Az emberi élet mindennapjainak része a csalódás. Ott lebeg a fejünk felett és csak arra vár, hogy egy helyzetben gondolkodás nélkül vesse magát ránk. Nem preferálom, ha csalódást okoznak, mert annak súlyosabb következményei vannak az én világomban, mint a te szürke hétköznapjaidban. Elgondolkodtatott, hogy esetleg valóban ezzel a módszerrel kell-e elérnem nála azt, ami azóta megfogalmazódott bennem, mióta először bukkant fel a pesti bárban. Mert felfigyeltem rá már akkor, tudtam, hogyha tőlem szeretne valamit, akkor engem szeretne elérni, még akkor is, ha nem volt tudatos. Kitartásának köszönhetően léphette át a küszöböt, és nézhettünk végül farkasszemet egymással, miután lefektettük a szabályokat. Azokat a szabályokat, amiket én írtam, és nem léphet át rajtuk következmények nélkül. Mert a szabályok megszegésével automatikusan jönnek a következmények, amiket maguk után húznak, akár tetszik, akár nem. Én pedig nagyon szeretem a következményeket, mert ahogy a szabályokat, úgy azokat is én szabom meg. Tökéletes összhang van a kettő között.
– Hallgatlak – nagyot szusszanok. Ahelyett, hogy félinformációkat közöl, előrébb haladhatnánk, talán még gyorsabb és érdemibb is lenne, ha mondaná azt, amit megtudott, megszerzett vagy az ölébe hullott. Az én türelmem is tud véges lenni, és kezdek amiatt aggódni, hogy a mögöttem ülő hamarost eléri azt, hogy a végére érjek. Micsoda csalódás lenne, ha ez valóban megtörténne.
– Mmm – kékjeimet el nem szakítom a hamis ablak adta tökéletes képtől, miközben aprót bólintok. Neki egyáltalán nem releváns információ, hogy mióta én rájöttem a használó kilétére, az embereim jórésze a tartózkodási helyének megkeresésén ügyködik, és napról napra sikeresebben. Nem. Neki nem releváns. Ami fontosabb lehet Rubennek jelenleg az az, hogy az elé tett feladatot sikeresen abszolválja, lényegtelen, mennyi idő kell neki hozzá. Oldja meg, hogy a hitem maradjon meg benne, és abban, hogy valóban érdemes a figyelmemre, nem csak ideig-óráig tudja azt fenntartani. Hogy megéri időt fektetnem abba, hogy nekem, majd mellettem dolgozhat, ha úgy érzem, már felkészült rá. Hogy felkészült arra, hogy mellettem nem minden az erőszak és az ösztönből való cselekvés, mert sokkalta több hibázási lehetőség van bennük, amit én nem engedhetek meg. És ha miatta csúszok el, akkor csúszik velem, csak amíg én felállok, addig ő a padlón kénytelen maradni, amíg fel nem fogja tetteinek súlyát. Ez is csak a nagylelkűségemet szimbolizálhatja, hogy az ő szavaival élhessek, mert bár nem segíthetek neki felállni, de támogathatom benne, amíg megtalálja azt a kapaszkodót, ami biztos pont lehet ahhoz, hogy ismét a szilárd talajt érezze a talpa alatt. Mint ahogy az irodát átvágó hangom, ahogy végre értelmes cselekedetre kérem vendégemet, mert eddig aligha mozdult meg érdemben, ami egyáltalán nem tetszik. Oldalra sandítva figyelem, ahogy a könyvek gyűlnek karján, szavait hagyom egyszerűen figyelmen kívül, mindössze felső ajkamat húzom fel reakció gyanánt, amit azonban ő nem láthat. Mire az asztalhoz lépked ismét, kékjeim már a hamis ablakot fürkészik és a benne elterülő tisztást. A fűszálakat simogatja a lágy szellő, amelyek akaratának eleget téve hajlonganak benne. Vajon ő mikor fog hajlongani úgy, ahogy az nekem felel meg? Nem most. Mert a szavaira kapom fel fejemet és kékjeimben a hidegség pillanatokon belül veszi át az uralmat, ahogy az erősebb, szinte már orkánszerű szél a hamis ablakban. Lassan fordulok Ruben felé, és mire teljesen megfordulok, arcomon semmi nem látszik, mindössze egy kedves mosoly. Óvatosan lépek el a hamisságtól, kerülöm meg az asztalt és lépek Ruben mögé. A szék karfájára csúsztatom ujjaimat, amik elfehérednek annak markolásától, alattuk gyűrődik vendégem zakója, mégsem törődöm vele.
