a vizsgaidőszak vége felé egy délután | x
Megnyugtató a kisugárzása. Nem mintha engem nagyon zavarni tudna bármilyen kisugárzás. Legalábbis nem tudatosul bennem. Csak néhányak társaságában azt veszem észre, hogy összeszedetlenebb vagyok, vagy esetleg igyekszem minél hamarabb elmondani, amit akarok, mert nem akarom feltartani. Bár igaz, a jellemem alapvető része, hogy kicsit mindig úgy tűnök, mint aki izgul vagy izgatott vagy aggódik. Ez talán így is van, azonban egyik sem azon a kellemetlen módon. Egy szó, mint száz, rajta azt érzem, hogy tényleg ráérünk. Hogy nem kell gyorsan beszélnem. Hogy lassíthatok kicsit. Akik közel állnak hozzám, azoknál mind ilyesmit érzek. Liam bácsival is, Zsombival is, más navinés társaimmal is. Szeretem ezt az érzést.
Bólogatva hallgatom mindazt, amiről tájékoztat. Közben megmasszírozom combomat kicsit, vagy éppen karomat vakarom meg, esetleg ujjaimmal babrálok. Nem vagyok idegesítően örökmozgó, de nem is ülök soha igazán nyugodtan, mozdulatlanul.
Amikor azt említi, hogy mindenkiben van bizonyos szintű aggresszió, picit összevonom a szemöldököm és talán össze is húzom magam. Mint aki el akarja kerülni, hogy észrevegyék. Mint aki nem akar lebukni. Hiszen az a helyzet, hogy én magamban egyáltalán nem érzek semmiféle aggressziót, amit jelen pillanatban némileg szégyellek is. Kéne legyen bennem? Az lenne a természetes? Ezen való röpke elmerengésemből kérdései zökkentenek ki. A padlót nézve töprengek a válaszon, aztán a dokira pillantok.
- Ha látom, hogy valakit bántanak, akkor eléggé rosszul leszek. De mindig próbálok tenni valamit, hogy abbahagyják. Ha meg engem bántanak, akkor... hát... magam elé húzom a kezem meg ilyesmi. Próbálom védeni magam - mutatom is be valamilyen szinten, mit szoktam csinálni, ha veszélyben vagyok, vagy lökdösnek, vagy egy ütés akar betalálni.
- Mindig nagyon rossz és félek, hogy megint rossz lesz vagy még rosszabb - ecsetelgetem fancsali arccal, mit tartok a félelmem forrásának. Közben a felkaromat dörzsölgetem, mintha valaki bepancsolt volna oda egyet.
- Nem is pont a fájdalom, ami elszomorít - teszem hozzá elgondolkozva, megint a szőnyeget meg a férfi foteljának a lábát tanulmányozva, révetegen.
- Hanem az, hogy bántanak. Hogy nem értem, miért teszik és miért jó nekik ez. Nem értem, miért akarna bárki ártani valaki másnak - magyarázom búsan, immáron ismét Dr. Meyers szemébe nézve, közben észre sem véve, hogy csaknem felfedem a titkomat, amit az imént rejteni próbáltam. Hiába, nem az erősségem a tettetés és hazugság. Mondjuk nem is szándékom.
- Viszont a harcművészet pont azért tetszik, mert ott nem ez a lényeg. Inkább az önvédelem. Meg ott ellenfelek vannak és nem ellenségek. Liam bácsi sem azért csinálja, hogy ártson másoknak, hanem megtanítja az embereket megvédeni magukat - lendülök bele megint egy kifejtésbe, már nem is gondolva arra, miket kérdeztek tőlem eredetileg. Csak ontom magamból mindazt, ami a fejemben kering, mintegy magamat is győzködve saját okaimról. Hiszen, valljuk be, a természetemhez nem feltétlenül ez a sport illik. Viszont mivel engem minden érdekel, a bácsikám életének pedig fontos része ez, így adja magát, hogy bele akarjak vágni.
Bólogatva hallgatom mindazt, amiről tájékoztat. Közben megmasszírozom combomat kicsit, vagy éppen karomat vakarom meg, esetleg ujjaimmal babrálok. Nem vagyok idegesítően örökmozgó, de nem is ülök soha igazán nyugodtan, mozdulatlanul.
Amikor azt említi, hogy mindenkiben van bizonyos szintű aggresszió, picit összevonom a szemöldököm és talán össze is húzom magam. Mint aki el akarja kerülni, hogy észrevegyék. Mint aki nem akar lebukni. Hiszen az a helyzet, hogy én magamban egyáltalán nem érzek semmiféle aggressziót, amit jelen pillanatban némileg szégyellek is. Kéne legyen bennem? Az lenne a természetes? Ezen való röpke elmerengésemből kérdései zökkentenek ki. A padlót nézve töprengek a válaszon, aztán a dokira pillantok.
- Ha látom, hogy valakit bántanak, akkor eléggé rosszul leszek. De mindig próbálok tenni valamit, hogy abbahagyják. Ha meg engem bántanak, akkor... hát... magam elé húzom a kezem meg ilyesmi. Próbálom védeni magam - mutatom is be valamilyen szinten, mit szoktam csinálni, ha veszélyben vagyok, vagy lökdösnek, vagy egy ütés akar betalálni.
- Mindig nagyon rossz és félek, hogy megint rossz lesz vagy még rosszabb - ecsetelgetem fancsali arccal, mit tartok a félelmem forrásának. Közben a felkaromat dörzsölgetem, mintha valaki bepancsolt volna oda egyet.
- Nem is pont a fájdalom, ami elszomorít - teszem hozzá elgondolkozva, megint a szőnyeget meg a férfi foteljának a lábát tanulmányozva, révetegen.
- Hanem az, hogy bántanak. Hogy nem értem, miért teszik és miért jó nekik ez. Nem értem, miért akarna bárki ártani valaki másnak - magyarázom búsan, immáron ismét Dr. Meyers szemébe nézve, közben észre sem véve, hogy csaknem felfedem a titkomat, amit az imént rejteni próbáltam. Hiába, nem az erősségem a tettetés és hazugság. Mondjuk nem is szándékom.
- Viszont a harcművészet pont azért tetszik, mert ott nem ez a lényeg. Inkább az önvédelem. Meg ott ellenfelek vannak és nem ellenségek. Liam bácsi sem azért csinálja, hogy ártson másoknak, hanem megtanítja az embereket megvédeni magukat - lendülök bele megint egy kifejtésbe, már nem is gondolva arra, miket kérdeztek tőlem eredetileg. Csak ontom magamból mindazt, ami a fejemben kering, mintegy magamat is győzködve saját okaimról. Hiszen, valljuk be, a természetemhez nem feltétlenül ez a sport illik. Viszont mivel engem minden érdekel, a bácsikám életének pedig fontos része ez, így adja magát, hogy bele akarjak vágni.