Adél
#nem_vagyok_kisfiú #smaci #széplányok #outfit

Terveim szerint csak benézek a fesztiválra és már itt sem vagyok. Ha mázlim van talán összeszedek egy lányt és együtt távozunk ugyanazon vágyak reményében, de nem hinném, hogy ekkora szerencsém lenne. Ami nemrég egy este történt, azt teljesen a véletlennek tudhatom be, semmi másnak. A vonzerőm oda és akkor nem kellett, a lány szó szerint a karjaimba vetette magát.
Körbe járva mindent és konstatálva, hogy számomra semmi érdekes nincs kifelé indultam, de mégis... muszáj voltam venni egy jégkását, így egy partmenti lánynál álltam meg. Kikértem, fizettem és el is jöttem. Szerencsétlen már a köszönés utáni mosolyomnál elalélt majdnem, nem szeretnék még szívinfarktust is okozni neki. A part felé fordulva pillantom meg a sok sorban álló lányt és fiút. Az én kíváncsiságomat is felkeltve indultam el arra, hogy felfedezzem mégis mi az isten folyik ott. Beállva az egyik fiú sor mellé, kicsit lábujjhegyre állva néztem körbe a fejek felett. És megláttam.
Nem foglalkozva a rosszalló vagy éppen az elismerő pillantásokkal töröm előre az utat, hogy a mellette ülő srácot egy kézmozdulattal elküldjem onnan.
- Tipli - mondom nyomatékosításképpen a - most már - előttem ülő srácnak, aki meglepődötten akar mondani valamit, de csak felvonom a szemöldököm és máris elhallgat, majd sietősen távozik. A lányok tekintetében felfedező csillogást ignorálom.
- Mennyire hiányoztam egy 10-es skálán? - rontok bele a meghitt pillanatba, amiben Amélia éppen benne van az idegen sráccal.

Adél
#de_ne_legyek_az #smaci #széplányok #outfit

Egyáltalán nem tetszett az, ahogy a csávó az eltávozásánál Améliára néz. Az hagyján, ahogy rám, de ahogy a lányra... olyan balsejtelmű. Ráadásul a pasi egyáltalán nem szimpatikus. Mintha nekem kéne, hogy az legyen, de ez most itt részletkérdés. Ha én itt vagyok, ne nézzen rá úgy, mint aki felakarja falni elevenen, mert nem állok jót magamért. Úgyis régen verekedtem végül is.
Ahogy elküldte a pasit, ahogy az rákacsintott... legszívesebben beküldeném meglepetésből az öklöm az öntelt képébe, de nem tehetem. Kérlek... itt jótékony célra adakoznak.
- Is-is - mosolyodok el a kérdésre, de nem nézek Améliára. Tekintetemmel végig a lassan - túl lassan - elmenő srác hátát vizslatom. Amikor hátra-hátra pillant összeszűkült tekintetem semmi jót nem ígér a csávónak, szóval gyorsan tiplizzen, amíg jót állok magamért.
- Adakozni? Neeeem - nevetek fel és elindulok a szerencsétlen csók-osztogató srác helyére. - Miattam jönnek adakozni - jelentem ki, mintha ez lenne az élet legegyszerűbb dolga. Pedig nem az, főleg, hogy rólam van szó. Mindent utálok, ami sok emberrel kapcsolatos és mégis önkéntesen önkéntessé avanzsáltam magam az elkövetkezendő órákra. Az elküldött szerencsétlenre pillantva látom csak, hogy vigasztalják a többiek, de nem küldenek el. Egyem meg őket... még ők is tudják, hogy velem több esélyük van.
- Amúgy meg már így is kaptam, ha emlékeim nem csalnak - vágok egy elgondolkodó képet, mintha nem tudnám, hogy így is sokkal többet kaptam már a lánytól, mint az itt sorban állók többsége fog valaha. A srác sorát elnézve elég sokan kedvelték, vagy csak sajnálatból álltak a sorába, így is nagyon megnőtt a lányok száma, amióta ide álltam.
Egy szőkeség topogott türelmetlenül előttem, csípőre tett kezeivel. Nemes egyszerűséggel rántom magamhoz egy csókra, közben még a tarkóját is megcirógatom, hogy kicsit kiengeszteljem, amiért ilyen sokat kellett várnia.
- Vigyázz avval a csávóval - nézek Améliára őszintén, szinte már kérlelve, majd folytatom az osztogatást.

Adél
#pffkérlek #smaci #széplányok #outfit

Nem feltétlen érdekel, hogy mit gondolhatnak a körülöttünk lévő emberek, de még az sem, hogy Amélia fejében mi jár evvel a helyzettel kapcsolatban. Ismerem az ilyen pasikat, és semmi jót nem ígérnek. És bár a lány döntése lenne, hogy elmegy-e vele, avagy sem, mégis én azt akarom, hogy az utóbbi legyen. Ne menjen el vele, maradjon itt velem, és ha simán megunom ezt az egészet, hadd raboljam el jégkásázni. Talán még fürdeni is.
A kihívásra felnevetek. - Dehogyis - emelem égnek a tekintetem. - Már nyertél is szerintem - kacsintok rá. Magam elé nézve keresem az újabb delikvenst, de hiába, majd valaki óvatosan megrángatja a nadrágom. Megilletődve nézek le, ahol egy kislány áll hatalmas, barna szemekkel. Meg kell zabálni!
- Ó-óóóó - értelmezem a helyzetet, mint egy intelligens ember, majd lehajolva lassan felemelem a kislányt. - Mit szeretnél prücsök? - mosolygok rá. És ahogy a kislány az arcára mutat, már minden világos. Nem egy szószátyár. Lágy puszival hintem puha kis arcocskáját, majd lerakom és rögtön el is fut a szüleihez, akik már adakoztak, ha jól látom rengeteg ruhát és más értelmetlen holmit.
- Más tét? - emelem tekintetem Améliára, fejemben még mindig a kislány jár. Vajon az én húgom is ilyen lett volna? Jó kérdés, mi? Soha nem tudhatom meg. Amint odafordulok, áll be Amélia sorába egy újabb srác - sosem fogynak el? -, aki a lány után kap, nem éppen férfiasan vagy éppen illemtudóan, és Amélia hiába kapja el a fejét, nem tudom szó nélkül hagyni az esetet. Utolsó kis féreg...
- Még egy ilyen, haver, és a tested maradványait a hattyúkkal etetem meg - faarccal közlöm a csávóval és olyan higgadtan és hidegen amennyire csak telik tőlem. Nehéz türtőztetnem magam, de nem csinálok jelenetet, a mai nap nem alkalmas rá, talán majd legközelebb.
- Akkor ne vigyázz - vonok vállat, és az elkövetkezendő pillanatban lefagyok. Egy srác áll előttem, hatalmas nagy vigyorral, csillogó szemekkel. Szerintem elég feltűnő, hogy a másik sorba lenne a helye, hiszen minden pasi ott áll, akkor ő mié... NANE! Nenenenenene!
- Rossz sorban állsz, bro' - intek fejemmel a mellettem lévő pasis sorra, ami Amélia reszortja. Próbálok higgadt maradni és azt mutatni, hogy egyáltalán nem esett le a dolog, és ő hibázott, csak menjen már át a másik sorba.