– Az én terveim előrelátóak és hosszútávra készülnek, még akkor is, ha a várakozás valóban a kellemetlenségig jut már. Vannak olyan esetek, amikor megéri várni – hallom a motyogást, amely a feladatnak, vagy éppen magának a könyvnek címződik már, mit sem számít. Mosolyom nem lankad, miközben bal kezem mozdul hirtelen és ujjaim immár Ruben nyakára kulcsolódnak kellően határozottan szorítva azt, de éppen annyira, hogy még bőségesen levegőhöz juthasson. Hátra feszítem fejét, hogy kedves mosolyommal, annál fénytelenebb tekintetemmel találkozhasson, amikor felpillant, miközben jobbomban csillan meg a penge, amit már olyan jól ismer. Lassan fordítom függőleges irányba a kést, a pengét csúsztatom végig Ruben arcán, erősen markolva továbbra is nyakát, hogy végül gégéjéről emeljem el mutatóujjamat és a penge hideg érintése váltsa fel meleg ujjamét.
– Micsoda nagylelkűség szól belőled, Ruben, hogy megcselekszed nekem azt, amit elvárok tőled. Arra a következtetésre jutottam az elmúlt percekben, hogy nem voltam elég világos az elején – lehunyt szemekkel rázom meg fejemet. – Elnézést kérek érte, azonban akkor engedd meg, hogy megismételjem; nincs döntési jogosultságod. Eléd tettem, megcsinálod. Ha nem jössz rá, akkor ebben az irodában leheled ki a lelked – a mély és nyugodt hang, amely betölti a szobát, nem egyezik a tekintetemben meg-megcsillanó sötétséggel. Nem szomjazhatok most. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Főleg nem vele.
Nem szomjazhatok az ő vérére.

Az asztal egy üresebb részére tolt papírfecnire esnek kékjeim. Bólintok egyet, azonban nem mozdulok, hogy megtudhassam azt, amit magában rejt a papír. Ráérünk erre még, egyelőre azt szeretném látni, ahogy, ha szükséges, vért izzadva köpködi ki nekem a választ, amit a Sébastien által lerótt sorok rejtenek. Egyszerre csak egy rejtéllyel törődjünk, a peremkerület egyébként is csodálatos döntés, szinte már büszkeség csillan piszkos kék tekintetemben, ahogy bólintok is mellé. Végül karjaimat összefonom magam előtt, kissé oldalra fordított fejjel, de a könyveket bújót figyelem. Valahogy nem tudom róla levenni a szemem, és a gondolat mindegyre felüti a fejét; én vágtam nagyobb fába a fejszémet, avagy ő? Mert egyre csak a ráncolt homlokot figyelem és azt, ahogy beleveti magát az elé rakott feladatba, morogva ugyan, de megteszi. Valóban ennyire fontos lenne az, hogy tudjon bizonyítani? Hogy nekem bizonyítsa azt, hogy bármit teszek elé, megoldja? Mert eddig sem győztem neki nyomatékosítani; nekem nem az erejére és az ösztöneire van szükségem, hanem arra, amit a fejében hord. Gondolkodjon, érlelje azt a gondolatot, majd ha úgy dönt, ha úgy érzi, hogy a kockázatok elkerülése lehetséges, akkor cselekedje meg. Sokat várnék el? Az én hibám lenne, igaz? Egy olyan embertől sokat elvárni, aki gondolkodás nélkül ejti ki a szavakat a száján, mielőtt azokat megrágná, ahogy illene, hogy érezzem azt nem csak bizonyítani akar nekem, de még tisztel is mellé. Anélkül nincs keresnivalója mellettem, el sem viselném, látni sem akarom, ha ez az alapvetőség, amely az emberek jórészéből kihalt már, nincs meg benne. Márpedig nincs.
Botor módon ejti ki a szavakat a száján, amikor elvárom, hogy gondolkodjon előtte. Valóban nehéz dolgot kérnék? Ilyen teljesíthetetlen lenne? Mégis miért? Miért kell ismét a sötétségnek megcsillannia tekintetemben, ahogy a hamis ablakban is? Miért kell lágy, mégis erőteljes hangomnak betöltenie a szobát? Miért kell előkerülnie a késnek, amely összeköt minket? Amelyen mindkettőnk vére csordogált, hogy egy olyan köteléket köttessen meg kettőnk között, ami elválaszthatatlanná tesz. Miért kell hátrafeszített torkának szegeznem, hogy felfogja szavaim súlyát? Miért kell bántanom ahhoz, hogy megértse, nem dönthet, soha nem dönthetett, és amíg én azt nem mondom, nem is fog? Kérdés követ kérdést, a karomba markoló ujjakra térek vissza gondolataim közül, amelyek csak még inkább elbizonytalanítottak. Nem is probléma, hogy kiszakítottak onnan. Egy kellemes, óvatos, szinte már bátorító mosolyt küldök meg felé, ahogy a zakómat markoló ujjak eresztik el azt, majd állnak meg a levegőben kitárva. Ciccegek egyet, államat teszem Ruben homlokára, miközben a pengét oldalra fordítom, annak lapját fektetem gégéjére. Csak egy apró mozdulat kellene… egy apró, semmis mozdulat, hogy sötétvörös vére borítsa be a szőnyeget, az erőtől duzzadó illat töltse be a szobát, amely a vörös folyadékból árad. Csak egy apró mozdulat, hogy a sötétség elszálljon tekintetemből és visszatérhessek az emberek közé. Apró mozdulat lenne azért, hogy újra visszataláljak és végre megkaphassam azt, amire vágyom, mióta betette a lábát az irodába Pesten. A vérére.
