Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Balatonfüred, augusztus 19 |éjszaka a szobánkban |o


 pj

Nem zavar egyáltalán, hogy igazából semmi újat nem mond. Egyszerűen csak örülök annak, hogy elmondja a véleményét. Jól hangzik, szerinte jól hangzik. Persze ha nem nyerte volna el a tetszését a dolog sem lenne semmi gond, csupán akkor valószínűleg nekiállnánk töprengeni, hogy akkor mégis hogy kéne, hogy lehetne. Ha ő neki nincs ötlete, akkor lehet, hogy a felnőttekhez fordultunk volna. Rendben hogy naivak vagyunk mindketten, de nem ostobák. Ha szerinte valami nem oké, vagy akár szerintem, akkor érdemes utánajárni, bevonni másokat is.
- Jaj de jó, reméltem, hogy így lesz! – vidulok fel egy hatalmas sóhajtás után. Nagyon örülök annak, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom az egészet. Biztos meg tudnám ugyan oldani, de őszintén szólva nem akarom. Jaj tök szuper lesz, majd megyünk mindenfelé, kiadó lakásokat nézegetünk és … . Eddig jutok a gondolataimban, majd egy aprót rándul a szám széle és gyorsan lehunyom a szememet pár pillanatra. Nos igen, abból, hogy kell nekem egy hely, elég gyorsan lett valami olyasmi, hogy majd együtt nézünk helyeket. Merthogy persze segít. Igen, segít. Segít. Támogat. Mellettem áll, ilyesmik. Ismét rándul egyet a szám, de egy gyors levegővétel és máris meg van oldva. Nem most kellene hisztérikus nevetésben kitörnöm egy iciripiciri pánikocskaszerűség miatt, amit a gondolataim okoznak. Még pár mélyebb levegő, és már rendbe vagyok. Remélem simán betudható annyinak, hogy nagyon örülök, és nem kell belemennem abba, hogy mégis mi jutott az eszembe. Nagyon, nagyon remélem! Téma lezárva.
Körkörösen kezdem el a hátát simítani, hol az ujjbegyeimmel, hol finoman körömmel. A lényeg, hogy megnyugtató és egy kicsit elterelő is legyen. Hogy erre is tudjon koncentrálni, ha szükséges lenne. Nem, valóban nem láttam még ilyennek, és nem igazán tudnám elmondani most magamról, hogy teljesen nyugodtan szemléltem végig. De látszik ebből rajtam bármi is? Nem, addig nem, amíg arról nem értesít, hogy már jól van. Egyedül akkor vehető ki a kérdő tekintetet mögött az aggódás.  Felizgatja magát valamin? Akkor jól láttam, hogy nagyon zaklatott. De hogy ennyire, hogy rohamot váltson ki nála?! Erről sejtelmem sem volt. Oké, a rohamról sem. Vannak ötleteim, hogy miért került most ilyen állapotba, szóval emiatt sem kérdeznék rá. Meg amiatt sem, mert csak most múlt el neki. Ha most feleleveníti magában akkor kezdődhet az egész elölről, gondolom én. De ő végül elmondja.
- Értem – felelem egyszerűen mindarra, amit elmond. Lenne ugyan mit hozzáfűznöm ahhoz, hogy nincs köze a dolgaimhoz, de ő már lezárta ezt a témát. – És amúgy ilyenkor mit lehet tenni? Mi segít a legjobban?
Biztonságosabb inkább ez után érdeklődni. Ha megtörténik a baj, akkor én mivel könnyíthetem meg a dolgát? Egy ideig mintha gondolkozna, valószínűleg a kiváltó okokat illetően, a saját gondolatait érzéseit elemezgetve, majd látom az elhatározást a tekintetében. Biccentek egy aprót, már az előtt, hogy ő kijelentené a tényt. Téma lezárva. Nem akar belemenni a többibe. Hagyom, hogy visszahelyezkedjen, és már vissza is tér az arcára a szokásos mosoly.
- Oké, mit szólnál ahhoz, ha megmutatnám milyen képeket csináltam az imént? – mire befejezem a kérdést, már félig mellette is ülök, kezemben a telefonnal. Még egy picit fészkelődök, hogy jól lássa a kicsi képernyőt, anélkül, hogy az imént megtalált kényelmes helyzetén változtatnia kellene. Előhívom az első képet, amin Thomas van lehunyt szemmel, meg Benito. Utóbbi a hasát felfelé fordítja, ám a fejét olyan szögben tartja, mintha ki lenne tekerve a nyaka. Vicces, amikor így fekszik a kis állatka. Amíg alaposan megszemléli a fiú ezt a képet, addig én alig észrevehetően megcsóválom a fejemet. Méghogy szerintem nincs sok köze ahhoz, hogy mi történik az életemben. Ez tényleg butaság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Balatonfüred, augusztus 19 |éjszaka a szobánkban |o


 pj

Mire kinyitom a szemem addigra már egész jól lenyugszom. Bár ez talán nem a megfelelő szó, hiszen nem is voltam se zaklatott, se ideges meg semmi ilyesmi. A kissé visszafojtott nevetésszerűségtől viszont csuklani kezdek. Tipikus. Belepislogok a csodaszép csokibarnákba és máris azonnal tudom, hogy észrevette ám, hogy valami jár a fejembe. Jó, hát nem nagyon szokott csak úgy meg-megrándulni a szám széle. De azért egy kicsit meglepő, hogy felfigyelt rá.
- Azt … ugye tudod …, hogy azt … fo-ogják hinni – kezdek bele majd pici szünetet tartok enyhén ingerült arckifejezéssel. Hülye csuklás, félbeszakítja a szavaimat és képtelen vagyok egybe elmondani. Lehet, hogy nem is kellene, de… Ugyan mi ez már nekünk? Úgyis rájön majd ő is magától, és amúgy is, miért ne mondhatnám el neki? – szóval, azt fogják hinni, hogy közös helyet keresünk. Kettőnknek. Tudod. Ö-ö-összeköltözősen – fejezem be végül lesütve a szememet. Mert végül is mi mást hinnének ha egy pár megjelenik lakást nézegetni? Hogy ebbe mi a mókás?  Nem maga az ötlet, dehogy, csak hát rólunk van szó mégis csak. És a feltételezések, meg az átlagos dolgok … na hát ránk nem igazán igazak. A kis pánikocska rész is ebből adódik, hogy belegondoltam az összecuccolásba, ami egyszerre tűnik picit ijesztőnek – jó, nekem mi nem tűnik annak? – és, hát … felettébb izgalmas dolognak. Olyannak, amit el tudok képzelni, ami hát … tök jó is lenne. Nem most, nyilván nem most. Majd, egyszer, talán, valamikor. Izé. Hát ebből lett a hisztérikus nevetés kényszerem, amit szerencsésen leküzdöttem. – De nem baj ha azt hiszik, mármint higgyenek, amit csak akarnak. Én nagyon örülök annak,  hogy elkísérsz, meg szeretném is.
Teszem hozzá gyorsan, hogy tudja hányadán állok a dologgal. Fürkésző tekintettel nézem őt, hogy vajon ez mennyire rázza meg esetlegesen. Csak nehogy megint rohamot kapjon itt nekem! Azt láthatja rajtam, hogy tényleg őszintén gondolom az örömöt és a vágyat is, hogy eljöjjön velem majd. És hogy tényleg nem érdekel, mit gondolnak, hogy minek látszik majd. Nincs ezzel semmi bajom. És nem tartom marhaságnak, nem zárom ki a lehetőséget, hogy majd egyszer megvalósulhat a dolog.  De most csak eszembe jutott,  már lepörgettem magamban, már sehol semmi a korábbi fura reakciókból.
Bólogatva hallgatom, hogy mi a teendő egy újabb roham esetén, de igazából nem sok. A meglepetésem is tisztán kiül az arcomra, amikor visszaemlékszik a korelőzményére. Nem azért csodálkozom, mert elfelejtette, hanem azért mert ez már régóta fennálló probléma akkor. Jó ritkán jön elő, de akkor is.
- Reméljük nem lesz gyakran ilyen – teszem még hozzá, mielőtt belekezdünk a fénykép nézegetésbe. Ez volt a legjobb mód, amit ki tudtam eszelni hirtelen arra vonatkozóan miszerint felfogtam, hogy nem most beszéljük meg a többi őt aggasztó dolgot. És még ráadásul remek elfoglaltság is.
- Ezen kívül van még pár kép a szobáról, csak úgy – mondom miután kigyönyörködte magát a cicás képen, és tovább lapozok a többire. Igazából egyszerűbb lenne ha ő tenné ezt, de tényleg csak 3-4 képről van szó, az meg nem sok.
- Csináljunk most párat? – kérdezem meg vidáman rápillantva a fiúra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Balatonfüred, augusztus 19 |éjszaka a szobánkban |o


 pj

Az összes pénzemet fel mertem volna tenni rá, hogy eddig eszébe se jutott ez a dolog. Meglepődött, és az arckifejezését elnézve nem igazán rakta még össze magában, hogy egészen pontosan miről is van itt szó. Nem baj, egyáltalán nem baj. Na viszont nekem az nem jutott eszembe, hogy  a lakáskiadás kapcsán jelent majd valami nehézséget az, hogy ketten nézegetjük. Pedig, nyilván a bérleti díj, meg minden. Na, mindegy, ezen most aztán felesleges agyalni, majd meglátjuk mi lesz ha ott leszünk. Őszintén szólva kezdem várni, hogy ott tartsunk. Még ha ehhez az kell, hogy túlessünk a „haza”látogatáson. És most erre inkább nem gondolok.
Főleg mert van ennél is jobb dolgunk is, mégpedig a fotózkodás. Igaz, hogy nem egészen tudom, hogy fogjuk megoldani, de majd lesz valahogy. Maximum jókat nevetünk a készült borzadályokon.
- Villa … ja, hagyd majd mindjárt felkapcsolom a lámpát, úgyis szomjas vagyok – elsőre nem értem meg, hogy mire gondol villanyfény alatt. Aztán persze leesik a dolog, ám inkább egy egyszerűbb kifejezést használok ahelyett. Nem szeretném állandóan kijavítgatni ha valaminek nem egészen a modern kifejezését használja. Idővel úgy is ráragadnak a megfelelő szavak, én nem akadok fenn rajtuk, más meg most nincs itt. Mindenesetre ha tudok, akkor kínálok egy alternatív szót, amivel aztán tényleg nem lehet melléfogni, anélkül, hogy azt az érzést erősíteném benne, hogy egy csomó dolgot nem tud. Már épp dőlnék előre, hogy felálljak, amikor a kérdései megakasztanak a mozdulatban. Összeráncolom a homlokomat mialatt gondolkozom.
- Öö, kellene, hogy legyen valami ilyesmi – pedig a múltkor már sikerült valahogy megtalálnom, de vajon mit is nyomtam meg akkor?  Töprengőn figyelem az előhívott kamera módnál a kis ikonokat, majd felderül az arcom. Áhhá, az lesz ott! Vagyis, az előbb még az volt ott. De várjunk, az előbb még a szoba képét mutatta, most meg valami egészen furát. Mintha … várjunk csak!
- Öhm, azt hiszem meg is találtad – megmozdítom a telefont, mintha tükörnek akarnám használni, és voilá, máris mi vagyunk a képen. De tényleg elkell ide az a fény, szóval át is nyújtom a készüléket Thomasnak, hogy orvosoljam a problémát. – Nyugodtan nyomogathatod ám, nem tudsz benne nagyobb kárt tenni, mint én. Hozzak neked is vizet?
Szólok neki oda mosolyogva, arra utalva hogy én sem értek ám még valami jól a saját készülékemhez. Sms-t írni tudok, telefonálni tudok. A többit még nem nagyon használtam, de ami késik, nem múlik. A lámpa felkapcsolása után beugrom gyorsan a fürdőbe, hogy az innivaló is szervírozódjon a szobába. Az éjjeliszekrény pont jó lesz erre. Gyorsan visszatelepszem az ágyra, törökülésbe helyezkedve. Na, így már jók lesznek a képek.
- Elvileg van rajta valami időzítő is, beállíthatjuk, hogy hány másodperc múlva csinálja meg a képet automatikusan. És akkor nem kellene fogni a telefont.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Balatonfüred, augusztus 19 |éjszaka a szobánkban |o


 pj

Mosolyogva nézem a barátom meghökkent arckifejezését, ami arra utal, hogy valami nagyon érdekeset vagy furcsát talált. Vagy mindkettőt. Kíváncsi is leszek rögtön, hogy vajon mi lehet az. Nem kell sokáig várnom, mire lekapcsolom a fürdőben a lámpát addigra már meséli is. Illúziómágia billentyű? Hát az meg mi lehet? Nincs olyan tárgyam, így nem igazán tudom mire vélni ezt a kifejezést. Bűvész trükköket csinál a telefon? Jaj, lehet hogy azokra a fura bigyókra gondol, amikor mindenféle fura állatfigurás dolgokat pakol rá az emberre.
- Awh, ez cuki! – mutatok rá a nyuszifüles képre, kezeimet pont úgy érintve a fejemhez, ahogy az illúzión látszik. Kicsit meg is döntöm hozzá a buksimat, így aztán tényleg egy kis kajla tapsifülesre hasonlítok.  A malacorros az úgy annyira nem nyeri el a tetszésemet, de összeségében zseniális az egész. Ám ideje komolyra fordítani a szót, szóval visszaállítom normálisra a készüléket, és már kattog is vadul a telefon, képek tucatjait készítve el. Valahogy sikerül olyan gyorsan megnyomni, hogy egy rendes kis sorozatkép áll össze párból. Az idétlenkedős arcainkon meg hát muszáj vagyok kacagni, de annyira, hogy még a szemeim is megtelnek könnyel.
- Hogy eddig miért nem csináltunk ilyet?! – nyögöm ki nagy nehezen a hasamat fogva. Ez a sok nevetés és rázkódás … hát most szabályosan izomlázam van. A vicces képek közé azért itt-ott belekerül egy-egy komolyabb arcú is, de egy olyat nem találok, amire azt mondanám hogy törlendő. Egy hirtelen ötlettől vezérelve átállítom a készüléket és mielőtt még lefekvéshez készülődnénk gyorsan kimászom az ágyból és levideózom a szobát, a macskán végigsimító Thomast, majd őt, ahogy kikecmereg, hogy elinduljon a fürdő felé. Ez még jobb mint a fotózás! Csak pár lépést tesz meg, már kapcsolom is ki a kamerát, és a telefont visszatéve az asztalkára már csatlakozom is hozzá a fürdőbe.
Ásítozva térek vissza a szobába, ma biztos, hogy ahogy leteszem a fejem párnára elalszom. Bevackolom magam a helyemre, rögtön Thomas felé fordulva, derekamra ráhúzva a takarót. Nem fázom úgy különösebben, de tegnap is betakaróztam (?) szóval biztos kelleni fog. Vagy nem, de akkor meg lerúgom. Beni szerencsére jó cica, és marad a másik térfélen, nem csatangol be közénk.
- Jó éj … - érkezik a feleletem, ám megakadok a szóban. A fejemből kiszállnak a gondolatok, ahogy fejest ugorva elmerülök a csokibarnák feneketlen mélységű áramlataiba. Nem időzhetek bennük túl sokáig, mert elvonja a tekintetét. Hosszan fújom ki a levegőt, amit eddig benn tartottam és ahogy tovább figyelem őt, rájövök,hogy tudom mi fog következni. Pulzusom felgyorsul, szám egy gyors mosolyra húzódik mielőtt az ajkai az enyémhez érnének. Viszonzom a jóéjt csókot, ismerősként üdvözölve a sok kis lepkét, ami az érzés nyomán megjelenik. Jólesően hümmögök egyet, majd szeretetteljes pillantással nézek rá, amikor újra forogni kezd a világ körülöttünk. – ..szakát.
Halkan fejezem be a korábban félbehagyott szót, majd eligazgatom a párnámat, hogy kényelmesen el tudjak helyezkedni rajta. Szemeim le-lecsukódnak, de egy darabig még küzdök, hogy újra kinyissam őket. Egy idő után ez már nem sikerül, vonásaim lassan elsimulnak, és már bele is vetem magam az álmok tengerébe. El-elmosolyodom, meg-megrezzenek, talán még kezünk is összeér Thomasszal. Ki tudja? Az biztos, hogy egy ilyen csodálatos nap után egyáltalán nem meglepő, hogy nagyon szépet álmodok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |hazafelé |o


