a képek.
- Elképesztően tehetséges vagy.