Immár fojtott hangja ránt ki a borzalmakból. Homlokáról veszem el államat, az előbbiek hatására csillogó tekintettel pillantok le rá. Szabad tenyeremet csúsztatom arcára, miközben beszélni kezdek.
– Én nem úgy vettem észre, azonban, ha valóban így lenne, bocsáss meg nekem – szabad kezemet veszem el arcáról, azonban a penge megremeg torkánál. Nem veszem el onnan, ismét lemosolygok vendégemre, ahogy a gondolat beférkőzik a megannyi borzalmas csoda mellé. A kés feszül vissza torkának, a kellemes mosolyból lesz hideg és könyörtelen vicsorgás, mintha csak kiengedtem volna magamból a vadállatot. A sötétség lobban fel újra, pedig már apadni látszott. Miért szükséges ezt csinálni velem, Ruben? Miért?
– Érdekelne mi jár azért, ha nem hajtasz fejet előttem? Szívesen megmutatom. Érthetetlen, hogy nem ezzel kezdted, pedig gondolom benned bujkál a kérdés egy ideje – hangom valóban megbánásról árulkodik, Rubennek nincs oka kételkedni bennem. A penge tűnik el torkáról kezemmel egyetemben, hogy fejének hátsó részére simítsam azt, és kissé segítsek neki előre biccenteni. Nem szeretném, ha lemaradna a műsor egyetlen pillanatáról is. – Őszintén elnézésedet kérem, amiért eddig nem tettem meg. Tarts öt perc szünetet a rúnákkal, amíg végzünk, talán az agyad is hálás lesz ezért – elengedem fejét, a kést csúsztatom lábbelimbe, hogy mellé léphessek és tölthessek neki az aranyló whiskyből, amit felé is tartok, majd, amint elveszi, magamnak is.

Tartok attól, hogy amíg a bennem bujkáló sötétség nem kapja meg azt, amire igazán, a szíve mélyéről vágyik, addig nem menekülhet el előlem. Nincs olyan hely, sarok vagy zug, ahonnan ne tudnám előásni, és félő, hogy ezzel ő nincs tisztában. Készségesen állt rendelkezésemre most is, bármennyire nem fűlik a foga az elvégzendő feladathoz, ül, és csinálja, morog az orra alatt ugyan, de cselekszi. Agyi kapacitásához mérten, amit, ha minden úgy történik, ahogy én azt akarom, akkor kiaknázunk és olyan csodákat enged mutatni neki, amiktől rájön, mégsem olyan rossz az a világ, amit valóságnak hívnak. Mert az illúziók által kreált világban leélni egy életet, amely minden találkozásunkkor egyre jobban és jobban repedezik meg, mint egy ősöreg tükör, aligha lehetséges. Nem kisfiú már, hogy a démonok elől, amik az ágya alatt várnak rá készenlétben, elbújjon, főleg, ha időközben ő is egy lett közölük. És talán ez az oka annak, amiért mérhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy ismét láthassam vérét folyni. Bárhol, csak láthassam. Itt és most is megteszi, miközben mellkasa süllyed le és fel, miközben érzem és hallom szuszogását, amely mindent elárul. Ő nem szeretné nekem adni a vérét, hogy csodálhassam pár pillanat erejéig, ahogy végig folyik a penge élén, nyakának férfias vonalán be az ing alá. Lehunyt szemeim alatt jelennek meg a képek, amelyből a hangja ránt ki, és amelyre őszinte megbánással hangomban reagálok. Mérhetetlen bűntudat mardossa a sötétséget, ami egyre jobban tobzódik bennem, mert kiharcolta, buta módon küzdött azért, hogy megmutassam azt, ami én vagyok. Hogy megmutassam azt az apró pluszt, ami bennem rejtőzik, de csak nagyon ritkán mutatkozik meg, mert nincs rá szükségem, hogy elöl legyen éjt nappallá téve. Felesleges erő- és időpocsékolás lenne, nekem pedig ilyenekre nincs időm. Végül államat veszem el homlokáról, hogy segítsek neki a megfelelő irányba pillantani, ahol szemben találhatja magát a képben megtestesült sötétségemmel, mert a hamis ablak mindössze annyit mutat. Sötétséget. Kérdését egyszerűen hagyom figyelmen kívül, ismét botorság feltenni olyan kérdést, ami egyértelmű. A poharat tartom felé türelmesen, kedves mosollyal ajkaimon, ámbár ugyanazzal a sötétséggel tekintetemben, mint eddig. Micsoda kettősség! Csodálatos és dicséretreméltó, hogy így is kordában tudom tartani azt, ami vagyok. Amint elveszi, a hálára biccentek egy aprót. Könnyedén, jobb kezemben whiskymet tartva lépkedek a hamis ablakhoz, aminek felületére koppintok rá egyet lágyan. Aprót szusszanva, elégedettséggel figyelem pár tizedmásodpercig, amíg az ablakban kezd el hullámzani a sötétség. Visszalépkedek Ruben mögé, a szék háttámlájára könyökölök, kissé lehajolok vendégemhez.
