Nem rég keltem, szóval, mint láthatod.

Mert szerintem totál egyértelmű hogy ha te ne lennél szívem, nem jonnek fel

Anne *-* cijja, khaleesi

Nem ért T_T

Ez a nap is éppen olyan hamar ment el mint a többi. Szemem sem rebbent, nem volt semmilyen különleges terv. Túlestünk az edzésen, aztán elmentünk közösen egy pár italra. Igazából csak egy átlagos este volt, éppen elkényelmesedtem volna a kanapén, mikor kopogás hallatszott az ajtó felől. Zavarodottan pillantottam az órára, mielőtt felkeltem és arra indultam. Ki a fene akar éppen ilyenkor meglátogatni? az ember nyugodtan bambulna a kikapcsolt tvre, erre valaki beugrik! Fürdeni indultam volna, de nem jutottam el odáig, elfogyott az energia.
A hajamba túrtam kicsit, aztán kitártam az ajtót hogy pár pillanatig döbbentem meredjek a leányzóra.Ha ezt tudom, valószínűleg mégis erőltettem volna a fürdést.
- Te nem vagy normális Schatz! - nevettem fel tanácstalanul.

Azt hiszem bizton állíthatom, hogy még sosem fogadtak így a saját ajtóm előtt. Jó, volt már elég bizarr nyitó-mondat, mint mondjuk "helló cica, van gazdád?", de akkor például be is csuktam az ajtót azonnal. Nem szeretem a fura meglepetéseket, de ez kivételesen egész kellemesnek bizonyult.
Szóval kivételesen szót fogadtam, pár pillanat és egy gondolat elteltével elfujtam a Klein lángot. Ha ő nem mondja, le sem esett volna, hogy az a bizonyos nap van ma. Így azonban...
- Igazán nem kellett volna, életke. De köszönöm, igazán örülök, hogy itt vagy - vettem ki a sütit a kezéből, mielőtt megmerényli magát és beljebb tessékeltem. Nem számítottam az érkezésére, különben rendet raktam volna. Vagy eleve elugrottam volna érte, mert utálom a gondolatot, hogy egyedül jött ide.
- Máskor ne császkálj egyedül! - tettem le a tortát az asztalra, majd visszasiettem hozzá, a derekát átkarolva pedig csókot nyomtam az arcára. - aggódom ám érted, az enyém vagy...

Ameddig én biztonságba helyeztem azt a bizonyos cukrászati remekművet, addig Majus megszabadult pár felesleges cucmótól, nagy sikerrel. Ezt azért pozitivumnak éltem meg, hiszen nem kellett azzal nyüglődnöm, hogy tudatosítsam benne: érezze itthon magát. Hiszen, ha minden jól megy, elég sok időt tölt még itt velem.
Azonban a megszólításra ledermedtem egy pár pillanat erejéig és mély levegőt véve igyekeztem ellazitani a befeszült izmaim.
- Ezt ne halljam többet! - húztam közelebb, miközben azt a mély, dorombolós, de határozott hangot ütöttem meg. Nagy kegyesen hagytam, hogy közelebb húzzon, míg végül az ajka az enyémet súrolta.
- Oh, jól hangzik. De egyelőre téged szeretnélek, baj? - érdeklődtem, miközben az ajkaim lassan a nyakát súrolták. - gyönyörű vagy... mint mindig.
Persze attól még úgy érzem jó, ha tudatositom benne. A kezem közben kissé lejjebb csúszott a derekáról.
- És amúgy milyen napod volt?

Néha az ember komolyan azt hiszi, Maja csak nonszensz dolgokról képes beszélgetést kezdeményezni, de ez nem feltétlenül igaz. Bár tény, ami tény ez a torta dolog megint fura lett volna idegenek számára.
- helyes, én is pont így gondoltam! - horkantam fel, hiszen jelen pillanatban ő sokkal jobban megmozgatta a fantáziámat, mint bármi fajta cukros nyalánkság. Más esetben már lapátoltam volna magamba a felesleges kalóriákat, de most a menyasszonyomról volt szó. Éppen ezért inkább azzal voltam elfoglalva, hogy apró csókokkal borítsam el a nyakát.
- Jobb szeretem, mikor hangosabb vagy, tudod? - vigyorogtam szélesen, talán kicsit pimaszabbul is, mint kellett volna. De tény, hogy ez a hang igen is a kedvemre volt, szerettem volna még hallani egy párszor. A kezem eközben kissé lejjebb siklott és finoman a fenekébe markoltam, talán kicsit jobban el is terelve a figyelmét, mint terveztem.
- Jaj, Maja, én kicsi szívem... most nekem adod magad? Átgondoltad te ezt? - kérdeztem édesen pillogva párat, megrebegtetve még a szempilláim is, miközben őt figyeltem, de aztán határozottan még közelebb húztam. Fél kézzel elengedve a derekát húztam meg a masnit és dobtam le, hogy aztán csókot nyomjak a tenyerébe.

