Cath
Ivana után

Mosolyogva tuszkolom vissza a telefont a zsebembe, miután elolvastam az SMS-t. Mosolygok, mert Cath küldött képet, de az miatt még inkább, hogy egy fiolát tart a kezében. Ez azt jelenti, hogy tényleg sikerül megszabadítania magamtól, vagy a kedves magamtól, legalább valamennyire. Az ominózus beszélgetés megtörtént már, kemény… pillanat; igen, 15 perce, így Ivana után rögtön Cath fele veszem az irányt. Mondhatni futok odáig, és ismét szarrá áztam.
Kopogás nélkül lépek be, és vigyorogva veszem az irányt a konyha fele.
- Csak nem melegszendvics? - kapok a szívemhez nevetve. - Nem kellett volna - simítom hátra vizes fürtjeimet szememből.
- Hasítasz Cath! És még kávé is!

Cath

- A futva túlzás, inkább… - elgondolkodom egy pillanatra. - Ja, futva - vonok vállat mosolyogva, ahogy ráteríti, majd gyengéden elkezdi dörzsölgetni vizes fejemet a törölközővel. Testem hőjét pillanatok alatt az egekbe teszem, szinte nem is látszom a gőztől, ami körülöttem képződik. Elégedett vigyorral nézek Cathre és nyújtom felé jobb karomat. Ha vér kell hát vér kell, nincs mese.
- Beszéltem - bólintok egy aprót, tekintetemmel végig követem, ahogy előveszi a szükséges dolgokat. - Minden boldogság. De most már szabadíts meg ettől, kérlek! -  forgatom meg szemeimet türelmetlenül.

Cath

- Hé - fogom meg karját, mielőtt elkezd pakolni, hogy rám nézzen és csakis rám. Tudom, hogy nem boldog, érzem rajta. - Tudod, hogy engem nem tudsz átverni, Cath - húzom közelebb magamhoz, hogy tényleg csak rám figyeljen és hagyja végre békén a k*rva véremet.
Figyelmen kívül hagyom az elém tolt kávét, és amiket mondd, vagy éppen tesz. Elengedtem, hogy tegye, amit szeretne, de ettől függetlenül sem vagyok hülye.
- Egy pillanatot kérek, mielőtt folytatom - a kis üvegcsének leszedem a kupakják, majd egy húzásra megiszom annak tartalmát, nem törődve azzal, hogy Cath mit mondd. Nem érdekel, hogy csak ő lát, ő már amúgy is mindent látott. Torkomat marja ez a szar, gégémhez is kapok jobb kezemmel, hangos köhögés tör fel belőlem. - Fúj b*szd meg! Ez rettenetes - kortyolok bele a kávémba, amit elém tolt nemrég.
- Ott tartottam, hogy nem tudsz átverni, és ezt te nagyon jól tudod. Nem kell a fejedbe lássak ahhoz, hogy tudjam mi zavar.

Cath

Haloványan elmosolyodok, türelmesen várom meg, amíg felteszi a kérdést és megfogja a szendvicset.
- Tudom, hogy zavar, ami most van - hunyom le a szemeimet egy pillanatra, miközben még egyet kortyolok feketémből. - De ezt mind neked köszönhetem - nyúlok keze felé, és ha hagyja ujjainkat összefonom. Nélküle nem lennék itt, nem tartanék itt, nem tudnék végig csinálni semmit. Nem véletlen küzdök mindenben ennyire; hogy büszke legyen rám. Büszke legyen a tudásomra, arra, hogy kiemelkedő legilimentor leszek egyszer. Arra, hogy elemi mágus vagyok, arra, hogy az okklumenciát is elsajátítom. Arra, aki vagyok. És én tudom, hogy ő az egyetlen, aki ezt megadhatja nekem. Vagyis… eddig ő volt. De ez még így sem változtat semmin.
- Mindent neked köszönhetek. És a fennálló helyzet ellenére is a feleségem vagy, ugyanúgy szeretlek, ugyanúgy fontos vagy nekem. Mindenkinél és mindennél jobban, Cath. Ezen semmi nem változtat. Ha kellek, itt vagyok, ha kell ugyanúgy magamhoz foglak ölelni, és ugyanúgy a karjaimban fogsz elaludni - mosolygok rá őszintén. Amik most elhangzottak a számból, így lesznek. Így kell lenniük, akárki akármit gondol vagy most. Elég nagy ívben leszarom ahhoz, hogy ő se ezeken aggódjon.

