Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Egyik pillanatról a másikra ömlik be hirtelen a világ. És mégis olyan, mintha minden csak tompán jutna el hozzám. Mert ez nem igazi világ, ez valami más, ez csak egy steril burok, ahova benyomtak, mert... tulajdonképpen nem tudom, hogy miért is. Csak felvillanó halvány emlékeim vannak egy mindent beterítő feketés-kékes masszáról.
Lassú mozdulataimat gyakori szisszenések és nyögések kísérik és minden kis apró súródás olyan, mintha sajtreszelővel simogatnák a bőrömet ott, ahol bármi hozzáér. De végül csak eljutok odáig, hogy pár pislogás után rá, arra a másikra fókuszáljak. És nem, nem képzelődtem, tényleg itt van. Valamit morgok, ami esetleg egy ‘köszönöm, neked is!’-ként is értelmezhető, vagy akár egy ‘nahúzzafrancba’ is lehet. Ki tudja.
- Aha.. kösz. Remélem még mérgező is - megforgatom a szemeimet, ahogy egy fintorral a növényre pillantok, aztán vissza a srácra. (Merlinre, csak eszembe jutna a neve, de tutira nem fog.) Szögezzük le, hogy ebben a helyzetben részemről ez a gesztus a hála hatalmas megnyilvánulásának is tekinthető. Minden flegma és undorítóan közömbös hangnem ellenére is. Viszont ezúttal már veszem arra is a fáradtságot, hogy kicsit körbenézzek, így az a roppant elmés megállapítás is elhagyja ajkaimat, hogy nem a gyengélkedőn vagyunk.
- Akurvaéletbe - csúszik ki a számon első reakcióként az (egyébként meglehetősen tapintatosan és finoman közölt) állításra. - Azt hiszem sosem volt még ilyen durva másnapom - a szám akaratlanul is vigyorra húzódik és még egy kicsit fel is nevetnék, ha nem fulladna grimaszba a próbálkozás, mert fogalmazzunk úgy, hogy a hasizmaim még annyira nem díjazzák ezeket a próbálkozásokat. Megpróbálom magam feltornászni, hogy ne kelljen fekvő helyzetből felbámulnom, és ahogy magam elé emelem a kezeimet, azok megdermednek a mozdulat közben. Éreztem eddig is, hogy fáj, hogy olyan, mintha a bőrt hirtelen lerántották volna rólam, de azt nem gondoltam, hogy ennyire láthatóan fekete sebeket találok.
- Nem segítenél egy kicsit? - pillantok rá, remélve, hogy legalább ha már hozott egy teljesen haszontalan növényt, akkor most segítsen felülnöm, mert cseszettül idegesít, hogy így kell beszélgetnem. (Már amennyiben ezt hívhatjuk annak.) Szóval segítséggel vagy anélkül, de előbb-utóbb csak elérem, hogy egy kicsit feljebb támasszam a hátam, és azt leszámítva, hogy megszédülök a büdös kenőcsöktől, egészen tűrhető így a világ.
- Szóval miért kell neked megnézni, hogy hogy vagyok? Annyira részeg voltam, hogy azt állítottam, hogy járunk? - kerekednek el a szemeim először, hogy aztán felhorkanjak és gyorsan folytassam is. - Vagy... csak nem te is ott voltál? - hát gratulálok Mikecz Emese, ideje kinyitni a szemed, és észrevenni, hogy nem minden büdös kenőcsöt rád kentek!
- Nem tudom, hogy egyelőre engednek-e bármit is inni, pedig ölni tudnék egy kávéért, azt hiszem - nyögök fel lebiggyesztve ajkaimat. Mivel sikeresen a hasamat is telibe találta ez a cucc, fogalmam sincs, hogy most így ihatok-e bármit is. Mert úgy tűnik ezzel nem nagyon törődtek eddig. Itt akár éhen is halhatok kéremszépen! Micsoda egy hely...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Bárki, de tényleg bárki besétálhatott volna ide, mégis pont Lili lett a szerencsés, akinek cigiért kellett könyörögnöm. Jó, az talán túlzás, hogy bárki bejöhetett volna, mert... nem, de akkor is, pont egy olyat fogok ki, akinél száz százalék, hogy nincs dohány, mert nemes egyszerűséggel ránéz az ember lánya és megmondja, hogy na ő nem cigizik.
- Na igen... - morgom megerősítésképpen mintegy ösztönösen semmint tényleg egyetértve, mert kicsit elvesztettem a fonalat, és elég furának hangzik ez az ujjrágcsálós dolog. Szerintem nem komplett a nagynénje, bár elnézve Lilit, nem is annyira meglepő. Mégis valahogy a kis szőkeség derűje észrevétlenül kúszott be a tudatomba. Megcsóváltam a fejemet, ahogy azt figyeltem, mekkora lelkesedéssel ropogtatja a csipszet. Az biztos, hogy a levitást határozottan könnyű boldoggá tenni. És valahol azt hiszem még csodáltam is az optimizmusát. De komolyan, ki az aki örül annak, hogy közel vannak a gyógyítók?!
Persze mutathatom magam akármennyire keménynek, azért a lány története a nagybátyjáról igenis elgondolkodtatott. Hiába tudtam, hogy neeeem, én nem leszek ágyhoz kötve nekem nem lesz ilyen, a gondolat ilyesztően makacs gyomként fészkelte be magát a fejembe. Mert abban biztos voltam, hogy valami megváltozott és talán már sosem jön vissza az, ami volt. Csak még nem tudtam ezt a valamit konkrét formába önteni.