Minden nőnél eljön az a pillanat mikor megpróbál csúnyán nézni rám ilyen vagy olyan nagyon gagyi indokkal. Általában nem jön össze nekik, csak az igen öntudatos réteg veszi rá magát, hogy tényleg megtegye. Maja ebből a szempontból félsikert ért el.
Nem különösebben akartam feszegetni életem konfortzónáját, de annyira jól állt neki a zavar... arról nem is beszélve, hogy amikor az ajkába harapott, nekem is ingerem támadt rá. Na, nem a sajátomba.
- Ez már rendesen hiányzott - jelentettem ki vigyorogva, finoman vegighúzva a mutatóujjam a kipirosodott arcán. A masnitól nagy kegyesen megszabadítottam, s figyeltem volna, hogyan is ér földet, ha nem foglalt volna le túlságosan is a mondandója. De sikeresen belém fojtotta a szót egy pár pillanatra, míg az ujjaim a hajába futtattam és birtoklón magamhoz szorítva viszonoztam azt a bizonyos csókot.
- Hogy mit csináltál, életem? - kérdeztem halkan, a pillantását keresve, remélve, hogy valamit rosszul hallottam az imént. Azaz, csak a lelkem egy része reménykedett.

Hirtelen nagyon érdekessé vált a falam, amit nem tudtam megérteni. Persze, a koleszban más a helyzet, hiszen ott a sok post-it meg fotó  miatt néha még én is egészen elbambultam. Itt azonban! Ez nem biztosithatott kifogást, hiszen csak a szobámban volt kint rólunk közös kép. De ott legalább több is.
A mondatra azonban csak nyeltem egy nagyot és igyekeztem nem nyüszítve elsunnyogni a fürdő felé. Nehéz feladat volt.
- Mit takar a hogy csini pizsi...? - érdeklődtem nagyokat pislogva. Még könnyen megeshetett, hogy nem is egy az értelmezési tartományunk ebben a dologban. A haját megcirógatva hagytam, hogy az arcát a vállamba fúrja. Szélesen elmosolyodva nyomtam csókot a vállára, majd kissé elhajoltam tőle.
- Akarsz tortázni? Vagy mást szeretnél? Nekem mondjuk nem ártana egy zuhany... asszem. Vagy maradjak? - nevettem fel kissé eltanácstalanodva.

Hiába is mondtam volna, hogy most fejezze be az ajakharapdálást, meg hogy nem akarom látni a pizsit és vissza akarom kapni a Karácsonyi egyberészest, egyrészt ahhoz meleg van, másrészt meg megígértem, hogy minimalizálom a de nek számát. Ez pedig így nem számított volna úgy, hogy betartottam a szavamat.
- Hát, izé. Megmutathatod, ha gondolod, én nem fogok semmit ráderőltetni. Ha akarod mutatod, h nem, nem - vontam meg a vállamat lazán, ismételten kamatoztatva a színészi tehetségem, elvégre a lelkem éppen szenvedett.
- Te, jó-tündér keresztanya... - csóváltam meg rosszallóan a fejemet, hogy aztán az ajkam még párszor súrolja a nyakát - sőt, talán egy egész kicsit ki is szívtam-, mielőtt kiböktem a mondanivalóm - Na, muti azt a pizsit, te csoda!
Akkor most vessünk kétszer keresztet és reménykedjünk a legjobbakban.

Közben elmesélte, hogy hja amúgy minden rendben van, a ruha az kényelmes meg szép is, szóval nem erőltetem rá, mert nincs vele gond. Szóval lemondóan szusszantam a nyakába, mert hát legalább addig is kellemesen foglalom el magam. Szerettem ezt a zakkant nőt a magam módján, éppen ezért nem akartam azt sem, hogy esetleg para legyen bármiről. Aggódtam a kicsi lelkivilágáért, amitől meg kiráz a hideg.
A csókra halványan elvigyorodtam, majd figyeltem, ahogyan a maga bizonytalan tájékozódási képességével eltotyogott a folyosó felé. Elmosolyodva csóváltam meg a fejemet.
- Nem arra, nyuszkó! - tettem a kezem a vállára, majd megforditottam és finoman eltoltam a szobám ajtajáig.
- ez lesz az. Csak okosan. A fotókat ne piszkáld

- Persze életem, ebben nem is kételkedem. Csak gondoltam előzékeny leszek és megkíméllek a keresgéléstől! - vágtam ki magam a helyzetből, mielőtt azzal jönne nekem, hogy amúgy ne becsüljem le az értelmi képességeit. Nem akartam volna, hogy ilyesmi miatt kiakadjon. Bár Maja alapból nyugis természet volt. Szóval becsuktam utána az ajtót és addig is vissza sétáltam a nappaliba, hogy megigyam a maradék gyümölcslevem.
- Te aztán sosem! - morogtam magam elé kis vigyorral, miközben a poharat meglötyögtetve igyekeztem felkavarni a rostokat. Kellett egy kis kikapcs, elvégre mostanság nem voltam a toppon az utóbbi időben. A suli, a tananyag, meg a zűrök a válogatottban kicsit... nem könnyítette meg a dolgom. De ma nem akartam ilyenekről beszélni vagy ezekre gondolni. Hiszen itt volt Maja, bőven jobban lefoglalt, mint ahogy az rendben lett volna. Ilyenkor tényleg megfordul néha a fejemben, hogy talán kicsit felboritottam az egyensúlyt, de...
A gondolatmenetet hála az égnek a kisasszony hangja szakította félbe. A folyosóra lépve a falnak döntöttem a hátamat és a felbukkanó buksijára pillantottam.
- Na, muti, ne húzd a fantáziámat, légy szíves! - biccentettem oldalra a fejem.