– Nem mutathatok meg mindent egyszerre, különben oda a meglepetés ereje, de szeretek eleget tenni vendégeim kíváncsiságának, így… – bal kezem mozdul, hogy Ruben feje mellett nyúlhassak el és bökhessek a hamis ablak felé, ahol a kép lassan ugyan, de kezd kitisztulni. – Légy üdvözölve az én világom egy olyan mélységében, amit reményeim szerint nem harcolsz ki magadnak – búgó hangom tölti meg a szobát, lassan húzom vissza kezemet feje mellett, hogy ismét a támlára könyökölhessek. Végszóra.
Mosolyom szélesedik ki, szemeim csillannak fel, ahogy a kép kitisztul, és a meztelen férfit engedi láttatni egyenes háttal ülni a székben. Nincs megkötözve, nincs megátkozva, egyszerűen ott ül, várja a sorsot, amelyet megérdemel, és tud róla. Én voltam a sorsa, csak akkor ezt még nem tudta, de amint tudatosul benne, amint gyöngéden lépkedtem be a helyiségbe, hogy szembe nézhessen velem, a hideg verejtékcseppek egymás után hullottak alá arcáról.
– Úgy gondolom kiérdemelted azt, hogy meglásd, mi jár annak, aki elárul, és mi annak, aki tiszteletlen. A butasága vezetett idáig, így nagyon kérlek, hogy jól figyelj – aprót kortyolok az italból, bal lábamra helyezem testsúlyomat, miközben a férfi tekintetében az őszinte félelem csillan meg, de mozdulni nem mer. A félelem bénította meg, mert amikor elkapták, amikor közölték, hogy a végzet hamarosan eljön érte, nem erre számított. Nem ezt ígérték neki. Az ígéret csodálatos volt, amiért megcselekedte az árulásomat. Rengeteg pénz, gondtalan élet, lányok egymás hegyén és hátán. Szerinte megérte, egészen addig a pillanatig, amíg nem léptem be az irodába és léptem elé, hogy a kést játszi könnyedséggel húzzam végig combjain, alkarjain, vállain, nyakszirtjeinél. A látvány gyönyörű volt, megkönnyebbülten mosolyodott el, mert azt hitte ennyi történt. A kép hirtelen vált, a hófehér és elernyedt test ül a székben immár megkötözve, testén ezernyi apró és felületes vágás. Fülemben hallom a hiperventilláció miatti felületes légzést, azonban Ruben ezt nem értheti. A hamis ablak csak képeket mutat neki. Hatalmas hiba. – Én úgy vélem, hogy a hipovolémiás sokk miatt volt még itt életben. Lenyűgöző volt, ahogy végig követhettem a testi és agyi reakciókat – kedves, törődő hangom végül elhal, ahogy a kép ismét hirtelen vált és a fehér, inkább már csontvázra hasonlító, kivéreztetett test, kissé kicsavarodott pózban fekszik a székben. Nem lélegzik, többé a barna tekintetre nem borul a szemhéj, az izmok és inak nem mozdulnak, a csontokra feszülő bőr többé nem lesz napbarnított. A férfi az árulása miatt halt meg.