 oo

Felemás érzéseim vannak a mostani programunkkal kapcsolatban. Egyrészt örülök, hogy megmutathatom a barátomnak gyerekkorom helyszíneit, ám másrészről viszont egy porcikám sem kívánkozik vissza a szülői házba. Meg úgy eleve a faluba se. De van, amit nem tud elkerülni az ember, úgyhogy vágjunk hozzá jó képet. A látogatás oka pedig az, hogy megtudjam mit is írt nekem a szülőanyám, hogy mi is van ezzel a házeladással. És az is, hogy bemutassam az ősöket Thomasnak. Mivel a hoppanálásvizsgám még nincs meg, - bár elvileg már tudok ám eltűnni itt, meg megjelenni amott, - így persze, hogy vonatozunk, meg buszozunk muglimódon. Hosszadalmas ugyan, de izgalmas élmény. Meg van időm felkészülni lélekben, már amennyire lehet.
Az utunk amúgy viszonylag gyorsan eltelik, beszélgetünk, nevetgélünk, játszunk, vagy csak nézzük a változatos tájat. Talán egy icipicit túl gyorsan is. A község központjában szállunk le, onnan indulunk el a kis túránkra. Az a jó, hogy hazafelé minden fontos helyszín útba is esik. Megmutatom az iskolát, a könyvtárépületet, ahol rengeteg időt töltöttem, elhaladunk az óvodám mellett is. Ezek a helyek most kihaltak, hiszen szünet van. Az utcák, játszóterek viszont tele vannak bicajozó, gördeszkázó gyerekekkel. A focipályáról meg kastélyparkról nem is beszélve. Lassan haladunk, hiszen közbe mesélek is, igyekszem egész pontos képet lefesteni a kiskori magamról. Egyetlen egy helyen maradok csak csendben, a park egy részén, ott vonásaimba feszültség is költözik, de amint továbbhaladunk ez elmúlik. Egy idő után egy kis csöndes utcába térünk be, ekkor már inkább a házról és a boltról mesélek, majd meg is állunk a szóban forgó előtt. Szándékosan a másik irányból közelítjük meg, hogy ne a bolt ajtaja előtt menjünk el, akkor rögtön be kellene menni köszönni, arra meg még ráérünk. Nemsokára úgyis ebédidő és bezárnak.
Előveszem a zsebemből a kiskapu kulcsát, bemegyünk majd gondosan be is zárom magunk után. A ház maga egy egyszintes, hosszúkás épület, szerencsére két külön bejárattal. Vagyis van a rendes bejárat, és a teraszon átvezető. Ezt használják a szüleim. Ez van közelebb a bolthoz. A másik, amit mi célzunk meg pedig az én kis privát bejáratomként funkcionál. Az ajtót kitárva egy kis előszobába érünk, balkézfelől rögtön lepakolási lehetőséggel, kabát, cipő, táska ilyesmi. Mindkét irányba egy-egy ajtó nyílik, jobb oldalt a fürdő-wc, bal oldalt pedig a szobám. Az ajtóval szemben egy újabb ajtó, ez vezet a ház többi részébe, de ez most be van zárva. Levetem gyorsan a cipőmet, majd nyitok is be a szobámba, szélesre tárva annak ajtaját.
- Üdv nálam! – mosolygok rá a fiúra, aztán belépek és leteszem a táskámat is, amiben épp szunyókál a csodacica, és a betessékelem a fiút. Hosszúkás a szoba, az ajtóval szemben ott a hatalmas ablak, amit imádok, alatta egy kis olvasókuckó. Valaha azt hiszem ágyneműtartónak használták ezt a puha párnákkal borított ládika szerűséget. A jobb oldali fal végig bútorozott, szekrények, polcok, íróasztal. Persze a falakon különféle képek, rajzok, az íróasztal feletti faliújságon meg kivágott cikkek. Már arra se emlékszem, hogy mikről szólnak ezek. Felesleges kacat az nem sok van, plüssből is csak egy nagy kutya az ágyon.  Az ágy  maga balkéz felé helyezkedik el – amolyan pihepuha szuperkényelmes, nem egyszemélyes, de nem is franciaágy, valahol a kettő között lehet méretben – és ami a legfontosabb: rögtön az ajtó mellett baloldalt ott az én imádott zongorám. Odalépek az ablakokhoz és kitárom azokat, beengedve egy kis friss levegőt, majd a barátomhoz fordulok.
– Pakolj le nyugodtan, aztán körbevezetlek a házban is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | |o

Őszintén szólva eléggé bosszantó, hogy az égadta világon semmi reakciót nem mutat. De tényleg, semmit. Hozzászoktam már, hogy figyelem a környezetem, próbálok mindenfélét leszűrni az emberek mozdulataiból, a tartásukból, nézésükből, bármiből. De ez a férfi itt előttem? Semmi. A pókerarc kifejezés az hozzá képest semmi. Még azon is átsuhan ez-az.
Kicsit feljebb húzom a vállaimat, enyhén görnyedtebb pózt felvéve a válasza hallatán. Igazából, erre számítottam ám, de mégis ösztönösen jön ez a reakció. A számat is elhúzom és bólogatni kezdek. Oké, rendben, semmi gond. Bár nem igazán értem, hogy mégis minek lettem én ide küldve. Ha nem a szakterületük azt nyilván a lány is tudja, akkor minek? Mindegy, sétáltam egy jót. Teszek egy lépést hátrafelé, hogy akkor távozóra fogjam a dolgot, nyilván persze sűrű sajnálkozás közepette, hogy raboltam itt az idejét a tulajnak, ám megtorpanok, amikor megint megszólal.
- Szintetizátor? – súgom csupán a szót enyhén csalódott hangon. Az nem zongora. Mindenesetre azért végighallgatom a férfi teljesen unott hanglejtésén előadott kis mondókáját. Igazából kezd érdekelni az, amit mond. Az meg még inkább, hogy csak úgy a levegőbe beszél-e, vagy van bármiféle tapasztalata a hangzással kapcsolatban. Mert nekem nem mindegy. Lemondok én a rögzítésről is, meg a vízállóságról minden további nélkül. De a hangzásról nem.
- Milyen zongora hangzást hoz egészen pontosan? Valami kis pianinoét vagy rendes versenyzongoráét inkább? És mégis mekkora táskáról beszélünk? A szintetizátor azért nem egy kicsi dolog – árasztom el kérdésekkel, figyelmen kívül hagyva az összes többit egyelőre. Azt majd akkor ha tényleg megfelel nekem a hangszer. Nagyon szeretném megkérdezni azt is, hogy ért-e egyáltalán ezekhez, de nem merem. Már az is csoda, hogy egyáltalán ezt a kétkedő hangnemet meg mertem ütni. Végig is suhan az arcomon valamiféle megbánás szerűség. Ezt talán mégsem kellett volna.
- Igen, tudom, hogy nem olcsó dolog, amit szeretnék – bólintok vissza automatikusan, észre se véve, hogy utánzom a mozdulatot. Lassan körbepillantok a boltban, mialatt az anyagi részén gondolkozom az egésznek. Nyilván nem fog velem és a kérésemmel foglalkozni, ha fizetésképtelennek talál. Én se tenném a helyében. – Van otthon egy zongorám, de … mindegy. Mivel a zongorával nem lehet megoldani, amit szeretnék, így el kell majd adnom. Persze nem fogja fedezni egy az egyben a szintetizátor árát, ha úgy döntök, hogy veszek egyet. De a különbözet már nem lesz annyira horribilis összeg.
Hangosan töprengek igazából, bár végig a fura férfit figyelem a pult mögött. Hiába nem fogok tudni leolvasni róla semmit, akkor is őt nézem, hátha. Nem rejtem véka alá azt sem, hogy még nem vagyok meggyőzve.
- Ért is ezekhez a hangszerekhez? – csúszik ki a számon végül mégis a kérdés. Ó, remek. Szép volt Laura. Inkább ne is nyugodtál volna meg, jobb lett volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | |o

