Szép jó estét  

Moszkva, Nagyszínház

Letelepedésről volt szó, meg arról, hogy végre nem fogok ide-oda ingázni mindenféle helyek között. Legalábbis ezt mondtam Francinak, ami szerintem leginkább rá vonatkozott, hiszen nekem nem volt egy valódi opció az, hogy sokáig egy helyben maradok. Sem a karrierem, sem pedig a jellemem miatt, azt meg mégsem akarhatta, hogy teljesen megőrüljek.
Mert hogy ennek a jeleit kezdtem felfedezni magamon, közvetlenül 24 órával azután, hogy én hivatalosan otthonülős apuka lettem. A ház csillogott, ha nem számítjuk a szanaszét elhagyott csikkeket, amikért Veszna majd lefejez, jogosan. Egyelőre megszöktem a haragja elől, méghozzá nem is adtam alább Oroszországnál. Nem azért persze, mert ez volt a legkézenfekvőbb hely a szökésre, hanem mert már rég le volt egyeztetve, hogy közreműködök egy előadássorozat erejéig a Nagyszínházban. Újabb kimerítő ingázássorozat előtt álltam, ez pedig valami furcsa módon elégedettséggel töltött el.
Ahogy a bejárat felé igyekeztem, a számban még mindig a cigi lógott, közben az órámra sandítottam, hogy aztán idegesen horkanjak fel.
- Oh, a rohadt életbe! - Sikerült megint késésben lennem a tervezetthez képest, szóval csak lepöccintettem a hamut, majd az egyik portás kezébe nyomtam, aki persze lefagyott rögtön. - Jaj mit néz, csak fogja meg! Ezt is! - dobtam vissza még a lépcsőről a kabátomat, ami a fejére zuhant, majd út közben átgomboltam az ingem és a hajamba túrtam, hogy kicsit rendbe tegyem.
- Megjöttem, megjöttem, itt vagyok! - rontottam be végül a magam elegáns módján. Szerintem már kezdték megszokni. Bár ha nem, az sem az én gondom...

Azon kívül, hogy hajlamos vagyok a dezertálásra más államokba, egész eddig szerintem nagyon jól teljesítem a letelepedett apa szerepét. Franciskával három hét alatt legalább kétszer találkoztam, ezt pedig személyes sikernek könyveltem el.
Félreértés ne essék, ma sem tartózkodtam otthon. Ahhoz ez túlságosan is szép, mozgalmas és nyár-végi nap volt. Bár újabban szinte bármire rá tudom fogni, hogy miért is kell elhagynom a házat, meg úgy a falut is. A mágikus közlekedés sokkal gyorsabb, akár otthon is maradhattam volna és elindulhattam volna a fellépés előtt tíz perccel. Ez viszont azzal járt volna együtt, hogy egyedül készülök fel és nem látok más produkciókat sem. Akkor mit fogok majd este kritizálni?
Tehát ebből az elgondolásból voltam már reggel a fellépés helyszínén, ahol ezüst köpenyben és csillogós fekete cuccban közlekedtem jobbra s balra, mert ugye miféle úr vagyok én?
Én természetesen a program remélhetőleg legforgalmasabb részére kaptam időpontot, mikor fel is kepesztettem a maskarámban a színpadra, az éljenzés meg ki is tört. Oberon valószínűtlenül népszerű karakter volt, szinte már nonszensz módon. Mivel nekem már nincs többé Titániám, hát kénytelen voltam előadni a Vesztettemet. Ez van, ha Titánia elkapja az influenzát. Manapság már az előadóművészek sem olyan megbízhatóak, mint régen. A kedvencem az egész fellépésben a "Nyílj dühös ég", meg az arcfestés. Azt képes lettem volna a magam komolyságával még a hétköznapokra is felfesteni. Sajnos megtörtént eset.
De ez most egy nem teljes estés darab volt, így elveszni sem volt időm a szellemkirályban. Tapsvihar közepette, lobogó köpennyel suhantam a szegényes színpad lépcsőjéhez, hogy a magam kecsességével és eleganciájával elvegyüljek... De persze ez lehetetlen volt, mert alighogy a folyosóra léptem, szinte gyomron vágott a felismerés, hogy én nem Oberon vagyok. Bár mint utóbb kiderült, nem is a felismerés volt, csak egy szőke kislány, néptáncos öltözékben. Gondolom a számukra folyt a rendezkedés a színpadon, ami gyors díszletbontással és rengeteg szitkozódással járt.
- Azért jobban is odafigyelhetnél. Veszélyes ám csak így kóricálni, kis hölgy - közöltem egy árnyalatnyival talán sötétebb hangon, mint ahogy azt elképzeltem. Az orosz akcentust nem is említve. Kevesebb időt kellene Moszkvában töltenem, nincsenek rám jó hatással. Csak megráztam a fejemet enyhén, majd a folyosó világos falára fókuszáltam, hogy összekaparásszam a gondolataim, ebben pedig a körülöttem morajló embertömeg nem igen segített.
- Néptánc? - egyszerű, lényegre törő kérdés volt, miközben az állammal az imént elhagyott emelvény felé böktem, de legalább kommunikációnak fogható fel. Egy árnyalatnyival magyarosabb is volt. Más esetben ezért még meg is dicsérném magam. Most csak ki akartam menni innen és kicsit füstölögni. Remények, szép ábrándok... Még várt a színpad egy ízben.