Volt olyan alkalom, amikor kegyetlenséggel vádoltak meg. Kegyetlen vagyok. Valóban az lennék, amiért az árulásért olyan büntetést szabok ki, melyet megérdemel a másik? Ha nem büntettem volna meg, akkor nem lenne értelme az egymás iránt tanúsított tiszteletnek, mert nem létezne, még csak névlegesen sem. Tudom, hogy tisztelt, különben esélye sem lett volna arra, hogy a közelembe férkőzhessen, azonban ostoba cselekedetre adta a fejét, amelyért a büntetése még kegyesnek mondható. A hamis ablak nem adja vissza azt, amit valóban abban a másfél hétben éltünk át közösen. A szemében bujkáló félelem minden nappal egyre csak erősebb volt, igyekezett küzdeni, amiért a székhez kellett szegeznem, halál tusája végéig rebegte, hogy mennyire sajnálja és bocsássak meg neki. A bocsánatomért esedezett, azonban már késő volt akkorra. Előre lett volna szükséges gondolkodni, hiszen akkor már hova tesszük, amikor a végzetünk áll velünk szemben, csak arra várva, hogy lesújthasson? Gondolkodni kell, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk, hogy a következményeket, amelyek ránk várnak az ostoba döntéseink miatt, elkerülhessük. Hogy ne történjenek meg, mert egy kimondott szó, egy megcselekedett elhatározás már visszafordíthatatlan, éppen ezért igyekszem ezt az előttem ülő gondolataiba is elültetni. Használd az agyad, és elkerülhetők az olyan megmozdulások, amelyeket kikényszerítenek belőlem velük. Hogy egy ember halálát kelljen végig követnem, mert azt hiszik én ebben örömömet lelem, hogy az éhségem elmúlik azzal, ahogy nézhetem, ahogy a részese lehetek, sőt, ahogy az én kezem által kopogtat be a Halál. Nem vagyok kegyetlen, de a kegyelemdöfést megadhatom annak, aki kiérdemelte. És egy árulónál jobban ki érdemelheti ki? Minden egyes nappal közelebb lépkedett hozzá a halál, és minden egyes nappal nőtt benne a megbánás, de mint mondtam, előre kellett volna gondolkozni, hogy elkerülhessük ezt. Hallom szapora légzését, ahogy szavakat sem tud már formálni az oxigénhiány miatt, ahogy igyekszik, mégis hiába. Ahogy a megemberesedett test lassan foszlik semmivé, a csontokra simul rá a bőr. Szomorúsággal vegyes boldogság kerített hatalmába, amikor végre elérkeztünk a beteljesüléshez, mert elnyerte büntetését, mégsem csillapodott az éhségem. Nem hozta el azt a megnyugvást, hogy jót cselekedtem vele, amit vártam. Márpedig rosszabb is lehetett volna.
Kékjeim akaratlan villannak vendégem megmozduló kezére, ahogy ujjait szorítja a hegre. Őszintén mosolyodom el. Lassan hajolok le, oldalra sandítok rá, amikor beszélni kezd, végül pillantásom esik vissza a hamis ablakra. – Az első mindig mély nyomot hagy az emberben, főleg, ha olyanért teszi, amiért úgy érzi, megéri. Mindig van hova fejlődnünk, nekünk, embereknek, főleg, ha valaki egy emberi élet kioltása után, csak még jobban vágyik ilyen tettekre – mert én nem vágyom hasonlókra sem. Mindkétszer szükséges volt, mindkétszer olyat védtem meg, ami nekem a legfontosabb. Ha először gyermekként cselekszed meg ezt, talán fel sem fogod a súlyát annak, amit tettél. De kénytelen voltál, hogy megvédhesd azt, ami akkor az életet jelentette neked, mára pedig olyannyira kinőtte magát, hogy egyetlen egy pillanatát sem bánod.
Aprót biccentek, majd felegyenesedve lépkedek ismét a hamis ablakhoz és pöccintek rá, hogy végig követhessük azt, amikor valaki mérhetetlen tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot. A kép lassan tisztul ki, mire ismét Ruben háta mögé érek, a képkockák már kitisztulnak, én pedig előző pozíciómat veszem fel; lejjebb hajolok, jobb karom pihen a szék háttámláján, míg balomban whiskymet tartom. Kortyolok egyet, majd kékjeimet vezetem a hamis ablakra. A férfi egyenes háttal, felszegett állal, tekintetében tűzzel pillantgat felém, ahogy előtte guggolok. Meztelen lábából folyik a csodálatos vörösség, orromban érzem rögtön a kellemes illatot. Az ujjpercek levágása soha nem tartozott az emberséges megoldások közé, de nem is ez volt a cél. A tiszteletlenség az én köreimben megengedhetetlen, így szenvedni kell azért, hogy ezt valaki megtanulja, ha a kellemes és sokatmondó szavakból nem ért. A képkockák haladnak tovább, a férfi ismét a székben ül, lábujjain és kezén vannak visszavarrva az ujjpercek, a bőr és a hús éppen elkezdett újra egymásba fonódni, én pedig mindennemű gondolkodás nélkül csippentem le azokat ismét. A test ráng meg, ordítása tölti meg az elszeparált szobát, nyála fröcsög mindenfelé, a fájdalomtól ájul el a delikvens. Halványan mosolyogva hajolok le Ruben arca mellé, hangom lágyan, kellemesen cseng, miközben a kép ismét vált, és kezdődik elölről. Öt héten keresztül.
