Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ez most jobban meglepi, mint valami öblös, a hajszínétől a kislábujja állásáig kitérő öblös válasz, amelybe aztán talán még a hatszáz éves rokonai viszonylatát is beleszövi, de nem. Nos. Csak ennyi és látványos értetlenség. Valljuk be, lehet, hogy most jön rá, hogy nem az egyszerű eset és személy felé próbált nyitni, amúgy aranyosan, csak épp ő olyan, aki mellett elrobog a poén, mint valami gyorsvonat, de ha egyszer koppan... Vagy sosem. Pedig amúgy vicces gyerek ő, próbálkozik és állítólag megy is neki és tessék, most aztán végképp elvágta magát meg az esélyét arra, hogy együtt nevessenek meg minden. Meg kéne oldani valahogy, csak fogalma sincs. Néma, „tessék?” kérdéssel nézi tovább a nőt és vár, mert olyan kis türelmes, csak adja most a szájába a megfejtést kicsit, hogy aztán valahogy, valami hasonlóan kiengesztelje? Erre gondol első körben, aztán mégis, a másik feje koppan az asztalon. Megilletődve néz körbe, mintha már menteni akarná magát, hogy nem, nem ő volt, de mégis, csak nem úgy, ahogy hiszik és fogalma sincs. Figyeli, kicsit közelebb hajol, késztetést érez, hogy finoman megbökje, de nem, csak türelemmel vár.
- Öhm, minden oké? - nem, hogy lehetne, viszont ki kell mondania, ha tovább ül kukán, akkor jöhet az, hogy süket, agyalágyult és a többi. Kicsit az, de nem lényeg. Kínos ez, nézik is őket elegen, ő pedig belebámul a tányérba, lehet követnie kellene, arccal a maradékba és mormogni, mint valami bolhás, akkor lehet olyan szépen összecsengenének, mint a villák csörgése a tányérokon,  de nem, ülve marad, lába kicsit idegesen jár az asztal alatt, a nyelvét rágcsálja. Na ezt hogyan oldja meg? Mondjon viccet? Bármit? Helyette megint a nő mond valamit, ami rosszabb, mint egy igazi, olcsó és fájdalmas szóvicc. Nagyot sóhajt.
- Én neki... vagyis, na. Ne haragudj, korán van még, hogy működjön az agyam – fogjuk erre, mintha másnapos lenne, rosszul aludt, kelt, nem lenne benne a kávé és ilyenek. Amúgy is, tényleg és mégsem, mert mégis ébren van mindene, agya is, csak ugye, tipikus, ott van előtte a megoldás és nem látja, mert a fától az erdőt sosem. Arca pillanat alatt világosul meg, hogy elmondja, hol láthatta. Néha hagynak szanaszét ilyeneket, címlap, vagy épp kinyitva, elég belenézni, meg amúgy is lapozni, mert sose látott előtte ilyet és akkor biztosan ott ragadt meg. Így már kerek. Ez a része.
- Áháháháháá hogy Igéző és te! - vág közbe, kezd büszke lenni mindjárt, de a vigyorkezdemény az arcára fagy. Ha most ivott volna, márpedig kezében ott van, hogy erre készült, sugárban köpné kifelé és milyen jó, hogy várt, azzal olyan mélyre ásná magát, hogy nemhogy nem látszana ki, soha nem kerülne elő többé. Magában ismétli meg a szót, mintha csak káromkodás lenne. Az is.
- Hogy te... hogy az... - lassan fordulnak a kerekek, csikorognak. Mint valami film, úgy pereg vissza az előző két poénra, amit nem értett. Most ő koppan, de csak fejben.
- Ó, bazdmeg... - és ezzel jelzi, hogy leesett neki a poén, fejét fogja, egyszerre rémület, hogy hogy mi is a másik, aztán mégis, válla rázkódni kezd. Először úgy tűnik, mintha sírna némán, aztán jön hozzá a hang. Oké. A kisebbikkel rémületes, hogy találkozott és fájó most is. Vele? Most kezd röhögni. Már-már kínjában, igen. Lehet megőrült az információtól?