Alighogy ideértem, már rám is szóltak a bagó miatt, azért is nyomtam a portás kezébe a még égő cigarettámat. Neki nem lesz belőle baja, nekem meg nem szabadott bevinnem, mert letépte volna a fejem a "tanárom". Kissé testes néni, aki különböző hülye hangok kiadására kényszerített minden alkalommal, mikor találkoztunk. Mint a "Lilla lalla, Lila lila ló." Méltó ez egy felnőtt emberhez, aki már 40 éves? Naná, hogy nem. Lila ló. Lila. Azt hiszem, hogy zárlatot kaptam.
Halkan dünnyögve léptem fel a színpadra és bejelentettem, hogy megérkeztem, erre magammal rántottam valakit, aki aztán a földre is esett.
Ezzel legalább annyit sikerült elérnie, hogy lenézzek rá, majd enyhén oldalra biccentsem a fejemet és enyhén felvonjam az egyik szépen ívelt szemöldökömet.
- Eléggé, főleg, hogy képtelenek rá, hogy körülnézzenek! És még rám mondják, hogy figyelmetlen - tártam szét a karomat tanácstalanul, majd visszaejtettem magam mellé, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó ezen tovább drámázni. Pedig mennyire jól ment!
Közben a szőke nő - cske - visszaült a székbe, én meg csak a szememet forgattam. Nem is értem, mit kell ezeknek folyton kelteni a cirkuszt. Közben a bokáját kezdte masszírozni, mire grimaszoltam egy kicsit. A színházi balesetek a legrosszabbak.
- Tény, de másokkal is megesik. Megmaradsz? - nehezen vettem rá magamat, hogy megkérdezzem, minden oké-e, de azért meglepően gördülékeny orosszal informálódtam. Csak nem történt nagyobb gond...
- Gondolom a darabban szerepelsz te is... - ééés már jött is döngő léptekkel Amelia. Te jó ég, mindjárt vernyoghatom, hogy "lágyan dallamos", miközben azért akar megkövezni, mert el mertem szívni egy szál cigit.

Azt hiszem, hogy a stílusom és a megnyilvánulásaim nem nyerték el a hölgy szimpátiáját én pedig ezt nagyon tudtam... öö... igazából talán elhanyagolni, mert az ilyesmi már egy jó ideje nem érintett meg, pláne nem olyan lányoktól, akik kb annyi idősek, mint Veszna. Van a bűntudat kvótám, de annak a 95%-át a lányomnak tartogatom, a maradék öt meg már január másodikán el szokott fogyni, így teljesen tiszta lelkiismerettel vagyok képes gyerekek fagyijának megevésére, csoki elrejtésére, beltéri dohányzásra és mások lelkébe taposásra.
De mivel kivételes napok és a műsoraim presztízsét kevésbé szeretem rombolni, hát kénytelen-kelletlen rákérdeztem, most akkor mi van vele, erre közölte, hogy ő egy túlélő. Ezzel részemről le is zárta az ügyet.
Aztán fura módon kezet nyújtott nekem, amire csak összepréseltem az ajkaim és összevontam a két szemöldököm, hogy "te lányom, ez most mi akar lenni?". Mert hogy ugye nem fogunk kezet senkivel ülve... de aztán hát egye fene kezet fogtam vele, mert én olyan fenemód nagylelkű vagyok ám!
- Révay Valentin - mutatkoztam be szintén, mert így is úgyis kiderült volna a nevem előbb vagy utóbb. Így meg legalább volt rá indokom, hogy kimondjam és büszke legyek magamra.
Közben a csaj magára nézett és közölte, hogy ő balerina, én meg most először végigmértem és hát be kell lássam, tényleg eléggé úgy nézett ki. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet esetleg egy rossz imitátor! PF!
- Ja, hát így már mindjárt más... Nem méregetem a korodbeli lányokat - legalábbis nem sokszor és nem feltűnően. Persze neki ezt nem kellett tudnia, megint csak elsodródtunk az eredeti tárgytól, ami elég sokszor megesik.
Aztán jött életem Tonna-Donnája, hogy megalázzon és elvegye az emberi méltóságom, mert megcsipkedte az arcomat, majd közölte, hogy "Mária, máááááária Márta." A kezembe temettem az arcomat és így legalább csak a tenyerembe dünnyögtem. 40 vagyok, 40! Éppen elég ideje dolgozom a szakmában, hogy be tudjak hangolni egyedül... de neeeem...
- Ez durva volt. Később még lesz miről beszélnünk  -néztem szúrósan a lányra, de azért egy félmosolyt elejtettem, hogy tudja, nem fogom letépni a fejét... aztán el lettem cibálva beénekelni és a következő fél órában nem is léphettem le. Sajnos. Aztán viszont annál gyorsabban dobbantottam a helyszínről, minél gyorsabban vissza az emberek közé. Ez a nő szabályosan ijesztő.