Ivana - újra velem

Alapjáratom nem érdekel, ha elkésem valahonnan, de most nem tehetem. Nem vele. Ha másról lenne szó, vagy más helyzetről, simán leszarnám. Azonban ez most más. Meglepett, hogy szinte azonnal igent mondott, gondolkodás nélkül, ráadásul felajánlotta, hogy menjünk hozzá. Nem a pub hátsó részébe, mint ahogy megszokhattam. Nem titokban a diákjai elől, nem bujkálva, nem sötét pulóverben a kapucnit a fejembe húzva kiosonni a hátsó ajtón. Hanem nála.
Gyorsan kapom össze magam, szinte pár perc alatt a helyszínre is érek. Nagy mosollyal lépkedek Ivana felé, odaérve rögtön homlokon is csókolom. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, mélyen magamba szívom illatát. Nem fogok hazudni, hiányzott.
Óvatosan ujjai közé fonom sajátjaimat, egy aprót bólintok felé. Menjünk. Jelenleg - nem, nem menekülés céljából -, de bárhol szívesebben vagyok, mint a kastélyban vagy annak környékén. Ha kell a világ végéig tudnám most követni a mellettem álló nőt. Szó nélkül tennék meg neki mindent, amit kér. Csak had felejtsek, had ne keljen foglalkoznom semmivel másnap reggelig.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Hirtelen érkezünk meg Ivana lakásába. Takaros, pár pillanat elég, hogy többet ne is kelljen a helyszínnel foglalkoznom. Hagyom, hogy lehúzza a cipzárt kabátomról, mindent hagyok neki. Tartom pillantását, haloványan elmosolyodom. Tekintete mindent elárul, valószínűleg ugyanezt sugallja az enyém is, ámbár mostanában nemigen hasítok érzelmeim kimutatásában. Ivana nélkül az elmúlt pár hónap kegyetlenség volt. Elfoglaltam magam és eszembe is jutott sokszor, de valami nem engedte, hogy felkeressem. Végül csak bekattant valami, megtettem, és most újra együtt.
Somolyogva hagyom, hogy levegye rólam kabátomat, majd kicsit arrébb lépve engedem, hogy beljebb menjen. Hátamon a vágás folyamatosan lüktet, de ahogy megéreztem Ivana illatát, a tüdőm legkisebb sejtjéig, már csillapodott. Szebb lett, de még mindig nem gyógyult be.
Nehezen türtőztetem magam. Most akarom, most szeretném magamévá tenni. Anyaszült meztelen szeretkezni minden egyes részében a lakásnak, de türelmet kell statuálnom, ő is azt teszi. Én pedig nem rohanok sehova, ameddig meg nem kér rá, hogy menjek el, vagy - magamat ismerve - önként nem távozom. Beljebb lépek a lakásban, tekintetem ide-oda jár megint pár pillanat erejéig. Igen, szóval, takaros, ahogy már mondtam.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Nem lépek nagyon beljebb az objektumba Ivana nélkül. Ahogy megfogja a kezem és elkezd húzni, jóleső borzongás fut végig rajtam, haloványan elmosolyodom. Szó nélkül követem. Szemtelen mérem végig, minden porcikáját meg akarom jegyezni magamnak a későbbiekben, hiszen benne van a pakliban, hogy nem fogja olyan jól fogadni a hírt. Ha soha többet nem látom, akkor pedig mindent meg kell jegyeznem, ami ő maga. Szeplőit az arcán, gyönyörű arcát, gyönyörű szemeit, haját, mindent meg kell.
Neki megy a hálóajtónak, egy pillanatra sem engedem el tekintetét. Ajkába kezdem el suttogni szavaimat.
- Ezért szeretsz, nem? – engedek a hatalmába kerítő kísértésnek, ami azóta kínoz, mióta megláttam. Megcsókolom. Lágyan, gyengéden, mintha olyan törékeny lenne. Kezem hajába túr, bal füle mögött, óvatosan rántom magamhoz közelebb. Elnyúlok mellette, zavartalan nyitok be a hálóba, gyorsan elkapva Ivana csípőjét, nehogy hátra essen.
Éhesen tolom beljebb a szobában, amíg le nem huppan az ágyra. Követem, fölé tornyosulok, ajkait egy pillanatra sem engedem el. Hátam sajog, de elenyészik amellett a vágy mellett, amit most érzek. Akarom Ivanat, minden létező pozícióban és helyen, ha úgy alakul, akkor utoljára.
Egy pillanatra távolodom csak el tőle, amíg megpróbálom ledobni magamról pólómat. Többszöri hevességgel veszem uralmam alá újból ajkait.
- Remélem tudod – kezdem el csókolni, ahogy lassan lefejtem róla a kabátot. – Hogy nem leszek ma álmaid lovagja – dörmögöm leginkább kulcscsontjának, mint neki. Minden porcikáján kicsit tovább elidőzök ajkaimmal, mint az szükséges lenne.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Akaratlan felszisszenek, ahogy megérzem puha érintését a hátamon lévő borzadványon. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, ahogy kicsit jobban lehajtom fejem. Meglepett hirtelen érintése, elszoktam attól, hogy valakinek a szemében ilyen vágyat, ilyen tüzet lássak, ha rám néz. Soha nem is szokhattam hozzá, ám Ivana tekintete mindig azt sugallja felém, hogy fontos vagyok neki, hogy szüksége van rám. És ha ezt csak szexszel tudom neki megadni, ám legyen. Akármikor hív, akármikor kellek, akármilyen baja van, szó nélkül fogok eldobni mindent. Nem miatta. Hanem érte.
Mosolyogva távolodom el tőle kicsit, hogy neki segítve ledobjam magamról pólómat. Halkan huppan a földön, ahogy leér. Óvatosan, mondhatni már-már szerelmesen csókolom meg Ivanat, amint visszatérek hozzá. Nagyot sóhajtok, amikor egyszerre dob le magáról mindent, férfiasságom is örül neki.
Lepattanok róla, gyors mozdulatokkal szabadulok meg alsó ruházatomtól. Szinte rávetem magam, hogy minél előbb egyesülni tudjunk, ám megint önmegtartóztatást kell tanúsítanom. Nem magam miatt, hanem érted. Lassan indulok lefelé, testének minden pontján lágy csókot hagyva, amíg el nem érek a lényeghez. Mutatóujjammal kezdem el lehúzni kínzóan lassan fehérneműjét, abba nem hagyva az érzékenyebb területek csókolását. A fehérnemű hallhatatlan esik le a földre, és mint egy jól betanított kutya kezdem el nyelvemmel kényeztetni Ivanat.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

