Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzemöldököm ráng egy aprót. Nem érti valamiért, de talán nem is várhatom el, hogy mindössze a második találkozásunk alkalmával megértse azt, amit elvárok tőle, ha elém kerül. Valakinek elég lenne egy találkozás ehhez, valakinek évek kellenek, és csak remélni tudom, hogy az előttem ülőnek nem a második opció szükséges. Nem szeretnék éveket elpazarolni egy olyan dologra, amelynek a kockázata egyre csak nő és nő, akárhányszor a szemem elé kerül. Félretéve minden kétes érzelmemet állok neki a gondolataimat szavakká formálni, hogy Ruben is megtudja miért is van itt valójában ma. Feladatot akart, amit én készségesen tolok felé az asztalon, és ajkaimra csal mosolyt az, ahogy figyel és bólogat. Nagyon helyes, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Hangosat és mélyet sóhajtok, ahogy visszakérdez, fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, és csak hagyom, hogy folytassa. Mondja, ameddig jól esik neki, én nem sietek, és mostantól ő sem siet sehova, mert amíg rá nem jön arra, amit kérek tőle, addig sajnálatos módon nem engedhetem el. Pontosan ezért nem véletlen a helyszín választás sem. A kijevi bárom a legnyugodtabb, még az ellenőrzések ellenére is, és az oroszok szeretik az ilyen helyeket, éppen ezért nem tesznek semmi olyat, ami azzal járna, hogy esetleg bezárják vagy kárt okoznának vele nekem. Tökéletes hely arra, hogy Rubent magára hagyjam, amint eljön az ideje, hogy áttanulmányozhassa az elé tett papírhalmot, míg én addig Budapesten intézem a dolgaimat. Jobb kezem ujjai járnak az asztallapon, a halk kopogás tölti meg az irodát, miközben minden szavát hallom és hallgatom Rubennek. Óvatos nevetés tör fel belőlem. Inkább az életét lenne képes elvenni, mintsem megmenteni. Már megtörtént, szerencsére ezzel nemigen kell már foglalkoznunk, mert Sébastien pontosan olyan precízen és profizmussal végezte el az eltávolítást, ahogy elvártam tőle mélyen magamban. - Én már tudom, hogy ki a használó, annak ellenére, hogy nem értek a rúnákhoz, de azt akarom, hogy te is rá gyere. Könnyebb lenne csak felkelni, megkeresni és elém hozni, tudom. De egyszer sem mondtam, hogy könnyű lesz – halvány, féloldalas mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy Ruben arcát fürkészem. Nagyobb szócsatára számítottam volna? Lényegtelen, akkor sincs más választása, mert addig nem megy sehova, amíg nem mondja el nekem a használót. – Szeretném, ha az agyadat használnád Ruben, mert mint mondottam egyszer, számomra nem fegyver vagy eszköz vagy, mint amit hiszel magadról. Azt szeretném, hogy megfejtsd, nem azt, hogy ülj fölötte és bámuld, mint egy fogyatékos – szisszenek fel hangosan, felső ajkam húzódik felfelé kissé. Hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel szólalok meg, szám szegletében bujkál a mosoly ismételten. Milyen vidám nap. - Kedves, hogy aggódsz az emberem életéért, de ő él és virul. Csak derítsd ki, ki az és hozd elém, ez a lényeg. És természetesen tisztában vagyok vele – és nincs más, ami lényeges lehet. Innentől kezdve más nem számít, mert a lavina elindult, és megállítani már nem lehet. Türelmes voltam és toleráns az egész helyzettel kapcsolatban, mert megkértek rá, adjuk meg a lehetőséget, ahogy eddig mindig tettem mindenkivel. Eleget tettem a kérésének, megadtam a választási opciókat az illetőnek, aki botor módon nem élt vele, így a lavina a hegy alján el fogja kapni és akkor már hiába könyörög majd bármiért is. Megbocsátásért? Kegyelemért? Megértésért? Számítani fog egyáltalán miért könyörög?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Minden emberi kapcsolatnak a legfőbb alapja a bizalom. Ha nem bíznak benned az emberek, akik neked dolgoznak, akkor minden oda és igenis várhatod azt, hogy az árulás ingoványos és ködös mocsara mikor üti fel a fejét a gondolataik között, ami abban a világban, ahol én töltöm majdnem mindennapomat, aligha megengedhető. Árultak már el, természetesen, sajnos nem kerülhettem el én sem, de az árulás oka, aligha rajtam csattanhat. Rossz lóra tett, így mindent elvesztett, és még csak hibásnak sem érzem magam, amiért megtettem, mert megérdemelte, és ha neki ez kellett, mert ezt választotta, akkor nem lehetek olyan szemtelen, hogy elvegyem tőle, amit szeme-szája kívánt. A megbánás, az árulás után, már nem opció. Éppen ezért lehet meglepő, vagy talán már-már meghökkentő mindenkinek a tény, miszerint az embereim olyan feltétel nélküli bizalommal vannak irántam, hogy az életüket adnák a kezembe. Megtörténik, majdnem mindennap. Ahogy a mai nap is egy ilyen, sőt, az elmúlt másfél hét ilyen volt, mert a már kanapén izzadó pontosan az életét adta a kezembe azzal, hogy nem hagyta, hogy akkor és ott, amikor a lehetőség adott volt, a rúnát leszedjék róla. Mosolyogva helyezkedem vissza, a szerződés elolvasása után, az asztalhoz. A sorok visszhangzanak agyamban. Mindenre gondolt, és ez pontosan itt mutatkozik meg. Szerződést hoz az illetőnek, akin éppen segít, nehogy a végén rosszul süljenek el a dolgok, míg a szerződésben leírtak pedig mindennek megfelelnek, amit csak az ember elképzelhet. Mindenre kitér, mindent leír, mindent megmagyaráz, amire csak ember gondolhat, ha találkozott már hasonló esettel. Elismerően rázom meg fejemet ismét, majd halvány mosollyal ajkaimon, már-már szégyenlősnek tűnő pillantásomat emelem fel Sébastienre, hogy válaszomat kékjeibe fúrva formálhassam meg. - Minden tökéletes volt a szerződésben – a valódi elismerés csillan tekintetemben, ahogy szavaimból is az, és az őszinteség sugárzik ki. Nincs okom hazudni, mert valószínűleg vendégemnek is egyértelmű már, hogyha csak egyetlen szó nem felelt volna meg a szerződésben, akkor nem hagyom, hogy aláírja. Nem vagyok isten, de nemet mondani meg kell tanulni, és ez pontosan ilyen lett volna, hiába egy élet van ismét az ujjaim között, amit vasmarokkal szorongatok másfél hete. Az élet túlontúl nehéz akkor, ha önhibádon kívül választanak meg istennek. Szavak nélkül rendelkezel életekkel, és hozhatsz ítéletet emberek fölött, akik néha talán túlságosan elvakultan bíznak benned, mégis tudják, hogy ahogy ők, úgy te is mindent megtennél azért, hogy a kölcsönös jó elérjen mindenkinek. Mert nem vagy isten, de eljátszani eltudod. - Ha ennyire szükségét érzed annak, hogy hivatalos szervek is bevonásra kerüljenek, szólhatok pár auror ismerősömnek – kissé szemtelen mosoly kerül fel ajkaimra, tekintetemet emelem a kanapén ülőre. A papír remeg ujjai között, az izzadság folyamatosan csordogál nyakán, tarkóján és homlokán, a póló, amelyet két órája adtunk rá tisztán, elázva tapad testéhez. De ennek hamarosan vége. A csillogás hal ki tekintetemből, ahogy csak szuggerálom az embert, aki valóban képes lett volna meghalni értem, azért, hogy aki ezt tette vele, megmutassa magát nekem és mint névleges isten osszak ítéletet felette. Meg fogom tenni, mert nincs más választásom, szinte már elvárja tőlem, hogy tegyem meg, és ha őszinte akarok lenni, örömmel fogom megtenni, hogy az illető, akinek bátorsága nem ismer határokat, megismerje azt, amikor azokat az elmosódott határvonalakat más húzza meg neki ismét. Oldalra sandítok, halkan kuncogok fel. - Mert nálam mindenkinek van választási lehetősége – halvány mosollyal ismétlem meg a mondatot, amely Sébastien ajkait hagyta el, mielőtt olyan sietősen lépett volna el mellőlem. A toll koppan, piszkos kékjeim vándorolnak ismét a kanapén ülőre. Akkor eljött az idő, hogy ítéletet mondjunk.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárKicsit tartok attól, hogy a helyzet valami olyasmi irányt vesz majd fel, mint halottnak a csók. Semmit nem fog érni. A legegyszerűbb megoldás lenne valóban az, hogy kiadom az utasítást a sajátjaimnak, akik elém hozzák a férfit, én pedig eljátszadozom vele a saját szájízem szerint, de ne térjünk ki a részletekre, szeretem meghagyni a meglepetés erejét mindenkinek. Igen, ez lenne a legegyszerűbb, én mégis valamiért a bonyolultabbat szeretném választani egy olyan ember közreműködésével, aki előbb használja az öklét, mintsem az agyát, és előbb rúg bele a földön fekvőbe, mintsem kérdezne tőle. Elgondolkodnék azon talán, hogyha valaki szembesítene azzal, miszerint sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint amit elbírnék, de mégis tovább vinném. Nem kérhet senki arra, hogy éppen most és itt engedjem el az egészet, és Rubent is, mint verőembert használjam, amikor sokkalta többet látok benne, mint azt ő elhiszi magáról. Talán tévedek és tényleg nem teremtetett többre, mint annyira, hogy embereket verjen el vagy öljön meg, éppen mihez van kedve vagy indíttatása, de ha nem próbálom meg, ha nem adom meg az esélyét annak, hogy kiderüljön az ellentéte, akkor magamtól is megvonom a lehetőséget. Márpedig magamtól aligha szoktam ilyeneket elvenni, főleg, hogy a segítsége, ha nem is jön be úgy, ahogy én azt elterveztem, még mindig jól jöhet. Megrebben a szemöldököm, a halvány mosoly továbbra is ajkaimon játszik, ahogy elhangzik, megérti és engem is ért. Túlságosan hamar fogalmaz meg olyan dolgokat, amik egyáltalán nem biztosak, de elnézem neki, majd beletanul, időm végül is van, főleg olyanokra, amik nekem kedveznek, és úgy formálom őket a saját arcomra, ahogy nekem tetszik. Kékjeim siklanak a papírlapokra, miközben aprót bólintok, amolyan jelzésképpen, hogy örülök a megértésének, nehogy azt higgye, egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Ugyan, képtelen lennék rá. - Nagyon jól gondolod – fejemet billentem előre a fejtámláról. Pillantásom fürkészi Ruben arcát, a mosoly aligha lankad le arcomról, amíg erről a témáról megy a szájtépés. Így is túl sok időt szentelt már a miérteknek, ahelyett, hogy az érdemi munkának állt volna neki. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, majd felállok és a hamis ablakhoz sétálok. Nem pillantok hátra, amikor megszólal, tekintetemet továbbra is a homokos tengerparton tartom, mintha csak ott lennék. Türelmesen hallgatom a szavait, és bár ő nem láthatja, de a felfelé görbülő ív ugyanott van, ahol eddig. Óvatosan rázom meg a fejemet, mélyet szusszanok, mielőtt megszólalnék. Jobb kezem emelkedik meg és támaszkodik az ablakkeretnek. - Nem feltesszük, Ruben, hanem megcselekedjük. A feladat, amit kaptál, egyáltalán nem embert próbáló, csak erőltesd meg magad, mielőtt hisztériázni kezdesz, mint egy gyermek – vállam felett sandítok hátra, majd azzal a lendülettel fordulok vissza az ablak felé, hogy folytathassam. Nem kenyerem az, amikor az érdemi résznek még neki sem állt valaki, de már azt látja maga előtt, hogy mennyire lehetetlen a feladat maga. Ismét nagyot sóhajtok, mert a türelmem, olybá tűnik, hogy rohamosan kezd fogyni. – Nyisd ki a szemedet és lásd meg azt, ami az orrod elé van téve. Nem élhetsz állandóan a fejedben kreált illúziókban – minden szükséges könyv, ami a megfejtéshez kell a tömött könyvespolcokon van. Nincs szükség másra, minthogy felkel és keresgélni kezd, majd neki áll megoldani a feladatot, amit annyira várt már, azonban ezek szerint nem azt kapta, mint amire számított. Nos, a meglepetések mindig jók, főleg, ha én adom őket, és még tovább is kell látni azon, hogy nem elég élve elém hoznia, de még rá is kell jönnie, hogy kit kell. Üdvözöllek a világomban, Ruben.