- Nem hiszem el, baszki! - dől hátra, nem bírja, igen. Fel kell dolgoznia. Egyre többen vannak körülötte és ez.. egyszerre ijesztő és érdekes. De arra még ráér.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

- Az a jobbik eset, de sose tudni, a másik mennyire ment volna el. Mindegy, felesleges. Nem hiszem, hogy lesz ilyen – vagyis reméli csak, mert tényleg nem akar minden program után ülni és figyelni a lecseszendő feleket vele szemben. Az igen rossz fényt vetne a dolgokra, nemde? A csikk útját követve bámul ki és le, ahogy az apró fehér folt még utoljára feltűnik a bentről kiszűrődő fényben, majd örökre eltűnik, hogy elmossa majd egy eső, eltapossa a diáksereg, akármi. Visszafordul hát, amikor vall. Arca meglepett, nem sokkos, agya forogni kezd, keresi a definíciót magában, de erről nem hallott. Olvasta a dementorokat, akiktől a hideg rázza most is, olvasott sellőkről és még pár egyéb dologról, de ez sose került elé. A kiegészítésre még kicsit ráncolódik is a homloka. Neki a vértisztítás inkább orvosi fogalom, mintsem... faj?
- Csak vérmérgezés utáni cuccról hallottam, szóval... Nem, nem tudom, mi az a béla, izé véla. Nemhogy a tisztított – rázza meg a fejét, a hideg rázza, de most nem a széltől. Milyen ironikus nem? Ő is V, vér is, és egy elharapott, eltitkolt szócska szerinti valami. Kicsit talán nagyobb levegőt vesz és sűrűbbet, mert nos, igen, van az a pillanat, amikor talál valami olyat, ami egy apró kapocs, de ő nem tudja így kimondani. Inkább hagyja beszélni, ilyenkor az kell. Ő meg nem olyan, hogy adja a drótot, de lehet sokan meg tudják mi ő, mit tud. Mintha leleplezné magát, vagy nem is érti, hogy jött elő.
- Azért jobb, hogy nem, mert az a valami vagy? Nem értem, azt sem, hogy elmondtad. Úgy hangzik, mint valami titkos dolog, vagy épp nem az, csak én vagyok vak rá – tehát elzárja magát ő is dolgoktól. Lehunyja pár pillanatig a szemeit, mert ez már több, mint egyező. Apró mosoly van ajkain, de nem a gúnyos. Megint azt érzi, hogy abban már jó, hogy megérti. Ő erre a mintapéldány, elzárva mindentől és most itt van, tudatlanul, ismeretlenül, majdnem újként, ingerek közé zárva. Felnyitja szemeit, arcát fürkészi, miközben folytatja. Kérdésekre válasz. Mert apró kis megvilágosodás olyan dolgokra, amiket nem értett. Hogy miért történik, miért érzi és miért más ha nincs ott. Talán a múltkori villámlátogatást is kezdi érteni, mindent, mert nem hülye, csak a kirakós darabjai kellenek. Fejét enyhén billenti oldalra és amúgy sem kezdene el dühöngeni, most ugye képtelen is rá. De már, legalább vannak válaszai.
- Ó... hogy szimpatikus – kicsit elharapja a mondatot, saját nyelvét is, szinte már elszégyelli magát, ahogy tekintetét a padlóra vezeti. - Akkor abba... beleestem, amikor jelentkeztem. Nem értettem eddig, mit keresek itt, a DÖK- ben, mi a dolgokra a válasz és miért, de... azt hiszem értem. Van egy ilyen.... kisugárzásod, ami megfogja az embert. Értem – bólogat, miközben visszaemeli rá íriszeit. Igen, benne van ő is, de alapvetően olyan alkat, aki másokra figyel. Nem azért teszi, többnyire. - Ne haragudj rám, ha úgy tűnik, hogy én is ezért vagyok itt. Mert nem. Voltak pillanatok amik furák, de alapvetően... nem – mert valamiért meg akarja magyarázni, hogy ne érezze rossznak, annak, hogy na, ez a hülye is csak azért van itt, mert bevonzotta. Jó, a magyarázkodás is talán segítve van ezzel, de igazi. Mert könnyű összerakni a dolgot. Mint a népszerű embereknél, akik mellett csak a név és pénz miatt vannak, de ha az nincs, eltűnik mindenki. Kimondana valamit, de lenyeli, nem akar sértő lenni. Inkább örül a más témának, rá is kap.