A fájdalom rögtön elmúlik, ahogy megérzem Ivanat. Ivanat, aki mindig megnyugvást hoz, aki mindig itt van, ha kell, ha akarom. Ilyenkor tudom, hogy az enyém, és csakis az enyém. A sebeim, az elárulás fájdalma is elenyésző, amint megérzem őt. Az érintését, egyre hangosabb sóhajait, ahogy érzem támaszkodó karom alatt feszül a lepedő, ahogy markolja. És tudod mit? Kurvára élvezem. Az enyém az egész, és bármit kezdhetek vele, amit akarok, amire vágyom, amire szükségem van. Mire van szükségem? Hogy Ivana megnyugtató ölelésében aludjak el, mint egy ártatlan kölyök, hogy érezzem engem is szeretnek, engem is lehet szeretni. Nem, nem szerelemre vágyok, egy egyszerű érzésre, amit szeretetnek hívnak, és rengeteg ember érzi a másik iránt.
Ez az én szerencsém, mert Ivananál mindig megkapom azt, amire szükségem van. A megfelelő mennyiségű törődést, leginkább akkor, amikor érzem, hogy egyre jobban markolja a lepedőt, egyre hangosabbak sóhajai, végül háta ívbe feszül, én pedig elégedett vigyorral nézek fel, majd követem az ágy végébe.
- Örömmel elfogadom – mormogom közel arcához, óvatosan nyúlok álla alá, hogy ajkait érinthessem egy lágy csók erejéig. Bevágódok mellé, jobb kezem tarkóm alá teszem, így dőlök neki az ágy háttámlájának. Biztos, hogy a pokolra fogok kerülni, amiért nem mondtam el neki rögtön a tényeket. De ki vagyok én, hogy tönkre tegyem most azt, amit mindketten rettentően élvezünk, ami mindkettőnket éltet jelenleg? El kellett volna… persze. Majd elmondom neki, csak még hadd élvezzem egy kicsit.
Szemeimet lassan behunyom, egy szemtelen mosoly kúszik fel ajkaimra.
- Tudom, hogy hiányoztam – kezdek bele lehunyt szemekkel. – Jót tenne az egómnak, ha ki is mondanád – sandítok rá Ivanara fél szemmel, mosolyom egyre pofátlanabb méreteket ölt.

Ivana
újra velem

Lehunyt szemekkel mosolygok, mint aki nagyon meg van elégedve magával. Végül is nem áll messze a valóságtól az érzés, és meg is érdemelném a mosolyt, ám mindig előbukkan az a k*rva gondolat agyam hátsó zugaiból. Szorosabban ölelem magamhoz fél karommal Ivanat, lágyan homlokon csókolom. Kényszerítenem kell magam, hogy eltávolodva tőle, felüljek az ágy szélére.
Elégedetten elmosolyodom, ahogy hátrafordítom a fejem és ránézek. Tekintetem az övébe fúrom, semmi pénzért nem engedném el. Most nem. Jól esnek a szavai, bár kimondatlanul is tudtam, hogy így van. Kis meglepődés csillanhat szemeimben, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy ki is mondja ezeket. Főleg nem most, főleg nem nekem.
- Ivana - fordulok felé, egész testemmel, jobb karommal támaszkodom meg mellette az ágyon. Belém fagyasztja a szót a villásreggelivel. Ismét őszinte meglepődöttség ül ki az arcomra, szám is kicsit tátva marad, majd kitör belőlem a nevetés. A fejemet tenyeremmel támasztom meg, vállaim csak rázkódnak. Tényleg képes ezt, így és most megkérdezni, amikor meztelen fekszik ez alatt a takaró alatt? Megnyalom alsó ajkamat, így tekintek rá, fúrom tekintetem az övébe.
- Szeretem, hogy ilyen vagy - termek előtte se perc alatt, hogy megcsókolhassam. Lassan mélyítem el, jobb kezem tarkójára csúszik, ahogy falom ajkait, majd ismét eltávolodok tőle. - Nem kell az a reggeli. Elég, hogy itt vagy - Az egész annyira szép, annyira valóságos és annyira könnyű... el akarom én ezt b*szni? De ha nem most, akkor mikor?
- Ivana - kezdek bele még egyszer, leülök mellé, lábaimat törökülésbe helyezem. Ismét meg kell nyalnom ajkaimat, hirtelen kiszáradnak érzem magam, ám ez most más, mint legutóbb. - Én... - fogalmam sincs hogyan kéne folytatom. Házas leszek? Házas leszek hamarosan? Feleségem lesz? Férj leszek? Akárhogy is... az utána lévő dolgok; nem komoly.
Elmosolyodom, kicsit megrázom a fejem, és álla alá nyúlva ismét megcsókolom. Lágyan, gyengéden, szinte már szerelmesen.
- Rágyújthatok valahol?

Ivana
újra velem

Ahogy mellette ülök és felfalom tekintetemmel, minden rezdülése mosolygásra késztet. Mosolygok, mintha muszáj lenne, mintha valami erő kényszerítene rá. Merlinre, készen állok én arra, hogy - ha csak feltételes módban is, egyelőre - elveszítsem? Megforgatom szemeimet, gátlástalanul tekintek végig testén, ahogy elhelyezkedik, arcán állapodnak meg szemeim.
- Tudod mit? - dobom magam hátra, hogy ismét mellkasomra húzzam és egy lágy csókot adjak hajába. - Jöhet az omletted. Annyi kikötésem van, hogy körülbelül ennyi ruhába csináld, mint amennyi most van rajtad - vigyorodom el szemtelenül. Egy kézmozdulatra lebeg felém kabátom zsebéből cigarettám. Könnyed mozdulattal kapom el, és veszek ki belőle egy szálat, amit szám szegletébe dugok. Meggyújtom, a dobozt a mellettünk álló éjjeliszekrényre dobom. Hátra döntöm a fejem, közelebb húzom magamhoz Ivanat, mintha lehetséges lenne.
Érzem, hogy szívem hevesebben dobog. Mert, amikor veled vagyok, Ivana, mindig hevesebben dobog. Az illatod, a mozdulataid, a lélegzeted, mindened arra készteti, hogy kiugorjon a helyéről. És ilyenkor hiszem csak el, hogy van szívem, ténylegesen van. Talán meg is érdemelném, hogy szeress, hogy szerethesselek, ha nem vernélek át minden egyes másodpercben, amíg a karjaim között fekszel. Tudod, Ivana, ó, drága Ivana, az utóbbi időben te jelented nekem a világot, a mindenséget. És én hazudok neked, átverlek, nem mintha jogom lenne hozzá.
- Megházasodom - szorítalak. Szorítalak magamhoz fél karommal, nehogy elhagyj, nehogy elmenj, nehogy eltávolodj, mert akkor végem van. Akkor összetörök, és nem engedhetem meg magamnak, hogy törve láss. A világom vagy, Ivana. Ha elmondom elhiszed? A démonjaim a szívemben vannak és üvöltöznek velem, amiért elmondtam neked, és igazuk is van, mert valószínűleg most veszítem el a legfontosabb dolgot az életemben. Mélyet szívok cigarettámból, szemeimet lazán behunyom, de nem engedlek el, nem lazíthatok a szorításon. A füst a plafon felé távozik.
- Muszáj, tudod? - harapok rá cigarettámra. Honnan tudhatnád? - Csak két év, hogy megmentsem Payne-t, de semmi nem fog változni. Ugyanúgy éljük az életünket, mint eddig, ugyanúgy a tied leszek, Ivana, és szeretném, ha hinnél nekem - ha elmondom elhiszed? Nincs jogom ahhoz, hogy most az arcodra tekintsek, hogy lássam a reakciód, hogy mélyen íriszeidbe fúrjam saját kékjeimet, abban a reményben, hogy akkor megbocsájtasz, hogy nem lesz vége a kettőnk között lévő kapcsolatnak. Merlinre...