Meglepődésem minden bizonnyal teljesen kiül az arcomra, amikor azt mondja igenis létezik olyan szintetizátor, ami azt a hangzást fogja nekem visszaadni, amit én szeretnék. Elhiszem neki, hogy úgy van, ahogy mondja, ám mégis kicsit kételkedem. Ez túl szép, hogy igaz legyen, túl egyszerű, túl könnyű. A kinézeti dolgokról, meg a hozzá társított kellemes érzésekről, emlékekről viszont le kell mondanom mindenképpen. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de meg tudom tenni. Már valamennyire meg is tettem, csak ez most végleges búcsú lesz, legalábbis ami a saját hangszeremet illeti.
- Ó, ez nem is olyan nagy. Na és súlyban? Sima szintetizátor súly, vagy valami bűbájnak hála könnyű, mint egy tollpihe? – árasztom el újabb kérdésekkel a pantomim előadást tartó férfit. Könnyű lényegre törőnek lenni vele szemben, mivel eléggé szófukar. Ami elég érdekes egy boltban, hiszen általában lyukat beszélnek az ember hasába. Jó, ő a tulaj, nem neki kell eladni ezt a sok cuccot. Mindenesetre határozottan üdítő, hogy nem kell arra figyelnem, hogy kihámozzam a lényeget a szövegéből. Ugyanis csak azt mondja. Épp elég fejtörésre ad okot maga a problémám, na meg az, hogy tényleg fogalmam sincs mire számítsak a fura fazontól. Abszolút semmi. Ez egyrészt nagyon megnyugtató, másrészt meg a hátamon feláll tőle a szőr. És ezt így egyszerre.
És így ezek után vagyok képes a lehető leghülyébb módon kifejezni magam. Riadtan nézek rá, majd teljesen el is sápadok, amikor a furcsa szempár kereszttüzébe kerülök. Vagy egy szempárnak nem szokott ilyenje lenni? Mindegy, úgy érzem mintha legalább egy millió engem megfeddő tekintet szegeződne rám. Körbepillant a szobán, majd újra rám tekint, nekem pedig hirtelen megint sürgős elfuthatnékom támad. Mi van ezzel az emberrel, miért rémít meg ennyire miközben mégsem akarok menekülni? Érdekes, mintha nem is személy szerint tőle félnék, de akkor mégis mitől? Leszámítva azt, hogy továbbra is ilyen dolgokat mondok, amitől minden épeszű ember kijön a béketűréséből egy idő múlva. Na, őt nem szeretném úgy látni. Nagyon nem. Nagyon nagyon nem.
- Én, öhm, elnézést. Nem akartam megbántani. Úgy értettem …. csak … - hebegek elpirulva, majd egy hatalmasat nyelve próbálom valahogy megmagyarázni a dolgot. - … csupán arra voltam kíváncsi, hogy tud-e játszani rajtuk, és esetleg személyes tapasztalata is van a … nem … nem úgy értettem, hogy ne értene ahhoz, amivel foglalkozik … én … én … sajnálom.
Kezdek pánikba esni, de nem a szokásos pánikba, hiszen se lefagyásról nincs szó, se pedig valami fizikai dologról. Nem, ez szimplán az a fajta pánik, amikor rád szegeznek egy fegyvert és ha nem mondod ki a megfelelő szavakat – amikről fogalmad sincs, hogy mik is azok – akkor neked kész, véged. És tényleg úgy gondolom, hogy naná hogy ért hozzá, nyilván. Semmi nem utal ennek az ellenkezőjére, és ugyan miért ne hinnék neki?
- Ó, oké - mutat egy szintetizátort, az jó, ennek örülök. Ám ez egy tizedmásodpercig tartó érzés, ami elmúlik mialatt teszek egy lépést oldalra. Elindul felém ugyanis, de ügyet sem vet rám és … mi? Kimegy? Itt hagy egyedül? Döbbenten pislogok utána, ám meg is könnyebbülök rögtön. Végre elernyednek a megfeszült izmaim, a készenléti állapotnak vége szakad, és teljesen felszabadultan nézek körbe a helyiségben ismét. Majd az egyik üvegvitrinhez sétálok, hogy mosolyogva szemlélgessem a tartalmát. Nahát, pont ilyen rádiója volt nagypapámnak is!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Azt hiszem elaludtam ezen a ragyás könyvön, legalábbis biztos, hogy nem mentem ki az épületből és ültem fel egy unikornis hátára, amivel elrepültem volna a kínai nagyfalra. És pláne nem húztunk szivárványt magunk után. És ott se volt fogadóbizottság, ami arról tájékoztatott volna, hogy én valami rég elveszett hercegnő vagyok, és a herceg már nagyon nagyon vár engem. Ez tuti, hogy álom volt. Méghozzá annak is eléggé idióta.
Ülő helyzetbe tornázom magamat, hatalmasat nyújtózkodva nyomok el egy ásítást. Miért is jöttem ide úgy igazán? Aludni máshol is tudnék. Ja, nem, már tudom. Már tér is vissza az arcomra a furcsa kis mosoly, ami jelzi, hogy már pontosan emlékszem mindenre is. Gyorsan körbepillantok, de szerencsére senki sem pislog felém, senkit sem érdekel mivel ütöm el az időt. Mondtam már, hogy imádok idejárni? Azonban az egyik sorból mintha füstöt látnék szivárogni kifelé. Mi a fene? Valaki tűzzel játszik? Idebenn?
Felpattanok azonnal, bal tenyerem felett már ott lebeg a vízgömböm, ahogy haladok előre megnézni a füst kiváltó okát. Felemelem a karomat, tenyeremet – vízgömböstől – magam elé tartva, teljesen felkészülve arra, hogy a következő másodpercben már vízsugár áramoljon a tűzre. Ám megtorpanok, amint meglátom, hogy mivel is állok szemben. Vagy, még inkább kivel.
- Hát te meg mégis mi a fenét csinálsz? – fakadok ki prefektustársamnak. Az udvariasságom és a rám úgy jellemző kedves hangnem az úgy valahogy még álomországban lebeghet, vagy a meghökkenésem elnyomta éppen. Dani, cigizik, a könyvtárban. Értitek?! Dani, egy cigivel, a könyvtárban!! Valami motoszkál a fejemben a fiúval kapcsolatban, valami, amire emlékeznem kéne. De nem ígértem meg neki semmit sem, mégis mi lehet az, amivel tartozom hát?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Elképesztően jó érzés végigvezetni őt a falun, beavatni minden apró emlékbe, ami valamiért fontos számomra. Egy kis röpke bemutató arról az énemről, arról az életemről, ami őelőtte volt. Nem tudom, hogy mérföldkőnek számít-e vagy sem. De jó dolog, nagyon. Ő elég fontos nekem ahhoz, hogy ne csak azt a lányt ismerje meg, aki most vagyok. Hanem azt is, aki voltam. Nem része a múltamnak, de így egy picit olyan, mintha az lenne.
Furcsa lehet neki ezeket az utcákat róni, rá-rápislogok, hogy vajon mit élhet át éppen. Ez a vidék eléggé távol áll, hát úgy mindentől. Nem zajos, nem rohanó, mint Budapest. És végtelenül egyszerű, és nagyon mugli. Picit nekem is szokatlan, pedig hát én itt nőttem fel. De annyira más szemmel nézem már a világot. Ám a kislány, aki állandóan átpördült a hintán még mindig bennem él, kedvem is lenne önfeledten játszóterezni, vagy végigtekerni a fő utcán, mint régen.
Thomas elcsendesedik az utunk végére, sok neki ennyi újdonság, van bőven mit feldolgoznia, ám sajnos ennyivel még nem ér véget a dolog. Csak most jön a java. Szerencsére van kis idő megpihenni, mielőtt jön a neheze: találkozás a szüleimmel. Addig is próbálom magam túltenni azon a szokatlan érzésen, hogy itthon vagyok, a szobámban és amibe az imént engedtem be egy fiút. Egy nem akármilyen fiút, a barátomat. Azt szokták mondani, hogy egy lány szobája intim területnek számít, oda bebocsájtást nyerni nagy dolog ám. Egyet kell, hogy értsek ezzel. A rokonokat sem szerettem beengedni a kis zugomba, de Thomast? Ó őt nagyon szívesen! Örülök, hogy itt van!
Amíg ő felavatja a mosdómat addig én kivadászom az alvó macskát a táskámból, és az ágyamra teszem, nem ébred rá fel. De ha meg is tenné, sem menne el innen. Végigsimítok párszor a puha bundáján, majd mosolyogva pillantok rá a visszaérkező fiúra. Összevonom a szemöldökömet egy pillanatra, de hamar elsimulnak a vonásaim.
- Mindjárt megszerezzük a ventillátort, akkor nem lesz ennyire meleg itt benn. Átmozgatja a levegőt – mondom neki, hozzátéve, hogy mi célt szolgál az említett készülék. Mert ugye nem biztos hogy tudja mi is az a ventilátor. Mivel benne van a további túrában, így el is hagyjuk a szobát, gyorsan gondoskodom vendégpapucsról, amennyiben igényelné. Nekem hiába van, nem veszem fel, kellemesen hűvös a kő, jól esik ilyen melegben. Az előszoba ajtón áthaladva végigmutatom neki a többi helyiséget, a másik fürdőt, wc-t, a szüleim szobáját – ahova csak bekukkantunk - , majd a tágas amerikai konyhás nappali-étkezőbe érünk.
- És, íme itt a másik kis birodalmam – tessékelem be a fiút a konyhába. Azt már korábban meséltem neki, hogy amíg itthon laktam sokszor én főztem-sütöttem, szóval tényleg eléggé a sajátomnak érzem ezt a helyet. Hagyom hogy nyugodtan megszemlélje a berendezési tárgyakat, nekem nem tűnik úgy, hogy sok ismeretlen lenne számára. Talán a mikró. Talán. Majd előveszek két nagy poharat, hogy innivalóról gondoskodjak magunknak.
- Kérsz valamit inni? Vannak gyümölcslevek, ásványvíz, szénsavas üdítőből, ahogy nézem most csak gyömbér … - kérdezem meg a hűtő ajtaját szélesre tárva, hogy lássa a választékot. – Amelyik tetszik azt be is visszük majd a szobámba, úgy is főleg ott leszünk, ja és igen: érezd ám magad nyugodtan otthon!
Mosolygok rá teljesen komolyan is gondolva. Megnézhet, megfoghat bármit, amit csak szeretne. Mivel ebédig van még körülbelül egy óránk, vagyis egy picit kevesebb, így rágcsából csak mértékkel veszek elő. Majd vonulunk is vissza a birodalmamba. Persze ígéretemhez híven ventilátorral. Hamarosan már kellemesebb levegő kering a szobámba.
- Játszak neked valamit? - kérdezem a barátomtól, a zongora felé pillantva. Ha jól emlékszem, akkor jövök neki egy dallal. De ha nem így lenne is nagyon szívesen játszom neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Igyekszem nagyon úgy idegenvezetni, hogy ne vegyek mindent egyértelműnek. Mert neki nem az, ugyebár. Szóval a szokásosnál is jobban figyelem a vonásait, a reakcióit, hogy azonnal tudjam korrigálni az elhangzottat, tovább magyarázni róla, vagy akármi. De azért nekem sem egyszerű ez. Ugyanis nekem fel sem tűnnek azok a dolgok, amik őt megakasztják, addig amíg csodálkozva meg nem szemléli őket magának. Sok ez neki így elsőre, nagyon sok. Tényleg az a legjobb, ha visszavonulunk hozzám.
Elmosolyodom az udvarias kijelentésén, és töltök neki gyorsan a poharába. Nem lenne semmi gond, ha kijönne bármikor tölteni magának innivalót, de azt azért én is tudom, hogy nem nagyon fog élni ezzel a lehetőséggel. Maximum akkor ha én is a közelben vagyok, de inkább akkor sem. Nem baj, a lényeg, hogy tudja hogy nem úgy kezelem őt itt, mintha vendég lenne.
Igazából először a rádiót akartam bekapcsolni, automatikusan, de aztán eszembe jutott ez a lehetőség is. Még úgyse hallott játszani, és nem sokáig lesz ilyen lehetőségünk. Úgy tűnik tetszik neki az ötlet, úgyhogy bólintok egyet, lerakom a még mindig kezemben tartott poharat az íróasztalomra, és a hangszerhez lépek. Szeretetteljesen végigsimítom a billentyűket takaró fát, majd felnyitom és ujjaimat átropogtatva leülök a székre.
- Oké, rég játszottam már, szóval bocsi előre is – halkan ütöm le a billentyűket, alig-alig hozzáérve a pedálokhoz, eleinte tipikus könnyű dallamokat lejátszva. Majd veszek egy mély levegőt és ténylegesen játszani kezdek. Klasszikusokkal kezdem, mindig azzal szoktam. Beethoven, Bach. Aztán modernebb irányba tévedek, mígnem végül egy ingerült szusszanással félbeszakítom az épp játszott Bohemian Rhapsody-t.
- A fenébe, nem emlékszem, hogy van tovább – próbálgathatnám, hátha beugrik, de nem szeretem ha egy jó dallamot félreütök. És amúgy sem éppen könnyű ezt játszani. Félig hátrafordulok a széken, enyhén félrebillentem a fejemet, majd egy tétova mosolyra húzódik a szám és már fordulok is vissza egy teljesen más stílust játszani. Lassan, szomorkásan indul, majd energikusabbá vált, tele mélységgel, tele érzelemmel, tele izgatottsággal …
~ Hé Kölyök! ~ hallatszik egy mély dörmögés odakintről, én pedig azonnal abba is hagyom a klímpírozást. Bocsánatkérően fordulok vissza Thomashoz, hogy ezt most így félbehagyom, de idő van.
- Megyünk! – kiabálok vissza lecsukva a fedelet, majd feltápászkodom. A barátom is így tesz, és hamarosan már ballagunk is ki a nappaliba. Apu rögtön észrevesz, egy gyors pillantással végigmér, kissé talán meghökkenve a ruházatomon. Ja igen, el is felejtettem, hogy régen sose jártam ilyenekben. Majd tekintete Thomasra vándorol.
- Apu, bemutatom neked a barátomat, Thomast – állok meg apámtól több lépés távolságban, széles mosollyal rámutatva a barátomra. Őszintén szólva bármennyire is izgulok mégis marha jó érzés így bemutatni őt. Majd a fiúhoz fordulva folytatom a formaságokat. – Ő az apukám, Béla.
Nem foglalkozok a vezetéknevekkel, azt úgy is elmondják, ha akarják. Meg amúgy is tudják mindketten. Apun rögtön látni, hogy tudja ám, hogy ugyanarról a fiúról van szó, akihez ottalvós miatt kértem engedélyt. Az anyám bemutatása egyelőre várat magára, ha jól hallom éppen molyol valamivel a szobában. Felajánlom, hogy megterítünk, legalább addig is csinálunk valamit, amíg előkerül. Sorba veszem elő a tányérokat, az evőeszközöket, amik az étkezőasztalra kerülnek majd. Apu persze szokásához híven le is ül a helyére és onnan figyel minket, majd Thomashoz fordul, én pedig azonnal félbehagyok mindent és figyelmeztető pillantást vetek apámra. Csak óvatosan Apu! Oh remek, csupán arra kíváncsi hogy van, hogy tetszik neki a mi kis falunk, látta-e már a boltot. Jó, ezek a kérdések rendben vannak. Ugye, rendben vannak?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Nem esik jól, hogy félbe kell hagynom azt a zenét. És annak sem örülök, hogy így, hiszen még annyi mindent szerettem volna mondani a fiúnak, mielőtt betoppannak a szüleim. Azt például említettem valaha, hogy kiskorom óta így szólít apu? Vagy azt, hogy egyáltalán mire készüljön, mire számíthat tőlük? Nem emlékszem, jézusom, nem emlékszem. Az lesz a szép ha teljesen felkészületlenül lép be az oroszlán barlangjába, ami sajnos eléggé valószínű. Csupán abban tudok reménykedni, hogy igyekeznek viszonylag normálisan viselkedni.
Kérdő tekintettel nézek vissza az ajtóból Thomasra, majd a kezében tartott csomagra. Majd újra rá. Meglep, hogy hozott valamit, először nem is értem, hogy miért meg, hogy kinek, de aztán bevillan ez a kis aprócska illemszabály-szerűség. Nem kommentálom a dolgot, túlságosan is feszült vagyok hozzá. A bemutatás jól sikerül, apám is elmosolyodik a határozott fellépés láttán, közli, hogy ő is örül, hogy végre megismerheti, ám meglepődik ő is az ajándék láttán. Komótos mozdulatokkal veszi ki a zacskó tartalmát, megszemlélve azokat, majd szigorú kifejezés költözik az arcára, ahogy hozzám fordul.
~ Te mondtad … ? ~ érkezik a kérdése, mire azonnal megrázom a fejem. Ó nem, ehhez nekem semmi közöm. Biccent egyet, majd visszafordul Thomas felé és hümmög egyet. Nem bírom én ezt a feszültséget, fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében apumnak, így inkább bevetem a kétkezi munka ötletét. Bármit, csak lekössön. Igazából azt akartam ám mondani, hogy elkezdek megteríteni, de persze ezt sem úgy sikerült. Mindegy. Csupán fél füllel hallgatom a barátom válaszát a kérdésekre, a hanglejtéséből tudom, hogy pozitív dolgokat mond. Igazán diplomatikus. Egy apró elbizonytalanodás van benne csupán, erre felkapom a fejemet. Jaj dehogy akarom én megnézni a boltot! De várjunk, miért kérdezi meg apu, hogy láttuk-e? Hol volt ő?
~ Remek-remek. Akkor akár rá is nézhetnétek pár dologra, meg Kölyök, kifogytunk a spéci ékszerekből, összedobhatnál párat. Azt nem mondom, hogy vedd is át egy kicsit a boltot, pedig anyád örülne neki, egész délelőtt ő tartotta a frontot. Boriska néninek kellett kiszállítanom a szokásos gyógyvízéből ~ tipikus Apu. Válaszul csupán hümmögök egyet, nem most fogok belekezdeni egy újabb értelmetlen vitába. Már-már azt hiszem, hogy figyelmen kívül hagyja a fiú válaszát, de mivel én nem reagáltam neki, így újra hozzá fordul. Alaposan szemügyre veszi a fordító medált, amiről ő ugye nem tudja, hogy az, de azt hálistennek nem kommentálja. Pedig nagyon nincs oda a vallásokért. Megnehezíti az emberek rászedését, ha hisznek ilyesmikben.
~ Jól van fiam, jó ízlésed van ~ - mutat rá az asztalra kipakolt borra és csokira, miközben elismerő tekintettel nézi a fiút aprókat bólogatva. Éppen az utolsó helyre lépek, hogy letegyem az evőeszközt, amikor ismét hozzám fordul.  ~ Neked is Kölyök. Udvarias, jól nevelt a srác … gondolom igazi kis gentleman, mi? ~
Megdöbbenve bámulok apám kérdő tekintetébe, majd pislogok párat, ahogy észreveszem a lényeget. Megnyugszom, végre valahára, kicsit enyhül a bennem lévő feszültség, és ez jól láthatóan ki is ül a vonásaimra. Apám elégedett, az alapján amit eddig látott. Őszintén szólva arra számítottam, hogy egyszerűen levegőnek fogja nézni, vagy elkezd belekötni mindenbe, ahogy velem szokta tenni. Azt nem mondom, hogy teljesen normálisan viselkedik, de ennél jobb úgysem lesz.
- Igen – válaszolom egyszerűen a barátomra mosolyogva, majd a tálalószekrényből kiadogatom a poharakat. A hűtőből előveszem a Budapest ragut tartalmazó lábast, alágyújtok gyorsan. A rizst a mikróba dobom megmelegedni. Kavarok egyet a tűzhelyen fortyogó ételen, majd kiveszek belőle egy kis kanállal, hogy megkóstoljam. És már nyúlok is pár fűszerért, mert ezt így túl erőteljesnek találom. Pár olasz zöldfűszer tompítja majd az ízét.
~ Nincs benne erőspaprika, ahogy kérted ~ szólal meg köszönés nélkül a konyhába lépő nő. Lassan felé fordulok, nézem a markáns vonásait, hosszú barna haját, állandóan komor tekintetét. Csupán pár másodpercig néz engem, és már siklik is tova a pillantása Thomas felé. Azonnal kiül anyám arcára a rosszallás. ~ Üljön csak le fiatalember. Laura, te elfelejtettél mindent abban az iskolában, amit tanítottunk neked? Nem dolgoztatjuk a vendéget ~ mondja anyám, ellentmondást nem tűrő hangon, ám rámosolyogva a barátomra. Összeszorítom a számat és csak biccentek Thomasnak, hogy nyugodtan tegye, amit kér tőle. ~ Elnézést, be sem mutatkoztam. Juhászné Takáts Hajnalka vagyok, Laura anyukája. Lányom, mélytányért nem vettél elő? Levest is eszünk, benn van a hűtőben, nem kell melegíteni. ~
Elzárom még a gázt, majd gyorsan befejezem a terítést, és kiveszem a hűtőből a levest. Megkönnyebbülve ülök le végre a fiú mellé, a mozdulat közben egy pillanatra hozzáérek a vállához. Ez a kis apró érintés is sokat javít a kedélyállapotomon. Apám felénk löki a merőkanalat, amit egy másodpercnyi tétovázás után meg is fogok.
- Szedjek neked? Gyümölcsleves – kérdezem meg a barátomtól, rámosolyogva. Hallom a szüleim felől érkező szusszanásokat, és rájövök, hogy tesztnek vetettek alá. Miután mindenki tányérjába kerül a kellemesen hideg levesből hallgatásba burkolózunk. Nem szoktunk beszélgetni, sőt igazából együtt enni sem. Rá-rápislogok Thomasra, hol mosolyogva, hol picit bocsánatkérően grimaszolva. Ez van, ilyen a családom.