– Az árulás és a tiszteletlenség, amit a legnehezebben tolerálok, mindegy, kiről legyen szó. Nem kell fejet hajtanod előttem egyikhez, vagy a másikhoz, ez talán egyértelmű – sandítok oldalra. – Ha nem teszed meg, elfogadom, hiszen nem kötelességed megtenni, de a tiszteletet elvárom tőled is fejhajtás nélkül, ahogy mindenkitől, így kérlek, válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz. Bár nem egyértelműen azt mutattam meg, amire számítottál, esetleg, amire kértél, mégis reménykedem abban, hogy sikerült megtalálni a párhuzamot – bal kezemmel bökök óvatosan halántékára. Hálás lehet nekem, amiért eddig nem jutott arra a sorsra, amiért mások már az első után abban a székben ülnének. Csak hálával tartozik nekem.

Ebben a világban, ahol a mindennapjaimat vagyok kénytelen tölteni, sokan gondolkodnak úgy, hogyha félnek tőlük, akkor övék a hatalom. A félelem becses dolog egy embernél. Lehetőséget ad arra, hogy egy helyzetet máshonnan szemléljünk és éljünk meg, befolyásolja a döntésünket, ami akkor megmentheti az életünket. Azonban, aki félelemből cselekszik, megbízhatatlan. Életet menthet, valóban, ezt képmutatás lenne tagadni, azonban a saját életedet, és nem azét, akiért halnod kellene. Akiért képes lennél meghalni, ha azt követeli tőled, nem félelemből teszed, hanem mert tiszteled, és olyat nyújt neked, amire szükséged van. Félelemből csak magadra gondolhatsz, olyankor a világon minden és mindenki más is megszűnik létezni. Megéri így elhinni, hogy a hatalom a te kezedben van, amikor félelemből cselekszenek érted és neked? Bátor, talán inkább már vakmerő hitnek mondanám.
– Elárult – nyugodt és kellemes hangom tölti meg a szobát. Kellemetlen rezgésnek, mintha bűntudat, esetleg megbánás marcangolna, nyoma sincs. Tárgyiasan közlöm a tényt, hogy az árulásáért jutott neki olyan sors, amely nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha nem ostoba módon cselekszik, hanem gondol a tettei következményeire. Ezt szeretném elérni vendégemnél is. Valahogy az állati ösztönöket szükséges háttérbe szorítani ahhoz, hogy valamit tudjak vele kezdeni, mert egyelőre azon kívül, hogy minduntalan arra vágyom, hogy vörös vére fesse be ismét a tömör fa asztallapot, mást nemigen értünk el. Türelmet kell statuálnom, hogy a végén élvezhessem a megért gyümölcsöt, az eredményt, amit elértem. Lehet, hogy sokat kérek tőle, lehet nem ilyen módon kellene, lehet egyszerűen képtelen olyan értelem megmutatására, amit én mindig is elvártam az embereimtől. Ezért kell a türelem. Sokkalta jobban, mint eddig bármikor.
A hamis ablaktól pillantok vissza rá vállam felett, de egy apró mosolyon kívül semmit nem teszek egyelőre. Amíg az ablak magához tér, van időm válaszolni, így nem kapkodom el. Komótos léptekkel sétálok vissza hozzá, és amíg a férfi tüzes tekintete látszik csupán a képernyőn, elmosolyodom. – Kellemetlen felfogás. Soha nem kértem az embereimet arra, hogy öljenek értem, mégis megtették, ha az volt szükséges. Nem tudom őket hibáztatni ezért, mégsem lett egyik sem vérszomjas – jelentőségteljes pillantással térek vissza vendégem mögé, majd eredeti pozíciómat felvéve helyezkedem el, mielőtt folytatnám. – Ha pedig azért ölsz, mert arra kérnek, akkor nem vagy más, mint rabszolga – tekintetem szegezem a hamis ablakra, el nem szakítom onnan, amíg a kép kitisztul. Az események gyorsabban folynak most, mint az előzőnél, hiszen a részletesség itt nem számít. A lényeg most az, hogy felfogja és megértse, mi történik akkor, ha az alapvető szabályoknak képtelen megfelelni. A halál gyors és könnyű, szinte megváltásként jön, ha eljön az idő, de ha szenvedned kell azért, hogy élhess, márpedig szenvedned kell, máris nem olyan szórakoztató. Következmények.
Tekintetem csillan fel, ahogy észreveszem arckifejezését, végül a borzongást is. Elégedettség csillan kékjeimben, mert tudom, hogy céltértem. Megértette. Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor elfogja és megérti azt, amit kell neki, amikor feldolgozza az információt, és nem azt cselekszi meg, ami először jut eszébe. Mert kivétel nélkül cselekedném meg ezt mindenkivel, aki nem az én szabályaim szerint játszik az én terepemen, ahol csak és kizárólag az én kezem által leírt szabályok lehetnek érvényesek. Mély baritonom tölti meg a szobát, az elégedett mosoly sem lankad arcomról, amikor ismét szóhoz jutok.