Ivana
újra velem

Érzem, ahogy megfeszülsz, és szívem szakad ketté, hárommá, darabokra. Ezer és ezer darabra, mert tudom, hogy legszívesebben felpattannál és örökre itt hagynál. Egyedül, a démonjaim társaságában, hogy mekkora gyökér vagyok. De, az az igazság, honey, hogy megérdemled az őszinteségemet. Senki nem érdemelheti meg annyira, mint te itt és most, mert tudom és érzem, hogy el akarsz futni, el, messze tőlem, mindegy hova. Nem engedhetem. Megérted?
Ajkaimat összeszorítva engedek szorításomon, hogy eltudj távolodni, hogy elhagyj. Állom tekinteted, szomorúság tükröződik vissza belőle, amitől még ezer darabra szakítod szívemet. Alsó ajkamat beszívva, cigarettámra még jobban ráharapva fúrom még jobban tekintetem tiedbe.
- Csak azért veszem el, hogy ne egy negyvenes tegye ugyanezt - cigarettámból seperc alatt tűnik el a parázs, felülök, a csikk az éjjeli szekrény felé lebeg könnyedén, szembe fordulok veled. Íriszeim mélyebben hatolnak tieidbe, mintha a lelkedbe látnék, Ivana. Óvatosan nyúlok kezeidért, ha engeded lassan fogom meg őket.
- Ivana figyelj - emelem ráérősen ajkaimhoz kezedet, lágy csókot lehelek rá. - Semmi nem fog változni, érted? Semmi ezen az ég adta kib*szott Földön, mert nem akarom, hogy változzon. Felveszi a nevem, és vége van, ugyanúgy Te fogod nekem jelenteni a mindenséget - ki lett mondva, ámbár leginkább selymes és apró kezeidnek beszéltem, ajkaim végig súrolták azokat. Őszintén, végig szemeidbe nézve, kedvesem, és ennél nagyobb megkönnyebbülést nem tudom, hogy ember érezhet-e. Kicsit megszorítom kezedet, lehunyt szemekkel nyomom őket ajkaimnak, végül homlokomnak támasztom azokat.
- Ne hagyj el, kérlek - lényegesen erősebben szorítom kezedet, homlokomnak van támasztva, szemeimet szorosan összeszorítom. Mégis mi a f*szt művelek, Ivana? Te teszed ezt velem, elhiszed?

Ivana
újra velem

A pánik lassan borítja el az agyam, mélyeket kell lélegeznem, hogy kordában tartsam érzelmeimet, kordában tartsam a bennem tomboló démonokat, amik, drága Ivanam miattad... nem is, érted jöttek elő agyam és szívem hátsó zugaiból, félve, hogy ők is elvesztenek téged. Téged, aki mindig a megnyugvást hoztad el nekik is és nekem is, téged, akinek elég volt megéreznem az illatát egy pillanat erejéig és máris eliszkoltak a helyükre. Ám most érzik a lehetőséget, és egyre inkább tépik agyam minden sejtjét, bízva abban, hogy sikerül áttörni a falat, de nem engedhetem nekik.
Halántékomhoz nyomom tenyeremet, mélyeket sóhajtok, muszáj kiülnöm az ágy szélére. Lábaim megérzik a szőnyeg puhaságát, lélegzet, Ivana arcképe, lélegzet, az illata, lélegzet.
Csak adja akárhány isten, hogy ne bántsam. Hogy csak most ne veszítsem el semmimet. Csak most hadd én győzhessek, mint egy igazi hős, mint egy igazi lovag azon a k*rva fehér lovon.
Meghallom szavaidat, és feléd kapom tekintetem, ami megnyugvást mutat, amíg nem folytatod. Mindig van egy de. Mindig kell lennie egy de-nek. Aztán pár másodperc múlva újra elkezdesz beszélni, én Ivanam, és olyan megkönnyebbülés zúdul át testemen, hogyha nem ülnék, biztos térde esnék előtted és minden elérhető pontodat csak engedéllyel csókolnám meg.
Visszafordulok feléd, egy halovány mosoly játsszik ajkaimon. Ivana, most akkora boldogságot okoztál nekem, hogy nem tudom szavakba önteni. Nem hagysz el, maradsz nekem a megnyugvás, a segítség, a mindenség. Nem tudom, hogy ilyen lehet-e a szerelem, de ha ez az, akkor én szeretem a szerelmed, Santos, mert megmentesz vele minden szartól, ami érhet.
- Istenem - hajtom fejem lábaid elé, mint egy megsérült rabszolga. - Mindenem te vagy, Ivana - suttogom az alattunk elterülő takarónak, végül felemelem fejem és rád nézek. Hosszan, békésen, megkönnyebbülten, boldogan. Közelebb araszolok, lágyan teszem tarkódra a kezem, hogyha szeretnél elhúzódhass, de ha nem teszed, lágy csókot lehelek ajkaidra. Olyan igazit. Olyan őszintét.

Ivana
újra velem

Közelebb jössz, a csókot tökéletesíted, és szívem repes a boldogságtól, bele is mosolygok csókunkba. Csípődbe markolva húzlak közelebb magamhoz, így nézek szemeidbe, melyből őszinteség sugárzik felém, és ennél nagyobb öröm nekem most nem is kell.
Meghökkenek, ahogy szívem felé mutatsz, ám kezdeti megilletődöttségemet hamar felváltja egy elégedett mosoly. Csak bólintok, tudom, hogy nem kellenek szavak, mert sosem kellettek ahhoz, hogy tudjam mire gondolsz, hogy tudd mire gondolok. Ez így teljesen működőképes kettőnk között. Ölembe húzlak, hogy még közelebb lehessek hozzád, még jobban érezzelek, miközben falom ajkaidat, remélve, hogy most is megérted; mindenem a tiéd.
Egyik szemöldököm megemelkedik következő kérdésedre. Na, erre egyáltalán nem számítottam. Megengedek magamnak egy visszafogottabb kuncogást, csak utána emelem rád tekintetem.
- De - felelem még mindig rázkódó vállakkal. Felkaplak, nem zavartatva magam, hogy nem otthon vagyok, indulok meg veled a konyha felé, ahol rögtön leteszlek a pultra. Állad alá nyúlva lehelek egy csókot ajkaidra, majd lassan kezdek el haladni lefelé. Először arcodnak élét hintem be apró puszikkal, nyakadat, kulcscsontodat, melleid halmát. Akaratlan távolodom el tőled, mert minden egyes milliméter, ami kettőnk között van szakadéknak érződik.
- Szóval omlett? - támaszkodom meg combjaid mellett a pulton somolyogva.

Ivana
újra velem

Hátam fájdalma mosolyodtól, érintésedtől egycsapásra elmúlik. Könnyedén cipellek magammal mindenhova, könnyedén emelgetlek, mert ilyenkor - melletted - a fájdalom elszégyelli magát és eltűnik. Majdnem. Érzem és tudom, hogy ott van, de annyira más érzelmek dominálnak ilyenkor, Ivana, hogy a fájdalom elenyésző.
Óvatosan felnevetek, kicsit erősebben harapok alsó ajkadba, amikor karjaid nyakam köré fonod. Szeretem ezt. Szeretlek érezni, szeretem érezni, hogy vágysz rám, hogy akarsz.
- Reméltem, hogy tényleg nem állsz neki főzni - nevetek fel vidáman, ellépek tőled, pár centit, hogy szemedbe nézhessek. - Tökéletes lesz - intek egyet kezemmel, cigarettám száll felénk könnyedén. Kiveszek belőle egy szálat, szám szegletébe dugom azt, ujjammal pillanatok alatt meggyújtom. Kicsit hunyorogva nézek rád, ahogy cigarettám füstje száll a plafon felé. Lassan, óvatosan, megfontoltan, ahogy nekem kell bánnom veled. Ironikus.
- Elviszlek randizni - mosolyodom el féloldalasan. - De addig is - pillantok körbe gyorsan a konyhában. - Nincs véletlenül nyers húsod? - emelem meg feléd egyik szemöldököm kérdőn, arcomon halálos komolysággal. Ha valaki kitalálja miért kell, és elküldi nekem, kap egy éjszakát velem. Természetesen velem jött, nem lehetek elég biztos a dolgomban, amióta egy Payne beházasodott a Brightmore családba, ő pedig mindent tud, mindent lát. Ha már eljött idáig, legalább kapjon valamit, bár azt hozzá kell tennem, hogy senki nem hívta. Felszálltam a vonatra és simán jött velem. Istenem! Nők...