- Jaj hagyd el, nem emiatt nem fogok aludni, vagy mert valaki a hátam mögött köpköd. Had tegye – legyint egy nagyot. - Védte a lányt, meg ja. Valami van abban, amit nekik mondtál, de nem rágódom ezen, meg fogják tudni oldani – nem is érdekli a szerelem témája arról a részről, nem rá tartozik. Csak felbukkant, mert látható volt és érezhető, persze, hogy idegességében kapott arra is. Ahogy ő most a humorra. Az mindig megy, általában, mostanság. Hazudna, ha kiismerné magát, mert ez is új dolog önmagának, mik a határok, mik a gátak. Mert abból több van, és bár elmagyarázta, mi miért van, miért érzi felszabadultabbnak és könnyebbnek a dolgokat most, mégis, a végletekig nem menne el. Csak lazább, elégedett vigyor arra, hogy tetszik neki és csűri-csavarja tovább. Nem akar most kényszeresen megfelelni, vagy hasonló, adja magát, a lazát, ami meg mégsem igaz. Nem egészen.
- Megegyeztünk. Akkor semmiről semmit, és én vak voltam. Nem baj, hogy ugyanúgy mint én dobtad  ki – nevet fel, mintha tényleg ez lenne a legnagyobb bűn, amit valaha, valaki elkövetett az iskola falai között. Talált már a mosdókban elég csikket maga is, nem kell álszentnek lenni. A komoly arc lenne az, nem is sikerül, de bár inkább sikerült volna. Az könnyebb, mint kimondani valamit, ferdítve. Annyira idióta, hogy nem tud egyenletesen, mindenkinek egyfélét mondani, mert már maga se tudja, kinek mit mondott. Ez jár a hazugoknak, ugye? Megérdemli, hogy belekeveredjen egyszer, tanulhatna belőle, hogy csakis az igazat. Erre nem. Sosem. Csendben figyeli, ahogy közeledik felé, egyre közelebb. Most bukott le? Nem akart. Eddig is közel volt, most aztán végképp, ujjakat érez meg az arcán, vigyora eltűnik, ajkai nyíltak el egymástól, tekintete már-már riadt és zavart. Hátrálnia kellene, de nem tud, most már nem és hirtelen nem is akar. Szégyelli magát, hadakozik odabent a nemrég megismert indokkal és magával is. Mert a torkán van. Ne hazudjon, semennyire sem. Hatalmas szusszanás törik ki belőle, eddig feszült tartása kicsit elernyed. Szinte mintha belesimítaná arcát a tenyerébe, a cirógatásba, amelytől úgy bizsereg a bőre, mint soha. Mint amit szeretne érezni, amikor nincs jól. Egy ideig néma, túl hosszú ideig, mire képes látni is őt, nem csak nézni. Arca most nem vidám, pedig az akarna lenni. Valami történik, és bár inkább egy kínos jelenet lenne, megmagyarázhatatlan vágy, tilos dolog. De ami lesz, az lesz. Nem hazudhat, nem engedi.
- Nem mehetek máshova – hangja halk. Mehetne, de nem akar, és ez őszinte. Ha magának tiltja, az is tiltás. - Nem akarok hazamenni, vagy máshova, ide sem akartam jönni. Nem az vagyok, nem csak az, akinek hiszel. Nekem is van keresztem. A bőrömbe van sütve. Örökké - fog rá saját pólójának nyakára, a késztetés erős. Ne hazudjon, nem hazudhat. A nyakkörre szorít, lefele húzza azt, az anyag enged, engedi láttatni azt, amit takar. Nem egy tetoválást, nem egy anyajegyet, hanem annak a nyomát, ami ő. Nem a teljeset, de ami látszik, azon észlelni, hogy mély és folytatódik. Elengedi az anyagot, ujjai elernyednek, keze maga mellé hull. Reszket és hevesen ver a szíve. Ő ismeri a varázsvilágot, talán ennyi elég is. Elég, hogy az ujja majd eltűnjön bőréről, hogy a jóleső érzés eltűnjön. Lehunyja a szemeit. Elég volt a hazugságból, mégis, most szeretne ismét eltűnni. Vagy fogalma sincs. Mit kéne tegyen. Rápillant, kérdőn. Látni akarja mozdulata hatását, nem akar többé... és zavarja. Nem mondja ki, hogy fejezze be, mert nincs rá ereje. Hat rá, ez már biztos. A többi, már nagyon nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