Összerezzenek kicsit Lili felcsattanására, mert váratlanul ér, aztán el is fintorodok, hogy a nyugtatgató (?) magyarázata közben nagyokat pislogva figyeljek. Nyilván a végére nem bírtam megállni és felnevettem.
- Hívd őket ocsmánynak, mert azok... - forgatom meg a szemeimet, egy újabb csipsz után nyúlva. - Ühüm.. remélem elmúlnak - teszem még hozzá nyelve egyet és nem akarok ránézni a szőkére, nem akarom látni azt a kicseszettül bizakodó arcát. És valami különös oknál fogva nem akarom lerombolni azt a csupa csillogás világképét, hogy minden rendben lesz. Mert nem lesz rendben és tudom, pontosan tudom, hogy vannak részek, ahol sosem fog elmúlni.. vannak olyan pontjai a bőrömnek, amik örökké őrzik majd a nyomát.
- Hozz, egy próbát megér, hátha a nagynénéd megszán - sóhajtok fel végül, és nem fűzök nagy reményeket a levitás családjához, azért hátha ez a nagy segítőkészség öröklődik valahonnan, így esetleg elcsaklizhatok egy szálat. Persze az felmerül bennem, hogy Lili esetleg emiatt bajba keveredhet a nagynénjénél, de hát mit tegyek?! önző vagyok és függő. Kell az a cigi.
- De ha nagyon nem akar adni, akkor hagyd, lehet, hogy felbukkan a nővérem és nála mindig van - teszem még hozzá, már persze csak akkor, ha Lili nem pattant fel rögtön, amint megkapta az „engedélyt“, hogy kisegíthet engem. Nem is tudom miért mondom neki ezt hiszen pontosan jól tudom... az idősebb Mikecz legalább annyira figyelmes másokkal, mint én, ha nem kevésbé, így elég kevés az esély, hogy egy bagolynál több időt szánjon rám...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Kezdjük ott, hogy igazság szerint akkor sem vagyok kifejezetten emberszerető lény, ha minden rendben van. De nyilván morcos hangulatomra rátesz egy lapáttal, hogy izé... majdnem megöltem magam? Gondolom. Vagy legalábbis ha nem talál rám, akkor biztosan komolyabb következményei lettek volna a kis főzőcskézésnek. Például, egy óriási luk tátongana a gyomrom helyén. Na ja, az azt hiszem határozottan kellemetlen élmény volna.
- Még szerencse, hogy nincs macskám - forgatom meg a szemeimet, majd újabb pillantást vetek a cserépre, amit hozott. Oké, valahol lehet, hogy tényleg kedves gesztus, de mégis ki vagyok én neki, hogy kötelességének érzi növényekkel érkezni?
Fel is sóhajtok a helyeslésre, és barna tekintetem még mindig igyekszik befogni azt a rengeteg fehérséget, amit itt látok.
- Ehh... nem mondom, hogy nem volt, de ez... valami sokkal rosszabb, mintha a gyomromat is kitépték volna, hogy aztán kifordítva varrják vissza - hm, ez lehet, hogy enyhe túlzásnak tűnik, igazság szerint egyelőre nem láttam kötés nélkül a bőröm (és talán nem is akarom még egy ideig), elvégre még csak most keltem fel vagy mi, de azt érzem, hogy a testem egyik legérzékenyebb pontja most a hasam és az oldalam. Mindezt bizonyítja az a nem kis grimaszba torzuló arcom is, ami a mocorgás hatására keletkezik. Nem a legkellemesebb élmény, de a segítő kéz jól jön és nemsokára már kényelmesen dőlhetek a párnáknak.
- Ühüm. Kösz - biccentek hálásan, mert azt hiszem ezzel jól megszenvedtem volna egyedül. Igyekszem immár ülő helyzetből alaposabban szemügyre venni a növényes srácot, de a francnak sem akar beugrani a neve, ami persze egyelőre nem nevezhető kifejezetten kínosnak, de azt hiszem mivel ő az első arc, akit most megláttam, elképzelhető, hogy megjegyzem.
- Oh, értem. Csúnya látvány lehetett - húzom el a számat némiképp megkönnyebbülten. - Veled minden rendben? - gondolkodom el ajkamat harapdálva.  Szóval izé, most még hálásabbnak kéne lennem, de valahogy sosem voltam az, aki ezt az érzelmet könnyen kifejezi. Sokkal jobban szeretem azt hinni, hogy nincs szükségem másokra.
Homlokom ráncokba szalad, ahogy próbálok visszaemlékezni, de minden túl homályos jelenleg és tompa. Egy kicsit bele is sajdul a fejem, így csak óvatosan megrázom azt.
- Nem sok mindenre. A faluban voltam, aztán jött valami ötletem... már azt sem tudom melyik főzet volt - sóhajtok fel keserűen. Az egész olyan álomszerűnek tűnik és nem tudom megmondani, hogy mi igaz belőle és mi az, ami nem. Nem bírom megállni, halványan elmosolyodok a lelkesedésére. Igen, a kávé az kell!
- Rövid kávé, egy cukor, kicsi tej - sorolom el, mert ha tényleg van olyan rendes és hoz egyet, akkor meg vagyok mentve. Már másodszorra.