Ivana
újra velem - Niamey

- Még szerencse - sóhajtok egy drámait, szemeimet is lehunyom. - Meglepődnél mik vannak a fejemben - csókolom meg nyakadat, majd vállad minden pontját, amit csak érek, mielőtt elhajolnál, hogy beállítsd a sütőt. Szemtelen és csillogó szemekkel nézek végig testeden, különböző pontokon időzik tovább tekintetem, ahogy azt illene, elégedett mosollyal fogadom, ahogy visszatérsz hozzám.
Kérdésedre csak megrázom a fejem. Ennek mindegy mit kap, csak kapjon valamit. Engedelmesen ellépek előled, hogy letudj szállni a pultról, közben egy intéssel kitárom a legközelebbi nagyobb ablakot. Méreteit elnézve befér, és remélhetőleg te sem kapsz majd szívinfarktust, mert - akármilyen hihetetlen -, eddig eszembe sem jutott, hogy te még nem találkoztál az én drága Niamey-emmel. Az istenért sem mondanám ki, de nem gondoltam volna, hogy életem két legfontosabb nője egyszer találkozik. Előbb vagy utóbb ennek is el kellett jönnie.
- Ne ijedj meg - követlek, majd óvatosan helyezem tenyereimet füleidre, haloványan elmosolyodom, lágyan megcsókolom nyakszirtedet, mielőtt elhajolnék és egy nagyot füttyentenék. Pár másodperc múlva Niamey száll le az ablakpárkányra.
- Ivana - suttogom füledbe lágyan. - Bemutatom Niamey-t - elengedlek, hogy csináld tovább a dolgod, végül én huppanok fel a pultra. Nem zavartatva magam gyújtok rá egy cigarettára, mielőtt válaszolnék kérdésedre.
- Olaszországba - hunyom le szemeimet. - Kényelmesen öltözz fel, mert hosszú utunk lesz - pillantok rád hatalmas vigyorral. Mindent elterveztem. Hogy tetszeni fog-e, az kérdéses, de ha részletesebben érdekel, úgyis elmondom. És ezt te is tudod, mert attól még, hogy megtudod, az élmény ugyanakkora marad.

Ivana
újra velem - Niamey

Önfeledten felnevetek reakciódon, ahogy meglátod a madarat. Most nevetek, de ez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, ha például - teszem fel - fejvesztve menekülsz tőlem és Niamey-től is a legmesszebb. Tekintve, hogy te laksz itt, nem hiszem, hogy messze mennél, na meg nem is így ismerem az én mindenemet, de érhetnek meglepetések még engem is. Nevetésem mosollyá szelídül, végig követem lépéseidet és mozdulataidat, ahogy tányéron viszed neki a húst, végül portugálul szólalsz meg. Nem tudhatom mi a célod vele, de hogy Niamey nem érti, az is tuti, nem csoda, hogy fejét ide-oda biccentgeti. Végig mér téged, én pedig önfeledt örömmel nézem végig, ahogy találkoztok.
- Nem fog bántani, Ivana - húzlak magamhoz, ahogy hátrálni kezdesz felém, nyakszirtedbe csókolok. Hagyom, hogy úgy mozdulj, ahogy neked megfelel, állom pillantásodat, mintha az életem múlna rajta. Végül is; nem így van?
Mosolyogva forgatom meg szemeimet, mielőtt válaszolnék. Jobb kezemmel kezdem el birizgálni egy kósza hajtincsedet.
- Ami neked kényelmes, de ha nem az, úgyis segítek levenni - pontosítom mondandóm mormogó hangon. - Motorral - szélesedő mosollyal felelem. Már előttem van a kép, ahogy együtt szeljük a végtelen utakat, erdőkön, mezőkön és falvakon keresztül. Talán - ha lesz annyi energiám - beugrunk meglátogatni Salvatore-t is. Valószínűleg nem lesz, de legalább el tudom neki mondani majd, hogy egyáltalán eszembe ötlött, mint alternatíva.
- Visszatérve Niamey-re - emelem le magam kicsit a pultról, hogy leugorhassak onnan melléd. - Bízol bennem ennyire? - fogom meg kezed, hogy lágy csókot nyomhassak rá, szemeimet még be is hunyom egy pillanatra. Nem kell kimondanom, tudom, hogy tudod mire gondolok. Mindig tudod.

Ivana
újra velem - Niamey

Tudom, hogy nem egyszerű elhinni azt, hogy Niamey nem bánt. Hatalmas állat, ezzel én is tisztában vagyok. De rajtam kívül még senkit nem bántott, azt is azért, hogy én ne bántsak másokat, így egy olyan mély és szoros kötelék alakult ki köztünk, hogy mindenemet rábíznám. Akár az életemet is, mert tudom - és ő is tudja -, hogy feltétel nélkül megbízom benne, és azt is tudom, hogy ő is bennem.
Mosolyogva hallgatom meg, hogy szerinted lovagias vagyok. Kinek mi, ugye. Valószínűleg görcs állhatott a számba, mert, amikor megcsókolsz még mindig mosolygok. Utána is. Most el tudom képzelni, hogy egész életemben mosolyogni fogok, mert tökéletes minden, Ivana, és miattad az. Miattad és érted az.
- Nos - csókolom meg lágyan ajkaidat. - Kívánságod parancs - mormogom ajkaidba, ahogy megcsókollak. Elválunk, én pedig szemtelen módon harapok rá óvatosan alsó ajkadra, mielőtt elindulnék Niamey felé, ám megtorpanok egy pillanatra, ahogy elhangzik telt ajkaidból a "Nem csak ennyire". Meghökkenve állok pár másodpercig előtted, végül ismét elmosolyodom, mint egy kisiskolás. Homlokon csókollak, mint egy első szerelmes, mintha tudnám, hogy mégis milyen érzelmek kavarognak most bennem. Boldog vagyok. Tudom.
Madaram elé érve, kezemet nyújtom felé. Rögtön felemeli a fejét immár a cafatokra szaggatott hústól, értelmes tekintetét rám emeli, hogy rögtön ezután játékosan megcsipkedje kézfejemet.
- Pulchram - mindig közlöm vele, hogy gyönyörű, de néha esküszöm, hogy elhiszem; tudja. Szeme mögém villan, én pedig feléd fordulok, látom, hogy bátortalanul közeledsz felénk.
- Gyere már - lépek hozzád, ujjainkat összefonva vonlak közelebb magamhoz. Hátad mögé lépek, lágyat csókolok nyakadba. - Hajrá fekete mágia hercegnője - suttogom államat válladra téve.