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Fel szokott merülni bennem a kérdés, hogy aki hazudik, az miért teszi? Sokkalta egyszerűbb így az élete? Megkönnyíti valamennyivel is neki a mindennapokat? Esetleg csak egyszerűen így védekezik valami ellen? De ha az utóbbi, akkor mi ellen? Megéri saját magadnak megcsinálni a kellemetlen helyzeteket, csak azért, hogy az igazság ne derüljön ki? Álszentség és képmutatás lenne azt állítani, hogy én nem hazudtam soha életemben. Megtettem, mert szükséges volt, és abban a helyzetben sajnos csak így élhettem túl, márpedig én tartom azt, hogyha valakinek halnia kell, akkor az bizonyos szituációkban ne én legyek. Túl sok dolgom van még ezen a világon, túl sok minden várat még magára ahhoz, hogy ilyen idejekorán távozzak el innen. Valahogy ebben a világban a ravaszság, az egymás megfúrása és a hazudozás a legfőbb erénye az embereknek. Nem tisztán, ó, dehogyis, minél mocskosabb módszerekkel a legjobb megoldani a problémákat, hogy utána sokkal nagyobb dicsőséget zsebelj be. Aztán jöttem én, aki akaratlan robbant be a köztudatba, mert mindenki azonnal tudni akarta, hogy mégis ki vagyok, így megpróbál fúrni, megtalálni a gyengepontot, hazugságokkal, fals információkkal és pletykákkal a közelembe férkőzni, hogy megláthassák az igazi Alfred Nathan Declaire-t. De nem tudják, nem értik, hogy nincs igazi avagy hamis. Én vagyok, én, akit láthatnak, ha kivételes alkalmak vannak. Fúrnak minden irányból, a vesztemet akarják, mert túl okosan csinálom azt, amit, és nem értik hogyan, de tudni akarják, hátha ők is hasznot húzhatnak belőle. Ostoba az összes. Akaratlan pillantok Sébastienre, amikor feje fordul vissza felém a kanapén ülőről. A hirtelen mozdulat ránt ki merengésemből. Pár pillanatig ráncolom szemöldökömet, érzem magamon pillantását, a halvány mosollyal fordítom felé fejemet végül, hogy válaszolhassak. - Soha nem tudhatjuk – megvonom vállaimat, de éppen hogy csak, miközben piszkos kékjeim vándorolnak vissza a sérültre, akinek nehéz légzése tölti meg az egész helyiséget. Ahogy a toll koppan az asztalon, a mosoly fagy arcomra. Sébastien indul a férfi felé, fejemet billentem előre, miközben elmagyarázza neki ismét, hogy mi hogyan fog történni, és valamiért ezért mérhetetlen hálát érzek. Még akkor is, ha a férfi pillant el megmentője mellett ismét rám, és ha a hang nem szólal meg a fejemben, akkor fel sem tűnne. Felemelem fejemet, rápillantok, majd egy aprót bólintok. Ha Sébastien az altatást ajánlja, akkor kénytelenek vagyunk hinni neki, mert egyelőre, bármennyire is kiszolgáltatottnak érződik a helyzet, sajnos ő diktálja a szabályokat, amíg ennek az egésznek nincs vége. A férfi hangosan is kimondja, majd kezdődhet az egész. Kékjeim figyelik minden mozdulatát Sébastiennek, ahogy előveszi a pennát, majd rajzolni kezd vele, s közben a férfi fokozatosan merül mély álomba. Elismerés csillan tekintetemben, hihetetlennek tartom az egészet, és valószínűleg el sem hinném, ha nem az én szemem előtt történik. Van ebben az egészben valami megmagyarázhatatlanul különleges, ami az embert akaratlan készteti csodálatra. Tekintetem siklik Sébastienre, mikor a kérdés elhangzik. - Vedd úgy, hogy az iroda most a tiéd, és azt csinálsz vele, amit szeretnél, én pedig, mint egy vendég tartózkodok csak itt – halvány, de egyértelműen kedves mosoly kerül fel ajkaimra, egészen addig, amíg az információ el nem jut hozzám. A mosoly fagy arcomra, vonásaim keményednek meg pillanatok alatt, fejemet fordítom az ajtó felé, és mintha teljesen elment volna az eszem intézem szavaimat arrafelé. - Tökéletes időzítés. Keressétek fel Weisst, közöljétek vele az időpontot és a helyszínt. Ott fogom várni, és ha lehetséges, ne késsen, mert nem fogja megköszönni – mert kiderült, hogy ki az, ők pedig meg is találták. Tudjuk a tartózkodási helyét, mindent felmértek már, az összes olyan információ a birtokomba került másodpercek alatt, amikre csak szükségem lehet. Immár megenyhült kékjeimet emelem Sébastienre. – Elnézésedet kérem a kis interakcióért. Engedd meg, hogy hozassak neked valami ételt, esetleg egy pohár víz, valami erősebb? – a kérdéssel egy időben fordulok oldalra és lépkedek az asztalom mögé.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
D E M E T E R J A N K A aka “P I C A V E” “An open window and Magpies chanting information” Budapest, Saint bár, look into my eyesUnottan kopognak az ujjaim a hatalmas faasztalon, ám a hangot elnyomja az igazgató folyamatos beszéde. Másfél órája tart a megbeszélés és jelentéktelennél jelentéktelenebb dolgokról, amelyek olyan nyíltan pazarolják az időmet, hogy még gondolni sem akarok rájuk. Kékjeim vándorolnak az asztalnál ülő arcokon, az unalom legőszintébb formája ül ki rájuk. Az előttem ülő szőke nőre mosolygok, zavartan kapja el rólam pillantását, hogy végül egy tincsével kezdjen el játszani, hogy oldalra sandítva fürkésszen, azonban tekintetem már az igazgatón pihentetem. Érdeklődés csillog tekintetemben, ujjaim dobolása is leáll egy pillanatra. Az e havi elemzést már leadtam a készülendő projektről, aligha lenne itt már dolgom, a vezetőség mégis ragaszkodott a jelenlétemhez, akik most ugyanolyan unottan ülnek az asztalnál. Ujjaimat fonom a hűvös vízzel megtöltött pohár köré, ajkaimhoz emelem azt, apró kortyot követően koppan az asztalon ismét. Az igazgató tekintete találkozik az enyémmel, halvány mosolyt küldök felé, majd mikor közli, hogy végeztünk mára, aprót szusszanok. Türelmesen várom meg, amíg a tömeg eloszlik, a szőke nő zavart pillantással néz vissza rám az ajtóból, ajkai nyílnak szólásra, de megszólalni már nincs ideje, mert azonnal mennie kell, hiszen hívják. Szám szeglete remeg meg a mosoly közben, majd mikor mindenki elhagyja az irodát tűnik el arcomról, ahogy a csillogás a tekintetemből. Mélyet sóhajtok, kékjeimet hunyom le egy pillanatra, végül táskámat magamhoz fogva állok fel én is az asztaltól, hogy a kapott információt szinte figyelmen kívül hagyván, elhagyjam az épületet. A faajtó előtt állva, mélyet szippantok az olyan ismerős levegőből, fáradtan nyomom le a kilincset, hogy belépjek rajta. Kékjeim akadnak meg rögtön a földön ülő lányon, immár egy sokkalta őszintébb mosoly kerül fel ajkaimra. Könnyedén lépkedek az asztalhoz, a táskát teszem le a lábához, fáradtan rogyok bele a bőrszékbe. - Örülök, hogy visszataláltál hozzánk és ki is szolgáltad magad - a legalsó fiókot húzom ki és veszek ki belőle egy poharat, amit meg is töltök az aranyló itallal. Aprót kortyolok belőle, végül fejemet hátrabiccentem, szemeimet lehunyva szólalok meg. - Megszerezted az információkat? - ismét a lassú víz partot mos elvet követem. Tudom ki tette, már Weiss is tudja, csak arra vár, hogy megkapja az engedélyt, hogy elém hozza, azonban minél több információ jut a birtokomba róla, a terv annál egyszerűbb és kivitelezhetőbb lesz. Mindent tudni akarok a férfiról, aki megengedte magának ezt, és Jankával az oldalamon ez könnyebben megy, mint bárki eltudná képzelni. A hangtalanságban engedtem meg magamnak azt, hogy elhiggye, sikerült megfélemlítenie, én pedig csak türelmesen várom, amikor a kocka végre megfordul. Mert megfog, csak idő kérdése. Győzd kivárni, hogy a végén megilletődött könyörgésed töltse meg a szobát.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzeretek kiszakadni a valóságból úgy, hogy a hamis ablak adta képekbe képzelem magam. Ahogy a homok kúszik lábujjaim közé, az óceán moraja tölti meg fülemet, sós levegő érződik a levegőben, amelyet egyre csak mélyebben és mélyebben szippantok be tüdőmbe. Mintha egy teljesen más világban léteznék, ahol semmi és senki nem számít rajtam kívül. Nincsenek miértek, nincsenek ok-okozati összefüggések, egyszerűen a tények léteznek, amelyek nyersen, őszintén és hidegen vannak eléd téve. Nincs más dolgod, mint elfogadni őket, hiszen nem kell rajtuk gondolkodnod. Pontosan ebbe a hibába esik vagy ejtik a mögöttem ülőt, aki egész életében kész tények elé volt állítva. Teljesítette azt, amit kértek vagy parancsoltak neki, nem voltak miértek és okok, egyszerűen tedd meg, vagy meghalsz alapon cselekedett. Megértem. Fordított esetben talán én is így cselekednék, de a világ, amelybe beleképzelem magam, a tökéletes világ, ahol csak a tények vannak, nem létezik. A való világ nem fekete és fehér, a színek minden árnyalata benne van, és ha ahhoz minden szín átmenetét Ruben elé kell tennem, hogy fejlődjön, akkor megteszem. Sok minden múlik azon, hogy az ember milyen gyorsan és mire használja a fejét, és a benne lévő észt, ami megadatott neki. Gyors észjárás, türelem és tudás. A három dolog, amelyek a legnagyobb hatalommal bírnak, bár még így is ezek felett áll az idő, azonban az nem releváns. Most nem. Ha szükségesnek érzi, akkor mellette öregszem meg, ebben az irodában, de rá fog jönni a feljegyzésekből, hogy ki tette. Ha nem, akkor rossz lóra tettem, de a szégyen helyett, amelyet a sikertelenség okozhatna, ismételten megíródott kihívásnak tekinteném. Talán sokat várok tőle, talán a remény és a hit, amely bennem élnek felé túlságosan elvakítanak, de már nem számít. A kezem alatt van, a vérünk köt össze minket, amely kapcsot, aligha lehetne csak úgy sutba dobni. - Ha rájöttél, és a megfelelő információk végre a birtokomba kerülnek, azonnal elém hozhatod. Hat emberemet kapod magad mellé, akiket te választhatsz ki - vállam felett pillantok hátra a szusszanásra, vendégem azonban a papírok fürkészi oly' bőszen ismét. - Ő az enyém lesz - hangom tónusa csap át egyik pillanatról a másikra szinte már vérszomjassá, a kereten pihenő kezem szorul ökölbe. Élve akarom, hogy csak és kizárólag én láthassam a rám szegeződő tekintetben a megbánással keveredett félelmet, csak én hallhassam ki a nyöszörgő hangból a könyörgést, amely az életéért szól ki belőle. Nem lesz elég. Akkor és ott már semmi nem lesz elég ahhoz, hogy az emberi mivoltom állhasson előtte, mert a lehetősége adott volt, amivel buta módon nem élt. Megadtam a lehetőséget. Mindig megadom. Szemöldökömet ráncolva rázom meg a fejemet, ahogy a szavak visszhangzanak a fülemben. Olyan ismerősen cseng, de mégis ki...? - Akkor a felesleges beszéd helyett csinálhatnál valami értelmeset is - éles kardként vágják át szavaim a levegőt, annak ellenére, hogy hangomat nem emeltem meg. Nem kell ahhoz felé fordulnom, hogy egyértelműen ki lehessen hallani belőlük az élt, amely úgy vágja át az irodát, mint nemrég Ruben tenyerét a kétélű penge. Tenyerem kezd zsibbadni, pontosan ott, ahol Weiss tenyere lett elvágva. Ott vagyunk összekötve a vérünk által, ha akarna sem tudna megszabadulni tőlem, de egy belső megérzés súgja azt, hogy nem is áll szándékában. A hit és a remény csalóka képe lenne ez is? - Az én társaságomat nem élvezheted sokáig, azonban az ajtó előtt mindig fog állni valaki, nehogy véletlen rossz gondolatok forduljanak meg a fejedben - fejem mozdul aprót, kékjeim pillanatnak az alakra, amely végre megmozdul, és a könyvespolc elé lép. Aprón ráng meg ajkam szeglete, ahogy a mosolyt fogom vissza. Egy gyermek tekintete fürkészi most a könyveket, keresvén azokat, amelyek segítségére lehetnek, mert kicsit ugyan, de törtek a szarvából, amit a gyermeki büszkeség nem bír el. A világomba szeretett volna belátni egy átlátszó és mégis kedves ötlettel, én pedig tálcán szeretném nyújtani felé. - Ha kellő ízesítés nélkül nem tudod élni az életet, akkor nem is érdemled azt - fordulok vissza az ablak felé, homlokomat döntöm ökölbe szorított kezemnek, miközben orromat tölti meg Ruben cigarettájának szaga. A reménybe, mint utolsó mentsvárba kapaszkodom most, hogy a hitem, amelyet belé fektettem lassan ugyan, de kezd elhagyni. Akkor valóban csak a remény marad majd a végére?