- látomás -
A hozzászólás pornografikus leírást és szexuális fétishez kötődő jelenetábrázolást tartalmaz, így 18-as karikás besorolást kapott. Folytatás saját felelősségre.
A szobában a szemnek még pont kellemes félhomály uralkodik. Messze kevesebb bútor és berendezési tárgyat helyeztek el, mint egy funkcionális helyiségben kellene, hogy legyen. Egy kingsize baldachin ágy a fal mellett. Túlsó oldalon egy tölgyfa asztal, illetve egyetlen szék, amelyen ül is valaki. A sötétbarna falak a természetesség és fa konstrukció pillanatnyi illúzióját kelti, de alig verik vissza a fényforrás gyanánt gyújtott gyertyák fényét. Ezek – és a kandallóban lobogó tűz meleg árnyalatai töltik be a szobát, jóval diszkrétebb erővel, mint ahogy bármilyen mesterséges fény, lámpa tenné. Az asztal közepén elhelyezett füstölőből vékony füstcsík kanyarog felfelé a levegőbe, hogy aztán szétfoszljon, csak az akácmézre emlékeztető illatot hagyva maga után.
Hangok. Nem sok. Csend van, csak a tűz ropogása, mozdulat közben súrlódó ruha hangja. Utóbbira a szoba közepén, a puha, bordó szőnyegen térdelő huszonéves fiú hirtelen kiegyenesedik, felnéz. Felnézne, ha a szemére nem húztak volna fekete bársonyszövetet. Gesztenyebarna tincseinek töve kissé nedves az izzadtságtól. Meztelenségében látszik minden tökéletes tökéletlensége, a napsütötte bőrön az anyajegyek, régi gyerekkori, játék közben szerzett heg, a vékony-szálás alkat ívei és vonalai.
A szoba nem jelent semmit, a fények, a berendezés, mert a fiú csak maga van a sötétségben, a térde alá simuló szőnyeggel. Ádámcsutkája várakozással mozdul, idegesen nedvesíti meg kiszáradt ajkait. Ideges? Nem, talán – más árnyalat csak. Inkább feszült. Felkészült. Türelmetlen, a követelőzés határán egyensúlyoz, miközben tudja, hogy nem követelhet. Csak kérhet: mozdulatokban, rezdülésekben. Soha ennyire nem volt tudatában a testének, a térdelésben fáradtan feszülő izmainak, enyhén sajgó térdének, feszülő ágyékának. A bőrére száradt viasznak, amely mozdulatai nyomán megtörik és lepereg mellé, míg más helyen kérlelhetetlenül továbbra is hozzátapad. A csendben hallja a szívverését dobolni a fülében és saját lélegzetvételei bántóan élesnek hatnak.
Eleinte könnyű volt. Mint mindig, azt hitte, semmiség az egész – mert mindig elhiszi. Elmagyarázza magának, hogy a gyakorlattal a tűrőképessége is nő, ami végül is igaz. Bizonyos mértékig. Nem tudja, hogy mióta térdel, de biztos benne, hogy régóta. És itt van Ő is, a bársony szemfedő másik oldalán: tudja, mert hallja a légzését, hallja a mozdulatot, ahogy egyik lábát átveti a másikon a széken ülve. Egy szót sem szól, és ami rosszabb: nem ér hozzá. Akármit megadna a megkönnyebbülését, bármit megígérne, bármit mondana, csak hadd simulhasson bele az érintésbe. Elég volt az akácméz illatából, elég a kandalló tüzének pattogásából, elég a ruha súrlódásából. Bőrt akar bőrön érezni, és a feketeség helyett az orgazmus mindent elöntő színes fényeire vágyik. Legszívesebben megszólalna végre, megtörné a szoba némaságát, és mindig, amikor azt hiszi, hogy nem bírja már tovább.. rájön, hogy mindig van egy következő pillanat. Ezt még átvészeli. A következőt is. És az azutánit is. Soha ilyen lassúnak nem érezte még az idő telését.