- Olyan vagyok, mint az újszülöttek, minden új – nem nagy dolog nem tudni, csak általában meglepődnek. Itt van, nem gyerek, alapvetőnek hiszik, hogy tud mindent, vagy legalábbis majdnem mindent és úgy magyaráznak, mintha az már adott lenne és neki csak bólogatni kell. Bár tekintetében ott van a finom várakozás, hogy akkor na, rágja a szájába az értetlennek, miről is van szó, de nem teszi. Egymást figyelik, ki és miért, kicsit kérdőbbre sikerül a pillantás, mikor úgy harap a saját ajkába, mintha zavarban lenne, hogy ki kell mondania ilyesmit és mégsem folytatja. Oké, ő nem erőlteti, felesleges követelőzni, mert akkor csak a baj van és bár mindig imád kérdezni, most azonban mégis a nyugalom a fontos, hogy az őrizze, ne zavarja meg és ilyenek, ugye a láthatatlan és ismeretlen mágia is kicsit erre tereli, de egyelőre csak finoman. Nem akar tolakodó lenni, inkább ez, ez pedig nagyon is ő, mert másokkal sem az, ha ki kell várni, akkor kell. Meg hát, maximum egyel több dolog, amiért kinyit egy könyvet, a kíváncsiság nem bűn, az meg, hogy mit olvas, az ő dolga, szóval, megoldja, csak utólag, nem kell annyira félteni. Csak ugye általában az a legjobb, ha maguktól és az mondja, aki miatt kell ezt tenni, de nem akarja, így marad a B-terv. Nincs azokkal gond, szinte már majdnem kimondja, hogy nem kell semmit se mondania róla, hagyják is, de inkább csendben marad.
- Ajj de cseles – enged meg magának egy apró nevetést és valahol mégis megérti. Amikor nincs jó napja és valaki udvariasságból kérdi, mi a gond, ő csak legyint, tudja, hogy látják rajta, van, aki aztán el is engedi, de ha nincs kérdés, ő sem mond semmit. Amúgy sem őszinte, nem mondja ki, hogy épp mi a gond, pedig csak egy van és az elég nagy, egyetlen és ha még ezen kívül van valami, akkor jobb is, ha senki nem kérdez semmit. Most nem fenyegeti, elmúlt épp és kisimultak az idegei, bár könnyebben fárad, most azt sem érzékeli, jól van, meg van, ez a lényeg. És ma is tanult valamit szinten van. Nemde? Még ha nem is magyarázták el neki, az alap a lényeg.
- De értelek, értem. Minek ha nem is teszik fel a kérdést, mert hát, gondolom jól érzik magukat és tök felesleges. Vagy hogy mondjam – hümmög párat, mert ez így kicsit most tényleg eléggé furán hangzik, bevallja. – Mindegy, nem tudom értelmesen kifejezni magam ma már, ellőttem a szócsata alatt. Én se tudtam megmagyarázni és nem is kérdeztem, ez a lényeg. Hogyhogy most mégis? – azért sikerül mégiscsak egy kérdés, egy fontos, mert ha alapvetően senkinek sem kérdés nélkül, most akkor miért jött fel? Nem bántja, nem haragos, pedig lehet kellene, mert ne vannak csapva az érzékei, de ez tipikus, amíg kicsit is benne van, fel sem merül és utána sem volt az, csupán tényleg értetlen és kicsit összezavart. Pedig alapvetően semmi se történt ezidáig, egy fura és gyors késztetése volt amely el is illant, leginkább az van, ami. Hogy bírja, elvan vele és milyen jókat beszélnek, ő meg alig gondolkodik, csak löki. Ez pedig még nem is annyira vészes. Ja, hát lehet könnyebb belecsapni ebbe a csapdába.
- Ohh. De gondolom ezt nem lehet csak úgy kiszúrni. Szép. Na nem mintha terveznék én végignézni mindenkit – mert fogalma sincs, hogy a külső, amely a szemet ott tartja, ahol kell és amely még az ő szemeivel is különleges, az is egy olyan jel, amelyre ügyelhetne. Ő azt hiszi, emellé csak úgy társul a dolog, lehetne akár sötét hajú vagy vörös, mivel még tudatlan, nincs számba véve az egész. – Jól áll? Okoskodok folyamat, hagyd el. Most már mindegy, miért vagyok ott igazából, annyira nem rossz, mint elsőre hittem. Jobban szeretek programot szervezni, mint elmenni bármire – ez mondjuk kicsúszik, de ha eddig figyelt rá a másik, rájöhetett, hogy nem olyan egyszerű lélek ő, mint aminek kinéz. Mert beszélget, teszi a dolgát, mégis, be van zárva, hátrébb áll és csendesebb. Agya pörög, ha kell ő is, de félreáll, háttérben marad, nem követeli ki a figyelmet. Ha nem figyelt erre, akkor meg így járt, nem kötelező. Most viszont saját maga teszi meg, ahogy a kissé elnyílt ajkak és meglepett arc kerül vonásaiba, mintha csak valami hatalmas dolgot mondott volna. Agya jár, mert tud, és szinte kikívánkozik belőle valami.