/400. hsz   /

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Elcsípem a furcsa pillantást a barátom részéről, és rögtön fel is jegyzem magamban, hogy ezekről majd még szót ejtünk, ha már kettesben leszünk. Igazából egyáltalán nem kerülendő téma a bolt, sőt az sem gond, ha meg szeretné nézni. Csak pont az ilyen kijelentések és kérések miatt gondoltam volna úgy, hogy kihagyjuk. Mert tényleg nem azért jöttünk most ide, hogy mint valami kis manó nekiálljak ékszereket készíteni, rátukmálni emberekre mindenfélét…igaz, hogy ezt nem tettem soha sem. Azt adtam nekik, amire tényleg szükségük is volt, ami tényleg hatott is az emberek bajaira. Ezért voltak annyira speciálisak. Mert személyre szabott. Most, hogy még konyítok is valamit a mágiához meg a gemmológiához, így nem nehéz rájönni, hogy apám arra utal, hogy bűvöljem meg őket. Vagy a vevőket, neki aztán édesmindegy. Csak sok profitot hozzon. Talán majd zárás előtt megnézzük mi is a helyzet ott, akkor már úgyse szokott rászedhető vevő lenni.
A hideg gyümölcsleves az most zseniálisan jó ötlet volt anyámtól, mondanám hogy ráérzett valamire, de eléggé valószerűtlen. Szüleim persze figyelik minden mozdulatunkat, nem feltűnően ugye, de ránk pillantanak elég sokszor. Azon, hogy kiszolgálom a barátomat összemosolyodnak, ezen nem is lepődök meg. És azon sem, ahogy döbbent pillantásokat váltanak az imádkozó fiú láttán. Ők nem zavartatják magukat, már rég kanalazgatnak, én azonban várok. Apám rám néz, én pedig rezzenéstelen tekintettel nézek rá vissza. Igen, imádkozik, igen megvárom, amíg végez. Mi ezzel a gond? Semmi? Jó, én is úgy gondoltam.
Amikor végzünk összeszedem a tányérokat, berakom őket a mosogatóba, majd kirakok még pár innivalót az asztalra és visszaülök a helyemre. Egy ideig még ejtőzünk az asztalnál ülve, szüleimnek még van egy kis idejük, mielőtt vissza kell menniük. Én pedig várakozva pillantok hol az egyikükre hol a másikukra. Nos, mikor kezdünk bele a témába? Kisvártatva apám megköszörüli a torkát, én pedig felkészülök lélekben.
~ Lil írt neked, de ezt már tudod. A dohányzóasztalon van a levél, a magazinok alatt. Nekünk most vissza kell mennünk dolgozni, ha kedvetek van majd benéztek úgy is. A többit majd megbeszéljük késő este. Gondolom úgy is te alszol itt kint, Kölyök ~ elhangzanak a lényeges dolgok, amikre majdnem végig bólogatok. Az utolsó kijelentésre húzom csak fel a szemöldökömet és rázom meg a fejemet.
- Nem. Senki sem alszik kint – mondom határozottan. Anyám elkerekedő szemmel hebegve néz rám, hogy de hát, azt még is, hogy gondolom, gondoljuk, de apám elhallgatatja egy intéssel. Kicsit félrebillenti a fejét, ahogy olvasni próbál bennem. Határozottan nézek rá vissza, ez nem vita tárgya. – A szobámban fogunk aludni, beviszem a matracot is.
Jelentem ki, és egy bólintással elfogadásra is kerül a dolog. Apám még dünnyög egy olyat, hogy végül is, én tudom mit akarok, neki aztán édes mindegy. Aztán felállnak és egy gyors elköszönéssel már ki is lépnek a házból. Leengedem a vállaimat, és hangosan fújom ki a levegőt. Ezt is túléltük.
- Húh, bocsi, ők tudod, hát eléggé … szóval .. ilyenek – fordulok Thomas felé immáron teljesen visszatérve a megszokott önmagamhoz. Egy darabig még elbeszélgetünk az asztalnál mindenféléről. Szándékosan nem kérdezem meg a benyomását a szüleimről. Majd megbeszéljük, hogy inkább menjünk be hozzám, ott azért kellemesebb a légkör, és Benito is valószínűleg már ébren van. A szülőanyám levelét felmarkolom befelé menet. Amint beérünk a szobába becsukom magunk mögött az ajtót, most már tényleg bekapcsolom azt a rádiót, és helyet foglalunk a cica mellett. Aki persze, hogy Thomast részesíti előnyben. Leteszem a levelet az ágyra, majd később elolvasom.
- A szüleim teljesen elfogadtak téged, tetszel nekik. De ugye nem baj, hogy … szóval nem akartál volna szeparálódva aludni, nem? – tudakolom picit szemlesütve. Én nem szeretném, és ha eddig lehetőségünk rá, akkor mindig egy szobában aludtunk, közel a másikhoz. Feltételezem, hogy ez most sem lesz másképp. De lehet, hogy ő másképp gondolná? Ezen tépelődve nyúlok oda a hátára henteredő macskához, hogy megsimogassam a puha pociját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Őszintén szólva fel se merül bennem az, hogy mégis hogy néz ki az egész jelenet. Mert ugye hát a szüleim szempontjából tényleg az lenne a leglogikusabb, ha nem egy légtérben aludnánk a barátommal. Nem azért, amiért a korunkbeli fiatalokat szoktál elszeparálni. Nem, azért, mert pontosan tudják, hogy milyen gondjaim vannak, és azt is nagyon jól sejtik hogy nem szűnt ám meg a probléma egy pillanat alatt, csak azért mert együtt vagyunk Thomasszal. Így nézve valóban teljesen ésszerű a dolog. Vendéget meg nem pakolunk ki aludni olyan helyre, ahol rendszeresen mászkálnak. Értem, hogy jutottak erre a feltételezésre. Csak hogy nekünk azzal nincs bajunk ha egy légtérben alszunk, vagy közel egymáshoz. Semmi bajunk vele, de tényleg, sőt. Anyám reakciójával én sem foglalkozom különösebben, itt apám az, aki jobban belelát a dolgokba. Jelen esetben belém. Érti és látja, hogy tényleg felesleges erre több szót fecsérelnie, felesleges megjátszania az aggódó szülőt. Nem lesz gond, semmiféle. A matrac említése meg aztán végképp megszüntetett benne minden esetleges ellenérzést. Jól megleszünk. Nekik egy gonddal kevesebb, nem kell kerülgetniük senkit se.
Nekem nem igazán számít, hogyan vélekednek a szüleim Thomasról. Viszont úgy éreztem, hogy talán nem árt tudatni vele, hogy jól sikerült a bemutatkozása, mert azért ez mégis csak jó érzéssel tölti el az embert. És nem biztos, hogy le lehet róluk olvasni. Az, hogy én le tudom az egy dolog. Meg most már ő is. Amit viszont nem tudok, de nagyon nem az az, hogy miért válaszolja azt, amit.
- Nekik sincs ezzel bajuk, csak hát … meglepő volt nekik igazából a kijelentésem. De, Apu amúgy is tudja, hogy … szóval … nem mondtam volna ha nem lenne teljesen rendben a dolog. És nem … feltételez semmit se, ismer ugye engem. Meg … ugye te úriember is vagy … szóval – hebegek össze vissza, mert fogalmam sincs, hogy miért bizonytalan a fiú a szobámban alvással kapcsolatban. Feladom a próbálkozást, hogy valami épeszű dolgot kinyögjek, lehajtom inkább a fejemet és a doromboló kisállatot figyelem. Mellső mancsait ütemesen nyújtogatja előre a levegőbe, kimereszti a karmait, majd visszahúzza azokat, mielőtt a fiú lábához érne. Úgy tűnik határozottan jól érzi magát ott ahol van. Benito mindenhol jól érzi magát, ahol Thomas is ott van igazából.
- Félek megnézni – vallom be halkan. Jelenleg erősen vacillálok azon, hogy meg se nézem. De az már tényleg gyávaság lenne. És az ha elolvasom a levelet, az még nem kötelez engem semmire sem. Tekintetemmel megkeresem a fiúét, hogy bátorságot merítsek belőle, majd a boríték után nyúlok és lassan felbontom azt. Egy darabig csak némán meredek az összehajtott pergamenre, majd gyorsan kihajtom és elolvasom. Majd még egyszer, és még egyszer.
- Találkozni szeretne velem – nyögöm ki lényegre törően, hogy mi is áll a levélben, majd Thomas felé nyújtom, hátha szeretné ő is elolvasni. Fú az nem lenne rossz, lehet hogy én értelmezem félre az egészet, és mégse arról ír, hogy szeretné ha adnék neki egy lehetőséget arra, hogy személyesen elmondjon mindent. Hátha a fiú nem szomorkás és bocsánatkérő hangúnak látja a leírt szavakat. Tényleg jó lenne ha elolvasná.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Máris sokkal nyugodtabbnak érzem magam, amikor lényegesen határozottabban reagál a szavaimra, mint korábban. Nem akart bajt okozni, erről szólt hát ez az egész. Mintha tudna! Szüleimnek csupán kellett némi emlékeztető, hogy ne abból induljanak ki, hogy mások milyenek. Mert én én vagyok, Thomas meg Thomas. Őt ugyan nem ismerik úgy igazán, én viszont igen. Ennyi.
A levelet elolvasva igazából nem fogok fel sokat a környezetemből. Bár a barátomat nézem, és neki nyújtom a pergament, de úgy igazából nem sokat látok belőle sem. A kérdő tekintetét sem veszem észre, de ha fel is tűnt volna se nagyon reagáltam volna rá. Hiszen ha nem szeretném, hogy elolvassa az irományt akkor eleve oda se adtam volna neki. Az rendben, hogy most nem vagyok teljesen itt, de azért ennyire nem járok messze. A gondolataimat rendezgetem magamban akkor is, amikor a cicám felé nyúlok, egészen pontosan annak a farka felé, ugyanis a nagy helyezkedésében ezt éppen átlógatja a fiú bokáján át le az ágytakaróra. Végighúzom párszor az ujjamat a puha bundán, majd visszahúzom a kezemet és magam is törökülésbe rendeződöm.
- Őszintén szólva nem tudom, hogy mitévő legyek. Mert eddig annyit tudtam, hogy csak úgy itt hagyott egy cetlivel. De Apuék véleményével együtt jöttek ezek az információk. Nem is gondoltam bele, hogy miért tehette, vagy ilyesmi. Miért tettem volna? Úgyse változtatott volna semmin, ha ezen rágódom – felelem kicsit vontatottan, ahogy próbálom szavakba önteni a gondolataimat. Rossz szokásomhoz híven bal kezemmel csavargatni kezdem a hajamat, de ezt észre sem veszem. A tekintetem ide-oda vándorol a szobámban, sehova sem fókuszálok túl sokáig. Szeretnék-e találkozni vele? Nem tudom. Tényleg nem.  Már ez is valami, hogy nem élből utasítom el a dolgot.
- Lehet, hogy tényleg jó okkal tette, amit tett, és eléggé úgy tűnik, hogy bánja, vagy nem is tudom. Azt hiszem az rendes tőle, hogy el szeretné mondani. Csak hát … miért most? Na mindegy, még gondolkozom rajta szerintem. Nem most rögtön kell eldöntenem, ugye? – emelem végül a pillantásomat Thomasra kérdő tekintettel. Igazából nem tőle várok választ ezekre a kérdésekre, magamat győzködöm arról, hogy teljesen rendben van ez a bizonytalanság a részemről. Lassan továbblépnek a gondolataim is, már amennyire tovább tudnak, és eszembe is jut pár dolog, amit szerettem volna mondani már korábban is.
- Ja, ha tényleg szeretnéd megnézni az üzletet, akkor szerintem majd zárás előtt menjünk. Vagy, várj. Nem is, inkább korábban, amikor még tömeg van. És öö … - akadok meg, aztán picit lesütöm a szememet és úgy hadarom el gyorsan - … a dalt, amit félbe kellett szakítanom … azt … szóval … te ihletted.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Meglepődik? Miért lepődik meg? Oké, és miért pirul így el? Mi történik itt? Mi az hogy hoppá?
- Jól vagy? – kérdezek rá gyorsan, mert tényleg nem tudok másra gondolni, hogy mint nem is tudom, rosszul lett vagy valami. Igaz, akkor elsápadni szoktak az emberek, de soha nem lehet tudni. Hála a jó istennek fogalmam sincs, hogy mi jár a lány fejében. Nem is szeretnék róla tudni, de tényleg. Köszönöm, de inkább kihagynám.
- Igen, meg akartam tanulni úszni, és felajánlotta, hogy segít – bólintok határozottan. Ezt azért nem nevezném fürdésnek, hiszen tényleg úgymond dolgozni mentünk oda. Csak alig-alig volt szórakozás a dologban, egy kis fröcskölés. De ez is éppen elég zavart pillantásokra adott okot a részemről. Főleg, amikor … ó te jó ég. Elpirulok én is, ahogy eszembe jut az újabb kérdés miatt valami.
– Hát öö, közöltem vele, hogy olyan navinés, meg … hát … - akadok meg, majd a tenyerembe rejtem az arcomat és úgy hadarom el a folytatást. - … mondtam neki, hogy ha ennyire divatbemutatózni akar, akkor legközelebb forduljon is meg, hogy meg tudjam mondani … ho-ho-hogy há-há-hátulról is ugyanolyan jól néz-e ki, mint előlről.
És most akarok elsüllyedni a föld alá. Most ebben a pillanatban. Teljesen elfelejtettem már ezt a zseniális megnyilvánulásomat. Biztosan szándékosan, de most, hogy ennyire megnyílunk egymásnak Masával előjött az egész. Hosszú percekig maradok így elbújva, majd erőt veszek magamon és leeresztem a kezemet az arcom elől. Tuti, hogy pirosabb, mint egy jelzőlámpa. Tuti. Erre a színre már szerintem szó sincs.