Érdekesen alakult ez a mai nap, ha úgy vesszük. Még nem kaptam idegösszeomlást, sem pedig dührohamot, pedig valahogy semmi nem úgy akart összejönni, ahogyan azt eredetileg terveztem. Először a partnerem lebetegedik, vissza kell mennem Moszkvába és még az orosz akcentussal is küzdhettem. Nem annyira jó poén ez a soklakiság, mint amennyire annak látszik.
Egy dolog van, ami ezen segít, az pedig a színpad. No, nem fizikai valójában, hanem az, amit jelent, amit képvisel, amivé engem tesz. Abban a percben, hogy ott állok fenn, semmi más nem számít, minden egyes pillanatba belehalok egy kicsit. Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - nekem megéri.
Oberon elhagyta a színpadot és próbáltam kicsit felengedni, kikepeszteni a karakterből, hogy ne is maradjak benne, mikor a lány nekem jött. Gondolom nem direkt, bár manapság ki tudja...
Hiába a kissé nyersebb hozzáállásom, ő nem rettent meg, nem futott el, sőt, még úgy különösebben megszeppentnek sem tűnt, ezért én felvontam a szemöldököm. Mi a szösz?
- Adott alap, sok munka, amit aztán leamortizáltam a magam módján. Nem akarsz te így énekelni - nevettem el magam rekedtesen, a szavaim azonban teljesen komolyan csengtek. Mindennek megvan a maga ára, én pedig folyamatosan fizettem az enyémet, nap nap után. Talán kicsit örültem is a lelkem mélyén, hogy a lányom lassan felnőtt nő és nincs már szüksége rám. Pár pillanatra összeszorítottam a szemem, hogy visszarángassam magam a gondolataim közül és inkább a faltörőkossá avanzsált lányra figyeljek.
A pörgésre vonatkozó megjegyzését figyelmen kívül hagytam, majd halkan hümmögve pillantottam a színpad felé.
- Az attól függ. Ez azzal jár, hogy köteles vagyok jó véleménnyel lenni? Mert akkor attól tartok, nem tehetem - jegyeztem meg halkan, majd visszanéztem a szőkeségre. Kicsit olyan volt... ahj. - Amennyiben nem, akkor nem bánom, akár meg is nézhetem. Úgysem mehetek messzire, még visszatérésem van.

Rögtönzött közönségtalálkozóvá változott a cigiszünetem... gyönyörűek. Ha a lányka nem lett volna ennyire fiatal, szőke és lány és rajongó, elküldtem volna a francba, hogy legalább hagyjon már levegőhöz jutni, hiszen épp hogy csak leért a lábam a színpadról, már le is rohant. Szó szerint! Nem szokásom fizikai kontaktusba lépni az emberekkel, valahogy nem rajongok érte különösebben. Ezen nem is igen akartam már változtatni.
- Nem tudhatod, milyen, ha sosem próbáltad. Persze nem vagyok az apád, hogy ebbe beleszóljak. Hála az égnek - még csak az hiányzott volna, hogy még egy gyereknek legyek förtelmes apai példája, szerintem elég volt Veszna korai éveit tönkretennem. De lássuk be, szeretetből tettem!
A véleményt illetően szabad kezet kaptam, ezt pedig csak egy bólintással nyugtáztam. Igazából nem mintha lett volna beleszólása, de így sokkal inkább érezhette úgy, hogy ő adott nekem erre felhatalmazást, nem pedig én döntöttem úgy, hogy ízekre szedem a műsorukat.
- Oh, az tart csak itt, hogy még jelenésem van odafent. Akár meg is nézhetlek - mutattam a színpadra végül, hogy aztán elvonuljak az útból, mikor bejelentették őket. Nem hiányzik, hogy felbőszült tizenévesek rontsanak keresztül rajtam. Épp elég volt így is megmentenem magam, egy terjedelmes mozdulattal rántottam ki a köpenyemet egy kiskölyök lába alól, aki hanyatt is vágódott ennek hatására.
- Hogy nem bírsz odafigyelni, taknyos... - sziszegtem, ő pedig összerezzenve takarodott fel a színpadra. A lépcső közelében maradva figyeltem a szemem előtt kibontakozó jelenetet. A felkészítő "tanáruk" büszkén dagadó mellkassal foglalt helyet mellettem, én meg csak pilláztam nagyokat.
- Miféle felvezetés ez? Most... most ez egy történet? Komolyan? Ki mondta, hogy ez így jó lesz? De nem... ne magyarázza meg nekem, egy történetet azt nem lehet így elkezdeni! - próbálta menteni a menthetőt, hiszen a csoport jól táncolt, de a dolog mint színdarab csúfosan elbukott. Számomra már menthetetlen volt, de erről nem a résztvevők tehettek. Miután nem volt hajlandó beletörődni a kudarcába, a nő nekem pampogott, én meg csak leintettem. Bölcs, aki bölcsen enged... Én inkább az öltöző felé vettem az irányt, hogy ismét átöltözzek, gyorsan lekaparva hőn szeretett krikszkrakszaimat az ábrázatomról. Nem elszerencsétlenkedtem az időt? Jóformán futhattam is vissza a színpadra, hallva a nevemet, azonban a lépcsőn már lassan sétáltam fel, hátrasimítva a hajam. Már indult is a zene. Én voltam a zárószám a színi részről, hát uraltam a színpadot, úgy, ahogyan csak én tudtam, a teljes lelkem kiadva.
... De az, hogy hirtelen, egy csoda hogy terem, nincs a nagykönyvben.
A számot pedig egy hanyag meghajlással zártam, hogy el is hagyjam a színpadot anélkül, hogy visszapillantanék.

Kellemesen melengette a belsőmet az az érzés, hogy egy magát okosnak és színészetben jártasnak tartó hölggyel éreztettem: Közel sem annyira tökéletes, mint amennyire annak tartja magát. Az már biztos, hogy pokolra jutok, de legalább sok lesz majd az ismerős. Valamiért a kölkök is jól szórakoztak rajta, de már sem energiám, sem időm nem volt rá, hogy kiderítsem, mi olyan mulatságos.
Alighogy lezajlott a fellépésem utolsó másodperce is, lesétáltam a színpadról és mély levegőket véve akasztottam le a nyakamból a keresztet. Nem voltam valami hű de nagy hívő, Colloredo ide vagy oda...
Szóval visszasétáltam az öltözők felé, ahol a nagy zsivajra csak megtorpantam. Természetesen a szőke kislány csapata volt. Hogy a kis véleménynyilvánításom a hasznukra vált? Nocsak, ilyen sem esett még meg velem...
- Csak a tisztánlátás kedvéért: a történet katasztrofálisan rossz volt, ha minimális jóindulatot érzel irántam, többet nem viszitek ezt színpadra! Legalábbis megpróbálod lebeszélni őket. A tánccal nem volt gond, én nem lennék rá képes... - nevettem el magam kicsit kínosan, hiszen nem szerettem belátni, hogy valamiben rémes vagyok. - De a történetet soha többet.
Fény derült a kis alattomos tervre, amely azt irányozta, hogy a nő felmondjon, én pedig közreműködtem benne. Legalább valakinek tönkretettem a mai napját, szóval egy képzeletbeli vállon veregetéssel megjutalmaztam magamat. Nem kellett csalódnom. Emberek lézengtek a környéken, én meg úgy döntöttem, kit is érdekel, jó leszek így, én már nem öltözök sehova... A csizma úgyis a sajátom volt. Van, amit úgy kell a kezeim közül kifeszegetni a kellékesnek. Általában nem is sikerült neki.
- Nos, gondolom most azt kéne mondanom, hogy szorítok, de még mindig nem látom értelmét ennek a mondatnak. Én megtettem, ami tőlem tellett - vettem elő a dobozkát a zsebemből és a cigit már az ajkaim közé is biggyesztettem, alig várva, hogy végre el is szívhassam.
- Én lassan... - az ajtó felé mutogattam, mert nem volt kedvem hajolgatni a bagóért, ha kiesik a számból. Szerintem így is elég kommunikatív voltam.

Már értem miért van üldözési-mániám  

Valahogy még mindig furcsa volt egy hölggyel karöltve sétálgatni. Nem mintha a feleségeim óta nem lettek volna futó kalandjaim, csak az valahogy mégis más volt, a legtöbbjüket nem vállaltam fel a nyilvánosság előtt. Ebbe rendszerint bele is szoktak nyugodni, mert hát előre szóltam: elveszíthet, ha megpróbál korlátozni. így jóformán a maga ura voltam akkor is, ha éppen volt valakim. Erre tessék, itt sétálok romantikusan egy nővel, aki itt lakik, nem messze dolgozik. Bónusz feltét: én is errefelé lakom.
Mióta átadtam a virágot, valahogy más volt körülötte, kissé olyan volt, mint... na pont olyan. Nem volt szokatlan a számomra ez az érzés, a lányom negyedvéla, de azért kicsit megmosolyogtatott a gondolat.
Nem kellett folyamatosan valami olyasmiről fecsegnünk, ami egyikünket sem érdekelte különösebben, ezért pedig hálás voltam neki, sosem volt erősségem a bájcsevegés. Mindig kiült az arcomra az a bizonyos idegbeteg mosoly.
A tópartra érvén ő lovaglóülésben ült le, így velem szemben helyezkedett el. Én valahogy nem preferáltam az így való ülést, talán Maxim Winter szerepe volt rám ennyire rossz hatással. Enyhén oldalra fordulva, a lábam keresztbe vetve a másikon kényelmesedtem el kicsit. Fürkészve figyeltem az arcát. Érdekelt, vajon boldog-e, hogy érzi magát, mit gondol most. De ezek voltak azok a szavak, amiket sosem ejtettem ki számon.
- Időt. Abból sosincs annyi, amennyit szeretnék... Azt hiszem nem tudnék most olyat mondani, amire vágyom és kézzelfogható lenne. Elég önző vagyok ahhoz, hogy ha valamit szeretnék, azt meg is szerezzem. Bár szerintem az már feltűnt - a mutatóujjammal szórakozottan elpöccintettem egy hajtincset az arcából, majd lágyan rámosolyogtam. Gyönyörű szemei voltak, valahogy az egész nő megragadta a figyelmemet. Bár már nem tudom, mikor és hogyan.
- Miért, te mire vágysz most? - fordultam felé, az egyik lábam így a másik alá került, de legalább teljesen vele szemben ültem. - Mit szeretnél a legjobban?
Azt hiszem, magamhoz képest meglepően hevesen reagáltam, nem szokta ennyire beleélni magam a dolgokba. Talán jobb lett volna, ha visszatérek a kicsit hűvösebb, tartózkodóbb önmagamhoz, de most ez nem volt olyan egyszerű.

Én laktam cirkuszban, hidd el, annyira nem jó  

egy darabig mindenki, én majdnem 3 évig csináltam, egy idő után belefárad az ember  

Lovasakrobata   Bár a varázsló stílszerű lett volna  

Én legalább elmondhatom magamról, hogy tudom milyen  

NETTE!  

És közben pudlikat idomítok, Kolos  

egy Targoncán utazva, kedvesem  

Áh, köszönöm Kolos, igazán megtisztelő  

Megölsz *facepalm* de most, komolyan ezt miért?XD

én most kapcsoltam ki, kiégett az agyam  

Külön megkérlek rá  

szombat esti partyláz. Kedden.

Ez csak természetes  

Kicsit túlságosan is megnyíltam, de az is lehet, hogy máshoz képest nem eléggé. A lelkem mélyén mindig élt bennem a sejtés, hogy Artemisia nem mindig fogja megérteni a dolgaimat, azonban ez nem csak rá volt igaz. Ő még próbálta tolerálni és elnézni a makacsságomat, azt hogy szinte alig töltök vele időt. Vagyis közel sem annyit, mint más tette volna az én helyemben. Nekem ez így volt természetes, még ha néha nehezemre is esett.
A válaszára szomorkás félmosoly kúszott az arcomra, hogy aztán megrázzam a fejemet, a kezemet a térdére helyezve óvatosan. Soha nem vártam volna el tőle, hogy ő oldja meg a problémáimat, meg tudtam állni a saját lábamon.
- Tudom, nem is ezért mondtam... Egyszerűen válaszoltam arra, hogy mire is vágyom. Mindenki azt szeretné, amije nincs. Számomra ez az idő azokkal, akik fontosak a számomra. Konkrétabb dolgot kéne mondanom? Szeretném, ha nem látnám azt az elkeseredett pillantást a szemedben, valahányszor elmerengsz! - Sóhajtottam fel, hogy aztán elkapjam a pillantásomat más felé. Kissé már túlságosan is kiadtam magamat, szinte rosszul éreztem magam amiatt, hogy ez kicsúszott. Eredetileg nem akartam, hogy ez az egész jelentsen számomra bármit is. Nem miatta, csak nem vágytam egy újabb nőre, aki pokollá teszi az életemet.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék az utóbbi szavaira, szóval csak elvettem a kezem a térdéről és finoman a két kezem közé fogtam az övét. Ritka érzés volt, de segíteni akartam neki és kissé nyomasztott, hogy nem tudok.
- Ha bármiben... szóval... hozzám fordulhatsz, remélem tudod.

Mondhatjuk, hogy nem rajongtam túlságosan a vizsgaelőadásokért, meg a művészeti sulisokért, néha egyszerűen csak idegbajt kaptam a pofátlan kis taknyosoktól, a Marie Antoinette premierjén pálcát fogtam a Herbertet játszó színészre. Pedig én próbáltam türelmes lenni, de ha valami fel tud idegesíteni, az a professzionalizmus teljes hiánya. Ma, mikor a délután beestem, összefutottam pár ázott firkásszal és volt egy megérzésem, hogy ismét Aquamenti asszonysággal sodorta őket össze a sors. Hát ragyogó...
Igazából nem sok időm volt velük törődni, mert a hangosítást teszteltük, volt, hogy a bűbájjal akadtak gondok és olyankor az egész sokkal hangosabb volt a kelleténél... Közben be kellett ülnöm a sminkeshez is, meg a fodrászhoz, aki elpanaszolta, hogy megint hosszú a hajam és mennyivel jobban szereti a karaktert rövid hajjal, mire kedvesen rámosolyogtam.
- Fogja be a száját és csinálja, amiért fizetik - simítottam meg az arcát gyengéden, ezzel sikerült is ráhoznom a frászt, hogy aztán a zöld ruházatomban csendesen üldögélve dúdolgathassam Verona betétdalát.
Immáron teljes harci díszben indultam a színpad mellett várakozó stábhoz, akik éppen a saját kis kicsinyes tinédzser gondjaikkal voltak elfoglalva. Csak hangosan felhorkantam és látványosan egyikről a másikra néztem
- Van valakinél perec? Szükségem lenne rá! - fontam össze a karomat a mellkasom előtt, aztán csak megráztam a fejemet. Nonszensz, nem értek még meg a közönség előtti fellépésre, kölykök még csupán mind.
Miss Vizeslány megkérdezte tőlem, hogyan nem idegeskedek előadások előtt, mire ránéztem a szemöldököm felvonva.
- Egyszerű. Én nem eljátszok egy szerepet, a szerep én vagyok - jegyeztem meg a szemem forgatva, majd Mercutiora néztem. Azért velük jó volt a színpadon együtt dolgozni, szerettem elhajolni, mikor csókot dobott a Veronai jelenetben.

Talán máskor jobban figyelhetnék arra, mit is mondok, kinek és miért, milyen körülmények között. Akkor nem érezném azt a kínos, enyhén maró érzést a torkomban, amit most is. Mindig ezt érzem, mikor túl sokat árulok el, vagy éppen érzelmes gesztust teszek, ami nem vall rám. Most is ilyesmi volt, de annyira nem bántam, mint az esetek nagy részében. Kétségtelen volt a lojalitása felém, legalábbis nagyon reméltem, hogy nem adna ki a firkászoknak, ha egyszer valami folytán ennek vége szakadna.
- Igen, jó volna. Néha kicsit túl sok időt töltök a merengő mellett, szerintem ez már krónikus. Aztán persze mindig ráébredek, hogy ez nem illik hozzám, felkelek és ismét megyek a dolgomra. Ami azt illeti... reménykedtem benne, valami furcsa módon, hogy tényleg jól érzed magad... És igen, tudom. Számítok is rád - simítottam meg az arcát lágyan, aztán csak elkaptam a pillantásomat más felé, hogy kicsit rendezzem a gondolataimat. Alapvetően barátságos környék volt, olyan kis csendes, meg békés. Nem ragaszkodtam ezekhez, de néha muszáj volt lelassulnom, nem pörögni és gyújtani egyik szálról a másikra, nem belehalni a szerepeimbe. Ahhoz pedig bizony kellett a megfelelő idő és hely, hogy ezeket elhagyjam egy kicsit.
- Hm... Na, nem bánom... Részemről rendben van, ha szeretnéd. Tényleg kezd hideg lenni... De ha akarod, akár étterembe is mehetünk, nem feltétlenül kell neked melózni vele. Végeredményben rád bízom, ne rajtam múljon - azon esetek egyike volt, mikor kiadtam a kezemből a döntést. Nem szerettem a tömeget, de arra sem akartam kötelezni, hogy miattam ugráljon egy sort, szóval megadtam neki a választás lehetőségét. Közben kibogoztam az összegabalyodott lábaimat, felkeltem és a zakómból kibújva a vállára terítettem. Oh, de édes tudok lenni néha napján! Szinte már fájdalmasan jó parti vagyok.
- Nos? Akkor mehetünk? - nyújtottam felé a kezem várakozón.

Mert ő nem szereti Rómeót! Paff neki, ez olyan, mintha én komolyan szerelmes lennék Boriba... Na persze, ennyire azért ne feszegessük a törvényesség határait. Egész egyszerűen jó színész voltam, azért mégsem lehet eltekinteni attól, hogy hóbortos vagyok, önfejű és úgy nem mellesleg 40 éves. Mégis szívem-lelkem beleadtam Tybalt szerepébe, mert nekem ez így volt természetes. Ha nem színészkedném, szerintem többszörös személyiséghasadásom lenne. Nem tudom, melyikkel jártam jobban.
- Ezt úgy mondod, mintha kifogás lenne - néztem rá "Én ezt nem veszem be" arckifejezéssel, hogy aztán még egy rántással helyre igazítsam a kabátomat, aztán felsiessek a verekedés jelenethez. Többnyire csupán színlelt volt... Többnyire. Aztán egyszer elszakadt a cérna és pont az előadás előtt sikerült összekapnom az egyik statisztával. Azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy nem lettem megdicsérve. Most azonban minden ment, takkra pontosan és a verekedés is csupán addig tartott, míg Verona hercege fel nem kiáltott. Ő volt az egyetlen személy, aki előtt ténylegesen alázatos meghajlást mutattam be. Aztán a Verona betétdal jó része alatt kiemelt helyen ácsorogtunk fent az emelvényen a két eszelőssel.
Aztán jött Júliáék első jelenete, mi pedig mint a szélvész lerohantunk a színpadról. Vagyis ők, én csak hosszú lépésekkel átszeltem a teret a lépcsőig, hogy aztán lebaktassak. Fel kellett készüljek Júlia fogadására. Szóval kis kitérő után ismét változott a helyszín és amint Bori lejött, voltam kedves egy nagy darab perecet az arcába pöccinteni.
- Van még ezen mit csiszolni. Aztán csak óvatosan a nőfalóval... - néztem rá oldalra biccentve a fejemet, majd a vállára tettem a kezem és eltoltam az öltözőig.
- Húzzál öltözni, Julis, mert lecsúszod a duettet Verona legjobb partijával... - a hangomon is hallani lehetett, mennyire irtóztam Rómeótól. Wáh... Gyakran én is énekeltem, eltúlzott gesztusokkal, szerencse, hogy itt nem működött a hangosítás...

A kérdésére persze felvettem a rosszalló arckifejezésemet, mert egyáltalán nem tartottam jó ötletnek emberek megfojtását. Mármint, voltak kivételek, mint például az összes férfi, aki valaha arra gondolt, hogy a lányom közelébe merészkedjen, vagy így fog dönteni. Nem, azokat tényleg sokkal könnyebb lenne elásnom a kertben, még virágföldre sem kellene költenem.
- Amennyiben továbbra is együtt akartok dolgozni, akkor nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Amúgy sem próbáltad még, nem is biztos, hogy menne - néztem rá rosszalló pillantással. Mert hát vannak, akiknek az ilyesmiben már nagyobb gyakorlata van és most nem akarok ujjal mutogatni, khm, khm, khm. Aztán utána volt egy kisebb fennakadás, Rómeó pedig meglehetősen szenvelegve adta elő a [I]Miért fáj?-t, ez meg elég gyanús volt. Aztán a bál alatt még inkább kiült az arcára, hogy valami nem okés, na nem mintha nekem lett volna rá időm az epilepsziás rohamom közepette, hogy őt tanulmányozzam. Aztán jött az Ez a kéz utolér, ami közben megszorongattam az egyik csajszi nyakát. Igazából határozottan szerettem ezt a számot, mert én álltam a középpontban. És ugye milyen igaz is, hogy A vágyott nő ha másra vár, Egy sebzett szív az bosszút áll.
A srác nem is bírta ki a teljes első felvonást, szóval a Ha Ha ha alatt voltam szíves meglátogatni Borit, persze csak miután végzett az átöltözéssel, meg én is.
- Mégis mi a jó francot műveltél? - kérdeztem a lehető leghalkabban, hogy ne kavarjam még nagyobb slamasztikába, míg nem vagyok biztos a dologban. Azonban elég hamar jött érte a sminkes, így csak egy villámló pillantást vetettem rá.
Az esküvő jelenet alatt szokás szerint kis késéssel becsusszantam a párocskák közé egymagam és a nyakláncomba voltan látványosan szerelmes. Aztán eljött a szünet ideje, amikor is ezeknél újra kitört a háború. Komolyan, rosszabb a helyzet, mint Veronában...
Aztán mire elmélázhattam volna, élő pajzsnak használtak és még a perecem is elvették, amit amúgy szándékoztam megenni. Rómeó meg volt oly édes, hogy megindult felém, mire a kabátom ujjából elő rántottam a pálcámat és vészjósló pillantást vetettem rá. Amúgy is utáltam, ha ezek a mitugrász kölykök az aurámban tobzódtak.
- Nagyon nem ajánlom... lépj hátra kettőt! - le sem vettem róla a tekintetem, majd intettem Borinak, hogy húzzon az öltöző felé. - Hozzád még lesz egy-két keresetlen szavad...
Hogy melyiküknek szólt, azt hagytam, hadd döntsék el maguk.

Azt hiszem, kicsit többször mutatkozom nálam sokkal fiatalabb lányok társaságában, mint amennyit az ügynököm javasolt volna. Dehát most mit tegyek, ha ezt hozta az élet, akkor ezt kell elfogadni. Szirával elég jól el szoktunk röhögni a próbákon, meg a szünetekben, szóval mikor szóba jött a wellness, igazából nem különösebben kérettem magamat. Sőt, még esetleg azt is felajánlottam, hogy karoljon belém. De csak mert úriember vagyok - jó vicc -, és mert éppen furcsa hangulatom volt.
- Ezt úgy mondtad, mintha azt gondolnád, hogy majd szót fogadok! - jegyeztem meg vádlón, majd a kártyám a zsebembe nyomtam és a kezét elengedve csak azért is felsétáltam a lépcsőfordulóig. Csak e törpe-revolúció után voltam hajlandó csatlakozni hozzájuk, azaz először átvedlettem a törölközőmbe. Rettenetesen néztem ki, mikor lófarokba volt kötve a hajam, azt azonban még inkább utáltam, mikor az arcomra tapadt, szóval kénytelen voltam mégis összegumizni.
- Hm... Álmodj csak. Legfeljebb akkor, ha csak Magyarországot számoljuk... Akkor is erősen kételkedek benne - jegyeztem meg a fejemet hátradöntve csukott szemmel, majd mély levegő után ránéztem.
- Szerintem ma határozottan jók voltunk...

Asszem, hogy a kissrác lef.sta tőlem a bokáját. Még lehet, hogy elnézést kéne kérnem a kosztümöstől ezért, de csak ha biztos vagyok az ez utóbb történt incidensben. Lehet, hogy csak képletesen történt meg. Annyi előnyöm egészen biztosan született az egészből, hogy már nem akarta beszennyezni a mocskos kis mancsával az aurámat, szépen lelépett. Azaz elvitték kórházba, mert elvileg rosszabbul lett, de ez már nem az én problémám volt, így nem is törődtem vele.
Még nekem is kentek egy kis púdert a fejemre, illetve próbáltak valamit kezdeni a rakoncátlan hajtincseimmel, mire a csaj kezére vágtam.
- Ez a kéz utolér! - néztem rá figyelmeztetően, még talán egy egészen kicsit vicsorítva is, majd felkeltem a székemből és indultam is ki a folyosóra, hogy kicsit még kinyújtóztassam a tagjaimat a második felvonás előtt.  Aztán megérkezett Julcsika, aki rögtön elkezdte ecsetelni, hogy jaj ő nem így gondolta, én meg csak nagy szemekkel néztem rá. Aztán körbenéztem, mint aki nem akarja, hogy mások is meghallják a dolgot, hogy körülményesen lejjebb hajoljak és intsek, hogy hajoljon közelebb.
- Elárulhatok egy titkot? ...Nem érdekel. - közöltem enyhén magasabb hangon az átlagnál, de suttogva, mert ugyebár ezt senki nem tudhatta rajta kívül. Aztán felegyenesedtem és megvontam a vállamat. Az ő problémájuk volt, ameddig Rómeó beugrója ki nem esik, és nem nekem kell beállnom helyette, addig én teljesen boldog vagyok a helyzetemmel.
- Fogalmam sincs, de remélem tudod, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy élő pajzsként használtál - néztem rá kissé apásan, az a "világos?" arccal. Közben a háttérben felhangzott a Jogod nem volt előszele, a kis beszélgetés, amit valamilyen furcsa módon szerettem. Szóval csak sóhajtva néztem a lányra, majd megráztam a fejemet.
- Igyekezz nem elszúrni, oké? Nincs több perecem.

Hát, mintha még sírt is volna, de nem voltam biztos benne, és hát mindenkinek jobb volt így, ha én nem veszek tudomást női nemű lények érzelmeiről. Leginkább ignorálni szerettem őket. Aztán megkínált pereccel, én meg elhúztam a számat és elgondolkoztam kicsit, hogy most elfogadjam-e.
- Ha nem akarsz engem is eltenni láb alól, legyen. Nem szeretem a beugrómat, egy tehetségtelen kis senki. Legutóbb mikor az R&J turnus alatt beteg voltam, két szerelmes dal ideje alatt hánytam a színfalak között... - csak hogy rávilágítsak az elkötelezettségemre, kiemeltem ezt a kis sztorit. Nem mondhatnám, hogy örültek nekem, de nem nagyon zavartattam magamat. A shownak folytatódnia kell.
- Hova? Orvoshoz? Gondolom de, mivel az emberek oda kerülnek, ha betegek... - próbáltam elmagyarázni, mintha egy öt évessel beszélgetnék. Hogy mennyire nehéz eset a mai fiatalság... Legalább abban szót fogadott, hogy igyekezzen ne elszúrni, de aztán nekem menni is kellett, mert hát, Belém égett! Mármint nem ez az egész, hanem... áh, mindegy, csak belém égett. Aztán le is jöhettem, ezen kívül már csak meghalnom kellett, ami már piskóta volt. Szerettem kiterülni a színpadon, olyan jól tudtam csinálni...
Alig hogy meghaltak, már ment is ismét a hisztéria, mire mindkettőnek elkaptam a tarkóját, aztán onnan a vállukra csúszott a kezem. Kettejük közt álltam, édes mosollyal.
- Ha tovább cirkuszoltok, és nem jöttök a színpadra széles mosollyal, mindkettőtöket berúglak a zenekari árokba egészen véletlenül a tapsrend alatt... - jegyeztem meg aranyosan mosolyogva magam elé, majd megveregettem a kis hölgy vállát és odabaktattam a helyemre.

És Norbi, a bajkeverő
Tybalt

Persze nem így gondola ő sem a mai dolgok alakulását, de nem is igen érdekelt, mert a tervek nem számítanak. Inkább csak az, hogy mi is lett a végeredményük. Aztán csak csórtam egy kicsit a perecből, mert én nem voltam allergiás semmire és hát elég vonzó péksüti volt.
- Nem tudom, manapság már nem bízhat az ember senkiben... - jegyeztem meg, de aztán megint kitört a háború, én meg úgy döntöttem, hogy nem is érdekel tovább. Ha elszúrják az előadást úgyis mindkettő "véletlenül" a zenekari árokban végzi majd, ha rajtam múlik. Az én presztízsemet ne rontsa le senki, pláne ne ilyen kis taknyosok.
Aztán a tapsrendet követően csattant a pofon, én meg csak fogtam a fejemet és felsóhajtottam. jegyzet önmagam számára: Soha. SOHA ne fogadj el többet Művészetis vizsgaelőadásra felkínált posztot. Soha.
- Úgy kérlek, hogy összeszeded a maradék méltóságodat a padlóról és színészhez méltóan viselkedsz - jegyeztem meg halkan, de aztán mentem is, hogy a vodkás vízzel felfrissített első jelmezemet visszakaparintsam. A zöld inges kombó annyira nem volt a szívem csücske, mint a bálos cuccom, de azért elég jól elvoltam ezzel is. Legalább ebben nem haltam meg.
Viszont a második halálom után beütött a krach. Én láttam, hogy Rómeó ott valamit baromkodik a fiolákkal, na de ki gondolta volna, hogy ebből majd probléma lesz? Mert hogy nem én, az biztos. Igazából csak reménykedtem, naiv módon, hogy végre kicsit békén hagyják egymást. Hiba volt...?

És Norbi, a bajkeverő
Tybalt

Persze a kajás megjegyzésen a kisasszony felhúzta az orrát, de én ezen nem igen háborgattam magam. Lazán megvontam a vállamat közömbös arccal, miközben a perecet a számba tömtem. Bár nem tudom mennyire lehet teli szájjal pókerarcot vágni. Én minden esetre megpróbálkoztam vele.
Közben újabb csata tört ki, de én nem kívántam a szemtanújává válni, hát felkerekedtem és szépen elbattyogtam az öltözőig, ahol át is vedlettem a friss illatú, jól kinéző zöld ingemben. Oh, micsoda halál mentes csoda. Ezek után sikerült a fiolás incidenst megcsodálnom...
A második előadás totál botrányba fulladt, Júlia nem ébredt fel, Rómeó elbújt valahol a színfalak mögött, a dajka őrjöngött, a rendező ezen az estén szinte a teljes beugró gárdát mozgósította, míg mi Mercutioval egy nem létező jelenetet játszottunk el. Fent ültünk egy leeresztett gerendán, majdnem a díszletek teteje felé, miközben figyeltük Veronát és megbeszéltük a dolgokat.
- Én mondom neked, Montague kutyák... nem lesz ennek jó vége. Hajnalra valaki itt fog ülni mellettünk
- Sajnos egyet kell veled értenem, Macskakirály... ha ez így megy tovább, valaki megbotlik és fűbe harap! - érkezett a Shakespeare által sosem papírra vetett válasz. Végül is én határozottan élveztem a plusz játékidőt, amit kaptunk, míg igyekeztek rendet tenni a gárdában. Aztán mikor visszakerültem a talajra, összecsaptam a két tenyerem.
- Ooooooo Rómeóóóóóó - a hangom magasabb volt, mint általában és dallamos, tehát jött az alap reakció: mindenki, aki ismerte ezt a fajta viselkedésemet, már igyekezett is eltűnni az útból, meg rögtönzött útmutatást adott, hogy merre is keressem a ficsúrt. Már éppen slisszolt volna el, de elkaptam a grabancát - és itt most nem a ruhájára kell gondolni - és a rendező felé vonszoltam, miközben ő hevesen jajgatott. Azért az nem túlságosan jó érzés, ha összemarkolják a bőrt meg az izmokat a nyakadon és annál fogva vonszolnak. Csak ez engem nem érdekelt, maga kereste a bajt.
- Rendező úr, attól tartok, a hozzá fűzött remények ellenére Palatkai úr még nem érett meg arra, hogy a színház főállású színésze legyen. Javaslom a képzésének előröl kezdését - közöltem, a rendező pedig szégyenkezve, de egyet értett velem. Megsemmisítő pillantást vetettem a kölyökre, majd indultam megnézni, hogy mi is van Julcsával. Még egy ilyen este és visszaadom ezt a színházat, köszönöm szépen.
Kb fél óra telt még el, mire magához tért.
- Hát... sok minden - közöltem a pulzusát ellenőrizve, majd megvontam a vállamat. Persze a dajka egyből elkezdett beszámolni. A lepcses szájú mindenét, hogy Capuletné még nem adta be neki a felmondását...