Szinte már aranyosnak találom, hogy teljes mértékben elhiszi; nekem van szükségem rá. Mióta felnőttem, mióta fel tudom fogni a körülöttem lévő világ változásait és történéseit, soha nem szorultam senki másra. Egyedül oldottam meg a felmerülő problémákat, egyedül néztem szembe a saját gyengeségeimmel, egyedül álltam ki a csúnya és gonosz világ elé, hogy szétmarcangolhasson. És megérte, mert mára már kinőttem magam annyira, hogy a nevemet ismerhessék világszerte. Elértem egy olyan szintre, amikor akarják ismerni a nevemet, mert megérdemlem, és szeretnék, ha ők is megérdemelnék. Vannak olyanok, akik megerőltetés nélkül kiérdemelhetik ezt, majd vannak azok, akiknek kisebb erőfeszítést kell tenniük annak érdekében, hogy felfigyeljek rájuk.
Az éppen beszélő is a második kategóriába tartozik. Szeretném hinni, hogyha valaki nem fontolja meg a döntéseit, akkor igenis okkal kapja meg a következményeket és azokat viselnie kell. Nincs választása, mert meghozta a döntést, annak ellenére, hogy többször is kapott választási lehetőséget. Ha felelősséget nem is vállalhatok mások döntéseiért, de megérteni megpróbálhatom őket. Túl gyermek még, hogy felfogja, nem minden úgy lesz, ahogy ő szeretné, főleg nem ebben a világban. Az én eltorzult, sötét világomban a dolgok úgy vannak, ahogy én szeretném őket, és ha ezt nem fogja fel, nem érti meg, akkor a következmények villámcsapásként érkeznek a nyakába, amikkel együtt kell tudnia élni. Mert így, hogy mielőtt keskeny ajkai a vízfelszínt érintenék, mielőtt a szőke tincsek tapadhatnának arcára, megszólal. Hangosan és szívből nevetek fel a megállapításra. Előre görnyedve hajolok füléhez, hogy szavaim hatására keltett levegő csiklandozza meg fülét.
- Nem egy pornófilmben vagy, kedvesem - ujjaim markolnak rá erősebben tarkójára, hogy egy könnyed mozdulattal kényszerítsem lábra ismét. Könnyelmű mosoly kerül fel ajkaimra, miközben Lóránték lépnek be az irodába és ültetik le a fiút a székre, amely asztalom előtt helyezkedik el. Somolyogva követem végig, ahogy leteszik a fiolát az asztalra, a székre könyökölve hajolok előre Delacroix arca mellé.
- Figyelj rám nagyon - hangom kellemes búg, megtölti a helyiséget, mint a nemrég elnyomott szivar kellemesen kesernyés füstje. - A fiola tartalma hasonlít a sósavéhoz, azonban kicsit fel van… hm… - ízlelgetem meg a szót, mielőtt kimondanám azt. - Turbózva. Igen, ez megfelelő lesz - bólintok egy határozottat, miközben jobb kezem nyúl el vendégem válla felett, hogy az üvegre mutathassak. - Ugyanis, ha emberi bőrre kerül, nem elég, hogy szétmarja azt, még a szöveteken keresztül apró, húsevő férgeket juttat a véráramba - szinte már szeretetteljes tekintetem emelem Delacroix-ra. - Nagyra vagy magaddal, Delacroix, mert azt hiszed, a hamis önbizalmad lerombol mindent körülötted, de mi van akkor, ha a külsőd már nem lesz meg az önbizalmadnak? Akkor mire támaszkodsz majd? - oldalra billentett fejjel, könnyedén lépkedek az asztalhoz, hogy ujjaim közé fogjam a fiolát. Vállam felett, lesajnálóan mosolygok vendégemre, miközben derekamat döntöm az asztal szélének, piszkos kékjeimet le nem véve a fiúról.

Miért kellene így történnie? Miért lenne szükséges ugyanazokat az eljárás módokat alkalmaznom nála is, mint mindenkinél? Túlságosan magasra emelkedett mellettem már ahhoz, hogy a bánásmód megegyezhessen. Számtalanszor elárultak már, aminek következtében több ízben láthattam a megbánás minden formáját a könyörgő tekintetekben, amiket rám emeltek. Mintha egy istenségre pillantottak volna, várták a megbocsátással eljövő megváltást, ami minden esetben megérkezett, mindössze másképpen. Miért lenne kötelező ugyanezt várnom tőle is? A kívánt szabadságát áldozta fel ezzel a lépéssel? Botor módon adta oda bizalmát egy olyannak, aki nem érdemli azt, aki közelebb víve őt - így engem is - az elbukáshoz, most féregként bujdokol valahol, nehogy szembe kelljen néznie a hibáinak következményeivel. A felelősség többrétű ebben a történetben, és az első hibát én vétettem: engedtem Jankának, ahogy eddig oly’ sok mindenben. Emberként megtehetem, hogy hibázok, de önnön felhatalmazott istenségként, aligha.