Kifejezetten kellemes továbblendülni a témákban, egy kicsit lazábbra véve a dolgot. A romantikus élmények felidézése meg pláne jól esik. És őszintén hálás vagyok a lánynak, amiért hagy elkalandozni. De tényleg. Nehéz ugyan visszatérni a beszélgetés fonalához, de végül csak sikerül feltekernem az egyre terjedelmesebb gombolyagunkra.
- Igazából csak meglepődtem és nagyon elérzékenyültem. Nem számítottam ilyen gesztusra, nem is vártam volna el amúgy. De nagyon örültem neki. Annyira … tökéletes volt az egész – sóhajtok egy nagyot ahogy befejezem a történetet. Ha eddig nem is tudta Masa, most már ezer százalékig biztos lehet legalább két dologban. Egy: a fiú teljesen levett vele a lábamról. Kettő: fülig szerelmes vagyok. Ez van.
- Azt hiszem még életemben nem beszéltem ennyit ennyire … szóval ilyen … szóval még senkinek nem mondtam el ennyi mindent erről az egészről – biccentem félre a fejemet tűnődve végignézve prefitársam arcán. Mert tényleg nem. Nem nyíltam meg így még senkinek se, Thomast leszámítva nyilván. És ahogy erre ráébredek rögtön jön a következő gondolat ezzel kapcsolatban: jól esik, jó érzés vele megbeszélni ezeket, megbízom benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

- Te találkoznál vele igaz? Adnál neki egy esélyt arra, hogy elmondhassa, amit szeretne? – kérdezem meg Thomastól, bár szerintem tudom a választ. Mindenesetre azért jó lenne ha elmondaná a véleményét. Biztos, hogy van neki, és biztos hogy nem fogok csak az alapján ítélni, amit ő mond. Lehet, hogy homlokegyenest más véleményen leszek. Lehet, hogy nem.
Ó hát ez pompás, akkor felejtős is lehet a dolog. Vagy hát majd meglátjuk, hogy van-e esetleg onnan valami, ami kelhet nekem. Mert ugyebár szét is kéne néznem, hogy mit szeretnék esetleg majd megőrizni innen. Körbepillantok a szobán, a felhalmozott rengeteg emléken … gyerekkori mesekönyvek, ifjúsági regények, kötelező olvasmányok. Hát ezek nélkül elleszek szerintem. Poszterek, újságcikkek, plakátok…szintén felejtős. Zongora, nos hát igen. A zongora. Milyen nagyszerű befejezése közös pályafutásunknak a félig kész dal, amit lejátszottam rajta. Az utolsó dallam, ami megszólalt rajta. Oh, mindjárt sírva fakadok, remek.
- Öhm, hát … - nézek zavarodottan a barátomra. Mit jelent az, hogy ő ihletett egy dalt? Hűha, na ezt hogy mondjam el neki. Fogalmam sincs, hogyan zajlik ténylegesen egy zeneszerzés, hogy tudatosan jön-e, vagy van-e valami központi téma és a köré építik az egészet. Azt tudom, hogy én eddig hogyan csináltam. Nem ez az első eset ugyanis, hogy dallam születik bennem, de eddig csak úgy jött. Nem volt személyhez köthető az egész. – Hát, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy dallam kezd el felcsendülni a fejemben, amikor beszélgettünk valahol. Sokszor van az, hogy különféle érzelmekhez, gondolatokhoz háttérzenét adok magamnak úgymond. A hydromágiás relaxációs gyakorlataimhoz már elég csak azt a dalt lejátszanom magamban, amit szoktam. Szóval, lett egy pár hangból álló kis valami először, aztán kezdett egyre több csatlakozni hozzá. Még nincsen kész amúgy, legalábbis úgy érzem.  
Kérdő tekintettel fejezem be a mondatot, nem tudom, hogy ebből értett-e egyáltalán valamit. Nem jut eszembe egy sokkal egyszerűbb megfogalmazás módja az egésznek, talán most nem is fog, talán majd máskor, vagy talán soha. Talán nem is kell, mert megérti ennyiből is. Talán. Ha meg mégsem, hát az sem baj. A lényeg, hogy tetszett neki, meg az is, hogy őneki köszönhető, hogy egyáltalán létezik ez a kicsi dallamocska.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Oké, erre az eshetőségre nem számítottam, hogy nem tudja, ő mit tenne, hogy ne lenne véleménye róla. Mármint, tényleg? Hát … jó. Akkor erről ennyit. Sebaj, majd alszom rá egyet, vagy kettőt. Vagy sokat. Valami majd csak lesz.
- Nem, semmi gond. Majd helyrerakom magamban, hogy mi is legyen – vonom meg a vállamat. Rendben, de tényleg. Egyelőre viszont tényleg nem akarok ezzel foglalkozni. Összehajtom újra a lapot és visszacsúsztatom a borítékba. Rápillantok újra a címzésre, fürkészve nézegetve a betűk megformálását. Elvileg az emberek írásából egész jó kis jellemrajzot lehet alkotni. Elvileg. Lehet, hogy utána kellett volna járnom ennek a tudománynak? Végül is egész érdekes, úgy eleve.
Most? Nem egészen most. Nem ebben a pillanatban. Ez egy hosszabb folyamat volt, egy a múlt egy adott pontján kezdődő a jelenre is kiható folyamat. Nagyszerű, hello angol nyelvtan. Oké, a lényeg hogy örül neki, sőt, szeretné újra hallani. Mármint, most?
- Majd el persze, meg majd le is kottázom szerintem. De öhm, így félkészen szeretnéd hallani vagy majd ha készen lesz? – mosolygok boldogan a fiúra. Nekem ez sokkal jelentősebb dolog, mint az, hogy bemutattam a szüleimnek. Írtam egy dalt neki, róla, őmiatta, jaj nem tudom hogy mondjam, de a lényeg, hogy tetszik neki, hogy értékeli.
Vonásaim rögtön kíváncsivá válnak, amikor Benito hozzám kerül, és tessék? Én is kapok? Megilletődve pislogok, és picit tétován veszem át a teljesen ismeretlen fajta csokit. Tényleg nekem is jár?
- Köszönöm szépen! – mosolygok rá boldogan majd nekiállok alaposan megszemlélni, hogy pontosan mi is ez. Tyű, na ilyet még nem ettem! Amúgy is kicsit fenntartásokkal fogadom a varázsédességeket, láttam én már csúnya eseteket, és hát nem biztos, hogy szeretnék kannaként sípolni egy fél napon át. De ez nem olyan, ez tök jó. Awh. – Kíváncsi vagyok milyen.
Már épp kérdeznék tőle valamit, de a barátom ismét talpon van, és amint meglátom a készüléket már bólintok is. Nem szólt haza még. Tessék, meg is erősíti a szavaival, hogy miről is van szó. Kedvesen rámosolygok, majd felkelek én is az ágyról. Átrakom az asztalomra a csokit is, meg a levelet is, majd még szélesebb lesz a vigyorom, ahogy ismét a nagyon koncentráló fiúra nézek.
- Jól van, csak nyugodtan, nehogy aggódjon. Üdvözlöm – mondom neki kedvesen, majd még gyorsan hozzáteszem, hogy mindjárt jövök és magára hagyom a szobában a cicával. Útba ejtem először a mosdót, majd a konyhaszekrényeket állok neki módszeresen kifosztani. A sokféle rágcsát, kekszet egy tálcára halmozom, kiveszek még pár üdítőt, mindenféle fajtát, és lassú léptekkel indulok is vissza. Persze megszokásból becsuktam ám magam mögött az ajtót, így kénytelen vagyok könyökkel szerencsétlenkedve lenyomni a kilincset és behátrálok a szobába.
- Hoztam még mindenfélét, ha felmelegedne az innivalód, csak szólj, lehűtöm. Mit szólnál ahhoz, ha gyorsan feltúrnánk mindent, aztán tévézhetünk, játszhatunk, sétálhatunk, vagy csinálhatunk bármit amihez kedved van? – állok elő valami tervszerűséggel óvatosan megfordulva, nehogy elejtsem az egész tálcát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

- Rendben, akkor addig is csak így tovább – ugratom egy picit a fiút, hiszen tulajdonképpen övé a munka neheze. Ő adja a hangulatot, az érzést, amit én magamban zenére fordítok le. A kottázást meg nem ártott megtanulni. Eleve abból tanulja meg az ember az új dalokat, tehát az olvasása az hamar megy. Leírni meg … nos, az is jön magától, főleg ha kiskorától kezdve zongorázik az ember. Akkor egy hang, egy dallam és máris tudom hogy néz ki leírva.
Igazából gondoltam rá, hogy megemlítsem neki, hogy akár fel is hívhatná ám a bácsikáját, lényegesen gyorsabb és egyszerűbb lenne a dolog, de aztán rájövök, hogy lehet hogy dolgozik a férfi. Akkor meg tényleg jobb ha inkább ír neki. Mindenesetre nem zavarom a pötyögésben, és megejtem most a kis utamat. És őszintén? Meglepődök azon, hogy segít. Jó, ez így rosszul hangzik. Szóval ha ugye azt nézzük, hogy ő milyen, akkor hát persze, hogy segít. De annyira nem veszem az ilyen dolgokat magától értetődőnek, nem várom el senkitől sem, hogy ennyire figyelmes és udvarias legyen. Thomas alapból ilyen, én pedig minden egyes alkalommal nagyra értékelem ezeket az apróságokat. Még ha ezerszer teszi, akkor is.
- Átnéznénk a dolgaimat. Tudod, a költözés miatt – javítom ki magam automatikusan. Már nem megismétlem a szavakat, amikor visszakérdez, hanem másképp fogalmazom meg. Talán tudatosan teszem, talán csak arról van szó, hogy sejtem, hogy a szlengesebb szavakkal nem tud mit kezdeni a keresztje. Mindenesetre egyre jobban oda tudok figyelni ezekre a dolgokra.
Jól van, beleegyezik a tervbe, így hamarosan már bele is vetjük magunkat a munkába. A ruhás szekrény átnézése az rekordgyorsasággal lezajlik, főleg mert sikerül időben észbe kapnom, hogy na talán nem kellene ezt úgy annyira megvizitálnunk. Azt azért talán mégsem. Szóval elég pár pillantást vetnem a tartalmukra és már mehetünk is tovább. Főként a különféle iratok a problémásabbak. Fog nekem valaha kellene bármilyen bizonyítványom például? Talán, félretesszük. Iskolai évkönyvek? Kizárt, de azért átlapozzuk, a tipikus kis játékot játszva: na, megtalálod hol vagyok? A fotóalbumokat is a pici kupacba rakom, meg pár különösen kedves emléket idéző tárgyat. Kották, cd-k, ó a cd lejátszóm! Na az kell, tutira. Lerúnáztatom! A rámolás közben persze végig csacsogunk, nevetgélünk az általam felidézett sztorikon. Mire végzünk addigra Thomas már profin tudja hogy milyen kópéságokat csináltam kiskoromban, mitől féltem, mit szerettem. A rágcsák és üdítők is szépen fogynak, utóbbiak mindig kellemesen hidegek, hála nekem. A nem túl nagy halmot egy dobozba rendezem, ráírom filccel az utasítást, hogy ezt ne dobják ki, és már végeztünk is. Jöhet a szórakozás. A filmezés mellett döntünk, ehhez pedig behúzom a sötétítőfüggönyt, különben semmit nem látunk a tv képernyőből. Egy vígjátékra esik a választásunk, és amíg az ágyon kényelmesen heverve nézzük elfogyasztjuk a varázs csokimat is. Elképesztően finom, lágy íze van maga a csokinak, a töltelék meg hát tényleg lutri. Imádom! Ilyet még kell szerezni!
- Nincs kedved elmenni sétálni? Vehetnénk fagyit is... – vetem fel az újabb ötletemet. Odakint már kezd elviselhetővé válni az idő, így nem lesz annyira megterhelő a gyaloglás. Az elképzelésem elfogadásra kerül, így hamarosan már ki is lépünk a kapun. A szüleimnek hagytam egy cetlit, hogy majd jövünk. Természetesen azzal nem számoltam, hogy a nagyjából mindenhol most ér véget a munka és érnek haza az emberek. És a falunak ezen a részén mindenki ismer mindenkit. Érdekes egy séta lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |home sweet home |o


 oo

Még egy fél mondat erejéig visszatérve a felpakoltságomra: természetesen nem szándékoztam ennyi mindent a tálcára halmozni. De így sikerült, mert kell egy kis ez, meg egy kis az, áá, abból is jöhet. Na, így lett belőle szép nagy adag. De elfogy úgy is.
Amilyen kis feszélyezve éreztem magam, amikor először belépett a szobámba most annyira felszabadultan adok a kezébe minden szerintem érdekes dolgot. Egyáltalán nem bánnám azt se, bejelentené, hogy megnézi a következő fiókot, bár tény, hogy így hatékonyabb, hogy együtt csináljuk. Végül is úgyis nekem kell döntenem. Mindenesetre egy picit aggódva figyelem a meleggel bírkózó barátomat. Nem tudom lehűteni őt, vagyis de, tudnám … csak, hát na. Vagy nyakon öntöm egy rakás vízzel vagy jeget idézek elő. A baj csak az, hogy kicsit veszélyesnek találom ezeket. Megfázhat, és komolyabb baja is eshet. Na, majd kitalálok valamit. A függöny behúzás kezdetnek jó lesz.
Odakint viszont kellemes idő vár minket, és persze, hogy mindenkibe belebotlunk. De komolyan, mindenkibe. Alig teszünk pár lépést, már elő is bukkan Mariska néni a szomszédból. Kedves aranyos idős nénike, csak éppen a falu pletykahálózatát ő működteti. Elég egy pillantást vetnem rá és már azonnal meg is szólít. Örül neki, hogy végre lát, reméli, hogy jól érzem magam abban a messzi iskolában. Aztán tekintete átsiklik Thomasra, alaposan végignéz rajta, de úgy, hogy abba én pirulok bele. Majd tettetett riadalommal az arcán ismét rám pillant az idős hölgy, hogy ugye nem koedukált az az iskola. Szemforgatva és még egy lépést automatikusan a barátom felé lépve adom meg a választ, amit úgyis tud: de az. Koedukált. Mariska néni kisvártatva elköszön, fejcsóválva dünnyögi az orra alá, hogy bezzeg az ő idejében. Az ég felé emelem a tekintetem és jelzem Thomasnak, hogy haladjunk tovább, lehetőleg egy icipicit gyorsabban, mielőtt az egész utca kicsődül. Tesz róla az idős hölgy, hogy futótűzként terjedjen el a hír: itthon van a Juhászék lánya és egy fiúval andalog az utcán. Kicsi ez a falu, túlságosan is.
Nekem nem tűnik fel, hogy Thomas annyira feltűnő lenne. Mondjuk igaz, hogy én már hozzászoktam a kisugárzásához, ahhoz, ahogy rácsodálkozik mindenre. Én ennyit észlelek. Az, hogy látszódna rajta, hogy egyáltalán nem ehhez a világhoz tartozik, mármint a mugli részéhez ugyebár, hát nekem nem jön le. De azt látom, hogy mennyire érdeklődve néznek ránk, így a kettőnk közti távolságot tényleg nagyon minimálisra vesszük. Nem fenyeget ugyan veszély engem, sem pedig őt, mégis a közelébe húzódok. Kicsit talán óvóan, kicsit talán bátorítóan, de főképp azért mert összetartozunk. Ez elég jól le is jön az embereknek, így már kevésbé bámulnak meg minket. Hiszen a legérdekesebbet már tudják.
Az apró kis váll összekoccanások, vagy kéz összeérések egyszerre mókásak és zavarba ejtőek. Vissza-visszamosolygok, magam is bocsánatkérően pislogva a fiúra. De nem megyek odébb, még véletlenül sem. Ahogy közeledünk a fagyizó felé arra figyelek fel, hogy tisztes távolból, de követ minket pár kisgyerek. Hangosan nevetgélnek, kiáltoznak és próbálják eldönteni, hogy melyikük olyan bátor, hogy megszólítson minket.
- Van pár árnyékunk, ne lepődj meg – súgom oda Thomasnak vigyorogva. Ismerem ezeket a kölyköket, ha tippelnem kellene akkor azt mondanám, hogy a kis vöröshajú lány lesz a legbátrabb. Azt ugyan nem tudom, hogy mit szeretnének megtudni, de úgy is ki fog derülni a dolog. Mindeközben mi megérkezünk a cukrászdához, beállunk a sorba, majd hosszasan eltöprengünk azon, hogy mit is válasszunk. Tényleg rengeteg féle íz van! Még olyan szokatlanul fura nevűek is mint a hupikék törpikék. Azt hiszem azt inkább passzolom.
- Kérnénk szépen két fagyikelyhet. Az egyikbe mondjuk sárgadinnye, áfonyás fehércsoki, meeg sztracsi; a másikba pedig … - fordulok kérdőn a barátomhoz, arra várva, hogy ő is leadja a rendelését. A pult mögött álló lány – volt osztálytársnőm nővére - , még megkérdezi, hogy szeretnénk-e öntetet, meg ostyát is bele, majd közli hogy foglaljunk csak helyet nyugodtan, majd kihozza. Összeszalad a szemöldököm egy pillanatra, nem ez a megszokott itt. De legyen úgy. Egy árnyékos, viszonylag csendesebb zugban lévő asztalt nézünk ki magunknak, noha a kíváncsi pillantásokat így sem tudjuk elkerülni. Szerencsére legalább a fagyira nem kell sokáig várnunk, hamar kihozzák nekünk.
- Hm, ez isteni finom! Kérsz? – ajánlom fel rögvest a kóstoló lehetőségét, amint megízleltem mindhárom gombócomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |cukrászdában |o