Cath

Csendben hallgatom végig, amiket mondd. Nem szeretnék közbe vágni, pedig megtenném. Nagyon is.
- Nem foglak - rázom meg a fejem, miközben leszállok a székről, hogy közelebb léphessek hozzá. Elkapom a kezét, amivel a könnyet törölné le, és mosolyogva, összefacsart szívvel teszem én ugyanezt.
- Persze - arcán hagyom kezem, annak érdekében, hátha rám figyel végre. - Tudom, hogy örülsz - bólintok egy aprót, ahogy tarkójánál kicsit erőteljesebben nyomom fejét magam felé.
- De ne játsszd meg magad, kérlek - mormogom hajába lágyan. - Teljesen felesleges, ha sírni szeretnél, akkor sírj - suttogok, mert most olyan törékeny, nem merek hangosabban beszélni, nehogy megijedjen vagy megsértsem. Ő ugyanúgy Cath, csak most kicsit ingoványosabb talajon áll.

Cath

Mosolyogva hagyom, hogy összekönnyezze a pólómat. Végre megszáradtam, erre tessék, ismét egy kis víz. Nem is számít. Ahogy felnéz rám és patakokban folynak a könnyei, szívem még inkább összeszorul, és inkább csak visszahajtom a fejét mellkasomra.
- Tudom, hogy nem - simogatom a fejét lágyan, miközben másik kezemmel magamhoz szorítom jobban és jobban. Kicsit eltávolodik, végül ismét visszatér hozzám egy olyan bocsánatkéréssel, amit meg sem érdemlek. Mindenki őt ostorozza, mindenki miatta forgatja a szemeimet, amikor elmegy mellette, de én vagyok az, aki elvette feleségül. Én vagyok az, aki önszántamból álltam az oltár előtt, ez a szerencsétlen még csak nem is tudott róla. Mindenki őt minősíti, amikor engem kéne. Engem, mert én vállaltam be és vittem fel az egyezséget Maxwellel két évre, úgy, hogy bőven mellettem volt már Ivana.
Ölelem magamhoz, egy szó nélkül. Tudom, hogy nem akarja, hogy így lássam, és ha ez az egész véget ér, soha nem fogunk többet beszélni róla. Rázkódik a válla, egyre gyakrabban tör fel belőle a zokogás. Szemeimet lehunyva ölelem magamhoz, és nem mozdulok meg. Ismét ott tartunk, hogy miattam sír. Boldog, tudom, hogy az, de ez nem az a felhőtlen boldogság, amit az ember akkor érez, amikor őszintén boldog.
Lehet rosszul döntöttem, lehet, nem így kéne lennie. Megannyi szar döntést hoztam már életemben, plusz mínusz egy már nem hiszem, hogy számít.
- Minden rendben - mondom ki életem legnagyobb hazugságát. Semmi nincs rendben.

Cath

Türelmesen hagyom, hogy könnyei pólómat áztassák, közben folyamatosan simogatom. Nem tudom mi más tehetnék, így csak csendben tűröm, amíg fokozatosan megnyugszik. Valószínűleg tartom, hogy ilyenkor, ha beszélek csak ront a helyzeten, így meglepő, de tényleg kussban tűröm az egészet. Már kapaszkodik belém, nem engedem el. Semmiért nem engedem el.
Lassan visszanyeri önuralmát, légzése egyenletes lesz, ami kissé engem is megkönnyebbüléssel tölt el. Mosolyogva fogadom, ahogy felnéz rám.
- Értettem - csókolom homlokon lágyan, végül eltávolodva tőle ülök vissza a helyemre, és húzom magamhoz közelebb a tányért. Mosolyogva biccentek egyet Cath felé, hogy persze, menjen csak. Eljött élete egyik legnagyobb törése, nem fogom szóba hozni, nem is érdekel. A lényeg, hogy megnyugodott.
Amikor Cath belép a fürdőbe, az első falat csúszik le a torkomon. Fasza, ez kellett nekem.