– Sokszor elnéztem már. Az én türelmem is véges, Ruben – egyenesedem fel mellőle, majd az ablakhoz lépkedvén koppintok rá, hogy a sötétség helyett jelenlen meg a rét, amelyen a kellemes szél lengedezteti a fűszálakat. Drasztikus váltásnak látszik az előbbiek után, azonban az én mindennapjaimba mindkettő tökéletes harmóniában él meg egymással. A nyugalom és az igazságosztó szerepe kéz a kézben jár.
– A mai napig él – fordulok vissza vendégem felé, az ajtó ezzel egy időben nyílik ki, és lép be rajta a robosztus férfi, ujjainak végén szinte megcsillannak a hegek. – Ő lesz a társaságod, amíg nem végzel. Légy vele kedves, elég türelmetlen típus, ámbár nem cselekszik meggondolatlanul – ellágyult mosollyal biccentek a férfinek, majd pillantok vissza Ruben felé. – Kinek mi az erős. Nekem a tiszteletlenséged, neked ez. Minden emberfüggő ebben a rosszra összpontosult világban – egy húzásra iszom ki whiskymet, poharam koppan az asztalon, Ruben mellé lépkedek, szinte már együtt érzően lapogatom meg vállát, mielőtt az ajtó felé indulnék.
– Mint mondtam, annyi időd van, amennyi csak kell. Sok sikert – ismét aprót biccentek, elmosolyodom, ahogy a férfi foglal helyet a székemben, majd elhagyom az irodát. Amennyi csak kell neki.

Minden egyes másodperccel biztosabb lehetek abban, hogy meg fogom ezt bánni. Fogy a türelmem, hogy percek óta, mióta csak betette ide a lábát és kinyitotta a száját, az időmet pazarolja, amelyet sokkalta fontosabb dolgokra is fordíthatnék, mint egy tizenéves fiú felesleges hisztijére és drámai viselkedésére. Nem fűlik ehhez a fogam, félek, hogy olyanra kényszerít, amit nem szeretnék megtenni. A lehetőség adott volt, még mindig tálcán kínálom neki, mindössze annyit kértem tőle, hogy átgondoltan döntse el melyikkel kíván élni. Hamar eldöntetett.
Gondolatban adom ki a parancsot, hogy álljanak meg. Theon minden gondolata előttem van, olvasok benne, még ha csak közvetetten is, mégis hagyom, hogy mellkasomnak csapódjon ökle. Levegőm reked bent egy pillanatra, ahogy csattan keze a felületnek, arcomon azonban semmilyen fájdalom jele nem látható. Sokkal többet éltem már át és meg ahhoz, hogy egy ilyen elvétett próbálkozás bármilyen fájdalmat kiválthasson belőlem, így ehhez tartva magam mosolygok le rá, immár türelmesebben várom a folytatást, mert a döntés lehetőségét megadtam. Az, hogy nem kíván vele élni, inkább a bizonytalant, és a bukás lehetőségét választja, nem rajtam múlott. Tekintetében csillan valami olyasmi, ami olyat vált ki belőlem, amit régen tapasztaltam; kíváncsiságot, mely ugyan nem látszik rajtam, mégis elemi erővel lobban fel bennem. Több is van a tarsolyában, amit most szeretne hasznosítani, töretlen hagyom, hogy elmélyedjen piszkos kék tekintetemben, ahogy én teszem ugyanezt az ő tiszta kékjeivel. Macska-egér játék, ahol bizonyosan tudjuk, melyik fél fog nyerni. Szórakoztass, Theon, kérlek! Folytasd!
Érintésére dörren fejemben a parancs ismételten, meg ne próbálják megzavarni szórakozásomat, mikor a kíváncsiság nőttön nő bennem, ahogy az események haladnak előre. Meleg nyelvének érintésére mosolyodom el szélesen, pedig az undor hatalmas elánnal kerít hatalmába, a kíváncsiságot rögvest elnyomva, végül az undort váltja fel a meglepettség, ami mindössze pár másodperc erejéig ül ki rám. Arcomon folynak le aranyló italom cseppjei, arcélemről cseppennek le ingemre. Lassú, szinte már lusta mozdulattal pillantok le a mellkasomnál fellelhető foltokra, onnan rebben tovább tekintetem a pohárra, amely darabokban terül el a kárpiton.
- Nos... - lököm el magam az asztaltól, hogy másik oldalára kerülvén húzzam ki a felső fiókot és rongy zsebkendőmet kihalászva belőle álljak neki letörölni arcomat. - Ez azt jelenti, hogy nem élsz a felajánlott második eséllyel - halotti nyugalommal törölgetem magamról italomat, miközben kivágódik az ajtó, és borzasztóan sajnálom, őszintén, de mire vendégem felfoghatná mi történik, elméje bénul meg egyik legilimentorom hatására, míg a másik játszi könnyedséggel teszi le lába mellé a vödör vizet.