Ivana
újra velem - Niamey

- Majd akkor leszel királynő, ha megkérem a kezed - vonok vállat könnyelműen. Tisztában vagyok azzal, hogy miket ért el az életben a szakterületen, tudom, hogy hányszor meghalhatott volna, mégis jó húzni az agyát. És tudom, hogy tudja; viccelek. Soha nem bántanám szándékosan, nem lennék rá képes, sem fizikailag, sem máshogy, természetesen ez addig áll fenn, amíg én irányítok. Amint ez megszűnik, nem vállalhatok érte garanciát, és már maga a tudat, maga az, hogy ezzel tisztában vagyok, egy gombóccá gyűri a gyomrom.
Gondolatmenetemet direkt megszakítom, hogy végig tudjam nézni bátorságod netovábbját. Elégedett mosollyal csókolok a nyakadba, ahogy ujjaid érintik Niamey tollait. A madár csak elégedetten lehunyja a szemét pár másodpercre, majd amennyire tudja, kitárja szárnyait és óvatosan csapkod kettőt. Ő is üdvözöl téged, és ahogy megfogod a kezem, megszorítom, hogy ne aggódj, nincs mitől tartanod, főleg, amíg melletted vagyok én. És most már Niamey. Halkan felnevetek ténymegállapításodra, szembe fordítalak, homlokomat a tiednek döntöm, közben intek egyet Niamey-nek, hogy mehet. Az rögtön megfogja a nyulat, és isten tudja hova repül. De el. Az ablak szintén egy intéssel bezárul, a függönyök a helyükre kerülnek, ahogy lenniük kell. Csak én láthatlak így, ahogy most, mert csak nekem van ehhez jogom. Eddig Niamey kitakart mindent, de már oda kell figyelnem, hogy az enyém maradjon minden rejtett porcikád, minden rejtett tetoválásod. Mindened.
- Egy madár rezervátumban önkénteskedtem gyerekkoromban - kezdek bele a történetbe. - Niamey fiókaként került hozzánk, rögtön megszerettem, mert olyan volt mint én; magányos - mosolyodom el egy pillanatra, ahogy elveszem homlokomat a tiedről. - Engem osztottak be mellé. Etettem, itattam, foglalkoztam vele, titokban kiengedtem a fél hektáros ketrecéből, hogy szabadon repüljön. Mindig visszajött hozzám - az emlékek seperc alatt rohamozzák meg az agyam, mintha tegnap történt volna. - Kevés volt már neki a hely a reptetőjében, de nem merték kiengedni, mert elég nagyra nőtt, pedig csak másfél éves - kuncogok egyet halkan, ahogy hátamat a falnak döntöm és gyújtom meg cigarettámat zavartalan. - Felkeresett a rezervátumi igazgató és lemeccseltük. Én meg megbeszéltem Mikolával, az igazgatóval és a polgármesterrel, szóval jöhetett. Elfogadott engem, ahogy senki más és segít, tudod, Ivana? Rengeteget segít - szemem elé kerül azonnal a kép, amikor majdnem megöltem Salvatore-t, ha Niamey nem lép közbe. Arcomra ráfagy a mosoly, ajkaim lekonyulnak, ahogy minden kép úgy villan be lelki szemeim elé, mintha tegnap lett volna. Kicsit megrázva a fejem, szívok mélyet cigarettámból és rád tekintek.
- De már nem csak ő van nekem - mosolygok rád őszintén.

Ivana
újra velem

Mosolygok, pedig még a mondatot sem fejezed be. Ha tudnád, Ivana, hogy márpedig, ha egyszer eljutunk odáig, ha valaha eljutunk odáig, hogy megkérem a kezed, valami botor gyökérség miatt, akkor leszel csak igazán királynő. Elmondhatnám ezt neked és megígérhetném, de mi értelme lenne? Hamis vágyak keltése és olyan dolgok ígérgetése, ami nem csak rajtam múlik? Pedig őszinte leszek; előttem van, ahogy hófehér ruhában felém sétálsz.
És most életem egy olyan nőjét ismerted meg, aki nem elég, hogy nem beszél vissza, de sokkal többet jelent nekem bárkinél. Amikor még nem volt Payne, amikor nem volt Lorin, ő volt nekem az egyetlen, aki segített túlélni. Szó szerint is érthető, nem véletlen éktelenkedik - már behegesedett – három karomnyom a jobb lapockámon. Zseniális a madár.
Szemtelen mosollyal tartom a tekinteted, szinte magamhoz láncollak már. Ha lehetséges lenne, ha akarnád, már csak az enyém lennél, senki más rád sem nézhetne, amikor én azt meg nem engedem neki. Ha megengedem, akkor is halál fia.
- Az ördögöm is te vagy – nyúlok csípődhöz, ahogy mozdulsz felém. Magamhoz rántalak, ajkaidba motyogom szavaimat, kezemet engedelmesen teszem arrébb. Mosollyal ajkaimon érzem meg fogaid alsóajkamon, kényszeresen vágyom rád, és az érintésedre, mert félő, ha megszakad ez az egész, elsorvadok. Amikor távolodni kezdesz tőlem, és egy gyorsabb csókot szánsz nekem, nem engedlek. Elmélyítem azt, nyelvem táncot jár a tieddel, csak utána hagyom, hogy elhagyj ismét, hogy meleg tested eltávolodjon.
- Voltál már Olaszország eldugottabb részein? – beleszívok cigarettámba, kezemet elveszem onnan, így könnyedén lifeg ajkaim között, szám szegletében. Tekintetem vágyódással van tele, ahogy leguggolsz a sütő elé, aztán teszel-veszel. Muszáj beszélnem, beszéltetnem kell téged is, különben itt és most teszlek magamévá az asztalon. Nem szabad. Önmegtartóztatás, vagy mi a f*szom.

Ivana
újra velem

Számszéle remeg folyamatosan, ahogy végig nézem a sertepertélésedet a sütőnél a pizzával. Mosolyogni akarok mindig, főleg, amikor lehajolsz érte és szemem legeltethetem idomaidon, de nem szabad. Visszafogom magam, és inkább felpillantok a plafonra, mintha valami k*rva érdekes dolog lenne ott. Inkább a plafon bámulása, ahogy mélyet szívok cigarettámból, mintsem olyat tegyek, amit nem szabadna, mert nem illik. Igazából fogalmam sincs, hogy illene-e vagy nem, mert ahogy rám nézel tudom, hogy mindenben benne vagy, amit csak kiejtek a számon. És ezt szeretem. És megérdemlem. És akarom.
Szemöldököm megemelkedik. Nem voltál még Olaszországban, én barom meg pont az eldugottabb részekre kérdeztem rá. Miért is? Remek kérdés, majd megválaszolom, ha nem lesz ennyire kellemetlen, és csak remélhetem, hogy nem kérdezel jobban bele.
- Majd felmelegítelek - lépek hozzád közelebb, hogy hátulról átölelhesselek, amíg elkezded felvágni a pizzát. Államat válladra teszem, szemeimet behunyom. Nem akarom bevallani se magamnak, se másnak, de egy ilyen nyugodt és tiszta pillanatban seperc eltudnék aludni. Kicsit, mintha fáradt lennék, ami egyáltalán nem meglepő. Leszív minden mostanában. Mélyet sóhajtva lépek el tőled és engedlek ki karjaim közül, hogy felhuppanjak a pultra egy pizzát fogva kezembe, miközben a csikket reflexszerűen a mosogatóba pöckölöm. Mire felfogom mit is csináltam, már mindegy, és bűnbánó tekintettel nézek rád.
- Izé... - dörzsölgetem tarkómat szabad kezemmel. - Bocs - emelem rád tekintetem, és elmosolyodom, amikor tele szájjal kívánsz jó étvágyat. Egy biccentéssel viszonzom, és beleharapok. Eddig észre sem vettem mennyire éhes is vagyok valójában, így a pizza első falatja jólesően csúszik le torkomon, azonban mielőtt beleharapnék megint eltekintek rólad.
Mégis belemegyünk jobban, és nem tudom mit is válaszolhatnék. Te nem tudod, hogy miért járok oda. Te nem tudod milyen vagyok valójában, mert még nem találkoztál a valódi Brightmore-ral. Melletted nem vagyok önmagam, mert nem lehetek és nem is tudok az lenni. Aki valójában vagyok, az ilyenkor meghúzza magát és csak röhög a markába, ahogy szokott. Fogalmam sincs hány perc telhet el csöndben, de még most sem tudok válaszolni a kérdésre. Tetszenek az olaszok, válaszolnom kéne arra a kib*szott kérdésre. Hazudjak? Az jól megy, lehet ki sem derülne soha, hogy hazudtam, mert leginkább olyanok tudják ezeket, akikkel nemigen beszélsz. Az a kemény két ember.
- Öm... - szemöldökömet kicsit összehúzom, ahogy megpróbálom keresni a megfelelő szavakat, hogy ne tűnjön olyan szörnyűnek. - Gyakran jártam oda a családommal. Gyerekkoromban felfedeztem az eldugottabb részeket - vonok vállat könnyedén. Büszke vagyok magamra, mert nem hazudtam. Vagyis ez nyilvánvalóan nem az igazság, de nem hazudtam, mert így van. Ez lett a vesztem.

Ivana
újra velem

Nem követtem el nagy hibát, amiért nem mondtam el az igazat, ugye? Mert ennyi történt. Nem hazudtam, csak inkább egy morzsát mondtam el a múltamból, minthogy felfedjem a csúf igazságot. Ahhoz nincs elég közeli kapcsolatunk, bár ebben sem vagyok százszázalékosan biztos. Mostanában miben is vagyok? Még én mondtam Lorinnak - és tisztán emlékszem rá -, hogy azért mert nem tagadta, hogy Payne a családneve, még nem hazudott senkinek, aki azt hitte, csak nem tagadta le a többiek ostobaságát. Így, hogy kiderült, hogy Brightmore, minden sokkal egyszerűbb lett, senki nem meri bántani.
Érzem, ahogy szemöldököm ráncolom, így gyorsan rendezem vonásaimat. Nem bántja Lorint senki. Nem bánthatja senki, amíg vagyok neki, amíg ő van nekem. Végre. Ismét.
- Igen - biccentek egy aprót, majd az újabb megkezdett pizzaszelet felét visszadobom a dobozba. Az elmosogatott holmik közül kikapok egy poharat és megtöltöm vízzel, a felét le is húzom azonnal. Hátat fordítva a pultnak támaszkodom rá. Így nézem végig, ahogy szinte szó nélkül indulsz el a hálószobád felé. A mosoly, ami eddig ékesítette arcomat, fintorba torzul, ahogy tényleg a konyhában hagysz egy szó nélkül. Szemeimet lehunyom, nehogy olyat mondjak vagy tegyek, amit később biztosan megbánok. Jobbommal markolom a pult szélét, annyira, hogy ujjaim vége elfehérednek. Itt hagytál. Volt merszed itt hagyni, és velem még senki nem csinált ilyet. Nem kértél meg, hogy maradjak, nem kértél meg, hogy menjek el. Nem mondtál semmit, csak hátat fordítottál és illegetve tökéletes tested kisétáltál. Elsétáltál tőlem.
Elengedem a pultot, a maradék vizet komótosan kortyolgatva tüntetem el. Sóhajtok egy mélyet, és elindulok a hálószoba felé, hogy felöltözzem. Erre a fordulatra én számítottam a legkevésbé, nem is értem miért, hiszen mindig ez volt. Megtörtént, aminek meg kell, és elváltak útjaink. Mégis, most valahogy jobban... zavar. Igen, zavar.
Belépve a hálószobába rögtön az alsómért nyúlok, amit fel is rántok magamra, de akaratlan rád esik a pillantásom, ahogy csinálod a dolgod a szobában. A nadrágot visszaejtem a padlóra.
- K*rva életbe - motyogom az orrom alatt, és csak remélhetem, hogy nem hallottad meg. Hassal az ágyba vetem magam, egy elbűvölő mosollyal nézek rád, és tárom ki feléd karomat. - Gyere ide - amint tudom, hogy kényelmesen elhelyezkedtél, szinte rögtön elnyom az álom. Még hogy én merítettelek ki téged...

// //

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz
légy szíves:

Jelen hozzászólás +18-as tartalommal rendelkezik, amely a nyugalom megzavarására alkalmas. Amennyiben kíváncsi vagy ezek ellenére is rá, kattanj tovább, azonban felelősséget nem tudok vállalni a döntésedért! - A döntés:

Hetek óta nem volt alkalmam nyugodtan kiülni az udvarra, kizárni mindent és csak egyszerűen meditálni egy faszát. Szükségem van arra, hogy kiürítsem az agyamat, de mióta az Előkészítőben és a Bagolykőben is tanítok, sokkal kevesebb időm jut… mondjuk a fontos dolgokra. Mint én magam. Fasz ki van egyébként, hogy minden időmet elveszi, hogy értelmetlen dolgozatokat javítsak, mint valami fogyatékos, mert muszáj. Nincs választásom, mert az oktatási rendszer elvárja, hogy ellenőrizzük a diákok tudását, én meg állok és nézek rájuk hülyén, hogy nem arra lettek kitalálva a vizsgák? Pontosan ezek miatt van most hatalmas szükségem a semmire. Konkrétan a semmire. Kényelmesen helyezkedem el az udvaron, Cortez fekszik az ölembe, pálcaintésre indul el a zene, majd dőlök hátra a fűben halvány mosollyal ajkaimon. Ennél jobb alkalom nincs arra, hogy minden leszarva élvezzem kicsit a csendet, mert végre Belián sem bassza itthon a rezet, amikor én is itthon vagyok, szóval enyém a placc.
Kékjeim pattannak ki. Másodpercekig csak bámulom az eget, mire eljut a tudatomig az ordító csengőhangom, ami a zsebemből szól. A büdös isten nyiláért nem halkítottam le. Türelmetlen és kapkodó mozdulatokkal nyúlok a zsebbe, majd rántom ki belőle a készüléket és rá sem nézve a képernyőre veszem fel, mert ha a megérzéseim nem csalnak… - Helvey, a rohadt életbe, ha nem leszakadt a lábad a helyéről minimum - nyomom meg a szót. - Akkor kurvára nem érdekel mi a fasz van - mert mégis ki más lenne, mint drága lakótársam? Egyszer lép ki a házból egyedül, akkor is biztosan történik vele valami olyan abszurd dolog, hogy hívnia kell, és meg kell mentenem a seggét. Egyébként eszembe jutott, hogy Payne állandóan csesztet a gyerek témával, de nem is kell szülnie, amikor van egy Helvey a házban: felér nyolc másik kölyökkel, elégedjenek meg egymással. Helvey-t valaki pesztrálgatja, Payne meg kiélheti az anyai izéjait, engem békén hagynak. Ez mindenkinek elég nyerő szitu.