 oo

Hát a néni nem igazán azt próbálja meg megtudni, hogy mi lapul azokban a farmerzsebekben, szerintem fel se tűnne neki ha bármi árulkodó, nem mugli dolgot cipelnénk magunkkal. De hagyjuk is, örülök, hogy elment. És biztos, hogy legalább fél órán át fogja ecsetelgetni a konklúziót a barátnőinek. Hogy tudtam én itt élni, hihetetlen.
Emlékszem mennyire furcsa volt a kastélyban, hogy amerre mentem mindenhol festmények figyeltek, meg is szólítottak, sőt volt olyan is, aki több képen keresztül loholt utánam. Megszoktam már azt, szóval most már észre sem veszem. Viszont ami most a falunkban zajlik, hát az ezerszer rosszabb, mint ami az első pár napban ért a suliban. Kezd komolyan bosszantani a dolog, de csak mosolygok kedvesen. Legszívesebben pedig rákiabálnék pár emberre, hogy nem illik bámulni a másikat, inkább a saját dolgukkal törődjenek. De csak mosolygok, és az ujjaimmal dobolok az asztalon.
A fagyik tényleg nagyon finomak, Thomas is jól választott meg kell hagyni. Komótosan eszegetjük hiszen nem sietünk sehova. Tekintetem lustán vándorol ide-oda, nem időzve el semmin sem úgy igazából. Amikor épp a fiúra pillantok, akkor persze rögtön mosoly szalad szét az arcomon, de egyébként inkább a gondolataimba mélyedek. Csupán lassan szüremlik át ezen a furcsaság, ami Thomas viselkedésében látható.
- Minden rendben van? – kérdezem meg aggódva, hiszen az imént rezzent össze. Azt ugyan tudom, hogy elég sok élmény éri őt még most is, és nehéz ezt feldolgozni és befogadni, de addig nem jutok el, hogy a hangok is az újdonság erejével hatnak rá. Vagyis az nem, hogy ennyire. Félretolom a kelyhemet, pedig mindegyik gombócból még van egy kevéske benne, de képtelen vagyok megenni. Nagyon kitett magáért a pultos lány, kihozza nekünk ide az asztalhoz, amikor elég nagy a tömeg, és még fejedelmi méretű fagyikat is mér ki. Megérdemli a borravalót az egyszer biztos.
- A legjobb cukrászda a városban, ezért is van ekkora tömeg. Mindenki ide jár – válaszolom mosolyogva, miközben kényelmesen hátradőlök én is. Egyelőre még nem jelzem a lánynak, hogy végeztünk ám, hátha elfogy még a fagyim, meg olyan jól esik itt üldögélni a hűvösben, és Thomast figyelni. Mert éppen azt teszem.
- Nagyon furcsa, hogy ennyire megnéznek téged ... meg minket - csóválom meg a fejemet. Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam ilyen reakcióra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |kora esti séta |o


 oo

Rendben, akkor tehát nincs semmi baj, biztos csupán a szokatlan környezet váltja ki ezt belőle. Meg is nyugszom rögtön. Ó hát, az lehet hogy nincs miért aggódni, de ez nem éppen úgy működik, hogy csak akkor aggódunk, amikor tényleges ok is van rá. Vagy legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy nálam nem így megy a dolog.
Igazán aranyos, hogy nem is gondol arra, hogy ez most csak és kizárólag nekünk szól. Hogy az egész falu teljesen fel van bolydulva az eseményektől. Az ugyan tény, hogy mindenki tud a másikról mindent – vagy legalábbis ezt hiszik - , és tényleg ismerem a lakosság körülbelül háromnegyedét, de azért ennyire nem bámuljuk ám meg a másikat. Annak mindenesetre örülök, hogy ő nem tartja annyira szokatlannak, nem zavarja ez a helyzet.
- Nem, nincsen baj, csak tényleg furcsa. Nem így szoktak viselkedni. Bár is igaz, hogy engem aztán még soha nem láttak együtt senkivel se. Semmilyen értelemben – felelem teljesen őszintén. Érthető is igazából, kíváncsiak. Kíváncsiak, hogy kinek köszönhető ez a sok változás, hogy ki az a srác aki mellett igazán boldognak érzem magam. Hamarosan úgy is hazamegyünk, és akkor nem lesz mit nézegetniük rajtunk. Nagy nehezen erőt veszek magamon, és elpusztítom a maradék fagyimat, majd a pultos lány felé pillantok. Hatalmas mosoly jelenik meg az arcán, és már jön is az asztalunkhoz. A számlát persze automatikusan a fiú felé nyújtja, csábosan pislogva rá. Összeráncolom a szemöldökömet azonnal, de kedvesen tudatom vele, hogy eltévesztette ám a házszámot, ugyanis én fizetek. Láthatóan megütközik a dolgon, és kissé kelletlenül nyújtja nekem át a blokkot. Amíg én a pénztárcámban matatok a szemérmetlenje ismételten Thomas felé pislog és valamiféle búgó hangon érdeklődik afelől, hogy ízlett-e neki a fagyi, meg hogy elégedett-e a kiszolgálással. Ó és persze, hogy kifejezi a reményét is arra vonatkozóan, hogy hamarosan újra vendégül láthatja. Hangosan fújom ki a levegőt, majd a kezébe nyomom az összeget. Bár megfordul a fejemben, hogy nem adok neki borravalót, ez után az alakítása után még mit nem, de végül csak adok pár plusz érmét. A pultos lány még rebegteti a szemét egy kicsit, majd elvonul. Fejcsóválva figyelem, amíg el nem tűnik, majd újra a barátom felé fordulok, rámosolygok és már sétálunk is tovább.
Úgy határozok, hogy a kastély parkjába is teszünk egy kört. Nagyon hangulatos a tó körüli rész például, a kis híddal, meg a kis pavilonnal. A gyerekek kezdenek lemaradozni, hamarosan nekik haza kellene érniük, ám a vöröske még nem adja fel a követést. Picit lassítunk a tempón, ő pedig ettől felbátorodva utánunk kiállt. Megállunk, hiszen már mióta foglalkoztat minket, hogy mégis mit szeretne ennyire. Gyorsan beér minket, majd egyenesen a barátomhoz fordulva megkérdezi a szokásos gyermeki őszintességgel, hogy Thomas valamilyen messzi földről jött királyfi-e. Azonnal széles vigyorra húzódik a szám, hiszen végülis tényleg van valami az egész kisugárzásában ami miatt erre asszociálhat. Meg persze vissza is idézi bennem a kérdése az első találkozásomat a barátommal. Mosolyogva várom a fiú válaszát, majd a kislány hamarosan el is szelel, mi pedig folytathatjuk az utunkat. A vízparton járunk éppen, amikor a nap kezd elkezd lefelé ereszkedni, gyönyörű színűvé varázsolva ezáltal az eget. Ráérősen bandukolunk tovább, figyelve a fények játékát. Mire elhagyjuk a parkot már el is tűnik a láthatáron. Folytatjuk hát utunkat hazafelé, miközben sötétség borul a tájra. Bársonyos sötétség, nem olyan, mint egy nagyvárosban. A csillagok is sokkal jobban látszanak, én pedig örömmel pillantok rájuk fel. Mivel felfelé pislogok, így a kezem folyton a fiúéhoz ér, de most nem pillantok folyton rá emiatt. Kellemes érzés. A hazafele séta sokkal eseménytelenebbül telik, részben a sötétség miatt is, részben pedig már szerintem mindenki megtudott mindent. Gyorsabban is érünk haza, mint vártam volna, mire észbekapok már a kapunk előtt álldogálunk, és a kulcsomat keresgélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |kora esti sétából hazaérve|o


 oo

Elég sok olyan vele kapcsolatban átélt élményem van, amit fel tudnék címkézni ezzel az először szavacskával. Jól is érzi, ugyanis tényleg kivételes. Viszont nem ismertek engem magányosnak az itteniek, és én sem éreztem magam annak. Egyszerűen úgy volt, hogy mindig egyedül voltam, ez volt a megszokott, a természetes. Most meg már nem ez az.
Nos én részemről kevésbé örülök annak, aminek a barátom; bár ez nem meglepő, mivel én látom ám, hogy miről van itt szó pontosan. De nem csinálok ügyet a dologból, tulajdonképpen nincs is miből. És egyébként is, éppen elég volt egyszer túlreagálni valamit. Bőven sok. Utána is néz a lánynak, amikor elmegy? Ö, nem. Teljesen megszokott, ártatlan arcvonások. Fogalma sincs róla, hogy mi történt itt az előbb, talán csak kedvesnek találja. Igen. Oké, haladjunk tovább inkább.
Meglep az, ahogy a kislánnyal bánik. A jókedvű válasza az nem, azonban hogy úgy tesz, mint aki egy titkot osztana meg vele, és végül is meghagyja a kislánynak az álomvilágát ha ő is úgy szeretné, hát…nem is találok rá szavakat. Ahogy elfut a lány látom rajta, hogy továbbra is annak fogja tartani Thomast, királyfinak. Egy röpke pillanatra hozzáérek a fiú kezéhez, megsimogatva azt, majd utána húzom is el a kezemet és folytatjuk az utunkat.
A házba beérve az ajtóm felé emelem a karomat, némán mutatva, hogy arrafelé orientálódunk ám. Itthon vannak már ugyan a szüleim ismét, de a közös időtöltést mára már letudtuk. Nem szokás mifelénk se a közös kajálás, se együtt tévézés, vagy lekuporodás a kanapéra, hogy átbeszéljük kinek milyen napja volt. Eléldegéltünk egymás mellett.
- A vacsora az már nem lesz közös, úgyhogy amennyiben valami tartalmasabb ételre vágysz szólj nyugodtan. Általában valamiféle szendvicset, vagy valami könnyed egyszerű dolgot szoktunk vacsizni. Az ebéd a nagy étkezés nálunk. Persze ehetjük azt ettől még, ami ebédre volt, vagy bármit – mondom el neki a továbbiakat az estére vonatkozóan. Kevésbé sikerül összeszedetten elmondanom, ennek pedig az az oka, hogy este van. Este van, és van még valami, amiről nem beszéltünk.
- A matracért viszont kimehetnénk most, hogy ne később kelljen vele vacakolni, amikor ők már alszanak - vetem fel a dolgot, bár ez korántsem az, amit mondani szerettem volna. Köze van hozzá, és ez valóban lényeges is, csak éppen nem ez járt a fejemben az imént. Arra majd rátérek picit később. Most tényleg gyorsan elintézzük ezt, a fránya matrac behurcolása kétemberes feladatnak bizonyul, vagy legalábbis lényegesen egyszerűbb úgy megoldani. Egyelőre betolom az ágy alá a fekvőalkalmatosságot, hogy ne legyen útban, majd gyorsan visszaszaladok még plusz takaróért, párnáért, ágyneműhuzatért amíg a fiút lefoglalja a felébredő cica. Természetesen apám elkap odakint, dörmögése valamennyire behallatszik a szobámba is, de talán nem kivehetőek a szavai. Anyám is sápítozok pár sort, hogy tényleg teljesen biztosak vagyunk-e benne, hogy egy szobában szeretnénk-e aludni. Biztos nem lesz belőle semmi baj, hiszen ... ugye az én múltam meg minden. Az ő szavai már sokkal jobban hallhatóak, ahogy a válaszom is, amelyben biztosítom, hogy nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt alszunk, nem lesz gond, de tényleg. Hamar megnyugszik ettől, és kedélyesen szép estét kíván nekünk. Persze ezt csak így nekem mondja jó hangosan, mert még véletlenül sem menne el a szobámig ... sebaj. Kisvártatva otthagyom őket és sietek is vissza a saját birodalmamba. Bezárom magam után az ajtót egy hatalmas mosollyal az arcomon. Kész, szülők letudva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 