Nathaniel profilja első pillantásra nyugodt és összeszedett, mint mindig. Aztán lassan kirajzolódnak a nüansznyi különbségek, amelyek elválasztják ezt a pillanatot akármelyik másik, hétköznapi percétől. A tekintete éhes és furcsamód elégedett. Egy párnázott széken ül, szemben a térdeplő fiúval. Nem foglalja le magát semmivel, nincs a kezében telefon, nincsenek pótcselekvések – láthatóan teljesen lefoglalja a figyelem és várakozás. A meztelen fiúval ellentétben Nate gondosan fel van öltözve: fekete nadrágjához élére vasalt burgundivörös inget visel, fekete zakóval: minden a helyén, minden rendezett, minden szabályos. Egyetlen másodpercre sem veszi le a szemét a másikról, szinte érezni a pillantás intenzitását és súlyát. Akár tűnhetne a jelenet egyoldalúnak is. Van a kiszolgáltatott, meztelenre vetkőztetett fél, egyértelműen hátrányos helyzetben – és van ő, érzékszerveinek teljes birtokában, szabadon ülve egy fizikailag is magasabb ponton. Azonban nem kell több néhány másodpercnél, hogy kiderüljön, több rejtőzik ebben a feszült csendben, mint pozíció és öltözet. A térdeplő fiú olyan parázsló figyelmet tud magáénak, mint amilyet mások csak igen ritkán. Nathaniel figyeli minden lélegzetvételét, vizsgálja, kiismeri.. valóban figyel, és nincs ebben semmi szórakozottság. Élvezi, nyilván, másként aligha lennének itt, de Nate az élvezet is szereti komolyan venni. A fiú engedelmességet ad neki, és ezt az osztatlan, maga módján gondoskodó figyelmet kapja.
Ruhasurrogás, a rellonos előre hajol, pálcáját a kezébe fogva int a fókusztárggyal, illúziót idézve a térdeplő köré. Lélegzetvétel a füle mellett, forró lehelet: egy személy közelségének érzete. A fiú légzése akadozóvá válik, akaratlanul is a képzet irányába fordítja a fejét, vakon is keresve a forrást. Beharapva az alsó ajkát fogja vissza a felbuggyanó szavakat, mert az utasítás egyértelmű volt. Hacsak nem a biztonsági szót mondja, csendben kell maradnia, míg engedélyt nem kap. Mintha megmozdulna a levegő körülötte, lágy szellő zongorázik végig a gerincén tarkójától lefelé haladva a derék vonaláig. Sikítani akarna, lejjebb-lejjebb, többet. Az elviselhetetlenség határán táncol, akár egy bizonytalan kötéltáncos. Nyöszörgés tör ki belőle, visszaroskad, majd előre hajol, de nem mond semmit, mert meg akarja nyerni ezt az alkut, ezt a kimondatlan ’vetélkedést’ kettejük közül.
Nathaniel akkor mozdul, mikor a másik előrehajolva képtelen tovább tartani addigi pózát. Felkel a helyéről, a térdeplő elé lép olyan közelségben, hogy az enyhén göndörödő barna tincsek a nadrágját súrolják. A fiú belekapaszkodik az első tőle idegen fizikai érzetbe, amit az elmúlt.. ki tudja mennyi időben érez, előrébb dől, szabályosan Nate combjának támaszkodva homlokával és egyúttal testsúlyának jelentős részével. A rellonos hosszú fehér ujjai a sötét szálak közé túrnak gyengéden, mint ahogy egy kisállatot vigasztal a gazdája.
- Ügyes voltál, hogy eddig kitartottál. – Érzi az ujjai alatt megremegni a másikat. Teljesen belesimul az érintésébe, a jelenlétébe, az elismerő szavaiba, Nathaniel arcára pedig törődő mosoly ül ki. – Mostmár megszólalhatsz. Mit szeretnél mondani? – Meg sem próbálja leplezni a várakozást a hangjában, amely arra utal, hogy egészen konkrét elképzelései vannak arról, mit szeretne hallani.
- Kérlek.. kérlek. Nem bírom tovább. – Eddig tétlen kezeivel Nate nadrágjába kapaszkodik, úgy kényszeríti magát vissza egy egyenesebb tartásba, még mindig térdepelve. Elvégre az nem hangzott el, hogy fel is kelhet. Arcát felfelé tartja, abba az irányba, amerre partnere arcát sejti, még a vastag szöveten át is keresve a tekintetét. Nathaniel haját simító keze lejjebb siklik, a tetszetős arcélre, a nyak és fül találkozásánál a puha, lágy bőrre, majd hüvelykujjával enyhe nyomást helyez a korábbi harapdálástól kipirosodott alsó ajakra maga előtt. A fiú szája elnyílik a mozdulat nyomán, nyelvével a rellonos ujjbegyét érinti, légzése nehéz és mohó az akácméz illatú hevült levegőben. Férfiassága már-már fájdalmasan feszül, annyiszor táncolt vissza az ígért beteljesüléstől, és őszintén úgy érzi, hogy nem tudna elviselni még egy alkalmat. Türelme végére ért, semmi mást nem akar jobban ebben a pillanatban, mint egy kezet, egy szájat, valamit érezni maga körül, ami végre átlöki ezen a kínzó limbón. A látását gátló szövet felitatja a szemébe szökő sós cseppeket.
Nathaniel int a pálcájával, a jelenet pedig azzal a képpel ér véget, ahogy a fiú az orgazmus hangjaiba fulladva, remegve, pulzálva összerogy a rellonos lába előtt, végre boldog és elégedett mosollyal az arcán.