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Meg van. Hamarosan nemcsak mindene, de a szíve is a kezemben lesz ennek a féregnek, és ha még ezzel sem elégszem meg, akkor az életével is úgy fogok játszani, ahogy kedvem tartja. Példát akart statuálni, megmutatni, hogy a visszautasítás nála nem opció, nem engedhetem meg magamnak, azonban a válaszra talán nem fog számítani. Lassú víz partot most, és én azt a partot olyan lassan fogom mosni, mint még soha, mert az alkalmat a tövénél ragadtam meg, úgy fogom facsarni, hogy az utolsó lélegzete is az enyém legyen. Mert ha valamit nehézkesen viselek, akkor az a gerinctelen cselekedet, ami ráadásul majdnem egy emberem életébe került. Az utasítások olyan természetesen hagyják el ajkaimat, mintha éppen valóban csak a vacsoránkat rendeltem volna meg. A hibázási rátát itt a nullára kell leredukálnom és ahhoz idő kell. Nem is kevés, így éppen megfelelő időpont ez arra, hogy Rubent is elkezdhessem formálni egy olyan emberré, aki nekem megfelel, ha már engem akart. Én odaadtam önmagamat, de én mit kaptam? Egy elmaszkírozott embert, akit már-már megmerem kockáztatni, hogy ölésre képeztek ki, amit el is hisz magáról. A bútorok kezdenek el mozogni, tekintetembe tér vissza a fény másodpercek alatt, mintha el sem mentem volna valójában egy olyan világba, ami a szobában lévők közül kettőnek az életet jelenti, egynek pedig lehetségesen a biztos halált. Mintha csak aprókat bólintanának az utasításra mosolyodom el ezzel egy időben, amíg a kérdés nem ér el. - Megtaláltuk - az engem fürkésző pillantást kapom el. Kékjeimben csillan feddhetetlenség, amelyet még csak meg sem próbálok palástolni, hiszen alaptalan lenne. Őszinte vagyok, mióta először betette ide a lábát. Mást nem érdemel. - Sébastien, nyugodj meg. Nem szokásom akarni semmit - elnéző mosoly kerül fel ajkaimra, miközben az engem fürkésző kékekben igyekszem megtalálni azt, ami ehhez a hevességhez vezette. - Minden kérdésedre választ kapsz, anélkül, hogy kikelnél önmagadból. Tudom a használó tartózkodási helyét. Ebben a pillanatban derült ki - egy egyszerű mosoly van arcomon. Nincs benne önteltség, nincs benne diadalittasság, egy egyszerű mosoly, amely leginkább a semmit árulja el. Nem kell annál többet tudnia, mint amit szükséges lehet ahhoz, hogy valóban jól és precízen tudja elvégezni a rábízott feladatot, így az őszinte válasz adott. Féloldalas mosoly villan ajkaimon, fejemet kissé előre biccentve sandítok fel az engem fürkészőre, pár tizedmásodpercre kapom el pillantását csupán, amikor elfordul tőlem. Megilletődöttségemet szerencsére már nem láthatja, amely kiül arcomra, mert elfordul, azonban egyértelműen ott ül rajta. Pár gyorsabbat pislogok, végül ugyanolyan mosollyal ajkaimon lököm el magam az utoljára elhangzott mondat után az asztaltól, amely mindig arcomon van, ha csak Sébastien pozitív kisugárzásával találom szemben magam. Mert még egy ilyen helyzetben is az. A kanapé mellé sétálok, a lemezlejátszóba teszem az alatta fellelhető fakkokból az egyik, találomra kiválasztott lemezt, a tűt óvatosan helyezem rá. Szemeimet hunyom le az ismerős dallamra. Carl Orff Carmina Buranajának lágy hangjai töltik meg a helyiséget, miközben lassú léptekkel érkezem vissza az asztalhoz. Kezeimet fonom magam előtt keresztbe, csípőmet vetem ismét az asztallapnak, kékjeimet emelem Sébastienre. Ajkaim nyílnak el egymástól, ahogy kissé oldalra billentett fejjel figyelem az imádkozó férfit az irodám kellős közepén. Megértő mosolyt engedek meg magamnak, türelmesen várom meg, amíg befejezi. - Úgy érzed felsőbbrendű segítségre van szükséged a feladat elvégzéséhez? - a kérdés lágyan hangzik el, miközben hagyom, hogy a dal hangjai simuljanak bele elmémbe. - Nem bízol a saját képességeidben, Sébastien?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Sokan úgy hiszik, hogy a sorsunk előre meg van írva, és a tetteink nem befolyásolják azt, ami velünk fog történni a jövőben. Ki mint vet, úgy arat alapelven mozognak az ilyen emberek, mert elhiszik, hogyha jót cselekednek a világban, akkor jó dolgok fognak velük is történni. A másik csoport az, amely azt hangoztatja napról napra, hogy a tetteinkkel írjuk a sorsunkat, mert mindent befolyásol az, hogy egy kellemetlenebb, avagy kellemesebb szituációban mégis hogy döntünk. Azok a döntések formálják úgy a sorsunkat, hogy a végén vagy megkapjuk a megérdemelt jutalmat, vagy fejünket vesztjük a cél előtt, mert a tetteink súlya olyan méreteket öltött, amit már igenis büntetni kell. És hol máshol, mint az elhitt és elképzelt jutalom előtt? Mindkét csoport tévedhet, egyik sem bizonyított, hiszen hiszel egyikben vagy a másikban, és amibe a hitedet fekteted az a legerősebb dolog lehet a világon. A hit az, amely erőt ad a benned élő reménynek, hogy sikerülni fog megcselekedned a helyeset és jót. A hit az, amely minden nap felébreszt és eléd teszi, hogy igenis lehet ez egy jobb nap, mint amilyen a tegnap volt. Hiszel abban, hogy jobb lehet, attól elvonatkoztatva, hogy követed a neked megírt sorsot, vagy annak a kovácsa vagy a döntéseiddel. A hit az, amely a helytelen döntéseket teszi helyessé a fejedben. Helyes döntés volt elrabolni és felrúnáztatni egy embert? Végül is, igen, hiszen a megfélemlítésnek szánt eszköz, amely maga volt az ember, bejött, és célba ért. Helyes döntés volt akkor és ott, mert hittél benne, tehát megcselekedted, azonban a következményekre nem gondoltál. Lehet az helyes döntés, amelynek a helytelenségét és rosszaságát bujtatjuk mögé, de a felelősség rajtad szárad, amikor a porba tipornak mindeneddel együtt, mert hittél abban, hogy a saját érdekedben a helyesnek meghozott döntéseddel szeded le majd a megérett gyümölcsöket. Csak a következmények. Mert lehet az bármennyire helyes, még akkor is, ha minden hitedet beleölöd, a következmények elől nem futhatsz el. Figyelmen kívül hagytad őket, hogy mások szenvedjék el a te botorságodat, de az ezzel járó büntetés mégis téged fog sújtani. Megérte? Hiszen hittél benne, nemde? Olyan erősen, olyan akarattal és reménnyel, mint még soha senki semmiben, mégis a bukásodhoz fog vezetni, hogy valaki olyat emeljen még feljebb, aki megérdemli, aki nem hisz a helytelen döntéseiben, de megcselekszi azokat, amikor kell. Add neki a lelkeddel együtt a hitedet, higgy benne, és a világ fog a lábad előtt heverni, miközben ő meghozza helyetted a helytelen döntéseket, amelyek nincsenek elrejtve. Egyszerűbb az élet így, nemde? - Nem magadnak szerezted? - a hit. A saját maga által megszerzett tudást köszöni meg másnak, fohászkodik hozzá, hogy segítse meg, miközben mindent magának köszönhet. Az emberi hit egy túlzóan erős dolog. Vajon meddig viszi el az embert? A végtelenségig? Ajkaim nyílnak el egymástól, hogy reflektálhassak, azonban Sébastien pálcája választ sem várva érinti meg a rúnát, majd hangzik el a halk ige. Ajkaim elnyílva maradnak, miközben piszkos kékjeim fürkészik a nekem háttal ülő alakot, akin az emberem élete múlik. Akaratlan lépek el az asztaltól, ámbár ő ezt nem láthatja. Karjaim keresztbe fonva magam előtt pihennek, pillantásom fürkészi Sébastient, ahogy teste rándul meg egy pillanat erejéig. Jobb szemöldököm emelkedik meg, és a kép hamar megformálódik agyamban. Túl sok időt töltöttem rúnák olvasásával, miközben meg kellett fejtenem a jegyzeteit, valamennyi információ pedig igencsak megragadt. - Arról nem esett szó, hogy neked mivel jár a rúna eltávolítása. Feltételezem szándékosan nem beszéltél róla - hangom közelebbről hallatszik már Sébastienhez. A szék mögött állok, a férfi tarkóján zizeg ide és oda tekintetem, míg nem kilépek mögüle, és a szék támlájával egy vonalban állok meg. Kékjeim a fekvőt figyelik. - Elmondanád, kérlek, vagy te sem bírsz róla tudomással? Nem venné ki jól magát, ha esetleg gyógyítót kellene melléd fogadnom - és bennem ez még csak most tudatosult. Szándékosan nem beszélt róla, nekem meg eszembe sem jutott, annyira a saját érdekem lebegett a szemem előtt. Mennyire hiszel a megoldhatóságban, Sébastien?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Mindig elgondolkodtat az, ha egy másik szemszögből láthatom a dolgokat. Hinni egy felettünk álló hatalomban vagy önmagunkban? Ez vajon olyan hit, amellyel a sorsunkat is a kezünkben tarthatjuk, vagy egy másmely, amely csak iránymutató, de a sors maga dönt a fejünk felett? Egy felsőbb hatalomba vetett hitünk lehet olyan erős, mint a saját magunkba vetett? Hiszen, ha mi nem cselekedünk, helyettünk nem fog más, és így a hitünk máris inkább magunkba lett téve, nemde? És így a remény is erősebb lehet? Minél erősebb a hitünk valamiben, annál erősebb lehet a reményünk? Túl sok kérdés keringi ezt körbe, és a válaszok olyan messze vannak, amit ember nem tud meglátni. Ha a felső hatalom valóban a belé vetett hitünkből táplálkozik és él, akkor a kezében van a sorsunk is? Még egy kérdés, amelyre a válasz ismét sokkalta messzebb van, mint azt kergetni tudnám. Kékjeim zizzennek Sébastienre, ahogy megszólal. Megrázom a fejemet, miközben őszinte mosolyom ül arcomon. Szemeim körül is megjelennek a mosoly adta szarkalábak, amelyet rejtegetni sem szoktam. Őszinte, szívből jövő mosoly, amelyet egyetlen egy embernek mutattam még csak meg, azonban a vele kötött kapocs nem a hiten, hanem a bizalmon és a tiszteleten alapul. És a másik ember, aki kiérdemelte, még csak nem is láthatja. – De megszerezted. Kinyúltál érte és magadhoz ragadtad, hogy hasznosítsd, hiába voltak már papírra vetve. Nem te kreáltad, ez valóban így van, mégis a tied – lágy és mély hangom nyugalmat áraszt, ahogy a szavakat formálják meg ajkaim. Nem mindenki él az elé tett lehetőségekkel, de Sébastien megtette, és a plusz lehetősége, hogy ki is emelkedik a többi ezen szakterületen dolgozó közül. A tudást maga szerezte meg, hiába voltak már leírva azok, mert nem volt kötelessége megragadni őket. Megtette, és mindezért cserébe mérhetetlen hálát érzek, mert ez lehet az oka annak, hogy most itt van, és esélyt kapok egy teljesen más szemszögből a dolgok megfigyelésére. Immár mellette állva rebben tekintetem rá, a görcstől megmerevedett testére, majd a kanapén fekvőre, akinek teste izzadságban fürdik ismét. Visszavezetem rá pillantásomat, és ahogy felnéz rám, ahogy rekedtesen, szaggatottan szólal meg, valami kattan a fejemben. A parancs hirtelen hangzik el, szinte hallom a gyorsan trappoló lépteket, amik a gyógyítóért mennek, a legjobbért, akiről csak tudomással bírok. A kékeket kapom el tizedmásodpercekre, de ez nem elég. Jobb kezem mozdul, lassan, megfontoltan, pedig most egyáltalán nem mondanám magam annak. Elnyúlok Sébastien pálcát tartó keze felett, azzal egy vonalban, ám mielőtt a pálcához érhetnék, megállok. Meredten bámulom a fekvőt. A hitem kell most. Miben hiszek? A megrúnázott testben, vagy abban, aki éppen eltávolítja azt? Oldalra sandítva figyelem a görcstől meg-megránduló testet, remegő kezemet húzom vissza mélyet sóhajtva magam mellé. A könyvek, amelyeket kénytelen voltam elolvasni annak érdekében, hogy az elrejtett üzenetet megtaláljam, sok mindent adtak a lapok forgatásáért cserébe. Tudást. Ha megszakítom, bár nem tudom, mi történhet, de abban biztos vagyok, hogy helytelen lenne. Cselekedjem meg a helytelent, még akkor is, ha a vége halállal járna? De hiszen azért ül itt ő, hogy elkerüljük ezt, ezért vállalta el, ezért mondott igent a benne tomboló ellentétes érzelmek ellenére is. Piszkos tekintetem emelem Sébastienre, majd vissza a rúnára. Csodálatos munka, amely mégis ölni képes. Micsoda kettősség. Tudat alatt mozdul a kezem, kékjeim meredten bámulják továbbra is a rúnát, míg kezem óvatosan csúszik a másik karfát szorongató kezére egy pillanat erejéig, majd ismét ernyedten hullik vissza mellém. Észrevétlen, mégis ott volt. - Beszélj a sejtéseidről, kérlek. Mondd el, mit sejtettél, és azt is, miért nem említetted – nem tud csendben dolgozni. Akkor beszélj, Sébastien, mondd el mit sejtettél. Azt, amiben hinni szeretnél, azt, amiben hiszel, vagy azt amit tudsz?