Úgy van, nem közös a vacsi. Alap esetben semmilyen étkezés sem az mifelénk. Már így is alaposan kitettek magukért a szüleim, és még normálisan is viselkedtek! Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra úgy igazából. Bólintok egyet tudomásul véve, hogy akkor hideget eszünk. Utánanéztem ám pár dolognak az angol szokásokat illetően, javarészt ugyan tudtam is őket, de azért nem árt felfrissíteni az emlékezetemet, ha már egyszer angol barátom van és vendégül látom. Egy dologról feledkeztem meg teljesen, és ez most jut eszembe: a tea. Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem kér-e esetleg teát. Gondolom már késő van hozzá.
Ó hogy az a… hát persze, hogy már megint elfelejtettem, hogy van ám egyszerűbb módja is annak a cipelésnek: a varázslat. Jellemző, de tényleg. Annak mondjuk örülök, hogy apuék nem voltak tanúi a dolognak. Nem ijedtek volna meg, de túlságosan is tetszett volna nekik a dolog. Ezen nem lepődtem volna meg. Azon viszont igen, hogy anyám odajött hozzám aggódva. Teljesen olyan érzésem is lett, hogy na így viselkedik egy igazi szülő. Aggódik azért, hogy vajon tényleg biztonságban fogom-e érezni magam a szobámban, ha egy légtérben alszom a barátommal. De teljesen megnyugtatta a válaszom, én meg boldogan térek vissza a vackomba.
- Nem szükséges, nem szoktunk – nyugtatom meg a barátomat. Amúgy meg nem szoktak vendégeink lenni, a rokonok nem számítanak vendégeknek. De ők sem köszöngetnek el. Rendben van így mindenki, nem kell aggódnia. De végül úgy alakul, hogy mégis el tud köszönni, szóval úgy meg pláne oké minden. Anyám sugárzó mosollyal viszonozza a gesztust, amin megint meglepődök. Még fürdés közben is ezen jár az agyam, hogy mennyire más most nálunk minden, hogy a fiú is itt van. Jó értelemben más. Hinnye, ha ezt tudom …
Amíg a barátom a fürdőbe van, addig én nekiveselkedek az ágynemű behúzásának, persze segítséggel. De valljuk be őszintén: a sárkányleopárd inkább hátráltat semmint segítene. Hamarosan léptek zajára leszek figyelmes, automatikusan kapom is fel a fejemet egy mosollyal az arcomon, mialatt Benitoból éppen csak a mancsai látszanak ki a párnahuzatból. Már csak ezzel kell valahogy megbirkóznom, és kész is leszek az egész hadművelettel.
De megakadok a mozdulatban, amibe belekezdtem és teljesen ledermedve nézem a fiút. Oké, nem kéne néznem, el kéne fordulnom, mondom nem nézni, elfordulni. Szemeim lassan elkerekednek, a szám is eltátom és úgy nézek tovább egyenesen magam elé, oda, ahol az imént még a állt. A barátom, a szobámban, egy szál törölközőben. Thomas, a szobámban, egy törölközővel. Egy törölközőben. A szobámban. Thomas. Egek. Hölgyem és uraim, a ma esti játékunkban az áldozat Lau ép elméje. A megfejtés pedig: Thomas, a lány szobájában, egy törölközővel. A legjobb Cluedo játszma, amibe valaha részem volt. És őszintén? Szerintem ez a kép beleégett a retinámba. Te jó ég! Ha már égésről beszélünk, miért van itt ilyen meleg? De komolyan, szauna van a szobában!
Mint egy lassított felvételen úgy mozdulok meg, és kászálódok le az ágyamról. A félig mosolygós félig döbbent arckifejezés az le se akar kerülni az arcomról ahogy az ablakhoz vánszorgok, hogy teljesen kitárjam azt. Mi a fene van ezzel is már? Miért nem lehet kinyitni? Párszor megrángatom, hátha csak beszorult, majd inkább egyszerűen csak nekitámasztom a homlokomat a hideg üvegnek. Az eszembe sem jut, hogy megnézzem hátha a másik irányba kellene tekernem azt az átkozott kilincset. Ahhoz már gondolkodni kéne, az pedig … hát most valahogy nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 oo

Ó nem baj, ugyan dehogy baj! Már hogy lenne baj ha Thomas egy szál törölközőben van a szobámban? Egyáltalán nem baj az. Szinte ugyanolyan, mint fürdőgatyában??? Ó nem, á-á, a legkevésbé sem. Mármint a ruházati részét nézve, hogy van rajta valami és az takarja az ugyanolyan. De, ó nem-nem. Közel sem ugyanolyan. Hát nem véletlenül vagyok én ilyen remek állapotban, hogy az ablakot sem bírom kinyitni. Igaz, már nem is próbálkozom vele úgy őszintén. Feladtam, elromlott, nem működik, kész. De legalább az ablaküveg hideg, vagyis csak volt, mert körülbelül két másodperc alatt felmelegítettem. Eszembe jut-e hogy ja amúgy varázsló vagyok ám, sőt mi több elemi mágus és tudnék magamon segíteni? Nem, pedig nagyon jó lenne! Édes Istenem de jó lenne!
Nem veszem észre, hogy mikor lép be ismét a szobámba, nem hallok én semmit sem. Látni sem látok semmit, pedig akár a tükörképét is láthatnám az ablakból. Egyedül a légzésemre próbálok figyelni, arra hogy valahogy visszakormányozzam magam az épelméjűség felé. Nagyon nehezen megy, és nagyon lassan. De lépésről lépésre terelgetem magam a helyes út felé. Aztán megdermedek, benn rekesztve ezzel a levegőt a tüdőmben. Egy pillanat sem telik el és máris feloldódok, az érintés ismerős melegsége, puhasága eljut a tudatomig. Váratlanul ért így hogy nem hallottam közeledni. Ennyi az egész. Elmosolyodok azon, ahogy az ajkai a hajamat érik. Nem számítok többre, nem számítok másra. Pedig itt nem állnak meg az események sőt!
Amint a kezét a hasamra csúsztatja ösztönösen behúzom egy picit egy hangos sóhajtással kísérve. A szívem össze-vissza kezd el kalimpálni attól, hogy ez mennyire új. Ezt szoknom kell. Felemelem a fejemet, azzal a céllal, hogy az üvegen át lássam őt de nem sikerül elkapnom a tekintetét mielőtt beborítja a vállamat csókokkal. Jóleső borzongás fut végig rajtam, és egy pillanatra bevillan a gondolat, hogy kitöröm ezt a nyavalyás üveget, mert túlságosan is meleg van itt benn. Szerintem legalábbis.
Aztán kiürül teljesen az agyam és már csak az ösztönök maradnak meg. Lehunyom a szememet, úgy figyelek arra, hogy lélegezzek és arra ahogy a szája a bőrömnek simul, ami kellemesen meleg érzés, majd amikor elemeli az ajkát hogy egy másik kis területet is felfedezzen akkor pedig hirtelen túl hidegnek érzem a levegőt. Kezdek teljesen megzavarodni ettől a kettősségtől, így nekidőlök a mögöttem álló fiúnak.
- Thomas – nyögöm ki a nevét egy sóhajba ágyazva, többre most igazán nem futja tőlem. Nem tudnám megmondani, hogy miért dőlök neki vagy hogy miért szólítom meg. Azért hogy ne férhessen úgy hozzám? Vagy azért hogy még közelebb érezzem magamhoz? Azért hogy abbahagyja? Vagy pont azért hogy folytassa? Jézusom, fogalmam sincs. Mindenesetre lassan felemelem a jobb kezemet, és a fiú kezére teszem azt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 oo

Bármi is az oka a mozdulatomnak egy biztos, nagyon jól esik. Eszembe jut a balatoni erkélyjelenet, már akkor is neki szerettem volna dőlni, de végül nem tettem. Akkor még nem mertem, most már igen. Egy apró rándulással fogadom a pocisimit, miközben már készülök fel arra, hogy hamarosan elhúzódunk egymástól. Mert ez is egy új, óvatos kis határátlépdelés a részünkről, és Thomas figyel annyira, hogy tényleg csak apránként haladjunk előrefele. Hogy ne legyen egyszerre túl sok. Legalábbis szerintem figyel rá, hiszen még egyszer sem fordult az elő, hogy nekem kellett elhúzódnom, megálljt parancsolni.
Szemem egy picit kerekedik ki csak, amikor éppen az ellenkezője történik annak, amire számítok. Nem elhúzódik, hanem szorosabban ölel. Ezek szerint akkor nem figyelmeztetésnek vagy ilyesminek értelmezte a dolgokat, hanem inkább bátorításnak. Hamar átváltanak a vonásaim az enyhe meglepődöttségből valamiféle derűs, nyugodt, mérhetetlenül boldog kifejezésbe. A szabad kezemet is megmozdítom, ráhelyezem az övére és a karjai között teljesen ellazulok. Megilletődötten nézem a tükörképünket, a boldog vonásokat, a csukott szemű fiút, a lányt, ahogy elengedi a fiú egyik kezét és óvatosan annak az arcához emeli, hogy megsimogathassa. Ahogy a lány finoman beletúr a fiú hajába, majd leengedve a kezét még ujjai végigszaladnak a füle előtt. Annyira meseszerű ez az egész. Annyira idilli. Annyira … olyan mintha most lenne minden a helyén ezen a világon. Most hogy ilyen szorosan ölel, ennyire nekem simulva. Rémisztőnek kéne lennie? Hát nem az. Pont ellenkezőleg, úgy érzem, hogy most vagyok a helyemen, most van minden rendben. Így, itt, vele, a karjaiban. Sóhajtok egy nagyot, ahogy visszateszem a kezem az övére, szemeimet lehunyom, fejemet pedig finomam megmozdítom, mintha egy hozzádörgölőző macska lennék. Nem kell látnom ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy az ablaküvegen lassan jégkristályok jelennek meg, keretbe foglalva … hát minket. Boldog vagyok, persze, hogy valami történik körülöttem.
Azonnal kinyitom szemeimet, amikor érzem, hogy lazul a szorítás, és kezd távolodni tőlem. Automatikusan mozdulok utána, de megtorpanok végül. Igaza van. A fene egye meg, igaza van. Igyekszem jó képet hát ahhoz, hogy hirtelen jéghideg levegő zúdul rám, de a kis apró puszi segít a leginkább, hogy el is tudjak rendesen mosolyodni. Lassan fordulok csak meg, hogy ne az üvegen át lássam, amit csinál. Az italokkal babrál.
- Nem, köszönöm. Én az … - köszörülöm meg a torkomat, mert valami határozottan nem stimmel a hangommal. Jó, lehet, hogy mégis jó ötlet lenne inni valamit. De még mindig ott tartok, hogy ablak. – Ki akartam nyitni az ablakot, de nem tudtam. De már nem fontos.
Nyögöm ki nagy nehezen, tekintetemet le sem véve a barátomról. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel most az ablak, totál hidegen hagy. Ott is hagyom inkább, a fiú mellé sétálok és nekitámaszkodom az asztalomnak. Csak figyelem őt, tekintetem ide-oda járkál a vonásain, a kusza haján. Megszemlélem a pólóját is, és bármilyen furán is hangzik, de ekkor tudatosul bennem az, hogy immáron fel van öltözve rendesen. Halvány pír jelenik meg az arcomon, ahogy felidézem magamban az előbbi jelenetet, és gyorsan az ágy felé pislogok, Benitot keresve. Majd hogy eltereljem a gondolataimat kimondom az első biztonságosabbnak tűnő dolgot, ami az eszembe jut.
- Elférünk az ágyamon amúgy, nem muszáj a matracon aludnod, hacsak nem szeretnél – túl sok minden jár most a fejemben, egyszerűen túl sok. Megnedvesítem a kiszáradt ajkaimat, majd újra ránézek a barátomra. Esélytelen bármiféle elterelés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o


 oo

Figyelmesen nézem őt, miután szóba hoztam az ágy dolgot, arcom nem árul el semmiféle érzelmet. Csupán valamiféle türelmes várakozás olvasható le róla. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. A felszín alatt zajló dolgokat inkább megtartom magamnak. Minden egyes rezdülését észreveszem és kiértékelem. És nagyon nem értem a dolgot. Aludtunk már együtt, többször is. Nagyobb ágyon, ez igaz, de akkor is közel voltunk egymáshoz, nem húzódtunk ki a túlszélére soha. Az enyém kisebb, mint azok ez tény. De nem annyira, hogy szorosan egymáshoz kelljen simulnunk ha nem akarunk leesni. Vagy hogy félig a másikon kelljen feküdni. Fel se mertem volna ajánlani, ha olyan lenne a fekhelyem kezdjük innen. Mégis meglepődik, és mintha zavarba is jönne. És átgondolja.
És ez az a pillanat, amikor legszívesebben visszaszívnám az egészet, és azt mondanám neki, hogy jó akkor hagyjuk, és aludjunk külön. A gond viszont az, hogy én ezt nem akarom. De lehet, hogy miatta jó lenne, hogy ne rágódjon feleslegesen, hogy ne hozzam nehéz helyzetbe. Várok még egy picit, és inkább iszom valamit, aztán majd ha még mindig vacillál akkor majd szépen visszatáncolok az egésztől. Egy gyors mozdulattal ellököm magam az asztaltól és megfordulok, hogy töltsek magamnak valamit. Akármit, tök mindegy mi az csak igyak valamit. A poharamba jégkanálka is kerül, az forog lassan körbe-körbe, kevergetve a házi limonádét, hűtve azt. Visszafordulok, az italomat lassan kortyolgatom, a pohár pereme fölül nézve tovább a barátomat.
- Oké, akkor megetetem a macskát és letessékelem az ágyról, hogy meg tudjam csinálni – bólintok egyet, amikor végre elhatározásra jut. Sikerül nem rögtön visszakérdeznem, hogy biztos-e benne, egészen biztos benne. Felesleges lenne, meg egyébként is, ha bármi van akkor körülbelül egy pálcaintés és már elő is kerül a matrac. Még lazán meggondolhatja magát. Örülök, hogy így döntött, de valahogy az izgatottság az most úgy elmarad. Őszintén szólva még nem hiszem el, hogy tényleg így is lesz. Inkább felkészülök arra, hogy nem.
Benito etetése teljesen eseménytelen, a táskámból szimplán kiveszem a tálkáját és beleöntöm a fagyasztott legyét. Farka hegyét rezegtetve vonul le az ágyról, így én el tudom rendesen rendezni az ágyneműt. Hamarosan kártyázni kezdünk, megmutatok a fiúnak pár egyszerűbbet, amit még gyerekként tanultam, már amelyikre emlékszem. Sőt megpróbálok elmagyarázni egy bonyolultabbat is, de hamar rájövök, hogy a szabályok felére nem emlékszem. Ezen persze jót nevetünk, majd abba is hagyjuk inkább az egészet. Fogmosás közbe ér utol a gondolat, hogy most vajon akkor mi is lesz. A választ hamar megtudom, amint visszaérünk a szobámba.
- Igazából amelyiket szeretnéd. Én a belsőt javaslom, ha nem szeretnél leesni véletlenül, de tényleg mindegy nekem – felelem neki mialatt a függönyöket húzom be. Ismeretlen ágy ugyebár … ha ő alszik kívül akkor benne van a pakliban, hogy esetleg forgolódás közben érzékeli hogy valami – egészen pontosan valaki – van mellette, odébb helyezkedik és lepottyan. Míg én ismerem a saját ágyamat, még álmomban sem fogok leesni, még ha tőle elfele is mocorgok. Lelökni meg már csak nem fog. De döntsön ő, hogy neki melyik a szimpatikusabb. Visszasétálok a villanykapcsolóhoz, megvárva, hogy végül is hogy dönt. Nekem aztán tényleg mindegy. Vak sötétben is be tudok mászni a helyemre, ha arról van szó. Bár azért némi fény fog derengeni lámpaoltás után is. Itt, az ajtó mellett álldogálva jutok el végül odáig, hogy oké, akkor nem táncol vissza, és tényleg együtt alszunk. Végre engedélyezem magamnak, hogy úgy igazán örüljek, és meg is jelenik rögtön az enyhe izgatottság. Mosolyogva figyelem amíg el nem helyezkedik aztán lekapcsolom a lámpát, pár másodpercet várok, hogy hozzászokjon a szemem a megváltozott fényviszonyokhoz, majd lassan az ágyamhoz sétálok és bevackolódom a helyemre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o