- Ebben az esetben nincs több lehetőséged, Delacroix, bármilyen célból is szándékoztál bejutni hozzám - srégen állok meg mellette, válla mögött még, jobb kezem markol rá tarkójára, nemes egyszerűséggel taposok bele térdhajlatába, szorosan tartva, hogy a földre kényszerítsem pontosan a vödör víz fölé. - Van elképzelésed arról, hogy mi jön most? - felelete nélkül szakad ki a legilimentor a fejéből, hogy azzal egy időben nyomhassam fejét a vízbe, melynek sima felületén láthatta az utolsó pillanatban féloldalas mosollyal ékesített arcomat. Erősen tartom nyakánál fogva, ujjaim mélyednek a húsba elfehérítve az amúgy is már-már albínó bőrt, miközben segítőkezet nyújtok ahhoz, hogy mélyebbre juthasson.
Elúszott a lehetőséged. Elnézést kérek érte.

Szinte már aranyosnak találom, hogy teljes mértékben elhiszi; nekem van szükségem rá. Mióta felnőttem, mióta fel tudom fogni a körülöttem lévő világ változásait és történéseit, soha nem szorultam senki másra. Egyedül oldottam meg a felmerülő problémákat, egyedül néztem szembe a saját gyengeségeimmel, egyedül álltam ki a csúnya és gonosz világ elé, hogy szétmarcangolhasson. És megérte, mert mára már kinőttem magam annyira, hogy a nevemet ismerhessék világszerte. Elértem egy olyan szintre, amikor akarják ismerni a nevemet, mert megérdemlem, és szeretnék, ha ők is megérdemelnék. Vannak olyanok, akik megerőltetés nélkül kiérdemelhetik ezt, majd vannak azok, akiknek kisebb erőfeszítést kell tenniük annak érdekében, hogy felfigyeljek rájuk.
Az éppen beszélő is a második kategóriába tartozik. Szeretném hinni, hogyha valaki nem fontolja meg a döntéseit, akkor igenis okkal kapja meg a következményeket és azokat viselnie kell. Nincs választása, mert meghozta a döntést, annak ellenére, hogy többször is kapott választási lehetőséget. Ha felelősséget nem is vállalhatok mások döntéseiért, de megérteni megpróbálhatom őket. Túl gyermek még, hogy felfogja, nem minden úgy lesz, ahogy ő szeretné, főleg nem ebben a világban. Az én eltorzult, sötét világomban a dolgok úgy vannak, ahogy én szeretném őket, és ha ezt nem fogja fel, nem érti meg, akkor a következmények villámcsapásként érkeznek a nyakába, amikkel együtt kell tudnia élni. Mert így, hogy mielőtt keskeny ajkai a vízfelszínt érintenék, mielőtt a szőke tincsek tapadhatnának arcára, megszólal. Hangosan és szívből nevetek fel a megállapításra. Előre görnyedve hajolok füléhez, hogy szavaim hatására keltett levegő csiklandozza meg fülét.
- Nem egy pornófilmben vagy, kedvesem - ujjaim markolnak rá erősebben tarkójára, hogy egy könnyed mozdulattal kényszerítsem lábra ismét. Könnyelmű mosoly kerül fel ajkaimra, miközben Lóránték lépnek be az irodába és ültetik le a fiút a székre, amely asztalom előtt helyezkedik el. Somolyogva követem végig, ahogy leteszik a fiolát az asztalra, a székre könyökölve hajolok előre Delacroix arca mellé.
- Figyelj rám nagyon - hangom kellemes búg, megtölti a helyiséget, mint a nemrég elnyomott szivar kellemesen kesernyés füstje. - A fiola tartalma hasonlít a sósavéhoz, azonban kicsit fel van… hm… - ízlelgetem meg a szót, mielőtt kimondanám azt. - Turbózva. Igen, ez megfelelő lesz - bólintok egy határozottat, miközben jobb kezem nyúl el vendégem válla felett, hogy az üvegre mutathassak. - Ugyanis, ha emberi bőrre kerül, nem elég, hogy szétmarja azt, még a szöveteken keresztül apró, húsevő férgeket juttat a véráramba - szinte már szeretetteljes tekintetem emelem Delacroix-ra. - Nagyra vagy magaddal, Delacroix, mert azt hiszed, a hamis önbizalmad lerombol mindent körülötted, de mi van akkor, ha a külsőd már nem lesz meg az önbizalmadnak? Akkor mire támaszkodsz majd? - oldalra billentett fejjel, könnyedén lépkedek az asztalhoz, hogy ujjaim közé fogjam a fiolát. Vállam felett, lesajnálóan mosolygok vendégemre, miközben derekamat döntöm az asztal szélének, piszkos kékjeimet le nem véve a fiúról.