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az emberi élet mindennapjainak része a csalódás. Ott lebeg a fejünk felett és csak arra vár, hogy egy helyzetben gondolkodás nélkül vesse magát ránk. Nem preferálom, ha csalódást okoznak, mert annak súlyosabb következményei vannak az én világomban, mint a te szürke hétköznapjaidban. Elgondolkodtatott, hogy esetleg valóban ezzel a módszerrel kell-e elérnem nála azt, ami azóta megfogalmazódott bennem, mióta először bukkant fel a pesti bárban. Mert felfigyeltem rá már akkor, tudtam, hogyha tőlem szeretne valamit, akkor engem szeretne elérni, még akkor is, ha nem volt tudatos. Kitartásának köszönhetően léphette át a küszöböt, és nézhettünk végül farkasszemet egymással, miután lefektettük a szabályokat. Azokat a szabályokat, amiket én írtam, és nem léphet át rajtuk következmények nélkül. Mert a szabályok megszegésével automatikusan jönnek a következmények, amiket maguk után húznak, akár tetszik, akár nem. Én pedig nagyon szeretem a következményeket, mert ahogy a szabályokat, úgy azokat is én szabom meg. Tökéletes összhang van a kettő között. – Hallgatlak – nagyot szusszanok. Ahelyett, hogy félinformációkat közöl, előrébb haladhatnánk, talán még gyorsabb és érdemibb is lenne, ha mondaná azt, amit megtudott, megszerzett vagy az ölébe hullott. Az én türelmem is tud véges lenni, és kezdek amiatt aggódni, hogy a mögöttem ülő hamarost eléri azt, hogy a végére érjek. Micsoda csalódás lenne, ha ez valóban megtörténne. – Mmm – kékjeimet el nem szakítom a hamis ablak adta tökéletes képtől, miközben aprót bólintok. Neki egyáltalán nem releváns információ, hogy mióta én rájöttem a használó kilétére, az embereim jórésze a tartózkodási helyének megkeresésén ügyködik, és napról napra sikeresebben. Nem. Neki nem releváns. Ami fontosabb lehet Rubennek jelenleg az az, hogy az elé tett feladatot sikeresen abszolválja, lényegtelen, mennyi idő kell neki hozzá. Oldja meg, hogy a hitem maradjon meg benne, és abban, hogy valóban érdemes a figyelmemre, nem csak ideig-óráig tudja azt fenntartani. Hogy megéri időt fektetnem abba, hogy nekem, majd mellettem dolgozhat, ha úgy érzem, már felkészült rá. Hogy felkészült arra, hogy mellettem nem minden az erőszak és az ösztönből való cselekvés, mert sokkalta több hibázási lehetőség van bennük, amit én nem engedhetek meg. És ha miatta csúszok el, akkor csúszik velem, csak amíg én felállok, addig ő a padlón kénytelen maradni, amíg fel nem fogja tetteinek súlyát. Ez is csak a nagylelkűségemet szimbolizálhatja, hogy az ő szavaival élhessek, mert bár nem segíthetek neki felállni, de támogathatom benne, amíg megtalálja azt a kapaszkodót, ami biztos pont lehet ahhoz, hogy ismét a szilárd talajt érezze a talpa alatt. Mint ahogy az irodát átvágó hangom, ahogy végre értelmes cselekedetre kérem vendégemet, mert eddig aligha mozdult meg érdemben, ami egyáltalán nem tetszik. Oldalra sandítva figyelem, ahogy a könyvek gyűlnek karján, szavait hagyom egyszerűen figyelmen kívül, mindössze felső ajkamat húzom fel reakció gyanánt, amit azonban ő nem láthat. Mire az asztalhoz lépked ismét, kékjeim már a hamis ablakot fürkészik és a benne elterülő tisztást. A fűszálakat simogatja a lágy szellő, amelyek akaratának eleget téve hajlonganak benne. Vajon ő mikor fog hajlongani úgy, ahogy az nekem felel meg? Nem most. Mert a szavaira kapom fel fejemet és kékjeimben a hidegség pillanatokon belül veszi át az uralmat, ahogy az erősebb, szinte már orkánszerű szél a hamis ablakban. Lassan fordulok Ruben felé, és mire teljesen megfordulok, arcomon semmi nem látszik, mindössze egy kedves mosoly. Óvatosan lépek el a hamisságtól, kerülöm meg az asztalt és lépek Ruben mögé. A szék karfájára csúsztatom ujjaimat, amik elfehérednek annak markolásától, alattuk gyűrődik vendégem zakója, mégsem törődöm vele. – Az én terveim előrelátóak és hosszútávra készülnek, még akkor is, ha a várakozás valóban a kellemetlenségig jut már. Vannak olyan esetek, amikor megéri várni – hallom a motyogást, amely a feladatnak, vagy éppen magának a könyvnek címződik már, mit sem számít. Mosolyom nem lankad, miközben bal kezem mozdul hirtelen és ujjaim immár Ruben nyakára kulcsolódnak kellően határozottan szorítva azt, de éppen annyira, hogy még bőségesen levegőhöz juthasson. Hátra feszítem fejét, hogy kedves mosolyommal, annál fénytelenebb tekintetemmel találkozhasson, amikor felpillant, miközben jobbomban csillan meg a penge, amit már olyan jól ismer. Lassan fordítom függőleges irányba a kést, a pengét csúsztatom végig Ruben arcán, erősen markolva továbbra is nyakát, hogy végül gégéjéről emeljem el mutatóujjamat és a penge hideg érintése váltsa fel meleg ujjamét. – Micsoda nagylelkűség szól belőled, Ruben, hogy megcselekszed nekem azt, amit elvárok tőled. Arra a következtetésre jutottam az elmúlt percekben, hogy nem voltam elég világos az elején – lehunyt szemekkel rázom meg fejemet. – Elnézést kérek érte, azonban akkor engedd meg, hogy megismételjem; nincs döntési jogosultságod. Eléd tettem, megcsinálod. Ha nem jössz rá, akkor ebben az irodában leheled ki a lelked – a mély és nyugodt hang, amely betölti a szobát, nem egyezik a tekintetemben meg-megcsillanó sötétséggel. Nem szomjazhatok most. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Főleg nem vele. Nem szomjazhatok az ő vérére.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at meSzégyellem magam, amiért csak most jutottam el odáig, hogy eljöhessek hozzá. A hála, amit azóta is érzek, nem lankad, néha erősödik fel csupán, hiszen azóta is él és virul az emberem, aki évtizedek óta velem van. Bár az eszköz talán nem volt a legmegfelelőbb arra, hogy Sébastien elvállaljon mindent, amit neki szántam, de ha az odavezető út nem is olyan sima, a cél kárpótolhat ezért. Két aprót koppintok az ajtón, vizes, már összecsukott esernyőmön támaszkodom meg, egy laza mozdulattal tűröm hátra tincseimet. Az időpont talán nem alkalmas, mégis merem hinni, hogy nem kell visszatérnem egy másikban, hanem megoldhatjuk most. - Üdvözletem - villannak kékjeim a kinyílt ajtó felé. - Eszembe ötlött idefele jövet, hogy talán az elején is így kellett volna, hogy felkeresselek. Olyan... - pillanatnyi hatásszünet, amíg ízlelgetem a szót. - Normális.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at meLankadatlan mosollyal fürkészem Sébastien arcát. Ahhoz képest, amit megszoktam, meglepően sápadt, ámbár nem azért jöttem, hogy elemezzem - most kivételesen -, így csupán elkapom pillantását. Halkan nevetek fel. - Nem vártam meleg fogadtatást, ez a kellemetlen hűvösség azért meglep, bár megérdemlem - szemtelenül vigyorodom el, mielőtt folytatnám. - Valahogy elmaradt a fizetségedről a beszélgetés azért, amit az emberemért tettél - a megbűvölt borítékot kutatom ki zakóm belső zsebéből, óvatosan nyújtom Sébastien felé. - Megkérlek, hogy csak akkor nyisd ki, amikor már nem vagyok itt - esernyőmet támasztom magam elé, mindkét kezemmel támaszkodom meg rajta. Érzékelhető a feszültség a levegőben, azonban valamiért, kivételesen, ezt most nem magamnak tudom be. Valami más miatt...
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at me- Nem várom el a bizalmadat - lehunyt szemekkel, aprót vonok vállaimon. Képmutatás lenne elvárnom, hogy mindazok után, amit velem kapcsolatban tapasztalt, feltétlen bizalmát élvezzem. Ennyire még én sem vagyok nagyravágyó. - Köszönöm - csukom be magunk után az ajtót, az esernyőt támasztom a falnak, amikről a vízcseppek lassan párolognak el a felé intézett bűbáj hatására. Mosollyal ajkaimon hallgatom a felém intézett szavakat, azonban kékjeim a cipőmet fürkészik, végül pálcám esik rájuk, hogy azokról is eltűnjön a víz, ámbár nem terveztem beljebb menni. - Igen, maradjunk ennyiben - biccentek egy aprót ugyanazzal a mosollyal ajkaimon. Bár a parancs nemigen úgy szólt, ahogy azt teljesítették, de végül is már megtörtént. Még én sem tudok ezen változtatni. - Sejtettem, hogy ezt mondod, azonban a boríték nem csak a pénzt rejti - vállamat vetem a falnak, Sébastien arcát fürkészem szinte már kedves vonásokkal. - Azért, hogy elhozzam azt, amivel véleményem szerint tartozok, valamint hogy megkérdezzem, esetleg velem tartasz-e egy ebédre.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at meKékjeim keményednek meg, ahogy köhögni kezd. A betegség gyűri le lassan, pontosan azzal párhuzamosan, ahogy a jelenlétem okozta meglepettség kezd elmúlni. Érdekes dolgokat tud az emberi test. Óvatos mosolyra húzom ajkaimat. - Meglepő lehet, de nem is hagynám, hogy részt vegyél bennük - túl tiszta Sébastien összes szándéka, tette és lépése ahhoz, hogy bármilyen hasonló ügyletbe belerángathassam. Ehhez is megtartottam a névtelenségét, senki nem tud arról semmit, hogy ő mégis mit csinált az irodában. És ez így is van jól. - Nos... - halkan nevetek fel, zavartan dörzsölöm meg tarkómat. - A kockázatelemző gondolom itt már kevés - ejtem vissza kékjeimet az előttem állóra, halvány mosoly marad csak a visszafogott nevetés után. - Talán erre a kérdésre is választ adhatok, ha csatlakozol hozzám egy megfelelőbb napon - pillantásunk találkozik és Sébastien ismételten csak az őszinteséget láthatja az enyéimben csillogni. Nem volt, és most sincs okom arra, hogy ködösítsek előtte, ámbár tény, hogy mindent így sem mondhatok el neki.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
N Á D A S S Y N O R I N A I Z A “Every atom of you, Just annoying me” 06.07., Budapest, Saint bár, look at meVannak olyan napok és pillanatok, amikor a hétköznapi életem mosódik egybe az éjszakával. Nincs időm váltásra, nincs meg az a pár óra nyugalom, amíg a lelkem és az agyam is átválthat arra, akire éppen szükségem van. Az óra kínkeserves lassúsággal ütötte el az este 8-at, majd 9-et, és bensőmben valami megrezzent. Elkések. A megbeszélés 5-kor kezdődött, teljesen feleslegesen és indokolatlanul ültem az asztal egyik végében, míg ment a szócséplés. Szemüvegemet igazgattam meg orrnyergemen, amikor mindenki sietősen elhagyta a termet. Komótosan lépkedtem ki az épületből, kabátomat eligazgatva magamon indultam el, hogy felvegyem a mosolyt, amiben mindenki a szívtelenséget látja. A bárban, mint ilyenkor mindig, az ismerős arcok már fellelhetőek, a lányok dolgoznak, a fiúk a pultban teszik a dolgukat, néhány ismeretlen társaságot is észreveszek. Szemöldököm rebben meg, ahogy a lány megáll az egyik színpad előtt és méregetni kezdi az én lányaimat. Egy halvány mosollyal ajkaimon intek az embereknek, hogy maradjanak csak, megoldom, szemüvegemet tolom fel ismét, tincseimet tűröm hátra egy könnyed mozdulattal, miközben a tőlem nem éppen megszokott, esetlen lépésekkel indulok el a lány felé, hogy szándékosan ugyan, de kívülről teljesen véletlennek tűnő mozdulattal botoljak meg és lökjem meg hátulról a vállát. - Bocsánat, ne haragudjon! - nyomom vissza félig lelógó szemüvegemet orromra, megilletődött kékjeimet emelem a lányra. Tekintetem elidőzik arcán, már-már zavarba ejtően sokáig fürkészem a kislányos vonásokat, végül kis pírral arcomon fordulok el tőle. - Ne haragudjon, ügyetlen voltam és figyelmetlen. Az itala kiömlött? Hadd kárpótoljam... Sajnálom - szégyellős mosolyt eresztek meg felé, majd mint aki észbe kap tűröm hátra rakoncátlan tincseimet ismételten. Mint aki most kelt, mégis tökéletesen állnak a fürtök fejemen, a mosolyom sem lankad, ahogy kékjeim esnek vissza a lány arcára.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at mePillanatnyi megilletődöttség játszik arcomon, ahogy a kérdést intézi felém. Azonban a meglepettséget váltja fel hamar egy félszeg mosoly, miközben az előttem álló arcát fürkészem. - Néha előfordul - az, hogy mennyire néha már nem tartozik ide, sőt valószínűleg sehova máshova sem, mert ez olyan információ, amit senki nem érdemelt ki eddig. Az, hogy valakit magam elé helyezzek, valóban ritkán, de előfordulhat, azonban ki kell érdemelni ezt. Keveseknek sikerült eddig. - Erre én nem tudhatom a választ - féloldalas mosolyom játszik ajkaimon továbbra is, miközben elkapom Sébastien kékjeit. - Rajtad áll, hogy elfogadod-e, hátha választ kapsz az eddig fel nem tett kérdéseidre, avagy nem élsz vele, én pedig megköszönve azt, amit tettél az emberemért, elmegyek.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at meSzemöldököm rebben meg az igenleges válaszra. Igyekszem hamar rendezni vonásaimat, azonban ez most mégsem megy olyan könnyen, mint én azt szeretném, vagy elvárnám magamtól egy ilyen helyzetben. Ilyenkor kell rájönnöm arra, hogy én is ember vagyok. Különös ezzel a tudattal élni, de hamar váltja fel el egy megkönnyebbült mosoly a meglepettséget. - Természetesen - bólintok egy aprót. - Máshogy nem lenne értelme sem - apró mosoly játszik ajkaimon, amely nem akar onnan eltűnni. Feltételeket szab. Feltételeket szabnak nekem. Kellemetlen érzés fogan meg bennem, de igyekszem elnyomni. Én tartozok neki, engednem kell a feltételeinek, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam, és bármennyire sokat kockáztatok ezzel.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