Cath

Nem telik el több öt percnél körülbelül, és Cath már vissza is tér hozzám. Bár még vörösek a szemei egy kissé, de látható a változás. Látható, hogy mindent bevetett ez alatt a pár perc alatt, hogy összeszedje magát.
Halkan felnevetek, ahogy rögtön elkezd b*szogatni a kapcsolattal. Istenem, pár perc kell, és ugyanolyan hülye, mint volt. Ajkamba harapva forgatom meg szemeimet, nem fűlik a fogam egy határozottabb reakcióhoz. Felhozza azt az egyetlen egy dolgot, ami miatt megszakad a szíve, ami miatt nem tudom hány percig zokogott a pólómba, kapaszkodva belém, mintha bármikor eltűnhetnék. Még egyszer nem fogok.
Csendben majszolgatom a szendvicset, grimaszolt arccal és elhúzott szájjal nézem végig, ahogy telepakolja a szendvicsét mindennel.
- Ez gusztustalan - borzongok meg egy kicsit, majd tekintetem Cath-re emelem. Megtisztítani a karmámat? Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem így élnék.
- Szerintem ennyi nem elég, hogy az én múltam és karmám tiszta legyen - nevetek fel, miután az utolsó falatot is lenyeltem. Feketémet veszem a kezembe, így pillantok Cath-re. - De ha mégis - emelem fel mutatóujjam felé. - Akkor kösz - kezdek el forogni ide-oda a székkel, mint egy gyerek.

Cath

Ivana szavai visszhangoznak a fejemben; “Engem nem zavar, hogy különlegesebb vagy, mint mások”. Kedves tőle, hogy különlegességnek hívja, nem pedig betegségnek. Fogalmam sincs honnan tudhatja, de ebben az iskolában minden titka fütőtűzként terjed az embernek, így nem is kéne meglepődnöm rajta. Nagyot nyelek, mielőtt újra megszólalnék, Cath incselkedésére, csak egy halovány mosolyra telik tőlem. Nem is tudja, hogy mennyire igaz minden szó, ami most elhagyta a száját.
- Cath - meredten bámulok a kávémba. - Ivana azt mondta, hogy nem zavarja, ha különlegesebb vagyok másoknál. Szerinted tudja? - emelem tekintetem rá, melyben kisebb kétségbeesés lelhető fel. Nem kell kifejtenem, nem kell mondanom semmit és ezért vagyok a leghálásabb, mivel így is érteni fogja mire irányul a kérdés. Nem mondtam neki, akkor mégis honnan tudja? És ha tudja is, biztos nem zavarja? Ez abban a pillanatban egyáltalán nem tűnt fontos dolognak, de most, így, nyugodtan és jobban belemélyülve, mégis annak tűnik.

Cath

Engedelmesen nyúlok Cath keze fele, hogy megfoghassa. Nem tudhatja, mert nem mondta el neki senki, aki tudja. Akkor mégis mire irányult? Én gondolnám csak túl, de nincs mögötte semmi?
- Én… én nem akarom, hogy megtudja - hunyom le szemeimet. Tudom, hogy fájó pont, tudom, hogy nem szívesen beszél erről, de ki mással beszélhetném meg? - Vicces, tekintve, hogy érthetetlen okokból szeret, mégis már hazudok neki, mi? - hátra dőlök a széken, a plafon fele emelem tekintetem. - Nem nekem való ez a szerelem téma - sóhajtok egy mélyet, de ahogy Cath folytatja akaratlan rá emelem tekintetem. Kicsit oldalra biccentett fejjel hallgatom végig, majd gondolkodom el azon, amit mondott. Hogy azért lennék különleges, mert simán így hozta az élet? Végül is…

Cath

Igaza lehet, mégis zavar. Ha tudja is; nem úgy lenne fair, ha én is elmondanám neki? Legalább a szándék meglenne. Vagy mittudomén mi. Hiszen mégis csak elfogadott olyannak, amilyen vagyok.
Nevetve csapok bele Cath tenyerébe, kezét elengedve nyúlok a pohárban felé, amiben valami lé van. Az illata jó.
- Sosem mutattam mást, mint aki vagyok - vonok vállat mosolyogva. Ez így van, és látod? Mennyire megkönnyítette már ezt az egész dolgot. Ha nem is feltétlen a démonjaimra gondolok, elég ha csak arra, amikor meg lesz formázva az elementálom, hogy Niamey az enyém… talán tényleg ez a különlegességem.
- Necces úgy bízni magadban, amikor majdnem megölted azt, aki az egyik legfontosabb neked - sóhajtok egy mélyet, csak csendben kortyolok az elém pakolt italból. Kajszi. Jó választás.

Cath

- Bah - intem le gyorsan, de csak befejezi a kisebb monológját. Gusztustalan és visszataszító, hogy az apja nem tett ezért semmi, az anyja pedig még a kislányt hibáztatta. Mindkettő megérdemelné, hogy jól arconcsapkodja valaki őket. Kissé beleborzongok a gondolatba, ahogy lelki szemeim elé siklik a Maxwell által kivetített kép.
- Ez nem, akarom vagy nem akarom kérdése, Cath - fúrom tekintetem az övébe. Mikor fogja megérteni vajon? Mikor jön el az a pont, hogy olyankor nem én vagyok, olyankor nincs akarás vagy nem akarás. Olyankor nincs semmi. - Meg fogod érteni valaha? - hunyom le szemeimet, egy halovány mosoly mellett, ahogy suttogom szavaimat.
Hitetlenkedve pattannak ki a szemeim a bornyitós ötletre, majd önfeledt nevetésbe kezdek. Istenem, totál meghibbant a csaj. Nem elég, hogy ilyen undorító módon eszi a szendvicsét, de még baromságokat is képes beszélni, a megszokottnál is nagyobbakat. Tuti megborult az elméje, de egy ilyen nap után nem is csoda.
- Áh, úgysem menne - legyintek egyet felé féloldalas mosolyommal. - Reflexszerűen védekeznék, és nem akarlak bántani, főleg nem az elemeimmel - könnyed eleganciával teszem jobb lábamat bal térdemre.

Cath

- Te is tudod, hogy csak akkor jönnek elő most már, ha jó okuk van rá - vonok vállat szerényen, mintha nem éppen arról folyna a csevely, hogy öltem meg majdnem őt is. Régebben sokkal rosszabb volt. Régebben minden kisebb dologra ugrottak, én pedig ugrottam velük. Az erősebb gyógyszerek sokat segítenek, na meg az is, hogy én is erősebb lettem talán minimálisan. Ki a domináns… Nem reagálok. Nincs mit és teljes mértékben igaza van. Mindent tud rólam, minden mozdulatomat ismeri.
- Sosem számolsz harmadik opcióval, mert azt hiszed minden úgy lesz mindig, ahogy te elképzeled és akarod - forgatom meg szemeimet, somolyogva kortyolok bele kajszilevembe. Valahogy mindig elmaradnak azok az opciók, amik megtörténhetnek és elég nagy esély is van rájuk. Cath általában ezeket szónélkül hagyja figyelmen kívül.
- Persze - ugrok le a székről, hogy poharamat kiöblítve, vizet töltsek bele a csapból. - Mázlid is van, ma már kétszer zuhanyoztam, szóval most kihagyom.

Cath

Felnevetek. Megtanul viselkedni. Jaj, Payne, mintha tudnál máshogy viselkedni, mint amilyen alapból vagy. Mintha az ember ilyen könnyen megváltozna egy másik ember iránt. Az a legviccesebb az egészben, hogy simán ki is nézem belőle, hogy megtenné, főleg értem és miattam. De ki kér ilyet egy másik embertől?
Ahogy nevetésem enyhül, így pillantok rád.
- Akkor nagyobb udvaros házat veszünk - vonok vállat könnyelműen. Zavar a tudat, nagyon is, mert az én húgom nem kamaszodik. Az én húgom, az a húgom és vége. Nincs több hely pasik terén az életében, íg yis bőven sok neki az, ami most van.
- Ne rejtegesd, mindent tudok - legyintek felé egyet, hogy felesleges. - Lorin megtudta, hogy legilimentor vagyok és szépen mindent premierben néztem végig. Zavarba jött, bár nem pont ilyen reakcióra számítottam - sóhajtok egy mélyet, amikor eszembe jutnak. Cath tanította meg csókolózni - hagyjuk is -, érzelmei vannak egy szőrös hegy iránt - csak… nem is tudom, engedjük el -, és még sorolhatnám.
Megforgatom szemeimet. Miért pont mellettem kell veszélyesen élni? Csak egyetlen egyszer szeretném megélni azt a pillanatot, hogy Cath, nem helyez engem előtérbe, hanem magára gondol. Például, ha az élete forog kockán. Nem lenne egy utolsó szempont.
- Az ágyban várlak - kócolom össze a haját, ahogy elmegyek mellette. - Nemrég kezdtem, azért ennyire gyorsan még én sem olvasok - libbenek ki a konyhából, elindulok Cath hálószobája felé, ahol rögtön az ágyra dobom magam.

Mikola Keve Áron - 2019.05.13. 23:15


Csókoltatom a Mikulást

Csinálsz nekem kávét?

Hm... megkapod a felét. Mondjuk.

Ivana
újra velem

Számszéle remeg folyamatosan, ahogy végig nézem a sertepertélésedet a sütőnél a pizzával. Mosolyogni akarok mindig, főleg, amikor lehajolsz érte és szemem legeltethetem idomaidon, de nem szabad. Visszafogom magam, és inkább felpillantok a plafonra, mintha valami k*rva érdekes dolog lenne ott. Inkább a plafon bámulása, ahogy mélyet szívok cigarettámból, mintsem olyat tegyek, amit nem szabadna, mert nem illik. Igazából fogalmam sincs, hogy illene-e vagy nem, mert ahogy rám nézel tudom, hogy mindenben benne vagy, amit csak kiejtek a számon. És ezt szeretem. És megérdemlem. És akarom.
Szemöldököm megemelkedik. Nem voltál még Olaszországban, én barom meg pont az eldugottabb részekre kérdeztem rá. Miért is? Remek kérdés, majd megválaszolom, ha nem lesz ennyire kellemetlen, és csak remélhetem, hogy nem kérdezel jobban bele.
- Majd felmelegítelek - lépek hozzád közelebb, hogy hátulról átölelhesselek, amíg elkezded felvágni a pizzát. Államat válladra teszem, szemeimet behunyom. Nem akarom bevallani se magamnak, se másnak, de egy ilyen nyugodt és tiszta pillanatban seperc eltudnék aludni. Kicsit, mintha fáradt lennék, ami egyáltalán nem meglepő. Leszív minden mostanában. Mélyet sóhajtva lépek el tőled és engedlek ki karjaim közül, hogy felhuppanjak a pultra egy pizzát fogva kezembe, miközben a csikket reflexszerűen a mosogatóba pöckölöm. Mire felfogom mit is csináltam, már mindegy, és bűnbánó tekintettel nézek rád.
- Izé... - dörzsölgetem tarkómat szabad kezemmel. - Bocs - emelem rád tekintetem, és elmosolyodom, amikor tele szájjal kívánsz jó étvágyat. Egy biccentéssel viszonzom, és beleharapok. Eddig észre sem vettem mennyire éhes is vagyok valójában, így a pizza első falatja jólesően csúszik le torkomon, azonban mielőtt beleharapnék megint eltekintek rólad.
Mégis belemegyünk jobban, és nem tudom mit is válaszolhatnék. Te nem tudod, hogy miért járok oda. Te nem tudod milyen vagyok valójában, mert még nem találkoztál a valódi Brightmore-ral. Melletted nem vagyok önmagam, mert nem lehetek és nem is tudok az lenni. Aki valójában vagyok, az ilyenkor meghúzza magát és csak röhög a markába, ahogy szokott. Fogalmam sincs hány perc telhet el csöndben, de még most sem tudok válaszolni a kérdésre. Tetszenek az olaszok, válaszolnom kéne arra a kib*szott kérdésre. Hazudjak? Az jól megy, lehet ki sem derülne soha, hogy hazudtam, mert leginkább olyanok tudják ezeket, akikkel nemigen beszélsz. Az a kemény két ember.
- Öm... - szemöldökömet kicsit összehúzom, ahogy megpróbálom keresni a megfelelő szavakat, hogy ne tűnjön olyan szörnyűnek. - Gyakran jártam oda a családommal. Gyerekkoromban felfedeztem az eldugottabb részeket - vonok vállat könnyedén. Büszke vagyok magamra, mert nem hazudtam. Vagyis ez nyilvánvalóan nem az igazság, de nem hazudtam, mert így van. Ez lett a vesztem.

