ZÁRÁS végre... - Szerencsére, elég nekem egy pszichológus - morranok fel anyámra gondolva. Alapjáraton szeretem őt, ma viszont a pokolba kívánom az egész családom, a szomszédsággal meg a rokonokkal együtt. Beleértve persze saját magamat is.
- Én se - tényleg nem, ez annyira távol áll tőlem, hogy ennél távolabb már nem is lehetne. Mégis megtörtént, és én nem akartam, és most hibáztatok mindenkit a világon, mert így bele lett rondítva az enyémbe. Drámákból jut nekem így is elég, nem hiányzott még ez is.
Kis koromban órákat töltöttem el azzal, hogy a csillagokat bámultam, és általában ehhez apa asszisztált, ezért se tudom ezt most annyira élvezni. Mintha csak azért mert mi összevesztünk, még azok is vesztettek volna a fényükből, de makacsabb vagyok annál, hogy többet foglalkozzak ennél vele.
- Nem tudtam ellenkezni, se hagyni... nem voltam... beszámítható - vonom meg a vállam, csak úgy meredve magam elé, aztán hirtelen ülök fel.
- Gyere velem, ne hagyj egyedül - nyújtom felé a kezem, miután feltornászom nagy nehezen magam, aztán elcipelem magammal a Bérczesbe, lévén így a kastélyba nem tudnék felmenni és nem is akarom, hogy lássanak így.
:-*
Meg 6 cica *-*
es pangas 