Jó, de mi van akkor ha éppen ma akar mocorogni álmában? Vagy ha nem akar de fog? És igen, honnan tudjam mégis hogy mit csinál alvás közbe, ha egyszer alszom? Nincs rejtett kamerám, sőt nem rejtett se. Csak ezért meg nem fogok virrasztani. Na, mindegy is.
Az persze nem jut eszembe, hogy ha övé a belső fele, akkor meg simán be tudom én őt szorítani. Ugyanis én mocorgok álmomban. Hoppá. Ó, mindegy, majd lesz valahogy. A lényeg, hogy ő nem esik le. A ki-be mászkálást meg tuti simán megoldanám amúgy, de így tényleg jobb, hogy nem kell.
A mosolyom még szélesebbé válik azt figyelve milyen módon jut el az ő felére. Tök üres az ágy, simán leülhetne a szélére és szépen begördülhetne, de nem, ő kiskutyaként végigmászik rajta. Így kell feszültséget oldani kérem szépen. Minden gond nélkül el is jutok a helyemig, helyezkedem el éppen kényelmesen a takarómon, amikor a fura hangok áradata a kezdetét veszi. Nem tudom ugyan, hogy mi ennyire vicces, de az biztos hogy a nevetése magával ragadó. Vigyorogni kezdek én is, fel-felkuncogva, majd én is nevetésbe váltok át, amikor elkezd mozogni az ágy is. Már maga ez a tény is iszonyat mulatságos, az meg pláne hogy még néha neki is koppan egy picit a falnak, és ez már iszonyat röhejes. Nagy nehezen az oldalamra fordulok, ám ez nem bizonyul a legjobb ötletnek, mert elég egy pillantást vetnem a nevető arcára – már amennyire ki tudom venni a sötétben – máris újra felkuncogok.
- Ahogy leesel az ágyról? – kérdezek vissza felprüszkölve. Hát, az inkább fájdalmas, mint vicces lenne, de sebaj. A fáradtságnak, meg az eseményeknek tudom be a dolgot. Én viszonylag gyorsan lenyugszom a nevetés után, hiszen ugye nem képzelegtem semmit se, csupán magával ragadott az ő jó kedve. Végül felém fordul ő is, és amikor hozzám ér újra elvigyorodom.
- Segítek – jelentem ki egyszerűen, hiszen látom, hogy melege van, majd ahol a keze hozzám ér ott vékony jeget képzek. Nem olvad el és nem fagy oda az ember, csupán kellemesen hideg. A másik kezemet valahogy kiszabadítom és a csuklójára fogok rá, picit hűtve rajta. Bezony, tök jól rájöttem, hogyan lehetne ezt megoldani. Azt nem ajánlom fel, hogy például a nyakát is végigtaperolom hasonlóan, azért nem lenne jó ha fázni kezdene. Nem sokáig tartom fenn ezt az állapotot, az erek hamar lehűlnek, szóval pár pillanat tényleg elég. Aztán vissza is húzom a kezemet mosolyogva.
- Örülök, hogy itt vagy – jelentem ki egyszerűen majd közelebb viszem az arcom az övéhez egy pillanatra, hogy összeérintsem a nózijainkat. Bátor vagyok, hajaj, mint egy nyuszi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

No hát én azokat a felsőbb évesektől jövő információt valahogy messzire elkerültem ugyanis tőlük nem tudok semmit se. Pusztán józan paraszti ésszel következtettem ki, hogy csak nehezedni fog a dolog. Eleve ott lesz az a vizsga, aztán mehetünk tovább mestertanoncnak, meg el kell dönteni, hogy mit is szeretnénk kezdeni magunkkal, arrafelé szakosodni. Uh, belefájdult a fejem. A helyzet ugyanis az, hogy halvány lila fogalmam sincs arról, hogy milyen irányba kellene majd elhelyezkednem. Van nekem ennél nagyobb bajom is mostanság.
Ó, hát pedig nyugodtan odajöhetett volna hozzám, akár társaságba voltam, akár nem. Senki sem harapta volna le a fejét, de tényleg. Igaz, hogy én se mennék oda hozzá fordított esetben. Nem azért mert ne lenne merszem, sokkal inkább azért, mert nem szeretném megzavarni őket. Gondolom ő is így érti. Bagoly mondja verébnek…
- Elégetni egyszerűbb lenne őket, akkor nem kellene ásni – vetem fel huncutul vigyorogva, majd gyorsan megrázom a fejemet, jelezve hogy szimplán poénkodok. Nem ártanék egy könyvnek se, akár utálom azt, ami le van benne írva, akár nem. De nyilván csak elméleti síkon mozgunk éppen, úgy meg belefér, nem? Ugye ez pusztán elméleti dolog?
- Fú, hát … ha nem veszel fel extrákat, mint a legilimencia, vagy animágia, vagy hasonlók akkor nem annyira gáz. Az alap órák egész túlélhetők, mondjuk olyan 4-6os valahogy -mint a villamos- Ezekkel az extrákkal együtt már olyan 40es, ha épp eljutsz a vizsga szintre. Na az brutál. De csak egyszer kell túllenned rajta – felelem töprengve. Elég nehéz beskálázni egy egész évet, főleg úgy, hogy minden egyes évben újrakezdi az ember. Az első az volt vagy huszas, de aztán jött a második és azt már nem az elsőhöz viszonyítottam. Na ebből elég nehéz pontos képet kapnia szegény fiúnak, hogy milyen nehéz is. Na meg persze ez eléggé szubjektív ám. Meg nekem a tárgyak voltak a legkönnyebb és legegyszerűbb dolgok az egész évben. Szinte kikapcsolódás volt néha beülni órára és a tananyagra figyelni.
- Vannak jó dolgok benne, például imádok járőrőzni. Borzasztóan rettegtem tőle egyébként, de fantasztikusan jó az üres, csöndes kastélyban téblábolni. Büntit? Öö, talán kettőt. Mázlim van és nem botlottam olyan rendbontókba. Inkább példát mutatok – automatikusan visszamosolygok Elire, és eszembe is jut az egyik kirótt büntetőmunka.
- Képzeld szegény Béla kénytelen volt lepucolni a lelátók padjairól a rágót … körömreszelővel. Nem hőbörgött érte? A te házadba tartozik, tudod, az a kviddicses - avatom be végül a fiút a vicces büntimunka kiosztásba. És ennyire jó a névmemóriám. Fogalmam sincs, hogy milyen Béla. De a lényeg az, hogy nagyon rosszkor kezdett ki két prefektus lánnyal. Nagyon- nagyon rosszkor.
- Még soha nem rajzoltam embert, de öhm, kísérleti jelleggel nekiveselkedtem – osztom meg vele ezt az apró infót, hogy ő az első, aki megörökítésre kerül általam ily módon. Lepillantok a rajzra, amit visszafordítok magam felé és még egy picit átsatírozom az arcrészt. Oda nem vetődött ennyire erős árnyék.
– Nem feltétlenül baj, ha mozogsz egyébként. Attól függ, hogy épp mit rajzolok le. Ha mondjuk a fejedet, akkor hadonászhatsz ahogy akarsz, nem zavar meg. Majd neked adom, akár kész lesz, akár nem.
Nem szóltam egyébként, se nem tapsoltam, nem csináltam semmit. Csak leültem rajzolni egy árva mukk nélkül. Az, hogy belemozdult egyáltalán nem baj, tényleg csak úgy pusztán szórakozásból álltam neki, nem pedig azért, hogy na márpedig őt most lerajzolom. Ez esetben nyilván rászóltam volna, hogy ne ficeregjen. De eleve, ekkor előre engedélyt is kértem volna.
Figyelmesen hallgatom, hogy miket tervez, szemöldököm egy résznél felszökik ugyan, de hamar megértem miről is beszél. Fürdeni, hát ez így elsőre hirtelen nem strandolásként, vagy hasonlóként hangzott, nem is értettem hirtelen. Aztán persze elmosolyodom, főleg azon, hogy úgy kezd el helyezkedni, mint amikor egy kisgyerek készül a mesehallgatásra.
- A mugliságot meg kockulást meg vásárlást azt meghagyom neked. Főleg a vásárlást. Hát, családdal én aztán nem megyek sehova se, az biztos. De Dankával, Edithel meg Thomasszal lemegyünk pár napra a Balcsira, ilyen előnyaralásként, aztán gondolom elnézek a táborba is, ami lesz idén. Mindig el szoktam ugyebár. Meg, haza is látogatunk majd. Sajnos muszáj lesz – biggyesztem le a számat egy kicsit. Elijah is tudja, hogy nem rajongok a szünetnek ezen részéért, sose tettem. Most amúgy egy kicsit izgatott vagyok a dologtól, ami talán valamennyire át is jön. Azt viszont nem veszem észre, hogy automatikusan többesszámot használtam. – A fennmaradó időbe nem tudom, gondolom ugyanazt, mint suli időben hétvégente. Mászkálok össze-vissza, pihenek, olvasok. Nemtom. Nagyon kíváncsi vagyok viszont, hogy milyen lesz a magyar tengernél. Te voltál már ott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |a szobámban |o

Érdekes, hogy még soha nem jutott eszembe magamon így segíteni, amikor nagyon melegem volt. Elemi mágiával sose próbálkoztam még, pedig, hát valljuk be őszintén eléggé adná magát. Ma viszont, figyelve, hogy milyen nehezen tűri a barátom ezt a klímát, viszonylag hamar jött az ötlet. Miután már tényleg minden szokásosat végigjártam, a sötétítéstől a ventillátoron át, a fagyiig. Hideg zuhanyt azért mégsem zúdítok a nyakába, az tudna még hatásos lenni. Tetszik neki, amit csinálok, nekem pedig az tetszik, ahogy ő ezt kifejezi.
- Nincs mit. Lehet, hogy elég lenne egy lepedő, vagy egy vékony pokróc a takaród helyett – teszem még hozzá elgondolkodva a dolgon. Igen, lehetséges, hogy a takaró az tényleg túlzás. Főleg, hogy ilyen közel fogunk aludni, melegítve egymást. Az amúgy is forró éjszakában. Ehgen, sok lesz az a takaró. De most nem állok neki pattogni a dolgon, inkább próbálom megvalósítani, amit szeretnék. Az orr összedörgölésen felnevetek, ez nagyon aranyos dolog.
A helyzet az, hogy a kijelentésem teljesen meggondolatlanul jött, nem is tudnám megmondani, hogy pontosan mit értek az ’itt’ alatt. Itt az otthonomban? A szobámban? Az ágyamban? Mindegyik igaz, sőt még tudnám sorolni. Sóhajtok egyet boldogan a vonásait figyelve. Szinte sajnálom, hogy előbb utóbb el fog nyomni minket az álom. Egész éjszaka el tudnék így lenni.
Majd megáll körülöttem minden, hogy aztán egy hirtelen 180as fordulattal szédült iramban kezdjen el pörögni megint, miután kimondja az ominózus sz-betűs szót. Ami már vagy egy tucatszor „elhangzott” köztünk, csak nem így. Közel álltam már hozzá párszor én is, hogy ki is mondjam ténylegesen, de valami mindig visszatartott. Hányszor elmondtam már pedig neki, csak épp ezt a szót hagytam ki? Ő is rengetegszer elmondta már, szavak nélkül. Nem érzem azonban úgy, hogy ettől valami új szintre lépett volna a kapcsolatunk, vagy hasonló, de jézusom, hihetetlenül jól esik, hogy kimondta. Annyira jól esik, hogy kénytelen is vagyok a fejemben lepörgetni a szokásos nyugtató dallamomat, mielőtt özönvíz áraszt el minket.
Amikor megcirógatja az arcomat, akkor mozdítom én is a kezemet, végigsimítok az arcán, majd tétovázás nélkül közelítem a fejemet az övéhez, majd az ajkaimat az övéhez érintem. Túlságosan is tele vagyok érzelmekkel ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, amúgy is az ’én is téged’ olyan hülyén hangzik, és úgy meg nem fogok felelni neki, mintha automatikusan visszamondanám. Úgyhogy inkább más módon válaszolok neki, és megteszem azt, amit az előbb is szerettem volna, meg az asztalnál is, csak nem mertem. Megcsókolom, finoman végigcirógatva a száját, majd hátrébb húzom a fejemet, szemeim telis tele érzelmekkel. Pár pillanatig csak nézem őt, majd egy puszit adok a szája sarkába. Szeretlek. Majd a másik sarkába is. Szeretlek. Majd megint hátrébb húzom picit a fejemet, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
- Szeretlek - csak egy suttogásra futja tőlem, mielőtt egy újabb puszit adnék neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Fehérvárcsurgó, a nyári szünetben |éjjel a szobámban |o

Azt hiszem, most veszítettem el a kapcsolatot saját magammal. A tudatosság teljesen eltűnt, és csak a mostra figyelek. Minden negatív dolog háttérbe szorul, mint például a félénkség, az enyhe kis aggodalom, hogy nem lesz-e gond abból, amiket teszek, teszünk és csupán kiélvezem a pillanatot amíg tart. Kezdeményeztem, de nem riadtam vissza a ténytől egyáltalán. Igazából még tetszett is a dolog, ám most az ő köre következik. Részemről ugyan teljesen rendben lett volna az is, ha nem viszonozza az iménti kedveskedésemet, de nem ellenkezem egy fél pillanatig sem a pusziáradat miatt. Hülye lennék ellenkezni.
A mocorgása miatti szünetet viszont kihasználom, egyrészt a takarót ficergem ki magam alól, másrészt pedig gyorsan végigsimítok az arcán. Az, hogy kevésbé ügyesen oldja meg a helyváltoztatást, nos, igazából fel se tűnik úgy őszintén. Eléggé máshol jár az eszem ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyek most. Folytatnám még a simogatást, de a barátom úgy tűnik koránt sem végzett velem. Kezem lassan lehanyatlik, ahogy megadom magam neki, bármit is tervez – vagy éppen nem tervez – nem szeretném, ha útba lenne neki.
Az eddigi hangokba jóleső szusszanások, sóhajtások is vegyülnek a részemről, amint a nyakamat veszi birtokba. Teljesen átadom magam ennek az érzésnek, észre sem véve azt, hogy mozdul a kezem és a hajába markolok. Fejemet kissé megfeszítem, hogy kényelmesen hozzám tudjon férni … és … abbahagyja. Kinyitom a szememet, megzavarodott pillantást vetve rá. Hosszan fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt és amíg újra normális üteművé nem válik az oxigén felvételem ritmusa, addig csak nézem őt. Majd hirtelen egy mosoly suhan át az arcomon, és a még mindig a hajában lévő kezem más utakra téved. Lustán táncoltatom végig az ujjaimat a nyakára, kitérőt téve a füléhez, majd végigkövetem a szemöldöke ívét, az orrát, az arcélét, végül pedig kis tétovázás után a száján is végigsimítom az ujjaimat. Felfedező körutam alatt végig fogva tartom a tekintetét, majd pusztán a kíváncsiságtól vezérelve elhúzom a kezemet, hogy a mellkasára, egészen pontosan a szíve fölé tegyem a tenyeremet. Megbabonázva figyelek a ritmusára, amiről nem mondanám, hogy kifejezetten lassú lenne. Ahogy az enyém se az. Közelebb húzódok hozzá továbbra is a már-már feketének tűnő szemeibe nézve, a lábam az övének ütközik és valahol mélyen a háttérbe szorított tudatomban felsejlik a tény, hogy egyáltalán nem feszélyez a gondolat, hogy így valamelyest fölém magasodik, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerülök. De ez az én választásom, én helyezkedtem úgy, mert hozzá szeretnék bújni. Minden a legnagyobb rendben van.