Ennél többet nem tudok ajánlani, mivel én sem kaptam egyelőre semmit

Hogy mit?

Sima kávé. Feketén. Öm... légyszi?

Honnan?

Thomas Middleton - 2019.05.17. 21:15


Lemondtál a húgomról?

Azért okosan.

Leginkább az utolsó XD

Még...

Ivana
újra velem

Nem követtem el nagy hibát, amiért nem mondtam el az igazat, ugye? Mert ennyi történt. Nem hazudtam, csak inkább egy morzsát mondtam el a múltamból, minthogy felfedjem a csúf igazságot. Ahhoz nincs elég közeli kapcsolatunk, bár ebben sem vagyok százszázalékosan biztos. Mostanában miben is vagyok? Még én mondtam Lorinnak - és tisztán emlékszem rá -, hogy azért mert nem tagadta, hogy Payne a családneve, még nem hazudott senkinek, aki azt hitte, csak nem tagadta le a többiek ostobaságát. Így, hogy kiderült, hogy Brightmore, minden sokkal egyszerűbb lett, senki nem meri bántani.
Érzem, ahogy szemöldököm ráncolom, így gyorsan rendezem vonásaimat. Nem bántja Lorint senki. Nem bánthatja senki, amíg vagyok neki, amíg ő van nekem. Végre. Ismét.
- Igen - biccentek egy aprót, majd az újabb megkezdett pizzaszelet felét visszadobom a dobozba. Az elmosogatott holmik közül kikapok egy poharat és megtöltöm vízzel, a felét le is húzom azonnal. Hátat fordítva a pultnak támaszkodom rá. Így nézem végig, ahogy szinte szó nélkül indulsz el a hálószobád felé. A mosoly, ami eddig ékesítette arcomat, fintorba torzul, ahogy tényleg a konyhában hagysz egy szó nélkül. Szemeimet lehunyom, nehogy olyat mondjak vagy tegyek, amit később biztosan megbánok. Jobbommal markolom a pult szélét, annyira, hogy ujjaim vége elfehérednek. Itt hagytál. Volt merszed itt hagyni, és velem még senki nem csinált ilyet. Nem kértél meg, hogy maradjak, nem kértél meg, hogy menjek el. Nem mondtál semmit, csak hátat fordítottál és illegetve tökéletes tested kisétáltál. Elsétáltál tőlem.
Elengedem a pultot, a maradék vizet komótosan kortyolgatva tüntetem el. Sóhajtok egy mélyet, és elindulok a hálószoba felé, hogy felöltözzem. Erre a fordulatra én számítottam a legkevésbé, nem is értem miért, hiszen mindig ez volt. Megtörtént, aminek meg kell, és elváltak útjaink. Mégis, most valahogy jobban... zavar. Igen, zavar.
Belépve a hálószobába rögtön az alsómért nyúlok, amit fel is rántok magamra, de akaratlan rád esik a pillantásom, ahogy csinálod a dolgod a szobában. A nadrágot visszaejtem a padlóra.
- K*rva életbe - motyogom az orrom alatt, és csak remélhetem, hogy nem hallottad meg. Hassal az ágyba vetem magam, egy elbűvölő mosollyal nézek rád, és tárom ki feléd karomat. - Gyere ide - amint tudom, hogy kényelmesen elhelyezkedtél, szinte rögtön elnyom az álom. Még hogy én merítettelek ki téged...

// //

Éjjeli baglyok... *morogabajszaalatt*

Mindenki. Ez egy szar nap.

A hetet is elfogadom.