Azt hiszem az időből ítélve az a pizsi vagy most lett pókhálóból méretre fonva az alakján, vagy hiába mondtam, hogy ne piszkálja a képeimet. Persze, nem mintha gond lenne, elvégre a legtöbbön vagy ő volt, vagy mi ketten, joga van bizergálni őket. Valahogy mégis jobban tetszett volna, ha éppen velem van elfoglalva.
Szóval addig is nagy nehezen más irányba tereltem a figyelmemet - mert ha meg is vádolhatnak valamivel, az nem a lesz, hogy nem tudok koncentrálni -, míg ő sikeresen átvedlett.
- Igazán köszönöm, nagylelkű tőled - vigyorogtam rá halványan, miközben ő többször is megpördült a tengelye körül. Nagyot nyeltem egy mély levegő kíséretében, de aztán bent is tartottam, miközben végigmértem. A kék anyag több, mint tökéletesen illett a leányzó alakjára. Fogalmam sincs, hogy a választása volt ennyire pöpec, vagy engem ért gyenge pillanatomban, de az ajkamba harapva fordítottam el kissé a fejem.
- hogyne tetszene... gyönyörű vagy... - köszörültem meg a torkomat halkan. Tettem felé egy lépést és csendesen a derekára csúsztattam a kezemet. Onnan kissé feljebb, a gerince mentén, a finom anyag alatt.
- Imádlak szívem... - jegyeztem meg halkan, miközben eltűrtem egy kósza tincset a homlokából. - Tudod mennyire akarlak most?
Ezt már félig nevetve mondtam, a vállára ejtve a fejem óvatosan.

Talán az egyik fő dolog, ami az elején megfogott Majában, az volt, hogy tényleg tudott lelkesedni. Tény, én sosem voltam az a ember, aki az arcodba dörgöli, hogy ja éppen ez meg ez az érzelem járta át a lelkem. Ebből a szempontból Czettnerék legkisebb lánya határozottan jó hatással volt rám.
Szóval megvillantottam egy kis vigyort, mielőtt megsimitottam az arcát óvatosan.
- Igaz, te mondtad. Egyedül shoppingoltad, vagy kértél segítséget? - ez most határozottan foglalkoztatta a fantáziámat. Mármint azt a kicsi részét, amit nem valami teljesen más kötött le, pár szobával odébb, kicsit kevesebb beszéddel.
Szóval a kezem a csípőjére csúszott és közelebb húztam kicsit, hogy aztán kiszivjam a nyakát két-három helyen is. - Ennyire nagyon. Mit gondolsz édes?  

Igazából nem volt túl fontos, hogy kivel ment vásárolni, ha nem egyedül. Valószínűleg úgysem maradt volna meg az infó hosszú távon, hiszen maga a ruhadarab sokkal érdekesebb volt, mint a története. Azaz, egész pontosan a lány volt érdekes, aki viselte.
- Jó választás, nagyon tetszik... - leheltem a nyakába a választ, különösebb erőfeszítést nem téve rá, hogy megtartsam a két lépés távolságot. Sőt. Az ujjaim finoman, de határozottan simultak a derekára, ahogy közelebb húztam. Még mindig nagyon rosszul toleráltam, hogy nincs jó viszonyban a saját hangjával, ami nekem annyira tetszett.
Már majdnem kétségbeesett pillantással fürkésztem az arcát, mikor elhúzódott tőlem, ám az indok bocsánatos bűnné tette magát a cselekedetet. A hajába túrva viszonoztam a csókot, lágyan az alsó ajkába harapva. Végül kibontakoztam a karjaiból és az egyik kezemmel a térde alá nyúltam, a másikkal a hátát támasztva kaptam fel és a szoba felé navigáltam, egy pillanatra sem terelve más felé a figyelmem. Az ajtót csak berúgtam magunk mögött és finoman fektettem végig az ágyon Maját.

***

Ez az éjszaka teljesen más volt, mint bármelyik eddig a pontig. A Varsóban töltött éjjeleim mindig csak homályos foltok voltak, Pécs volt az a bizonyos hely, ahol megnyugvást találtam, Párizs attól lett emlékezetes, hogy ráébredtem, nem akarok már nélküle élni. München pedig örökre hozzá fog kötni. Bármi is történjen, lesz az életemnek egy apró szakasza, egy kis részlet ami visszavonhatatlanul az övé.
A légzésem még mindig akadozott, de ez lényegtelen apró információ volt abban a pillanatban. Túlságosan is lefoglalt, hogy a szíve minden egyes dobbanását figyelmesen hallgassam.
Halványan elmosolyodva simitottam végig a kezén, hogy aztán a fejem felemelve pillantsak az arcára.
- Szeretlek, kicsilány... - jegyeztem meg halkan, kissé rekedtes hangon. Ott és abban a pillanatban felhőtlenül boldog voltam.

Azt hiszem, hogy ez a rendezzük össze magunk, mintha mi sem történt volna, nem lesz a mi műfajunk Majával. Én ziháltam, mint aki most futotta le a maratont oda meg vissza, ő meg kapkodott a levegő után.
A mutatóujját végighúzta az arcomon én pedig halkan felnevettem. Jó érzés volt, amúgy meg mindennek jobban örültem most a kelleténél. Talán egy kicsit tovább húztam az időt az első alkalom előtt, mint ahogyan azt máskor szoktam. De ez nagyon első volt, mentségemre legyen mondva.
- Azért megmaradsz, hercegnő? - kérdeztem piszkálódósabb hangnemben kicsivel. Az ilyen kérdéseket sosem szabad komolyan feltenni, abból mindig csak a baj van. Szóval míg az érdeklődés száz százalékig eredeti, talán a kérdésből nem így tűnt.
Ahogy közelebb csúszott, a kezem a karjáról a hátára siklott és finoman átkaroltam, miután megigazítottam a takarót rajta.
- Ha szeretnéd, schatz... - nevettem el magam, hiszen biztos voltam benne, hogy nemsokára eszébe jut valami, ami miatt majd ki kell mászni az ágyból. Egyelőre azonban jól volt ez így, szerettem a menyasszonyom a karjaim közt tudni.
- De ha bármi van, szomjas vagy, vagy ilyesmi, szólsz, ugye? - vontam fel a szemöldökömet kissé, miközben finoman cirógattam a hátát. Nem kell neki rögtön futkosni jobbra-balra. Azt a bizonyos vigyort viszont nem tudtam lekaparni az arcomról, elvégre... most már minden értelemben az én hercegnőm.