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz
légy szíves:

Jelen hozzászólás +18-as tartalommal rendelkezik, amely a nyugalom megzavarására alkalmas. Amennyiben kíváncsi vagy ezek ellenére is rá, kattanj tovább, azonban felelősséget nem tudok vállalni a döntésedért! - A döntés:

Voltak különös dolgaink Helvey-jel. Kijött valami sráccal a szobából, miközben én mentem be a csajjal a sajátomba, a különbség annyi, hogy rajtuk volt ruha, rajtam meg nemigen. Dehát ő tudja a legjobban, hogyha tehetem, akkor bizony az Ádám-kosztüm a legalapabb dolog nálam, mert a sok ruha undorító, és kényelmetlen. És frusztrál. És ideges leszek tőle. A lényeg, hogy nagyon sok mindent megéltünk már együtt és egymás mellett, szóval okkal gondolom, hogy aligha tud újat mutatni, mert komolyan: mindazok után? De mindig jön egy olyan pillanat, ami felülmúlja az előző nyolcezret is, és ez pontosan egy olyan pillanat, mert már a szia sem valami bizalomgerjesztő. Fújtatva forgatom meg szemeimet. - Ha kiraboltak, akkor ülj ki egy sarokra és kolduld össze a pénzt a hazajutásra - rendezem le ennyivel, mert persze, hogy égető szüksége lehet rám. Ha fogyatékoskodik, akkor mindig kurva nagy szükség van rám, hogy kimentsem. Látod? Mint egy gyerek. Beszélnem kell erről Payne-nel, most már komolyan nem halogathatom. Simán kinézem belőle egyébként, hogy kirabolták, és megpróbálta utolérni az illetőt, és azért fáj a lába. Már éppen neki is felvázolnám a tökéletesen hihető történetet, amit a fejemben kreáltam, amikor jön a kérdés. Egy szkeptikus aha a válaszom csupán, hiszen egyre jobban érdekel, mégis hol fogunk kikötni. Elveszem a fülemtől a készüléket, pislogva meredek rá. Tényleg vonalban vagyunk. Értetlen ráncolódik össze a szemöldököm, majd nézem a képernyőt tovább hitetlen pislogva. Visszateszem a fülemhez, majd szólalok meg. - Elismételnéd, kérlek? - rohadtul biztos vagyok abban, hogy félreértettem, és nem azt mondta, hogy eltévedt az IKEA-ban. Nem is tudom. Cortez moccant, Niamey visított, ezért érthettem félre, de nem érthettem azt, hogy eltévedt. Az IKEA-ban. Szusszanva dörzsölöm meg szemeimet mutató- és hüvelykujjammal. - Merlinre, nem vicceltél, ugye? Komolyan ott ülsz és vársz a csodára - köhintek egy aprót. Majd még egyet. És a következő pillanatban felhúzott térdeimre támasztom alkaromat, amik lelógnak onnan, fejemet előrehajtva tör fel belőlem a röhögés, miközben ujjaim közt szorongatom a telefont. És csak röhögök és röhögök. Néha egy hirtelen levegővétel belefér, könnyem csordul ki, ahogy hahotázok, valamikor egy “baszdmeg Helvey” is odacsattan röhögve, mert ez már hihetetlen. Talán percek telnek el, mikor újra képes vagyok megszólalni.
- Jaj, baszdmeg. Te gyökér - röhögök fel megint, majd köszörülöm meg torkomat. - Oké. Oké. Túlélem. Mondjuk. Melyik lófaszban vagy? - törlöm le könnyeimet, miközben fél térdemre támaszkodom és állok fel. Cortez ugrik közben a nyakamba, de a nappaliba beérve dobom a kanapéra. Most aligha jöhet velem.

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz
légy szíves:

Jelen hozzászólás +18-as tartalommal rendelkezik, amely a nyugalom megzavarására alkalmas. Amennyiben kíváncsi vagy ezek ellenére is rá, kattanj tovább, azonban felelősséget nem tudok vállalni a döntésedért! - A döntés:

Tudnék vitatkozni a Helvey iránt érzett szeretetemről, de inkább csak annyiban hagyom, miközben összekapom magam, hogy én lehessek a csoda hős, akit annyira, de annyira vár. Ez a helyzet annyira abszurd, hogy fogalmam sincs egyébként, merjem-e ezt így leírni Payne-nek, vagy csak mondjam le a ma estét. Nem gondolkodom sokáig, az üzenet lényegre törő és egyszerű: hős leszek, ma nem megyek. Pont belefér, amíg Helvey feleslegesen beszél megint. Fülemet visszatéve a fülemhez hallgatom, és még mindig beszél, szóval még a többi üzenetemet is van időm megnézni, majd teszem vissza a készüléket fülemhez és vigyorodom el.
- Az volt a megoldásod, hogy fel-alá rohangáltál? Mert, ha igen, akkor remek ötlet, látom bejött - kanyarodok be az utcába, majd állok meg a hely előtt és nevetek fel halkan, miközben fejemet csóválom meg. Teátrálisan sóhajtva pillantok fel az égre. Ez baszdmeg már komolyan a zsenialitás határait súrolja. - Keresd azt a bárszéket inkább, de menjen a bútorhoz, mert nem akarom Payne-t hallgatni - ráncolom össze szemöldökömet aggodalmasan. Az még fasza lenne, ha valami tökre elütőt venne a többitől, én meg hallgathatnám addig a nőt, amíg el nem jutok odáig, hogy elégetem az összeset és veszünk helyette másikat, mert ismerem: addig nem hagyna békén, amíg ez meg nem történne, mert mégis hogy nézne már ki? Komolyan mondom, meg vagyok áldva velük. Felciccenek, majd kapok észbe, hogy Helvey megint beszél. Hümmentek egyet hangosan, majd rázom meg a fejem, miközben ismét elindulok. - Biztos lehetsz abban, hogy nem lesz kád. Hány éves vagy? Hat? Szedd össze magad - nézek hitetlen magam elé, majd nyomom ki a telefont, teszem vissza a zsebembe, lépek be a pontra és termek pillanatok múlva a Budaörsi IKEA közelében. Röhögve túrok sötétbarna tincseim közé - kurva naptól állandóan kifakul, utálom -, majd az épület felé battyogva hívom vissza Helvey-t.
- Megszakadtunk. Találtál bárszéket? - lépek be az épületbe, hogy szusszanjak egy hangosat. Mégis mi a fasznak ekkorára tervezték ezt a rohadt épületet? Kékjeim zizegnek ide-oda, majd állapodnak meg egy nőn, aki eléggé itt dolgozónak tűnik. - Bocs, le kell tennem - nyomom ki megint a telefont, majd indulok a nő felé, aki nagyon készségesen segít, csak amíg a konyha rész felé megyünk vagy nyolcvan dolgot akar rám sózni, míg be nem adom a derekamat. Így érkezünk a részlegre, kezemben egy aranyozott lámpát tartok, a másikban egy kurva nagy dísz flamingót, hónaljam alatt meg egy lábtörlőt. Bólogatok szavaira, miközben a legilimencia indul meg óvatosan, hogy megkeressem ezt a barmot.

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz

Helvey
ha a hülyeség fájna - rám nézhetsz