Engednem kellene ismét? Hagynom kellene, hogy a bizalom törékeny jegén egyensúlyozzon mindkettő, csak várva a pillanatot, amikor beszakad alattuk, és a jeges víz soha többé nem ereszti egyiket sem? Ahogy ujjaim simulnak Picave nyakára, amit egy mozdulattal tehetnék cselekvőképtelenné, kényszeres mosoly kerül fel arcomra. Hallom minden egyes szavát, ami elhagyja ajkait a bizalomról, mindössze cseppnek ironikusnak tartom azokat. Bízni abban, aki szemrebbenés nélkül lenne képes elvenni az életedet, ha úgy tartaná kedve? Törékeny jégen táncolunk immár mindketten, aminek sorsdöntője csak én lehetek. Halk hang szólal meg fejemben, mire akaratlan rándul meg szemöldököm: ”Alfred, szükségünk va-” - az összes ajtó csattan fejemben, ahogy meghallom, a mondat befejezetlen marad, mégis tudom mi lett volna az. Nem nehéz kitalálni. - Még egy ilyen, és a szomszéd szobában találod magad, Lóránt. Takarodj a fejemből - szavaim sziszegészszerűen csúsznak ki ajkaim közül. Piszkos kékjeim csillogóan furakszanak Picave pillantásába, gonosz vigyorom nő, ahogy a kérdés elhangzik. Ujjaim a semmiből szorulnak rá nyakára, azzal egy időben, hogy vigyorom eltűnik. Szorítom azt, miközben öles léptekkel termek a könyvespolc előtt, gondolkodás nélkül vágom neki Janka hátát, hogy füléhez hajolhassak, mit sem törődöm azzal, hogy igen becses könyveim közül hullik a földre pár.
- Kérdőjelezz meg még egyszer, hazudj az arcomba még egyszer, és meg fogod tudni, Demeter Janka, mire vagyok képes - hangom negédesen cseng, ám tekintetemben a hidegséggel vegyített tettrekészség úgy csattan, mintha soha nem is tűnt volna el onnan. Eltávolodva tőle kapom el tekintetét. - Blake-et a kis kedvenced fogja elintézni, te a közelébe sem mehetsz - szorítok rá nyakára erőteljesebben, hogy egy apróbb lökéssel engedjem el végül. Lendületesen fordítok neki hátat, hogy az ajtóval szemben állhassak meg, amíg embereim belépkednek rajta. A zár kattan végül, vállam felett pillantok hátra Jankára, hogy kékjeim a hamis ablakra zizzenjenek, míg végül az elé lépkedek és veszek el sötétségemben. - Választást adok, nehogy azt merd mondani, nem kaptad meg úgy, mint mindenki más - mosolyodom el féloldalasan. - Szóval, Picave... - szeretetteljesen hagyja el neve ajkaimat, felé fordulva csillan meg tekintetemben valami különleges. - Mitől fosszalak meg? A szabadság érzésétől, a tudástól, hogy másokba láthatsz, avagy saját magadtól?

Picave a gyorsan folyó folyam, ami minden kétségemet, minden sötétségemet képes elsöpörni magával, hogy mindössze a jéghideg víz józanító ereje maradjon utána. Ő az, aki olyan sok oldalamat láthatta már, mint még a legrégebb óta hűséges embereim sem, ő az, akire az életemet is rámerném bízni. Hogy jutottunk idáig? Hogy lehetett képes éppen ő kiváltani belőlem azt, amit mindig elrejtek, ami hatalmas küzdelem árán képes bennem felbukkanni, majd megmutatni magát? Mert sosem merült fel bennem a lehetőség, hogy éppen ő lesz az, aki egyszer felhozza belőlem legsötétebb és legkegyetlenebb énemet, hiszen… ujjaim tökéletesen simulnak nyakára, rezzenéstelen arccal vágom el velük a levegő útját tüdejébe, mikor tudom, hogy ő az. Demeter Janka, Picave, aki senkiként került mellém, mégis erején felül lett az, akire ma büszke lehetek, mert nem kellettem hozzá. Nem minden esetben. A jéghideg víz csorog végig gerincem mentén, józanító ereje okán vagyok képes elengedni Jankát, hogy ellépkedjek tőle, és elkezdődjön az, amit egyikünk sem akar. Nem tehetném… kékjeim villannak Jankára. Meglepettségemet akarva sem tudnám elrejteni, ahogy felé fordulok.
- Én a helyedben nem tenném - rázom meg fejemet, hiszen mindketten tudjuk, hogy mire a kés a kezébe kerülhetne, minden parancsom ellenére, holtan esne össze. Ennyit még én sem kockáztathatok, pedig minden egyes lépés, amit Janka nélkülem tesz meg, az. Kockázat kockázat hátán, én mégis engedtem neki. A kezdetektől úgy és akkor mozgott a bárokban, ahogy neki tetszett, azzal szórakozott, akivel akart, és én minden felett szemet hunytam. Túlságosan elnéző voltam vele? Míg ezt a fajta tiszteletlenséget másoknál napokig tartó kínzással hálálom meg, neki mindössze egy kedves mosolyt eresztek meg, miközben lesütöm tekintetemet. Derekamat támasztom asztalon szélének, annak két oldalán támaszkodom meg, ám nem pillantok fel. Minden kimondott szava egy újabb csapást mér agyamra, a víz így lesz csak hidegebb és hidegebb, de mintha a cél pontosan ez lenne.
Szükség. Lehunyom szemeimet, míg embereim mozdulnak a fejemben kiadott parancsnak megfelelően. A kés, átszakítva Janka nadrágját reppen ki abból, míg rászegezett pálcával közelednek felé. Akaratlan az első alkalom kúszik be gondolataim közé, ahogy ott állt, arcán teljes koncentráció, amíg észre nem vette, hogy a vadász becserkészte. Pontosan ugyanazt a lányt látom magam előtt most is. Nem tudta, mire vállalkozik, senki nem szólt neki, minden kérésemet és követelésemet szó nélkül teljesítette még így is, pedig senki nem kötelezte rá soha. Akkor mégis miért…? Szükség.
Elsötétült tekintettel lököm el magam asztalomtól, másfél méter választja el Lórántékat az én egyetlen madárkámtól, mikor közéjük állok. Szó nélkül megállnak, majd hátrálva lépkednek ki az irodából, amit én türelmesen, a lányról le sem véve a tekintetemet várok meg. A zárnyelv kattan, én pedig egyetlen, könnyed lépéssel termek Janka előtt, hogy hajára simítva kezemet húzzam mellkasomra.
- Bocsáss meg - morgom hajába szavaimat. - Hibáztál, amit nem fogok elfelejteni, valamiért mégis mindig másképpen bántam veled - pillanatnyi szünetet hagyok csupán, amíg ellépek tőle, hogy gondolkodás nélkül fordítsak neki hátat. Itt a lehetőség, Picave. Élsz vele? - Ha valóban ezt szeretnéd, úgy oldod meg Blake-et, ahogy neked tetszik, de te nem ölheted meg. Azokat az embereimet viszed el, akiket szeretnél, annyit, amennyit nem szégyellsz - vállam felett pillantok vissza rá, ajkaimon halvány mosoly pihen. - Mindössze annyit kérek, hozd elém Iliant. Hadd ismerjem meg azt, aki miatt ilyesmire vetemedett az én tökéletességem.

Halandó lény nem kívánhat többet annál, minthogy egy olyasfajta nő teste simuljon tenyerébe, mint Tányáé. Minden szavamra és érintésemre úgy reagál, mintha először érnének hozzá így, és míg ujjai szánkáznak tarkómra, én valóban megkapom az esélyt, hogy elhihessem, ilyen lehet átlagosnak lenni. Nem gondolkodni semmin, nem aggódni semmin, mindössze beleesni abba a pillanatba, amit holnap akár hibának is elkönyvelhetek, de itt és most, ahogy telt ajkait falom, ahogy testem simul az övének, miközben a falnak nyomom a törékeny testet, minden helyesnek tűnik. Képtelen vagyok elengedni, kezem csúszik, majd markol rá derekára, miután lerúgta lábáról cipőjét, ujjaim remegnek meg tincsei között, ahogy megérzem érintését felsőtestemen. Belemorgok a csókba, kelletlen hagyom, hogy eltávolodjon tőlem. Lepillantok rá, gonoszkás mosolyom mellett villan meg valami egészen állatias tekintetemben, de mielőtt felfoghatná a félhomályban, hajlítom be térdeimet, nyúlok combja alá és emelem fel, hogy így már felfelé pislogjak rá.
- Pedig, ha tudnád… - minden új, kedvesem. A nem tudás édes érzése, az átlagosság legfőbb foka pedig csak mindennek a megédesítője. Mert az vagyok. Életemben először úgy érzem, hogy valóban nincs mitől félnem, egyszerűen egy férfi vagyok, akinek éppen szerencséje volt egy bárban. Óvatosan, félárbócra eresztett pillákkal közeledem nyakához, hogy lágy csókokat lehelhessek rá, nyelvem hegyével húzhassam végig annak ívét, mielőtt ellépnék a faltól. A már előre kinézett, még mindig letakart, kanapéra fektetem lágyan a nőt, ajkait közben egy pillanatra sem vagyok hajlandó elengedni. Fölé magasodva indul el jobb kezem, hogy combját cirógassam végig, amíg ruhája engedi, pár másodperc múlva, minden kisfiús bájomat elengedve nyúlok be a ruha alá, hogy feljebb és feljebb és érezhessem a melegséget, amit Tánya áraszt, miközben ajkaimmal lefelé haladva kényeztetem a ruha által nem fedett bőrfelületet. Itt-ott apró harapásokkal ajándékozom meg a nőt, ám mindezeken kívül olyan gyengéden érintem meg mindenhol, amennyire csak tőlem telik.