Megbeszéltük hogy hát igen, ő jól van egyben és velem, akkor nem lehet gond. Amúgy sem adtam volna el tevékért, mert büdösek, barátságtalanok és nehéz őket tartani. Ellenben vele, aki többnyire cukorpofi és nem rendelkezik nagy igényekkel. Na, nem pont ezért döntöttem mellette, de ez is egy indok.
Szóval csak elégedett és széles mosollyal elsimítottam az arcából pár tincset és csókot nyomtam a homlokára. Rettenetesen jól éreztem magamat itt és vele, most már az az egyetlen kicsi probléma is elhárult, ami eddig zavart.
- Ha úgy gondolod csak szólj és kerítünk valamit. Még úgyis meg akarom kóstolni azt a tortát... - filozofáltam el róla komolyabban, de semmire nem jutottm, hiszen ahhoz meg kellett volna mozdulni és Maját odébb pakolni magamról. Kinek hiányzik az most?
A puszit persze egy hasonlóval viszonoztam, halkan felnevetve, mert én nem voltam sosem az a bizonyos cukifiú, akivel cuppanós puszit lehetett váltani.
- Én is téged, kiscsillag... elfáradtál? - kérdeztem a vállát cirógatva lágyan, hogy aztán apró puszit nyomjak a feje tetejére.
Mélyen beszívtam a haja illatát és elgondolkozva kezdtem az egyik tincsét az ujjam körül csavargatni. Valahogy olyan megnyugtató volt ez így.
- Oh, ja igen...még tartozom neked valamivel... - eszméltem fel rövidesen.

Maja nagy ritkán volt kis aktív és kezdeményező, de amikor igen, akkor bizony százhúsz százalékban. Most már a csók is olyasmi volt, amiben hajlandó volt kezdeményezni és ezt nagyon élveztem. Ha valami a kis konfortzónáján belül esett, akkor azt készséggel csinálta és nem nagyon hezitált. Nem akartam felkelni mellőle, mert ma sikerült átlépnem egy olyan határt, amit szintén saját magam húztam. Az pedig hogy már nem volt több magam állította akadály, olyasfajta szabadságot jelentett, amelyet a legtöbb ember sosem él meg. Talán éppen ezért ki akartam élvezni az utolsó pillanatig.
- Akkor pihenjünk még egy kicsit és csak utána menjünk ki, mit szólsz? Ami meg a tortát illeti, tuti jó lesz... - érdeklődtem halvány mosollyal csavargatva az ujjam körül azt a bizonyos tincset továbbra is.
Érdeklődve figyeltem a szemléltetést, bár fogalmam sem volt, hogy Maja ennyi fáradtsággal mire képes. Én így még lenyomok három edzést vagy pár szenvedélyes éjszakát. Attól függ, éppen mire van igény. Szóval csak nagyon koncentrálva figyeltem.
- Maradt? Ez bizti? - kérdeztem, miközben az ajkam a bőrét súrolta. Nem sokkal később ébredtem rá, hogy hát igen, a de ne hanyagolásán kívül mást is ígértem neki. Amit mostanáig nem igazán tartottam be.
Kis mosollyal figyeltem, ahogyan az ujjai fel-alá járva cirógatták az alkarom. Az ajkamba harapva sóhajtottam fel halkan, lehunyva a szemem, de nem sokáig. Éreztem, hogy néz.
- Egy pillanat édes... - tartottam fel a mutatóujjam és az éjjeliszekrény fiókjában kezdtem mutatni. Végül az ujjaim rásimultak a keresett tárgyra, amit aztán Maja nózija elé helyeztem. Egy apró fekete bársonydobozka volt. Halvány félmosollyal figyeltem a menyasszonyom. 

Bármennyire is imádom Vesznát, amiért egy ilyen lányt adott a világnak, abban a pillanatban, ahogy Maja kimondta, hogy a majdnem-anyósom boldog szülinapot kíván, kitört belőlem a nevetés, amit alig bírtam visszafojtani. Szóval a kezembe temettem az arcom és vártam, míg a retardált hangáradat egyszer csak abbamaradt és már csak nyomokban rázkódtam.
- Lehet, hogy ezt nem személyes sikerként könyveled el, de én személy szerint nagyon örülök, hogy nem valahol... közben ejtetted meg ezt a kijelentést. - Mert ugyebár mikor éppen ilyesféle elfoglaltságod van, az utolsó dolog az anyósod, amire gondolni szeretnél.
Közben amolyan takaréklángra kapcsoltam magamat és óvatosan cirógattam a vállát meg a hátát felváltva, mintha ez bármin is változtatna. Igazából csak jól esett és kissé meg is nyugtatott. Azonban felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan odébb csúszik és valamit itt mocorog, de aztán rövid úton ismét a karjaim közt pihegett, ezt pedig örömmel konstatáltam.
- Tudom, hogy nagyon profi vagy, meg minden, de azért csak óvatosan. Még a végén kitalálsz valami újat azok számára, akik lusták kimászni az ágyból! - villantottam rá ezer wattos mosolyt, az a bizonyos bugyiolvasztó... lenne, ha lenne, de nincs, erről lapozhatunk is.
Ezek után rajtam volt a sor, hogy egy kicsit odébb pateroljam, nem azért, mert meguntam, pusztán szeretetből. Ugye, Lewy? Pár pillanatig keresgéltem a fiókomban, ami újabban egész sok kacatot felhalmozott, de aztán megtaláltam a keresett tárgyat. Óvatosan a pofija elé helyeztem a párnára és már-már látni véltem azt a bizonyos mozdulatot, amivel erősen megrázod a hang miatt, de végül nem történt meg. Kettőnk közé tartotta a dobozt, majd felnyitotta, bár nekem nem sok újat mutatott vele, vagy két órát ültem az ékszerboltban és majdnem eldobtam a hajam a stressztől. Nem azért, mert olyan idegesítő a vásárlás, csak egy óra és negyven percen át tanácstalan voltam, az pedig megviseli a szervezetemet.
- Tetszik, kicsim? - kérdeztem kis mosollyal, megcirógatva az arcát,  figyelmesen tanulmányozva az arcát. - Csak mert, ha nem, még választhatsz egy másikat...
Na, nem egészen így működött, de Lewy-a-sztárt ezzz nem különösebben érdekelte.

Kicsit meglepett, hogy azt az otromba imént elsütött tréfámat másodpercek alatt a jó vágányra terelte, de attól még nem lett kevésbé vicces. Tényleg nagyon gáz helyzet lett volna, hogy éppen a felsője pántjába akasztom az ujjaim, hogy lejjebb húzzam kicsit, ő meg benyögi, hogy anyuka boldog szülinapot kíván. A vinnyogást azonban nem teljesen értettem, szóval megvártam, míg a takaró lekerült a buksijáról és a füléhez hajoltam kis vigyorral.
- Megismételnéd ezt kicsit több átéléssel, esetleg egy árnyalatnyival mélyebb hangon...? - súgtam a fülébe a kérdést, de aztán elhajolva ismét csak kuncogtam egy sort. Vannak pillanatok, mikor nagyon szeretnék jó lenni, de egyszerűen képtelen vagyok rá, mert annyira magas labdához van szerencsém. Szóval végül a plafont bámultam pár pillanatig.
- Nyugi, értettem, csak szívattalak kicsit. Tudod, hogy jól esik - közöltem elégedetten önmagammal, a helyzettel és leginkább vele. Sokkal neccesebbnek képzeltem el ezt az elsőt. De ha van energiája és indíttatása rá, hogy épp új táncot találjon fel, alighanem nagyjából rendben van.
- Oh, én hiszek neked. Biztos összehoznál valami királyt - pillantottam ismét rá, kész, ennyi ideig kötötte le a plafon a figyelmem, Maja túlságosan is gyönyörű volt így. Talán éppen ezért is jutott eszembe, hogy hoppá, nekem még beteljesítendő ígéretem van. Aztán elővettem a kis dobozkát és megvártam, míg megnézi saját maga az ékszert. Talán még levegőt is elfelejtettem venni pár pillanatig, de aztán kijelentette, hogy tetszik neki, én pedig egy elterebélyesedő mosoly kíséretében fújtam ki a bent szakadt sóhajt. A kedvesem ezt az időt arra használta, hogy ülő helyzetbe tornázza magát, majd egy csókkal jutalmazta, hogy - jó voltam? aligha -, meg sikerült lepnem. Egy pillanatig hezitáltam, de aztán viszonylag gyengéden viszonoztam, mielőtt még elhajolt volna.
- Aligha, nem jó rám - közöltem csibészes vigyorral, hogy aztán kivegyem a dobozból és a bal kezem finoman a csuklója alá támasztottam, majd az ujjára csúsztassam a gyűrűt, csillogó pillantással figyelve az arcát. - Nem féltem, bíztam már rád értékesebbet is és... elég szépen gondját viselted...

Annelie Freya Merkovszky - 2017.03.25. 22:21


Anne Rulez, úgy szeretlek, te nő x"""D

Igen, bármennyire szemét is a részemről, imádtam, mikor zavarban volt. Képes voltam rá, hogy ilyen helyzetbe hozzam és ezzel rendesen vissza is éltem. Nem fogom azt hazudni, hogy nem élveztem, mert sajnos de. Méghozzá úgy nagyon.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem figyeltem rá, mikor a kreativitásáról beszélt, csak nem teljesen itt jártam fejben. Az nem azt jelenti, hogy nem értettem meg a problémáját.
- Ez ilyen, schatz... ettől még biztos vagyok benne, hogy profin csinálod... - közöltem széles mosollyal. Mert hát, ez olyasmi volt, amit tényleg nem tagadhattam. Már akkor is büszke voltam, mikor a meccsükre kimentem, pedig aztán még sérült is volt. Na, bumm, ez ilyen, rossz hatással van rám ez a nő. Egészen emberi viselkedést tudok produkálni, ez pedig nem illik egy félistenhez.
Ahogy a házasodás sem, és na tessék, mégis én húztam gyűrűt a takaróba burkolózott gyönyörűség ujjára itt mellettem. A kijelentését pedig egy "kecses" legyintéssel díjaztam csak. Ha magamnak vettem volna gyűrűt, azt hiszem, az kissé más stílusú lett volna.
- Nem tudom, nem szeretnéd? - kérdeztem szórakozottan, az ajkaimhoz húzva a kezét, hogy aztán apró csókot nyomjak rá és szélesen elmosolyodva engedjem el. Egyelőre nem volt tervben semmi más értékes és sérülékeny dolog, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Ha pedig én nem tudom, akkor valószínűleg nincs.
Végül a hölgy rám pakolta magát, amit én egy amolyan "komolyan gondoltad?" pillantással díjaztam, majd a derekát átkarolva kissé még jobban magamra pakoltam.
- Persze, hát, ő azért kicsit más súlycsoport - nevettem fel kicsit. elsimítva egy hajtincset az arcából. - Nem kéne felöltöznöd...?
Ez a kérdés akkor fogalmazódott meg bennem, mikor az ujjaim végigkalandoztak a gerince mentén, végül a hajába futtattam őket.

Kata

Mostanában az egyszerű nem az a jelző, amit előszeretettel alkalmaznék az életem folyására. Hiszen folyamatosan, leginkább heti háromszor minimum helyt kellett állnom a bajor csapatban, két hetente egyszer pedig az anyaországom tette rám a kezét, hogy nekik bizony kell egy csapatkapitány, ebbe kellett belavíroznom a repüléstan tanári állást, amit nemrég sikerült a magaménak bélyegezni. Maja.
Ez ugyebár nem lenne gond, mert legalább az egyetemet sikerült kicsit háttérbe szorítanom, a vizsgák miatt kellett éppen csak bejárnom. Ami leginkább megviselte a lelkivilágom, az az volt, hogy Polska úgy döntött, Bojarski hűtlen lett és vagy teljes egészében kéri vissza, vagy meg akar válni tőle. Igen, jól értetted. A saját csapatom vágta az arcomba, hogy vagy menjek a magyar válogatottba, vagy kapjam össze magam és ne hanyagoljam őket.
Egyrészt rettenetesen megbántott ez a feltételezés, mert havonta legalább 5-6 találkát összehoztunk velük, meg négy-nyolc edzést, attól függően, mennyire volt zsúfolt a hónap. Másrészt pedig felhúzott, mert én voltam a csapatkapitány és képesek voltak megkérdőjelezni. Éppen ezért is sikerült a múltkori meccs után Drazkowskival össze is verekedni. Mármint szó szerint. A járomcsontomon még mindig látszott az a bizonyos véraláfutás és az ajkam is sebes volt...
Ma inkább az foglalt le, hogy időt szánjak a munkámra és éppen a kastély folyosóit róttam, mikor meghallottam a lépéseket magam mögött. Jó esetben csak egy diák lett volna, egész addig hátra sem pillantottam, míg a kéz súlya a vállamra nem nehezedett. Felszisszenve összerezzentem kicsit, majd gyorsan tettem előre egy lépést, amit arra is használtam, hogy szembe kerüljek vele.
- Jó napot... ööö... igen, itt. Gond van? - kérdeztem összevont szemöldökkel nézve a nőre.

Kata

Imádkoztam, hogy ma ne fussak össze egy emberrel se, aki kommunikációt igényelne a részemről, mert nem vagyok képes elvonatkoztatni a pár nappal ezelőtt történtektől. Lassan már odáig jutottam, hogy tényleg egyszerűbb lenne, ha felhagynék az egésszel és beszednék egy levél nyugtatót. De ez az imádság dolog csak nem akar összejönni, mert nem sokkal később érintést éreztem a vállamon, ami reflexes borzongást váltott ki. Nem a jó értelemben. Az útból eltáncolva fordultam meg és vetettem a pillantásomat a nőre.
- Lewy Bojarski... - pillantottam meglehetősen bizonytalanul a nő felém nyújtott kezére, de aztán pár pillanat hezitálás után elfogadtam a gesztust és kezet ráztam vele. Nem volt gondom alapvetően a fizikai kontaktussal, sőt. De voltak a privát területeim, amik már túl voltak azon, hogy átlagember tapizza őket, mint a vállam, vagy a nyakam.
Arról kezdett faggatni, hogy hát lesz-e tanári megbeszélés a termekről, meg kap-e majd órarendet, illetve, ogy hát neki fogalma sincs erről az egészről. Na bumm, pont a jó embert kérdezte, mivel nekem kevés alkalommal lesz szükségem teremre, arról nem is beszélve, hogy hát a többiről sejtelmem sem volt. Hogy lett volna? Én sem tanítottam még itt.
- Öhm... szerintem biztosan lesz majd megbeszélés... de nem tudom, hogy mikor vagy milyen és miért. Igazából én is most kezdek majd - kicsit lassabban beszéltem, mint általában, semmi hadarás, ennek az volt az oka, hogy bármilyen hirtelenebb mimikára az ajkam képes volt úgy dönteni YOLO és felszakadva vér szivárgott belőle. Ehhez pedig most semmi kedvem nem volt.
- Arra talán, esetleg mééééég alkalmas lehetek - bólintottam pár aprót, bár nem mondhatnám, hogy én vagyok a lelkesedés mintaképe.

Tény és való, hogy sosem voltam röghöz kötött. Ahhoz túlságosan is kviddicses vagyok, aki utazik a világ minden pontjára és sosincs otthon, nem találja azt az egy bizonyos helyet, amit komolyan a sajátjának nevezne. Hát a legtöbb házam - mert bizony akadt egy pár -, nem igazán tükrözött vissza semmi olyan egyedit, ami azt sugallta volna: ide tartozol.
Ez azonban nem volt igaz Münchenre, ezt most már kicsit több, kicsit más volt, mint a többi. Egy ideje már nem a bőröndből éltem, ami a gardrób hátuljában lapult hónapokon át.
- Igen, tisztában vagyok a defektjeiddel, de nem érdekelnek. Szeretlek, így, ahogy vagy, tudod... - mosolyodtam el halványan, elsimítva pár tincset az arcából és óvatosan a fülé mögé tűrtem, hogy aztán azokba a gyönyörű barna szemekbe bámuljak. Az emberek sosem értették, miért élek úgy, ahogy, minden lehetséges lépésemet megkérdőjelezték, hogy miért töltöm az éjszakáimat más emberek mellett, más helyeken. De ha valaha megkérdezték volna, miért teszem, a válaszom az lett volna, hogy nem tartozom senkihez, hogy próbálgatom, meddig tart meg a jég. Minden egyes lépésem ide vezetett, s éppen ezért egyetlen választásom sem bántam. Most már nem érdekelt, hol vagyok, mert ameddig mellettem volt, otthon éreztem magam.
- Én is tudok vicsorogni, de nem mutogatom a fogaim. Még a végén megtalál valami hibbant fogorvos - villantottam meg a colgate-reklámba illő mosolyom, aminek a szépsége főleg a két hegyes szélsőből csillant vissza. Maját kivételesen nem bántottam, éppen ezért kérdéses is, mennyire tűnt fel neki.
Az orvtámadására viszont az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam azt a bizonyos sóhajt, majd egy félig morranás-félig nyögés kíséretében csúsztam az ágy szélére, hogy a derekát átkarolva visszacibáljam finoman az ágyra.
- Rettenetes vagy, tudod...? Ha nem féltenélek alapban, alighanem... - elhallgatva rosszalló fejrázásba kezdtem, majd visszarángattam magunkra a takarót és az arcom a hajába temettem.

Az sem minden nap történik meg az ember fiával, hogy egy kék kísérleti lényhez hasonlítják. Látszólag ebben a kis felsorolásban neki volt a számláján a több pozitívum. Még a végén kénytelen leszek kiszállásolni az ágyból, mert felhúzom magam és csak ott nyünnyögök, hogy hát de én is itt vagyok, szeressen már...
Erről a témáról gyorsan lapoztam is, mielőtt még jobban belemerülök, hogy miben vagyok rosszabb egy kék fiktív kutyusnál. A kérdésre koncentráltam, próbáltam minden múltban történt esetet felidézni, majd bizonytalanul megráztam a fejemet.
- Nem, nem szeretem őket... Mindig ajánlgatják, hogy hipp-hopp rendbe raknak, de én nem akarom, hogy megjavítsanak, ez a szexepilem. Ha nem akarom, úgysem látszik, hogy hegyes - vonogattam meg a vállamat lazán. Amúgy tényleg nem szerettem, hogy ezzel piszkáltak, ha az olyan, akkor az olyan, nem kell mindennek tökéletesnek lennie.
Végül, mivel ha nem is szándékosan, de sikerült kiprovokálnia, hogy visszarángassam magam mellé és a hajába fúrtam az arcom, szorosan átkarolva. Jó volt így, nem kell mindig pörögni.
- Én is szeretlek, de nem vagyok édes - hüppögtem a tincsei közé, hogy aztán kicsit próbáljak is megszabadulni tőlük. Szép, szép, de nem finom... Ő is talán erre gondolt, mert megsimizte az arcomat, aztán kiprovokálta, hogy kicsit bandzsítsak rá. De a csók legalább kárpótolt.
- Első sorban a tortát szeretném, amúgy meg nézhetnénk valamit... ha akarod, akár mesét is, nekem mindegy - vontam meg a vállam kis mosollyal, majd kimásztam nagy nehezen az ágyból és egy alsógatyát előhalászva reeeeeettenetesen felöltöztem. - jössz...?

Persze most, hogy felhívtam rá a figyelmet, már alaposabban szemügyre vette, ahogyan megcsillogtattam a hegyes fogacskáim. Ez ilyen, van, szinte senkinek nem szúr szemet, aztán jönnek a nyomorult fogorvosok és egyből le akarják reszelni, meg occó lesz. Hát nem, köszönöm, tök mindegy milyen occó, attól még szeretem.
- Igen, elég para az összes, de azért nem utálom őket, egy párszor már összeraktak cafatokból... - csúszott a kezem egy fájdalmas grimasz keretében a mellkasomra, majd elkaptam onnét, mintha megégetett volna. Pontosan emlékeztem rá, milyen érzés volt akkor és azt hiszem, egy kicsit felkavarta a gyomromat a gondolat, hogy esetleg megint olyan lenne...
Végül egy kis huzavona után sikerült megegyezésre jutnunk a leányzóval, azt illetően, hogy mi is legyen a további program. Én a torta után vágyakoztam kicsit, ő meg éhes volt, hát tényleg kénytelen voltam legalább egy alsógatyát felrángatni. Egy pólót is a vállamra dobtam, de azt már csak inkább a rend kedvéért.
- Nem sietek sehova - közöltem őt figyelve pár pillanatig, ahogy magára cibálja a pólót is, majd szélesen elvigyorodtam. A sötétben kissé nehezebb volt navigálni idekint, de végül a konyhába érve felkapcsoltam a kisebb villanyt és magamra rángattam a pólót is. - Mit kérsz?
Közben azért, míg ezt megálmodja, én vettem elő kést meg tányért, sőt, fene az eleganciám, még villát is a tortához! A gyertyát már az érkezésekor elfújtam, így ilyen jellegű probléma nem akadt, egy elkattintott fénykép után meggyilkoltam a sütit.

Maja láthatóan elkalandozott másfelé fejben, de nem zavartattam magamat, elég jól éreztem magam így is vele. Mármint komolyan, az összes tikkjére szükségem van vele együtt, különben a nő nem is lenne teljes. Aztán mit csináljak egy olyan nővel, akit nem is ismerek? Na, ugye.
A csókot követően halvány vigyorral megcirógattam az arcát, hogy aztán valami kellemesebb víz felé evezzek gondolatban és elűzzem azt a bizonyos emléket, ahogy végigcsúszott a kezem a gyógyuló csontokon.
- Igen, határozottan... - bólogattam kicsiket pár pillanatig, hogy aztán nagy nehezen rávegyem magamra a bizonyos mozdulásra és még némi ruhát is felöltöttem, mielőtt a lánykámmal a konyha felé botorkáltam volna a sötétben. Ebben mindig van valami vicces, valami ami a régi időkre emlékeztet. A félhomály, az a delírium közeli állapot, valahogy alig bírtam komoly maradni.
Az ellopott epret nem nehezményeztem, pont belefér, csupán arra vette a fáradtságot, hogy az ajka széléről letöröljem a leheletnyi tejszínhabot, majd lenyaljam az ujjam egy kacsintás keretében.
- Hm, mit szeretnél? Gyümölcslevet, kólát, epres vizet, pezsgőt? - kérdeztem elgondolkozott arccal, aztán nem sokkal később kinyírtam a tortát, majd vágtam két szeletet és a tányérokat az asztalra pakoltam. Amennyiben választásra jutott az üdítőt illetően, azt is szervíroztam egy nagy pohárban, nehogy nekem kiszáradjon. Csak ezután raktam oda mellé még egy széket, hogy aztán az ölembe húzzam a menyasszonyom. Csak sikerült eljutnom odáig, hogy megkóstoljam a sütit.
- Finom... határozottan rohadtul jó lett - bólogattam elégedetten, a szabad kezem a dereka köré fonva. A süti nem igényli mindkettőt.

Kata


Ez van, vannak helyzetek, mikor az ember egyszerűen nem számít semmiféle közeledésre és aztán meglepődik, ha mégis megtörténik. Mint velem, meg ezzel a bizonyos tancinénivel. Elég alaposan meglepődött, mintha annyira szokatlanok lennének a külföldiek errefelé. Pedig aztán tapasztalatból mondom, hogy a Bagolykőben folyamatosan növekedik az idegennyelvűek száma az évek során. Hiába mondja nekem bárki, hogy ez egy magyar iskola, ötven százaléknál többre nem tenném a magyar diákok számát.
- Nocsak... igen, alighanem. Köszönöm. Kiskorom óta tanulom, itt tanultam, szóval azt hiszem, van benne némi gyakorlatom - vontam meg a vállamat, de azért volt benne némi odafigyelés, mint az esetek nagy többségében, mikor azt a rohadt akcentust rugdaltam vissza a sarokba. - Sok időt töltök itt, a kapcsolataim folytán sokat használom a magyart.
Tipikusan az a nő volt, aki látszólag megállja a helyét a világban és már a kézfogásból nyilvánvaló volt, hogy ő inkább szellemi fölényt szeret jelezni, mint fizikait. Volt már pár hozzá hasonló barátnőm annak idején, szóval talán a tapasztalat szülte ezt a pillanatnyi analízist. Lewy, jobb lenne, ha észrevennéd magad és inkább a pillanattal foglalkoznál, fiam!
- Ami azt illeti, nem mondanám, hogy nagyon tapasztalt vagyok ezen a téren. Magánórákat és előadásokat szoktam tartani, de az teljesen más, mint mikor az ember bevág egy rakás diákot a terembe. Minden esetre nekem fontos, hogy ne csupán a száraz anyagot adjam le, hanem érdekessé próbáljam tenni, kissé interaktívvá, ha lehet. Persze, nem a kölcsönös tisztelet árán. Az másik alap dolog. Illően kezelem a diákot, míg ez fordítva is igaz - ebből a szempontból nem tartottam magam jó tanárnak, mert igen, amint úgy vettem észre, hogy meg vagyok kérdőjelezve, vagy a személy úgy tesz, mintha a saját szakterületem, az életem terén jobban tudja a dolgaim, mint én, általában tettem róla, hogy többé ne legyen kedve okoskodni.
Igazából nem magával a nővel volt a problémám, hanem magával a ténnyel, hogy léteznem kell az utóbbi pár napban. Nagyon nehezen tudtam együttműködni magammal.
- Nem, nem gond, ha gondolja nagyjából körbevezetem, közben... beszélhetünk, csak kissé elszoktam már... a társaságtól - talán nem ártana, ha egy kicsit előszedném Lewy-a-sztár sármos énjét. Nem azért, hogy felszedjem, csak hogy ne rúgjam össze a port a kollégákkal rögtön az első nap, nem hiányzik több vita. - Szóval, ha nem bánja, hogy kissé... még vissza kell rázódjak ebbe az egészbe, lehet róla szó.