Amikor Theodore magához tér a folyosó közepén fekve, a fölé hajoló Nathaniel látványa fogadja, aki tőle szokatlanul (mégis egyébként természetes reakcióként) aggódva figyeli. Mégis csak összeesett mellette egy iskolatársa, ráadásul nem tűnik úgy, hogy jó bőrben lenne. Akármi is ez a rosszullét vagy roham, nem túl vele hirtelen mit kezdeni. Egyelőre megnyugtató a tény, hogy Theo lélegzik és a szemét is kinyitotta.
Hangok. Nem sok. Csend van, csak a tűz ropogása, mozdulat közben súrlódó ruha hangja. Utóbbira a szoba közepén, a puha, bordó szőnyegen térdelő huszonéves fiú hirtelen kiegyenesedik, felnéz. Felnézne, ha a szemére nem húztak volna fekete bársonyszövetet. Gesztenyebarna tincseinek töve kissé nedves az izzadtságtól. Meztelenségében látszik minden tökéletes tökéletlensége, a napsütötte bőrön az anyajegyek, régi gyerekkori, játék közben szerzett heg, a vékony-szálás alkat ívei és vonalai.
A szoba nem jelent semmit, a fények, a berendezés, mert a fiú csak maga van a sötétségben, a térde alá simuló szőnyeggel. Ádámcsutkája várakozással mozdul, idegesen nedvesíti meg kiszáradt ajkait. Ideges? Nem, talán – más árnyalat csak. Inkább feszült. Felkészült. Türelmetlen, a követelőzés határán egyensúlyoz, miközben tudja, hogy nem követelhet. Csak kérhet: mozdulatokban, rezdülésekben. Soha ennyire nem volt tudatában a testének, a térdelésben fáradtan feszülő izmainak, enyhén sajgó térdének, feszülő ágyékának. A bőrére száradt viasznak, amely mozdulatai nyomán megtörik és lepereg mellé, míg más helyen kérlelhetetlenül továbbra is hozzátapad. A csendben hallja a szívverését dobolni a fülében és saját lélegzetvételei bántóan élesnek hatnak.
Eleinte könnyű volt. Mint mindig, azt hitte, semmiség az egész – mert mindig elhiszi. Elmagyarázza magának, hogy a gyakorlattal a tűrőképessége is nő, ami végül is igaz. Bizonyos mértékig. Nem tudja, hogy mióta térdel, de biztos benne, hogy régóta. És itt van Ő is, a bársony szemfedő másik oldalán: tudja, mert hallja a légzését, hallja a mozdulatot, ahogy egyik lábát átveti a másikon a széken ülve. Egy szót sem szól, és ami rosszabb: nem ér hozzá. Akármit megadna a megkönnyebbülését, bármit megígérne, bármit mondana, csak hadd simulhasson bele az érintésbe. Elég volt az akácméz illatából, elég a kandalló tüzének pattogásából, elég a ruha súrlódásából. Bőrt akar bőrön érezni, és a feketeség helyett az orgazmus mindent elöntő színes fényeire vágyik. Legszívesebben megszólalna végre, megtörné a szoba némaságát, és mindig, amikor azt hiszi, hogy nem bírja már tovább.. rájön, hogy mindig van egy következő pillanat. Ezt még átvészeli. A következőt is. És az azutánit is. Soha ilyen lassúnak nem érezte még az idő telését.
Nathaniel profilja első pillantásra nyugodt és összeszedett, mint mindig. Aztán lassan kirajzolódnak a nüansznyi különbségek, amelyek elválasztják ezt a pillanatot akármelyik másik, hétköznapi percétől. A tekintete éhes és furcsamód elégedett. Egy párnázott széken ül, szemben a térdeplő fiúval. Nem foglalja le magát semmivel, nincs a kezében telefon, nincsenek pótcselekvések – láthatóan teljesen lefoglalja a figyelem és várakozás. A meztelen fiúval ellentétben Nate gondosan fel van öltözve: fekete nadrágjához élére vasalt burgundivörös inget visel, fekete zakóval: minden a helyén, minden rendezett, minden szabályos. Egyetlen másodpercre sem veszi le a szemét a másikról, szinte érezni a pillantás intenzitását és súlyát. Akár tűnhetne a jelenet egyoldalúnak is. Van a kiszolgáltatott, meztelenre vetkőztetett fél, egyértelműen hátrányos helyzetben – és van ő, érzékszerveinek teljes birtokában, szabadon ülve egy fizikailag is magasabb ponton. Azonban nem kell több néhány másodpercnél, hogy kiderüljön, több rejtőzik ebben a feszült csendben, mint pozíció és öltözet. A térdeplő fiú olyan parázsló figyelmet tud magáénak, mint amilyet mások csak igen ritkán. Nathaniel figyeli minden lélegzetvételét, vizsgálja, kiismeri.. valóban figyel, és nincs ebben semmi szórakozottság. Élvezi, nyilván, másként aligha lennének itt, de Nate az élvezet is szereti komolyan venni. A fiú engedelmességet ad neki, és ezt az osztatlan, maga módján gondoskodó figyelmet kapja.
Ruhasurrogás, a rellonos előre hajol, pálcáját a kezébe fogva int a fókusztárggyal, illúziót idézve a térdeplő köré. Lélegzetvétel a füle mellett, forró lehelet: egy személy közelségének érzete. A fiú légzése akadozóvá válik, akaratlanul is a képzet irányába fordítja a fejét, vakon is keresve a forrást. Beharapva az alsó ajkát fogja vissza a felbuggyanó szavakat, mert az utasítás egyértelmű volt. Hacsak nem a biztonsági szót mondja, csendben kell maradnia, míg engedélyt nem kap. Mintha megmozdulna a levegő körülötte, lágy szellő zongorázik végig a gerincén tarkójától lefelé haladva a derék vonaláig. Sikítani akarna, lejjebb-lejjebb, többet. Az elviselhetetlenség határán táncol, akár egy bizonytalan kötéltáncos. Nyöszörgés tör ki belőle, visszaroskad, majd előre hajol, de nem mond semmit, mert meg akarja nyerni ezt az alkut, ezt a kimondatlan ’vetélkedést’ kettejük közül.
Nathaniel akkor mozdul, mikor a másik előrehajolva képtelen tovább tartani addigi pózát. Felkel a helyéről, a térdeplő elé lép olyan közelségben, hogy az enyhén göndörödő barna tincsek a nadrágját súrolják. A fiú belekapaszkodik az első tőle idegen fizikai érzetbe, amit az elmúlt.. ki tudja mennyi időben érez, előrébb dől, szabályosan Nate combjának támaszkodva homlokával és egyúttal testsúlyának jelentős részével. A rellonos hosszú fehér ujjai a sötét szálak közé túrnak gyengéden, mint ahogy egy kisállatot vigasztal a gazdája.
- Ügyes voltál, hogy eddig kitartottál. – Érzi az ujjai alatt megremegni a másikat. Teljesen belesimul az érintésébe, a jelenlétébe, az elismerő szavaiba, Nathaniel arcára pedig törődő mosoly ül ki. – Mostmár megszólalhatsz. Mit szeretnél mondani? – Meg sem próbálja leplezni a várakozást a hangjában, amely arra utal, hogy egészen konkrét elképzelései vannak arról, mit szeretne hallani.
- Kérlek.. kérlek. Nem bírom tovább. – Eddig tétlen kezeivel Nate nadrágjába kapaszkodik, úgy kényszeríti magát vissza egy egyenesebb tartásba, még mindig térdepelve. Elvégre az nem hangzott el, hogy fel is kelhet. Arcát felfelé tartja, abba az irányba, amerre partnere arcát sejti, még a vastag szöveten át is keresve a tekintetét. Nathaniel haját simító keze lejjebb siklik, a tetszetős arcélre, a nyak és fül találkozásánál a puha, lágy bőrre, majd hüvelykujjával enyhe nyomást helyez a korábbi harapdálástól kipirosodott alsó ajakra maga előtt. A fiú szája elnyílik a mozdulat nyomán, nyelvével a rellonos ujjbegyét érinti, légzése nehéz és mohó az akácméz illatú hevült levegőben. Férfiassága már-már fájdalmasan feszül, annyiszor táncolt vissza az ígért beteljesüléstől, és őszintén úgy érzi, hogy nem tudna elviselni még egy alkalmat. Türelme végére ért, semmi mást nem akar jobban ebben a pillanatban, mint egy kezet, egy szájat, valamit érezni maga körül, ami végre átlöki ezen a kínzó limbón. A látását gátló szövet felitatja a szemébe szökő sós cseppeket.
Nathaniel int a pálcájával, a jelenet pedig azzal a képpel ér véget, ahogy a fiú az orgazmus hangjaiba fulladva, remegve, pulzálva összerogy a rellonos lába előtt, végre boldog és elégedett mosollyal az arcán.
Amikor Theodore magához tér a folyosó közepén fekve, a fölé hajoló Nathaniel látványa fogadja, aki tőle szokatlanul (mégis egyébként természetes reakcióként) aggódva figyeli. Mégis csak összeesett mellette egy iskolatársa, ráadásul nem tűnik úgy, hogy jó bőrben lenne. Akármi is ez a rosszullét vagy roham, nem túl vele hirtelen mit kezdeni. Egyelőre megnyugtató a tény, hogy Theo lélegzik és a szemét is kinyitotta.