N Á D A S S Y N O R I N A I Z A “Every atom of you, Just annoying me” 06.07., Budapest, Saint bár, look at meA nyúlványok lassan, de biztosan érzékelhetők agyamban. A lány gondolatai úgy szállnak át az én fejembe, mintha én olvasnám őket, nem pedig közvetetten hallanám csak. Megilletődött tekintetem és zavarom ugyan nem enyhül, mert fenn kell tartani a látszatot, de fejemben rögtön megfogalmazódik a gondolat, hogy mégis milyen szemtelenséget enged meg magának. Az én lányaimnak és fiaimnak a legjobb dolguk van itt, mert mindent megkapnak, amit csak szemük-szájuk kíván, talán éppen ennek tudható be, hogy amint a lány meglát szemei csillannak fel és újult erővel áll neki táncolni. Somolyogva integetek neki a zavart mosollyal ajkaimon, csak pár tizedmásodpercre pillantok rá, mert a szabadkozás után csak nem kellene egy másik nőre koncentrálnom, amikor a kiszemelt áll előttem, éppen ezért időzik el tekintetem rajta tovább, mint illendő lenne, de hamar el is kapom kékjeimet róla. Legyintésére szegezem a földre tekintetemet, felfelé sandítva figyelem a reakcióját, végül megemberelve magam egyenesedem ki, jobb kezem ujjaival szánkázok végig tincseim között ismét, és mosolygok szélesen rá. - Én... ha nem bánja, én azért szeretném kiengesztelni. Tényleg nagyon sajnálom - a korty valóban meggyőző, hogy van benne még, az üvegpoháron keresztül is látom, hogy tényleg így van, azonban minél messzebb viszem innen, annál jobb. Az emberek legtöbbje nem azért jön ide, hogy a lányok kedélyállapotát vizsgálja, így amikor ez megtörténik, már-már sértésnek élem meg, mint a hely tulajdonosának a jobb keze. A bárpult felé pillantok, ahol kékjeim találkoznak a pultoséval, aki szintén csillogó tekintettel integet felém. Zavartan intek vissza egy őszinte mosoly mellett, kékjeimet a pult környékén pihentetem, mintha nem érezném a lány fürkésző pillantását magamon. Ismételten meglepettségtől csillogó kékjeimet emelem rá, miközben felé fordulok, és hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy végül a zavart mosoly kerüljön fel ismét ajkaimra, a pír jelenlen meg arcomon, ahelyett, hogy torkát ragadnám meg és vinném hátra, amiért van pofája kócerájnak hívni a mindenségemet. Ajkaim formáznak ó betűt, ahogy ismételten elfordulok tőle és a bár egyik messzebbi pontját szuggerálom. Zsigerből jövő tegezés. Harmadik rossz pont. - A tulajdonos jobb keze vagyok - ha lehetséges, akkor a pír arcomon kissé elmélyül, mielőtt folytatnám, és őszinteségtől csillogó tekintetemet emelném a lányra. - Besegítek mindenben, amire neki nincs ideje, mint például a beosztások, a bérek, új lányok vagy fiúk felvétele - elengedem a fülem mellett a szüzességre irányuló részt, főleg az utána jövőt. Ilyen mélyre? Ennél feljebb nincs, és ez is csak azt mutatja, hogy a lány mennyire ostoba és tudatlan. Még hogy ilyen mélyre süllyedni! A feltételezés tőrt szúr a szívembe, és a gondolat, hogy megbüntessem egyre többször és többször bukkan fel elmém legsötétebb részéből, azonban a negyedik rossz pontot nem írom fel. Még bármi történhet, még bármi megeshet, ami arra késztet, hogy meggondoljam magam. A mindenségemet szidni éppen előttem? Megbocsájthatatlan, az meg, hogy nem tudott róla, aligha mentség. Szégyenteljes.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
S É B A S T I E N 06.11., Holdfény utca 8., look at meAutomatikus reakció, ahogy elkezdem magamban latolgatni az esélyeimet. A nyilvános hely nyilvánvalóan még nem is lenne olyan hatalmas probléma, azonban az, hogy csak ő meg én, elég sok kockázatot von maga után. Túl sokat. És nem magam miatt, mert nekem aligha eshet bajom, mégis... ahogy az előttem állót figyelem, miközben köhög, valahogy egyre jobban nem tetszenek a feltételei. - Ez esetben a telihold után felkeresünk - sajnálatos módon nem ígérhetem meg neki, hogy én fogok jönni. Az már valóban a legmesszebb lenne a vállalható kockázatoktól. - Én szerettem volna feltenni ezt a kérdést - ujjaim akaratlan szorítanak rá a borítékra, halvány mosollyal hunyom le szemeimet pár pillanat erejéig, majd ellököm magam a faltól és közvetlenül Sébastien elé lépek. - Engedd meg... - óvatosan nyúlok kezéért, ujjaim kulcsolódnak lágyan csuklójára, és ha hagyja, a felfelé fordított tenyérbe helyezem a borítékot. - Elmondhatatlanul hálásak neked. Főleg a legkisebbik. Köszönöm, hogy fogadtál. Amint lehetőségeim engedik küldök érted valakit, aki elkísér az ebéd helyszínére, majd távozik. Értékelem a megértésed - óvatos mosolyt engedek meg magamnak, miközben felsandítok rá, ám mielőtt elkaphatnám a kékeket fordítok neki hátat, azzal a feltett szándékkal, hogy távozzak.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az asztal egy üresebb részére tolt papírfecnire esnek kékjeim. Bólintok egyet, azonban nem mozdulok, hogy megtudhassam azt, amit magában rejt a papír. Ráérünk erre még, egyelőre azt szeretném látni, ahogy, ha szükséges, vért izzadva köpködi ki nekem a választ, amit a Sébastien által lerótt sorok rejtenek. Egyszerre csak egy rejtéllyel törődjünk, a peremkerület egyébként is csodálatos döntés, szinte már büszkeség csillan piszkos kék tekintetemben, ahogy bólintok is mellé. Végül karjaimat összefonom magam előtt, kissé oldalra fordított fejjel, de a könyveket bújót figyelem. Valahogy nem tudom róla levenni a szemem, és a gondolat mindegyre felüti a fejét; én vágtam nagyobb fába a fejszémet, avagy ő? Mert egyre csak a ráncolt homlokot figyelem és azt, ahogy beleveti magát az elé rakott feladatba, morogva ugyan, de megteszi. Valóban ennyire fontos lenne az, hogy tudjon bizonyítani? Hogy nekem bizonyítsa azt, hogy bármit teszek elé, megoldja? Mert eddig sem győztem neki nyomatékosítani; nekem nem az erejére és az ösztöneire van szükségem, hanem arra, amit a fejében hord. Gondolkodjon, érlelje azt a gondolatot, majd ha úgy dönt, ha úgy érzi, hogy a kockázatok elkerülése lehetséges, akkor cselekedje meg. Sokat várnék el? Az én hibám lenne, igaz? Egy olyan embertől sokat elvárni, aki gondolkodás nélkül ejti ki a szavakat a száján, mielőtt azokat megrágná, ahogy illene, hogy érezzem azt nem csak bizonyítani akar nekem, de még tisztel is mellé. Anélkül nincs keresnivalója mellettem, el sem viselném, látni sem akarom, ha ez az alapvetőség, amely az emberek jórészéből kihalt már, nincs meg benne. Márpedig nincs. Botor módon ejti ki a szavakat a száján, amikor elvárom, hogy gondolkodjon előtte. Valóban nehéz dolgot kérnék? Ilyen teljesíthetetlen lenne? Mégis miért? Miért kell ismét a sötétségnek megcsillannia tekintetemben, ahogy a hamis ablakban is? Miért kell lágy, mégis erőteljes hangomnak betöltenie a szobát? Miért kell előkerülnie a késnek, amely összeköt minket? Amelyen mindkettőnk vére csordogált, hogy egy olyan köteléket köttessen meg kettőnk között, ami elválaszthatatlanná tesz. Miért kell hátrafeszített torkának szegeznem, hogy felfogja szavaim súlyát? Miért kell bántanom ahhoz, hogy megértse, nem dönthet, soha nem dönthetett, és amíg én azt nem mondom, nem is fog? Kérdés követ kérdést, a karomba markoló ujjakra térek vissza gondolataim közül, amelyek csak még inkább elbizonytalanítottak. Nem is probléma, hogy kiszakítottak onnan. Egy kellemes, óvatos, szinte már bátorító mosolyt küldök meg felé, ahogy a zakómat markoló ujjak eresztik el azt, majd állnak meg a levegőben kitárva. Ciccegek egyet, államat teszem Ruben homlokára, miközben a pengét oldalra fordítom, annak lapját fektetem gégéjére. Csak egy apró mozdulat kellene… egy apró, semmis mozdulat, hogy sötétvörös vére borítsa be a szőnyeget, az erőtől duzzadó illat töltse be a szobát, amely a vörös folyadékból árad. Csak egy apró mozdulat, hogy a sötétség elszálljon tekintetemből és visszatérhessek az emberek közé. Apró mozdulat lenne azért, hogy újra visszataláljak és végre megkaphassam azt, amire vágyom, mióta betette a lábát az irodába Pesten. A vérére. Immár fojtott hangja ránt ki a borzalmakból. Homlokáról veszem el államat, az előbbiek hatására csillogó tekintettel pillantok le rá. Szabad tenyeremet csúsztatom arcára, miközben beszélni kezdek. – Én nem úgy vettem észre, azonban, ha valóban így lenne, bocsáss meg nekem – szabad kezemet veszem el arcáról, azonban a penge megremeg torkánál. Nem veszem el onnan, ismét lemosolygok vendégemre, ahogy a gondolat beférkőzik a megannyi borzalmas csoda mellé. A kés feszül vissza torkának, a kellemes mosolyból lesz hideg és könyörtelen vicsorgás, mintha csak kiengedtem volna magamból a vadállatot. A sötétség lobban fel újra, pedig már apadni látszott. Miért szükséges ezt csinálni velem, Ruben? Miért? – Érdekelne mi jár azért, ha nem hajtasz fejet előttem? Szívesen megmutatom. Érthetetlen, hogy nem ezzel kezdted, pedig gondolom benned bujkál a kérdés egy ideje – hangom valóban megbánásról árulkodik, Rubennek nincs oka kételkedni bennem. A penge tűnik el torkáról kezemmel egyetemben, hogy fejének hátsó részére simítsam azt, és kissé segítsek neki előre biccenteni. Nem szeretném, ha lemaradna a műsor egyetlen pillanatáról is. – Őszintén elnézésedet kérem, amiért eddig nem tettem meg. Tarts öt perc szünetet a rúnákkal, amíg végzünk, talán az agyad is hálás lesz ezért – elengedem fejét, a kést csúsztatom lábbelimbe, hogy mellé léphessek és tölthessek neki az aranyló whiskyből, amit felé is tartok, majd, amint elveszi, magamnak is.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Tartok attól, hogy amíg a bennem bujkáló sötétség nem kapja meg azt, amire igazán, a szíve mélyéről vágyik, addig nem menekülhet el előlem. Nincs olyan hely, sarok vagy zug, ahonnan ne tudnám előásni, és félő, hogy ezzel ő nincs tisztában. Készségesen állt rendelkezésemre most is, bármennyire nem fűlik a foga az elvégzendő feladathoz, ül, és csinálja, morog az orra alatt ugyan, de cselekszi. Agyi kapacitásához mérten, amit, ha minden úgy történik, ahogy én azt akarom, akkor kiaknázunk és olyan csodákat enged mutatni neki, amiktől rájön, mégsem olyan rossz az a világ, amit valóságnak hívnak. Mert az illúziók által kreált világban leélni egy életet, amely minden találkozásunkkor egyre jobban és jobban repedezik meg, mint egy ősöreg tükör, aligha lehetséges. Nem kisfiú már, hogy a démonok elől, amik az ágya alatt várnak rá készenlétben, elbújjon, főleg, ha időközben ő is egy lett közölük. És talán ez az oka annak, amiért mérhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy ismét láthassam vérét folyni. Bárhol, csak láthassam. Itt és most is megteszi, miközben mellkasa süllyed le és fel, miközben érzem és hallom szuszogását, amely mindent elárul. Ő nem szeretné nekem adni a vérét, hogy csodálhassam pár pillanat erejéig, ahogy végig folyik a penge élén, nyakának férfias vonalán be az ing alá. Lehunyt szemeim alatt jelennek meg a képek, amelyből a hangja ránt ki, és amelyre őszinte megbánással hangomban reagálok. Mérhetetlen bűntudat mardossa a sötétséget, ami egyre jobban tobzódik bennem, mert kiharcolta, buta módon küzdött azért, hogy megmutassam azt, ami én vagyok. Hogy megmutassam azt az apró pluszt, ami bennem rejtőzik, de csak nagyon ritkán mutatkozik meg, mert nincs rá szükségem, hogy elöl legyen éjt nappallá téve. Felesleges erő- és időpocsékolás lenne, nekem pedig ilyenekre nincs időm. Végül államat veszem el homlokáról, hogy segítsek neki a megfelelő irányba pillantani, ahol szemben találhatja magát a képben megtestesült sötétségemmel, mert a hamis ablak mindössze annyit mutat. Sötétséget. Kérdését egyszerűen hagyom figyelmen kívül, ismét botorság feltenni olyan kérdést, ami egyértelmű. A poharat tartom felé türelmesen, kedves mosollyal ajkaimon, ámbár ugyanazzal a sötétséggel tekintetemben, mint eddig. Micsoda kettősség! Csodálatos és dicséretreméltó, hogy így is kordában tudom tartani azt, ami vagyok. Amint elveszi, a hálára biccentek egy aprót. Könnyedén, jobb kezemben whiskymet tartva lépkedek a hamis ablakhoz, aminek felületére koppintok rá egyet lágyan. Aprót szusszanva, elégedettséggel figyelem pár tizedmásodpercig, amíg az ablakban kezd el hullámzani a sötétség. Visszalépkedek Ruben mögé, a szék háttámlájára könyökölök, kissé lehajolok vendégemhez. – Nem mutathatok meg mindent egyszerre, különben oda a meglepetés ereje, de szeretek eleget tenni vendégeim kíváncsiságának, így… – bal kezem mozdul, hogy Ruben feje mellett nyúlhassak el és bökhessek a hamis ablak felé, ahol a kép lassan ugyan, de kezd kitisztulni. – Légy üdvözölve az én világom egy olyan mélységében, amit reményeim szerint nem harcolsz ki magadnak – búgó hangom tölti meg a szobát, lassan húzom vissza kezemet feje mellett, hogy ismét a támlára könyökölhessek. Végszóra. Mosolyom szélesedik ki, szemeim csillannak fel, ahogy a kép kitisztul, és a meztelen férfit engedi láttatni egyenes háttal ülni a székben. Nincs megkötözve, nincs megátkozva, egyszerűen ott ül, várja a sorsot, amelyet megérdemel, és tud róla. Én voltam a sorsa, csak akkor ezt még nem tudta, de amint tudatosul benne, amint gyöngéden lépkedtem be a helyiségbe, hogy szembe nézhessen velem, a hideg verejtékcseppek egymás után hullottak alá arcáról. – Úgy gondolom kiérdemelted azt, hogy meglásd, mi jár annak, aki elárul, és mi annak, aki tiszteletlen. A butasága vezetett idáig, így nagyon kérlek, hogy jól figyelj – aprót kortyolok az italból, bal lábamra helyezem testsúlyomat, miközben a férfi tekintetében az őszinte félelem csillan meg, de mozdulni nem mer. A félelem bénította meg, mert amikor elkapták, amikor közölték, hogy a végzet hamarosan eljön érte, nem erre számított. Nem ezt ígérték neki. Az ígéret csodálatos volt, amiért megcselekedte az árulásomat. Rengeteg pénz, gondtalan élet, lányok egymás hegyén és hátán. Szerinte megérte, egészen addig a pillanatig, amíg nem léptem be az irodába és léptem elé, hogy a kést játszi könnyedséggel húzzam végig combjain, alkarjain, vállain, nyakszirtjeinél. A látvány gyönyörű volt, megkönnyebbülten mosolyodott el, mert azt hitte ennyi történt. A kép hirtelen vált, a hófehér és elernyedt test ül a székben immár megkötözve, testén ezernyi apró és felületes vágás. Fülemben hallom a hiperventilláció miatti felületes légzést, azonban Ruben ezt nem értheti. A hamis ablak csak képeket mutat neki. Hatalmas hiba. – Én úgy vélem, hogy a hipovolémiás sokk miatt volt még itt életben. Lenyűgöző volt, ahogy végig követhettem a testi és agyi reakciókat – kedves, törődő hangom végül elhal, ahogy a kép ismét hirtelen vált és a fehér, inkább már csontvázra hasonlító, kivéreztetett test, kissé kicsavarodott pózban fekszik a székben. Nem lélegzik, többé a barna tekintetre nem borul a szemhéj, az izmok és inak nem mozdulnak, a csontokra feszülő bőr többé nem lesz napbarnított. A férfi az árulása miatt halt meg.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Volt olyan alkalom, amikor kegyetlenséggel vádoltak meg. Kegyetlen vagyok. Valóban az lennék, amiért az árulásért olyan büntetést szabok ki, melyet megérdemel a másik? Ha nem büntettem volna meg, akkor nem lenne értelme az egymás iránt tanúsított tiszteletnek, mert nem létezne, még csak névlegesen sem. Tudom, hogy tisztelt, különben esélye sem lett volna arra, hogy a közelembe férkőzhessen, azonban ostoba cselekedetre adta a fejét, amelyért a büntetése még kegyesnek mondható. A hamis ablak nem adja vissza azt, amit valóban abban a másfél hétben éltünk át közösen. A szemében bujkáló félelem minden nappal egyre csak erősebb volt, igyekezett küzdeni, amiért a székhez kellett szegeznem, halál tusája végéig rebegte, hogy mennyire sajnálja és bocsássak meg neki. A bocsánatomért esedezett, azonban már késő volt akkorra. Előre lett volna szükséges gondolkodni, hiszen akkor már hova tesszük, amikor a végzetünk áll velünk szemben, csak arra várva, hogy lesújthasson? Gondolkodni kell, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk, hogy a következményeket, amelyek ránk várnak az ostoba döntéseink miatt, elkerülhessük. Hogy ne történjenek meg, mert egy kimondott szó, egy megcselekedett elhatározás már visszafordíthatatlan, éppen ezért igyekszem ezt az előttem ülő gondolataiba is elültetni. Használd az agyad, és elkerülhetők az olyan megmozdulások, amelyeket kikényszerítenek belőlem velük. Hogy egy ember halálát kelljen végig követnem, mert azt hiszik én ebben örömömet lelem, hogy az éhségem elmúlik azzal, ahogy nézhetem, ahogy a részese lehetek, sőt, ahogy az én kezem által kopogtat be a Halál. Nem vagyok kegyetlen, de a kegyelemdöfést megadhatom annak, aki kiérdemelte. És egy árulónál jobban ki érdemelheti ki? Minden egyes nappal közelebb lépkedett hozzá a halál, és minden egyes nappal nőtt benne a megbánás, de mint mondtam, előre kellett volna gondolkozni, hogy elkerülhessük ezt. Hallom szapora légzését, ahogy szavakat sem tud már formálni az oxigénhiány miatt, ahogy igyekszik, mégis hiába. Ahogy a megemberesedett test lassan foszlik semmivé, a csontokra simul rá a bőr. Szomorúsággal vegyes boldogság kerített hatalmába, amikor végre elérkeztünk a beteljesüléshez, mert elnyerte büntetését, mégsem csillapodott az éhségem. Nem hozta el azt a megnyugvást, hogy jót cselekedtem vele, amit vártam. Márpedig rosszabb is lehetett volna. Kékjeim akaratlan villannak vendégem megmozduló kezére, ahogy ujjait szorítja a hegre. Őszintén mosolyodom el. Lassan hajolok le, oldalra sandítok rá, amikor beszélni kezd, végül pillantásom esik vissza a hamis ablakra. – Az első mindig mély nyomot hagy az emberben, főleg, ha olyanért teszi, amiért úgy érzi, megéri. Mindig van hova fejlődnünk, nekünk, embereknek, főleg, ha valaki egy emberi élet kioltása után, csak még jobban vágyik ilyen tettekre – mert én nem vágyom hasonlókra sem. Mindkétszer szükséges volt, mindkétszer olyat védtem meg, ami nekem a legfontosabb. Ha először gyermekként cselekszed meg ezt, talán fel sem fogod a súlyát annak, amit tettél. De kénytelen voltál, hogy megvédhesd azt, ami akkor az életet jelentette neked, mára pedig olyannyira kinőtte magát, hogy egyetlen egy pillanatát sem bánod. Aprót biccentek, majd felegyenesedve lépkedek ismét a hamis ablakhoz és pöccintek rá, hogy végig követhessük azt, amikor valaki mérhetetlen tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot. A kép lassan tisztul ki, mire ismét Ruben háta mögé érek, a képkockák már kitisztulnak, én pedig előző pozíciómat veszem fel; lejjebb hajolok, jobb karom pihen a szék háttámláján, míg balomban whiskymet tartom. Kortyolok egyet, majd kékjeimet vezetem a hamis ablakra. A férfi egyenes háttal, felszegett állal, tekintetében tűzzel pillantgat felém, ahogy előtte guggolok. Meztelen lábából folyik a csodálatos vörösség, orromban érzem rögtön a kellemes illatot. Az ujjpercek levágása soha nem tartozott az emberséges megoldások közé, de nem is ez volt a cél. A tiszteletlenség az én köreimben megengedhetetlen, így szenvedni kell azért, hogy ezt valaki megtanulja, ha a kellemes és sokatmondó szavakból nem ért. A képkockák haladnak tovább, a férfi ismét a székben ül, lábujjain és kezén vannak visszavarrva az ujjpercek, a bőr és a hús éppen elkezdett újra egymásba fonódni, én pedig mindennemű gondolkodás nélkül csippentem le azokat ismét. A test ráng meg, ordítása tölti meg az elszeparált szobát, nyála fröcsög mindenfelé, a fájdalomtól ájul el a delikvens. Halványan mosolyogva hajolok le Ruben arca mellé, hangom lágyan, kellemesen cseng, miközben a kép ismét vált, és kezdődik elölről. Öt héten keresztül. – Az árulás és a tiszteletlenség, amit a legnehezebben tolerálok, mindegy, kiről legyen szó. Nem kell fejet hajtanod előttem egyikhez, vagy a másikhoz, ez talán egyértelmű – sandítok oldalra. – Ha nem teszed meg, elfogadom, hiszen nem kötelességed megtenni, de a tiszteletet elvárom tőled is fejhajtás nélkül, ahogy mindenkitől, így kérlek, válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz. Bár nem egyértelműen azt mutattam meg, amire számítottál, esetleg, amire kértél, mégis reménykedem abban, hogy sikerült megtalálni a párhuzamot – bal kezemmel bökök óvatosan halántékára. Hálás lehet nekem, amiért eddig nem jutott arra a sorsra, amiért mások már az első után abban a székben ülnének. Csak hálával tartozik nekem.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
N Á D A S S Y N O R I N A I Z A “Every atom of you, Just annoying me” 06.07., Budapest, Saint bár, look at meMások nem érthetik meg azt, hogy a lányok és fiúk, mit miért tesznek a bárokban. A legtöbb élete sínylődés volt, mielőtt találkozott volna velem, szüksége volt a pénzre, és a feltételek rögtöni elfogadása, pár táncóra után már mehetett is a rúdhoz, ha alkalmas volt rá. A felvett táncosok nem csupán csak táncolnak, hanem élvezik azt, amit csinálnak, és amikor a közelükben vagyok, ez az élvezet fokozódik, ami számomra is érthetetlen. A biztonságot nyújtom nekik a munkájukért cserébe, amit mások nehezen, vagy éppen egyáltalán nem érthetnek meg, de ezért nem hibáztathatom őket, még akkor sem, ha egy másik nézőpont elfogadása nem egy eget rengető feladat. Mindig eszembe kell jutnia, hogy olykor túl sokat várok az emberektől, pedig nem tudnak többet nyújtani, mint amire teremtették őket. Ítélkezni mások felett, vitákba bocsátkozni, csak azért, hogy neki legyen igaza, egymás eltaposása és megalázása, mintha mi sem lenne természetesebb. Fájdalommentesebb és sokkalta egyszerűbb lenne a létezés maga is, ha az emberi faj eltűnne a Föld színéről, azonban sajnálatos módon, erről nem én döntök. Arról viszont igen, hogy az előttem álló szemtelensége mégis mikor lépi át azt a határt, amit én húzok meg azoknak a lelkeknek, akik belépnek ide. De az álca nem hullik le, a pontok csak agyam egy rejtett zugába kerülnek felvésésre, és a szende arcomon a kellemes mosoly mélyül el, ahogy zavart tekintetemet emelem fel rá, majd szakítom el róla másodpercek alatt, hogy legalább a zavarom ne mélyülhessen el. Szavai késztetnek arra, hogy a mosoly szélesebb legyen, és miközben hallgatom óvatosan lépek mellé, ha már ő is, lassan ugyan, de arra indult, teljesen vörös arccal simítom hátára kezemet, hogy immár ketten elindulhassunk a pult felé. Nagyot nyelek, a zene ellenére is félő, hogy meghallja a mellettem álló, de szükséges. A zavart elnyomni nem lehetséges, ezért nem pillantok a nőre sem, előre szegezett tekintettel válaszolok. – Ha az élet olyan akadályokat gördít eléd, amiket egyedül nem tudsz megugrani, akkor minden munka megfelelő – szégyellős mosollyal veszem el kezemet hátáról, mosolyogva lépek a pulthoz, ahol már kérés nélkül keverik az italokat. – A legtöbb itt dolgozó szorult helyzete miatt jött hozzánk, hogy bárminemű munkát adjunk neki, ha módunkban áll, én pedig álltam rendelkezésükre. Elfogadom, hogy nem mindenkinek megfelelő ez az eljárás mód, de a kétségbeesés nagyúr egy ember életében – a snassz és silány szavak úgy folynak ki ajkaim közül, mintha én tényleg erre lettem volna teremtve. Hogy az élet nagy bölcsességeit szórjam szét a tudatlanok között, nyissam fel a szemüket és okítsam őket arra, hogyha egy ember kétségbeesett, akkor embert ölni sem rest. Elfogadom, sőt, el kell fogadnom, hogy nem egyezhet a véleményünk, mégis, ahogy kékjeimet járatom körbe a bárban, az elégedettség legerősebb érzése járja át minden porcikámat. Büszke vagyok, és ha mások kétségbeesésükben, akkor én a bárokért vagyok képes ölni. – Nagyon kedves, de ezt hagyd rám, kérlek – türelmes tekintetemet emelem a pultosra, aki abban a pillanatban csúsztatja a nő elé az italát, elém pedig a megszokott aranyló whiskyt. Nem kerülte el figyelmemet, hogy a tegeződés úgy veszett oda, mintha soha nem létezett volna, de ha már beleléptünk ebbe a mocsárba, akkor ennyire egyszerűen nem fogunk kijönni onnan. Ha rajtam múlik, akkor biztosan nem. – Egészségedre, és még egyszer ne haragudj, amiért figyelmetlen voltam. Ilyen még nem fordult elő velem… – hangom elcsuklik, szinte hallhatatlan, zavarom palástolása érdekében emelem poharamat ajkaimhoz és kortyolok egy jókorát.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ebben a világban, ahol a mindennapjaimat vagyok kénytelen tölteni, sokan gondolkodnak úgy, hogyha félnek tőlük, akkor övék a hatalom. A félelem becses dolog egy embernél. Lehetőséget ad arra, hogy egy helyzetet máshonnan szemléljünk és éljünk meg, befolyásolja a döntésünket, ami akkor megmentheti az életünket. Azonban, aki félelemből cselekszik, megbízhatatlan. Életet menthet, valóban, ezt képmutatás lenne tagadni, azonban a saját életedet, és nem azét, akiért halnod kellene. Akiért képes lennél meghalni, ha azt követeli tőled, nem félelemből teszed, hanem mert tiszteled, és olyat nyújt neked, amire szükséged van. Félelemből csak magadra gondolhatsz, olyankor a világon minden és mindenki más is megszűnik létezni. Megéri így elhinni, hogy a hatalom a te kezedben van, amikor félelemből cselekszenek érted és neked? Bátor, talán inkább már vakmerő hitnek mondanám. – Elárult – nyugodt és kellemes hangom tölti meg a szobát. Kellemetlen rezgésnek, mintha bűntudat, esetleg megbánás marcangolna, nyoma sincs. Tárgyiasan közlöm a tényt, hogy az árulásáért jutott neki olyan sors, amely nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha nem ostoba módon cselekszik, hanem gondol a tettei következményeire. Ezt szeretném elérni vendégemnél is. Valahogy az állati ösztönöket szükséges háttérbe szorítani ahhoz, hogy valamit tudjak vele kezdeni, mert egyelőre azon kívül, hogy minduntalan arra vágyom, hogy vörös vére fesse be ismét a tömör fa asztallapot, mást nemigen értünk el. Türelmet kell statuálnom, hogy a végén élvezhessem a megért gyümölcsöt, az eredményt, amit elértem. Lehet, hogy sokat kérek tőle, lehet nem ilyen módon kellene, lehet egyszerűen képtelen olyan értelem megmutatására, amit én mindig is elvártam az embereimtől. Ezért kell a türelem. Sokkalta jobban, mint eddig bármikor. A hamis ablaktól pillantok vissza rá vállam felett, de egy apró mosolyon kívül semmit nem teszek egyelőre. Amíg az ablak magához tér, van időm válaszolni, így nem kapkodom el. Komótos léptekkel sétálok vissza hozzá, és amíg a férfi tüzes tekintete látszik csupán a képernyőn, elmosolyodom. – Kellemetlen felfogás. Soha nem kértem az embereimet arra, hogy öljenek értem, mégis megtették, ha az volt szükséges. Nem tudom őket hibáztatni ezért, mégsem lett egyik sem vérszomjas – jelentőségteljes pillantással térek vissza vendégem mögé, majd eredeti pozíciómat felvéve helyezkedem el, mielőtt folytatnám. – Ha pedig azért ölsz, mert arra kérnek, akkor nem vagy más, mint rabszolga – tekintetem szegezem a hamis ablakra, el nem szakítom onnan, amíg a kép kitisztul. Az események gyorsabban folynak most, mint az előzőnél, hiszen a részletesség itt nem számít. A lényeg most az, hogy felfogja és megértse, mi történik akkor, ha az alapvető szabályoknak képtelen megfelelni. A halál gyors és könnyű, szinte megváltásként jön, ha eljön az idő, de ha szenvedned kell azért, hogy élhess, márpedig szenvedned kell, máris nem olyan szórakoztató. Következmények. Tekintetem csillan fel, ahogy észreveszem arckifejezését, végül a borzongást is. Elégedettség csillan kékjeimben, mert tudom, hogy céltértem. Megértette. Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor elfogja és megérti azt, amit kell neki, amikor feldolgozza az információt, és nem azt cselekszi meg, ami először jut eszébe. Mert kivétel nélkül cselekedném meg ezt mindenkivel, aki nem az én szabályaim szerint játszik az én terepemen, ahol csak és kizárólag az én kezem által leírt szabályok lehetnek érvényesek. Mély baritonom tölti meg a szobát, az elégedett mosoly sem lankad arcomról, amikor ismét szóhoz jutok. – Sokszor elnéztem már. Az én türelmem is véges, Ruben – egyenesedem fel mellőle, majd az ablakhoz lépkedvén koppintok rá, hogy a sötétség helyett jelenlen meg a rét, amelyen a kellemes szél lengedezteti a fűszálakat. Drasztikus váltásnak látszik az előbbiek után, azonban az én mindennapjaimba mindkettő tökéletes harmóniában él meg egymással. A nyugalom és az igazságosztó szerepe kéz a kézben jár. – A mai napig él – fordulok vissza vendégem felé, az ajtó ezzel egy időben nyílik ki, és lép be rajta a robosztus férfi, ujjainak végén szinte megcsillannak a hegek. – Ő lesz a társaságod, amíg nem végzel. Légy vele kedves, elég türelmetlen típus, ámbár nem cselekszik meggondolatlanul – ellágyult mosollyal biccentek a férfinek, majd pillantok vissza Ruben felé. – Kinek mi az erős. Nekem a tiszteletlenséged, neked ez. Minden emberfüggő ebben a rosszra összpontosult világban – egy húzásra iszom ki whiskymet, poharam koppan az asztalon, Ruben mellé lépkedek, szinte már együtt érzően lapogatom meg vállát, mielőtt az ajtó felé indulnék. – Mint mondtam, annyi időd van, amennyi csak kell. Sok sikert – ismét aprót biccentek, elmosolyodom, ahogy a férfi foglal helyet a székemben, majd elhagyom az irodát. Amennyi csak kell neki.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
T H E O N D E L A C R O I X “It's okay to be brave. Not okay if you be disrespecful.” 08.09., Saint bár, look at meSzenvtelen meredek a papírhalomra magam előtt. Ajkaim meg-megránganak, ahogy visszajátszom fejemben az előző megbeszélés részleteit. Időpocsékolás volt az egész, ami nagyon nehezen viselek, főleg az elmúlt időszakban. A két életstílusban megfelelni, mindig is nehéz volt, de valahogy könnyedén vettem őket, hiszen mindkettőben tökéletesen állom meg a helyemet, különösebb megerőltetés nélkül tudok jelen lenni mindkét oldalon. Azonban ahelyett, hogy az érdemi dolgokkal tudnék törődni, papírhalmok felett görnyedek, amik csak a jóváhagyásomra várnak az új bárral kapcsolatban. Többször rágtam át magam rajtuk, a tervrajzok tökéletesnek tűnnek, a helyszín is megfelelő lehet, valami mégsem stimmel. A kellemetlen érzés nem szeretne bennem kiapadni, a probléma gyökerét mégsem találom. Ha belevágok, de az egész balul sül el, és az én nevem köthető hozzá, az nekem egyáltalán nem megfelelő. Olykor kockázatokat kell vállalnom, beletenyerelni olyan dolgokba, amikhez nem fűlik a fogam, de ez most másnak érződik. Nagyon másnak. Minden ügylet előtt számításba veszem az esetleges buktatókat, amik felmerülhetnek, és tudjuk, hogy a számok soha nem hazudnak. A számok itt is tökéletesek, de a kellemetlen érzés nem hagyja, hogy azonnal cselekedjek. Pedig a számok nem hazudnak. Kelletlen dörzsölöm meg szemeimet, ujjaim folytatják a dobolást a kristálypoháron, ahogy a hamis ablak felé fordulok, ami ismét csak sötétséget mutat felém. Egyáltalán nem segít, vagy könnyíti meg a mindennapokat, ha nem partner benne. Hangosat szusszanok, amikor kopogás üti meg fülemet a tömör fa ajtó felől. Visszafordulok asztalom felé, nagyot sóhajtok, fejemet döntöm hátra pár másodperc erejéig. Elfelejtettem volna egy időpontot? Lehetetlennel egyenlő. Intek egyet, Lóránt invitálja be őket emeltebb hangon, miközben én a hamis ablak elé lépkedek és koppintok rá kettőt. A fejemben két hang szólal meg egyszerre, automatikusan emelem fel kezemet, hogy mindkettő elhallgasson. Fáradtan fordulok feléjük, majd pillantom meg a szőke kisfiút karjaik között. Hidegség tükröződik tekintetemben, ahogy végig pillantok a fiún, felső ajkam akaratlan húzódik fel kissé. Szóval ő volt a mai kitartónk... - Elmehettek - lágy, mégis erőteljes hangom tölti meg a szobát, piszkos kékjeim járnak fel s alá az érkezőn. Felfoghatatlan számomra, hogy mégis mit tudnék adni egy ilyen kis semmirekellőnek, amiért hónapok óta a nyakamra jár, mint egy jól beidomított kiskutya. Szó nélkül, elégedetten ülök vissza székemre, miközben a hamis ablakban szeli át a kellemes szellő a mezőt. Sokkal jobb látványt nyújt, mint lelkem sötétsége, nemde? Ujjaim közé fogom újra poharamat, aprót kortyolok az aranyló italból, mielőtt kékjeimet emelném a fiúra. - Alfred Nathan Declaire, személyesen - dőlök hátra kényelmesen. Bal térdemen vetem át jobb lábamat, amin a whiskys poharat pihentetem. - Miben állhatok rendelkezésére? - ha az első teszten nem mész át - pedig nagyon kérlek, hogy abszolváld, mert nemrég tisztíttattam ki a kárpitot, nem szeretném még egy hétig nélkülözni, miután összevérezted, te szőke cukiság -, akkor mérges leszek. Minden rajta múlik, a lehetőséget ismét tálcán kínálom vendégemnek, az már rajta múlik, hogy mennyire kíván vele élni.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
T H E O N D E L A C R O I X “It's okay to be brave. Not okay if you be disrespecful.” 08.09., Saint bár, look at meParancsol? Rögtön ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a srác ajkai elnyílnak egymástól, és még hang is kijön köztük. De még milyen hangok. Ahelyett, hogy a szobát valami kellemesen lágy szivarfüst töltené meg, ami szinte elmozdul a háttérben szóló halk jazz hangjától, hogy az iroda minden négyzetcentiméterét megtöltse. De nem. Egy egér abszurd cincogását kell meghallanom, ahogy az ajtó kinyílik, és ha a hang nem lenne elég, mellé társul az időpocsékolás élő példája. Fáradtan veszem el róla kékjeimet, miközben az embereim kimennek, és én helyet foglalok. A bőr kellemes nyikorgása tölti meg körülöttem a levegőt pár pillanatig, de ezt sem élvezhetem ki sokáig, mert vendégem a második hibát is elvéti, nekem pedig akaratlan vándorol feljebb a szemöldököm. Előre dőlök, könyökeimet támasztom asztalomra, összekulcsolt ujjaimat támasztom számnak, miközben hallgatom a sok sületlenséget, ami elhagyja a száját. Felvehetem dolgozni. Amíg neki van kedve. Ezek mind olyan dolgok, te drága, amit nem dönthetsz el. Még akkor sem, ha nagyon elhiszi, hogyha kifelé magabiztosságot mutat, akkor az úgy is van, és szinte már agya is elhiszi. De ha a magabiztosság hamis, akkor nagyon csúnyán megütheti az ember a bokáját, és sajnos, amit eddig letett elém a szőkeség, nem sok jót sejtet. Mármint neki. Mintha kétségbeesetten könyörögne térden állva, hogy csináljunk úgy, mintha ő tenne nekem szívességet, de egy ember tekintete túl sok mindent elárul. Ellágyult mosollyal szusszanok egyet és dőlök hátra a széken, miközben jobb kezem ujjai kopognak az asztalon. Óvatosan rázom meg a fejem lehunyt szemekkel, poharamért nyúlok. Kékjeimet le nem veszem az újratöltött aranysárga italról. - Nagyon vigyázz a szádra, amikor velem beszélsz, Theon Delacroix - egyszerű mosolyomba kerül elnézés, ahogy rávillan tekintetem. - Eddig kétszer metszettem volna ki a nyelved, de mint látod és hallod, még beszélsz, és nem tetszik, amit mondasz - aprót kortyolok a pohárból, ami az asztalon koppan. Könnyedén kelek fel, majd ugyanolyan könnyedséggel szelem át a kettőnk közti távolságot és állok meg előtte. - Megkérdezem még egyszer, rendben? Miben állhatok a rendelkezésedre? - itt az utolsó lehetőség, és nagyon remélem, hogy élni fog vele. Egyelőre az összes teszten, amit elé gördítettem volna, megbukott, pedig még szinte az ajtón sem lépett be, de ahogy mindig is mondtam, és igyekszem tartani magam ehhez; megadom a lehetőséget. Lehet korlátozottan, lehet nem olyan színesben, mint ami a másiknak megfelelne, lehet nem olyat, amit tetszetős, de megadom. És ha elfogadja, akkor talán mindennemű sérülés nélkül távozhat, hiszen a kor mindegy, ha tiszteletlen vagy az előtted állóval. Az mindenkit ugyanúgy érint, így elkerülhető az is, hogy igazságtalannak legyek titulálva. Borzalmas lenne.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
N Á D A S S Y N O R I N A I Z A “Every atom of you, Just annoying me” 06.07., Budapest, Saint bár, look at meHa két világ között mozogsz úgy, mint gyors folyású folyó a medrében, akkor a sziklákat és a vízbe dobott egyéb objektumokat olyan játszi könnyedséggel kerülöd ki, ahogy én leszek kockázatelemzőből bártulajdonos. A sötétség és a fényesség párhuzama, amikor egyik nem létezhet a másik nélkül, mikor az egyik kiegészíti a másikat. Tökéletes párhuzam a két világ között, a két énem között, akik úgy élnek egymás mellett, mióta az eszemet tudom, hogy már elképzelhetetlenek egymás nélkül. Az éles ellentét az, amely csodálatossá varázsolja a bennem tomboló tűzzel vegyített nyugalmat. Különös kapcsolat ez kettejük között, amit senki más nem érthet, de olykor-olykor előfordulhat, hogy az egyik visszahúzódik, míg a másik átlép a határvonalat, előretör és nem ad más lehetőséget. Mi szokott előrelépni? A tűz. Ahogy most is csak tolja kijjebb és kijjebb a határvonat, amit meghúztam neki, azzal, ahogy a nő reagál. Vállát vonogatja nekem, legszívesebben tarkójánál fogva kényszeríteném térde magam előtt, hogy tudja; a szavakkal és a testbeszéddel is okosan kell bánni, különben minden elveszhet. - Természetesen nem várom el, hogy bárki is ugyanazon nézeteket vallja, mint én. Álszent lenne ráerőltetni valakire azt, amivel nem ért egyet - mosolyodom el óvatosan, féloldalasan, de kékjeimet le nem veszem a pultosról, aki aprót biccentve felém teszi elénk a poharakat. Szégyellősen pillantok oldalra, amikor érzékelem, hogy elveszi a nő a poharát a pultról, majd pillantásomat a pultra vezetvén mosolyodom el és bólintok egyet. Kissé remegő ujjakkal nyúlok a pohárért, aminek hidegsége azonnal kitisztítja elmémet. Aprót kortyolok én is, a pulton halkan koppan a kristálypohár, miközben oldalvást fordulva emelem tekintetem a nőre, akinek szavai szúrják bele a tőrt újra és újra a szívembe. Szemüvegem mögött kerekednek ki szemeim, ajkaim elnyílnak egymástól. - Hogy... én... micsoda? - sütöm le tekintetemet azonnal a földre, miközben a tűz lépegeti át a határt folyamatosan. Kitartóan. - Nem én vagyok a tulaj, én csak dolgozom neki... kockázatelemző vagyok eredetileg - hangom remeg meg, miközben a szavak elhagyják számat, és mint szégyellős tini nem merek felpillantani a nőre, aki a vesztem lehet. Legalábbis ő ezt hiszi magáról, de egyelőre nem törjük le a szarvát, éppen játékos kedvemben vagyok, mert; mindkettő én vagyok, kedvesem. Húzz párhuzamot, vonatkoztass el, és láss bele többet, mint amit engedni láttat, hogy mégse láss semmit végül.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
T H E O N D E L A C R O I X “It's okay to be brave. Not okay if you be disrespecful.” 08.09., Saint bár, look at meMinden gondolatára akaratlan mosoly kerül fel ajkaimra, amint érzékelem őket a agyamban. Mintha én járkálnék vendégünk fejében látok és hallok mindent, félő, ebből a helyzetből nem én fogok kijönni vesztesként, de hiszen tudta, nem? Tudhatta, hogy aki elém kerül, annak valamit az asztalra kell tennie ahhoz, hogy ne érezzem; az időmet vesztegetik. Egyelőre ezt érzem, nehezményezem, és mindennek tetejében üt meg olyan hangot az előttem álló, amitől csak a kényszer jön rám, hogy vérző testrészekkel térdeljen előttem, miközben felrepedt ajkai közül esik ki a szó, hogy sajnálom, tekintetében látnám meg a könyörgés csodálatos csillogását. A kérdés csupán annyi, hogy ez elég lenne-e, mindezek után? Elég lenne a bocsánatkérése és a megbánása azért, amit mondott és ahogy azt tette, miközben valaki ezért már réges-régen lógna a mellettünk lévő szobában. Azzal egy időben mozdul, ahogy én felkelek asztalom mögül. Könnyedén döntöm csípőmet az asztalnak, karjaimat fonom keresztbe magam előtt, miközben nézem a komótos mozdulatokat, ahogy az igencsak lenge felső kerül le róla. Majd az érintés. Felső ajkamat húzom fel, vicsorgás szerű hang hagyja el ajkaimat, az undor ül ki arcomra, ahogy ujjai szánkáznak lejjebb és lejjebb testemen. Nem engedem el hamis magabiztosságtól tükröződő tekintetét, megerőltetve magamat kerítek egy óvatos mosolyt ajkaimra, ahogy közelebb hajol és minden egyes szavát olyannyira hallgatok, félek, beszakad a dobhártyám. Halkan nevetek fel, mielőtt én mozdulnék, hogy kissé közelebb hajolva vendégemhez, ő értse tökéletesen szavaimat. - Ezzel... - hangom mély baritonja tölti be a szobát, simogatja Delacroix dobhártyáját és kelt félelmet az ajtó előtt álló újoncban egyszerre. Összhang. - Annyit vagy képes elérni nálam, hogy elveszítsem a türelmemet - kezem hirtelen mozdulattal csúszik tarkójára, hogy egy erőteljes és határozott mozdulattal húzzam magamhoz közelebb. - Mondd ki mit szeretnél Delacroix, mert az lehet az utolsó esélyed arra, hogy ne lógassalak fel. Még megmentheted önmagadat - forró leheletem engedi el végül, ahogy kezem is visszacsúszik a másikba, így ismét keresztbe font karokkal állok előtte. - Ne húzzuk egymás idejét - fél karral nyúlok hátra magam mögé, hogy poharamat tarthassam ujjaim között, amiből aprót kortyolok is. Időpocsékolás.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Vajon... Egész életünk találgatásokból és tippelgetésekből áll. Találgatunk, hogy mi lesz holnap, sikerülni fog-e a projekt, amibe belevágtunk, a párunkkal való kapcsolatunk rendbe jön-e, és reménykedünk abban, hogy pozitív választ kapunk a feltett kérdésekre. A hit is ilyen. Automatikusan hiszünk a jóban, szeretnénk, ha a jó dolgok történnének meg velünk, mert elhisszük, hogy érdemeljük azokat, egészen addig, amíg a felsőbb hatalom, amibe a hitünket fektettük egész életünkön át, karba tett kézzel nézi végig, ahogy életek mennek tönkre, miközben hozzá fohászkodnak, hogy segítsen rajtuk. Most mégis a hitemre kell támaszkodnom. Arra kell támaszkodnom, amiben soha nem akartam, ami kézzel foghatatlansága okán nem lehet valós, mégis rákényszeredek, mert aki segítséget nyújt, egy felsőbb hatalomtól várja a támogatást és a megváltást. Talán éppen a belé fektetett hitem az, ami megadja a választ. Hitnek lehet ezt mondani, esetleg elkönyvelhető bizalomnak? Alapvető bizalom, amit Sébastienbe vetettem, hogy megmentse az embert, aki meghalna értem bármelyik pillanatban. Hiszen a hit nem működhet így, ám közvetetten, még ha a tudattól is leszek rosszul, azzal, hogy Sébastiennek adtam a bizalmam, hitemet fektettem a felsőbb hatalomba, amelyhez ő fohászkodott. És a válasz született meg azzal, hogy ezen okok miatt húztam vissza kezemet, miközben az az egyetlen egy szó töltötte be a szobát, amit rekedtesen ejtett ki ajkai közül, hogy teste ismét a görcsöktől ránduljon össze, ujjai fehéredjenek el a pálcáján, amit oly nagy elánnal szorongat. Mert ő hisz, én pedig a belé vetett bizalmamban hiszek, hogy a kör véletlenül se záródhasson be. Sébastiennek köszönhetem majd meg, hogy az emberem túlélte, és nem másnak. Csak neki, saját magam ámítása lenne azt gondolni, hogy nem így van, csupán azért, mert ő ebbe szeretne kapaszkodni. Kapaszkodjon belé, engedem neki, ahogy támogatásomat is rövid ideig ugyan, akaratlan és tudat alatt, de kinyilvánítom. Utolsó rezdülés mindkét oldalról, majd csend. Túl nagy csend és nyugalom, ami körbevesz mindent. Reszketegen engedek ki egy sóhajt, ahogy piszkos kék tekintetem fürkészi az immár egyszerű bőrfelületet. - Azért mert nem mondtad ki őket, még benned voltak, Sébastien. Így nem gyengíthették el a hitedet és a munkába fektetett bizalmadat? - hangom halksága csupán a helyzetnek köszönhető, mert ahogy a rúna helyéről siklik tekintetem a fekvő arcára, amelyen a legmélyebb nyugalom és béke tükröződik, mint amit valaha láttam - nemhogy átéljem -, mintha megkövetelné tőlem. Óvatosan mosolyodom el, szinte már megadóan hátrálok a tömör fa íróasztalomig, hogy annak dönthessem derekamat. Magam előtt kulcsolom össze kezeimet, fejemet előre biccentve tartom, miközben mosolyom csak szélesedik. - Mégis megkockáztattad a sejtéseiddel, hogy esetleg a te életed hunyjon ki a saját kezed által. Kissé képmutató hozzáállás, nem gondolod? - rebben meg szemöldököm. Fejemet emelem fel lassan, Sébastien tarkójára szegezem tekintetemet. - Ha őt meg is mented, de te közben elvesztesz mindent, akkor mi értelme volt? Életért életet? - nyugodtság hallatszik hangomból, ami valójában van bennem, valami különleges él, valami furcsa érzés mégis különleges egyveleget alkot vele. A hitem?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
T H E O N D E L A C R O I X “It's okay to be brave. Not okay if you be disrespectful.” 08.09., Saint bár, look at me Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Minden egyes másodperccel biztosabb lehetek abban, hogy meg fogom ezt bánni. Fogy a türelmem, hogy percek óta, mióta csak betette ide a lábát és kinyitotta a száját, az időmet pazarolja, amelyet sokkalta fontosabb dolgokra is fordíthatnék, mint egy tizenéves fiú felesleges hisztijére és drámai viselkedésére. Nem fűlik ehhez a fogam, félek, hogy olyanra kényszerít, amit nem szeretnék megtenni. A lehetőség adott volt, még mindig tálcán kínálom neki, mindössze annyit kértem tőle, hogy átgondoltan döntse el melyikkel kíván élni. Hamar eldöntetett. Gondolatban adom ki a parancsot, hogy álljanak meg. Theon minden gondolata előttem van, olvasok benne, még ha csak közvetetten is, mégis hagyom, hogy mellkasomnak csapódjon ökle. Levegőm reked bent egy pillanatra, ahogy csattan keze a felületnek, arcomon azonban semmilyen fájdalom jele nem látható. Sokkal többet éltem már át és meg ahhoz, hogy egy ilyen elvétett próbálkozás bármilyen fájdalmat kiválthasson belőlem, így ehhez tartva magam mosolygok le rá, immár türelmesebben várom a folytatást, mert a döntés lehetőségét megadtam. Az, hogy nem kíván vele élni, inkább a bizonytalant, és a bukás lehetőségét választja, nem rajtam múlott. Tekintetében csillan valami olyasmi, ami olyat vált ki belőlem, amit régen tapasztaltam; kíváncsiságot, mely ugyan nem látszik rajtam, mégis elemi erővel lobban fel bennem. Több is van a tarsolyában, amit most szeretne hasznosítani, töretlen hagyom, hogy elmélyedjen piszkos kék tekintetemben, ahogy én teszem ugyanezt az ő tiszta kékjeivel. Macska-egér játék, ahol bizonyosan tudjuk, melyik fél fog nyerni. Szórakoztass, Theon, kérlek! Folytasd! Érintésére dörren fejemben a parancs ismételten, meg ne próbálják megzavarni szórakozásomat, mikor a kíváncsiság nőttön nő bennem, ahogy az események haladnak előre. Meleg nyelvének érintésére mosolyodom el szélesen, pedig az undor hatalmas elánnal kerít hatalmába, a kíváncsiságot rögvest elnyomva, végül az undort váltja fel a meglepettség, ami mindössze pár másodperc erejéig ül ki rám. Arcomon folynak le aranyló italom cseppjei, arcélemről cseppennek le ingemre. Lassú, szinte már lusta mozdulattal pillantok le a mellkasomnál fellelhető foltokra, onnan rebben tovább tekintetem a pohárra, amely darabokban terül el a kárpiton. - Nos... - lököm el magam az asztaltól, hogy másik oldalára kerülvén húzzam ki a felső fiókot és rongy zsebkendőmet kihalászva belőle álljak neki letörölni arcomat. - Ez azt jelenti, hogy nem élsz a felajánlott második eséllyel - halotti nyugalommal törölgetem magamról italomat, miközben kivágódik az ajtó, és borzasztóan sajnálom, őszintén, de mire vendégem felfoghatná mi történik, elméje bénul meg egyik legilimentorom hatására, míg a másik játszi könnyedséggel teszi le lába mellé a vödör vizet. - Ebben az esetben nincs több lehetőséged, Delacroix, bármilyen célból is szándékoztál bejutni hozzám - srégen állok meg mellette, válla mögött még, jobb kezem markol rá tarkójára, nemes egyszerűséggel taposok bele térdhajlatába, szorosan tartva, hogy a földre kényszerítsem pontosan a vödör víz fölé. - Van elképzelésed arról, hogy mi jön most? - felelete nélkül szakad ki a legilimentor a fejéből, hogy azzal egy időben nyomhassam fejét a vízbe, melynek sima felületén láthatta az utolsó pillanatban féloldalas mosollyal ékesített arcomat. Erősen tartom nyakánál fogva, ujjaim mélyednek a húsba elfehérítve az amúgy is már-már albínó bőrt, miközben segítőkezet nyújtok ahhoz, hogy mélyebbre juthasson. Elúszott a lehetőséged. Elnézést kérek érte.
|
|
|
|