- Sose… gondolom mindig a véla dolog miatt vannak veled? Sose azért mert csak? – talán kicsit túl indiszkrét a kérdés, érzi is és le is süti tekintetét. Mégsem szólal meg, mert komoly ez. Komolyan gondolja. Mennyire határozza meg az akár ezt is. Mert akkor, lényegében, átlát bizonyos részeket. Mert még mindig tökéletesen olvas másokban, míg magával szemben vakfolt.
Ahogy az is, ezt most hogy oldja meg. Sosem tette és sosem volt rá alkalom, de most felfestődik. És bár csalás, Mihail részéről nagyon is, nem érzékeli, pontosan eléri a mágia azt, amit akar és amit követel szépen, komótosan. Ő beleballag, belegabalyodik, mint a pókhálóba, melynek édeskés az illata és kell, de közben talán gyilkos és nagy a veszély. Mert nem gondolkodik ebben, pedig fejében pörögnek a szavak, újra és újra, mert nem az ő döntése, mert mindenkire hat. De kit érdekel? Csak az forog benne, hogy ne hazudjon és kiskaput talál. Nem kell akkor beszélni, nemde? Mégis fáj. Ez erős dolog, mint legyűrt minden jót és minden mást is, mintha kicsit a mágiát is elnyomná, de csak addig, hogy megcsípje, hogy a jelenben él, még mindig. És cselekszik. Lassan, fájdalmasan, de átlép valamit, valamit, amiből ha kivesszük mi és hogyan történik, mégiscsak nagy dolog. Mert ha kérték, ha nem, sosem hozta fel és sosem volt őszinte. Mindig eltakarta, elrejtette és most sem vetkőzik, csak egy kis szelet. Ez ő, ez a valódi ő, nem a tudatlan, vigyori srác, aki a mágia miatt kicsit kába. Nem. A tekintetében ülő melankólia, mert bár sokan vannak a világon, sokan élik jól az életüket, ő más utat kapott. És megtörténik. Nincs visszaút. Már nincs.
Szinte összerezzen, amikor eltűnik a mosoly. Akaratlan arra emlékezteti, amikor felkelt, először kelt fel így és rápillantottak. Amikor először mondták ki és ő nevetett, hogy ne vicceljenek vele. Egy akcentussal beszélő javasasszony volt, akik a muglik között tevékenykedett a kórházban. Az ő arcáról is eltűnt minden. Már-már lépne hátra, ki ebből az egészből, amikor ujja is megáll, a bizsergető érzés szűnni kezd. Ki innen, az lenne a legjobb, mint mindig. Aztán… álla emelkedik, tekintete megtalálja a másikét, soha olyan közelről nem, mint ahogy most. Szinte már neki is simul, ahogy tarkójánál fogva irányítja azt és nemigen tud megjegyzést tenni arra, azokra, amit mond. Felesleges. Arcát lehelete cirógatja végig, minden tagja libabőrös. Fogalma sincs, mit csináljon, akaratlanul és esetlenül emeli a kezét, de csak a levegőben tartja, fogalma sincs, mibe és hogy akar kapaszkodni. Egyelőre, egyikkel az ablakpárkányig jut, arra esik rá. A másik úgy marad.
- E… el. Igen – bár fogalma sincs, hogy a válasz automatikus. Nem tudja elvenni, nem lehet, ezt akarta mondani és hátrálni. De nem tud. Most tényleg csak őt látja, őt akarja látni. Mocsok mágia ez, csak most… nem figyel a józan eszére. Bár tudna. – Kérlek… - de ha valóban képes rá, ha csak egy kicsit is, tudni akarja, milyen. Mindig vágyott rá, mindig ez volt a cél. Csak egy kicsit olyannak lenni, mint régen. A bajok nélkül. Lehetséges lenne?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő