.munkanap, kettétört cigiszünet.
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤Legalább nevet, ez már egy jó jel? Beszélni tud, ennyi. Az, hogy mi tódul kifele, már más dolog. Ezek szerint vicces, ez megmaradt. Valami olyasmi volt annak idején, a vicces figura. Laza.
- Ja. Teszek hát, meg mert belém beszélték, hogy ezt akkor is innom kell, ha a világnak épp vége. Lehetne tenni, de olyan mélyre sosem mentem. Ha megveszek, majd kilőnek – von vállat, nem tudja befolyásolni, hogy ha a szar el akarja tényleg érni, ő biztos kiússzon. Nem tud többet, ebben igaza van, talán kicsit egyet is ért és lehet ez volt a mai nap célja, semmi több. Aztán talán több is, de még szűken lát és közelre, egyszer talán, amikor a hűs hajnalon a fűben ücsörög, lehet akkor jön majd meg az esze és rágja át idegenek szavait, ha elméjéről lemászik a köd. Mókás lesz. Ahogy az is, ahogy tekintetével követi ő is a füstöt és most már ketten bámulják azt a gömböt odafent. Ez még mókásabb, csak hangot nem ad neki. Egy pillanatra érez kényszert, hogy belenyomja az ujját, de aztán elveti. Ki tudja, mennyire árasztaná el a helyet a füsttel meg na, már nincs abban a korban.
- Beszéljen belőled a próféta – szakad el a látványosságtól kicsit késve, így csak állát nézheti egy ideig, majd végül arcát is, amelyen nem ütközik ki semmi harag, annyira nem szállt el. Jó, aztán nem is a legjobb, kicsit élces és recsegős a hangulat csak, emberi. Aztán szemeit forgatja, persze, hogy nem kér belőle, miért is kérne, senki csak csupán, egy vonás az életben, amelyből vagy kikopik vagy nem, senkinek nem kötelezi, hogy egy hét múlva akár felismerje és ez mindig is így volt. Aki menni akar, annak ott a kabát, mégis, csak vállát vonja meg apró mozdulattal, nem ezen fog most aztán vitatkozni.
- Azt csinálom, tanulom – bár kissé szárazabban sikerült közölnie, mint akarta. Tanulja már egy ideje és mégis újra és újra keserű, nem lesz attól jobb, hogy már olyan, mint a levegővétel. Aztán ő is elmosolyodik végül
– Az már szar ezzel együtt egy ideje, oda se neki – már nem akarja megfojtani, ez határozott fejlődés is lehet akár, még ha nehezebben is megy, mint illene. Igazából talán az az egészben a fura, hogy valaki végre kimond egy véleményt, amely nem a lelke megnyugtatására való, hanem inkább egy olyan hideg zuhany, amely felrázza a rémálomvilágból. Ezért nem tudja hova tenni és kezelni, vagy épp köszönömöt rebegni és felnyílt szemmel távozni, leülni meditálni és minden egyéb. Nincs vattacukor lelke, hogy ne történhessen meg ilyen, nem fog sírni vagy épp őrjöngeni, de hazudna, ha valaha nem volt így. A kellemetlen időszak emléke rázza ki, hideglelés, majd el is röppen, mint a csikk maradéka. Koncentrál inkább arra, amit mond, szemöldöke lágyan emelkedik meg.
- Elaltatják? - érdekesen hangzik, meg persze az is, hogy küzdött érte. - De miért? Veszélyes vagy vagy mi a fenét látnak? - nem érti, vagyis csak sejtése halovány erről, bár aztán nem is köteles belemennie. Nem lesz ő lelki tanácsadó, de tény, ha dolgozott érte, rossz lenne elengedni.
- Az én kínom gondolom nem lehet altatni – mormog inkább magának, ismeri a tényállást, amelyet az ital mellett a fejébe vertek. Ehh. Talán majd egyszer.
- Na erre már rájöttem – ezt már könnyebben mondja persze, nem lecseszés, a mese már rég nem itt kezdődik és tart. Mégis olyan. Neki mindig is az lesz.
- Nem tudok? Ha mondjuk otthon a kis kotyogósban is le tudom már főzni a bájitalt se engednek el? - ez mondjuk most jobban zavarja, mint bármi, mert hát ő ezért gürizik, munkálkodik. És akkor most ez is az igazság pofonja lesz? Ó komolyan... ma vett volna ki inkább szabadságot.
- Nem maradok ebben a gedvás faluban életem végéig – tiltakozik is, nem neki való ez, túl nyugodt, rosszabb, mint a kis világvége helyei. Nem, onnan el kellett jönni, szép volt, de ha már mennie kellett... Aztán rájön, hogy fogalma sincs igazából, mit akart. De ezt már nem mondja ki hangosan, örül is annak, hogy másra terelődik a szó.
- Lehet tudom, olvastam elég vacakot, de egy nagy massza az egész, hadd ne kelljen itt órákig agyalnom a válaszon – amúgy is, a varázslás részével még annyira sem, úgyse érinti. Így mint a kisdiák, úgy figyel a jelekre, a dolgokra és világosodik meg.
- Áhh! Vágom, mint az az Avataros mese – bólogat. Kulturált ő, csak másképp.
- Van, amire nem akarok emlékezni. A többi lényegtelen, szóval marad ez... - a jelen. Kelletlen nyúl a pizzaszelet után és harap bele, mint a durcás gyerek, aki nem ezt akarta enni, de amúgy éhes, tehát, eszik. Egy intéssel köszöni meg a pincérnek, mivel tele szájjal nem illik és a fele hamar el is tűnik a szeletnek.
- Egyél te is – nem utasítás, inkább gesztus.
gondoltam 
