Good Time – Majd elválik, mi lesz belőle,
avagy jósolgatás Lucy Moonlight-tal
Záró

Ez a kis jóslástanos gyakorlás igen viccesre sikeredett, és a teát is szépen elfogyasztották közben. Egész jól szórakozott Bori Lucyvel, és remélte, hogy máskori is  sort keríthetnek ilyen gyakorlatokra Jóslástanból.
- Ne csüggedj, az évfolyamelső címet nem nyerheti el mindenki, és barmoi sokat kellene gürcölni, hogy elég pontot gyűjts hozzá. És nem csak mi, a nagyok is pályáznak rá, de érdemes megpróbálni, talán a házadban elnyerheted a legtöbb pontot gyűjtő címet – kacsintott bátorítóan.
- Én se itt fogom tölteni a karácsonyi szünetet, az őszit se töltöttem a suliban, fellépéseken voltam – mesélte, hisz nem olyan tragédia a sulin kívül maradni, a legtöbben pont azt várták, mikor szabadulhatnak haza.
 - Majd írd meg a tanév végén, hogy melyik jóslat vált be – vigyorgott, mint valami frissen szedett vadalma, elvégre a jövőkép az annyira képlékeny, olyan sok minden irányítja a történések kimenetelét, hogy ez nem mérvadó.  
- Ne feledd, a jövőt mi irányítjuk tulajdonképpen, és az, hogy mi fog történni velünk, illetve mi nem, az a döntésein következménye javarészt. Gyakorlunk majd máskor is?
Állt fel az asztaltól Bori, búcsúzásra készen, hiszen lassan ideje volt már visszavánszorogni a Navine területére.

Mert kell egy barát…
Chris

Borbálának az utóbbi időben elég sok minden töltötte ki a szabadidejét. A színház mellett ott volt Rapid, a kutyusa, ráadásul a tanulásról sem szabadott elfeledkeznie, és itt jött a képbe Ingrid, a projektbabája, akivel rendszeresen kellett sétálni, és minden egyebet, amit a szülei is elkövettek Zalánnal. Etetés, itatás, büfi, amire egy Ingrid-korú lurkónak szüksége van.
Egy volt a baj: az elmúlt idő alatt, amíg nála volt Ingrid, annyira megszerette, pedig a tudat ott volt, ott motoszkált benne, hogy ő nem valódi.
Ingridről persze, Chris még nem tudott, el is felejtett írni neki róla. Igen, többnyire inkább írt, mert baromira más időbeosztás szerint éltek, és elég nehezen találkoztak szabadidejükben, akkor s többnyire Ingrid, meg Rapid társaságában.
És újabban időnként bizony a média elől is menekülnie kellett, most is megtalálták a baglyokkal- rajongói levelek, úgyhogy most kimondottan örült, hogy végre tudtak találkozni.
- Szia. Bocs, hogy iderángattalak, de ez az egyetlen hely, ahol tuti nem keresne rajtad kívül senki – zihálta a könyvtárba beérve, hátán a kölökkel, a kezében tetemes levélköteggel. – Mit csináljak? Legszívesebben kanál vízben fojtanám meg ezeket a… a...
Keresnie kellett a megfelelő szavakat, ami elég szalonképes az újságírók megnevezésére, pejoratív értelemben, és némileg szidalmazva őket.
A könyvtár az egyetlen nyugodt hely volt, ahol nem feszengett, s őszintén mert beszélni.
A fiúval még az év elején haverkodtak össze az évnyitón, egy egész jó kis barátsággá fejlődött ez a haverkodás.
- Te mit tennél a helyemben?

Kirill bácsi
Babázás
http://www.novomaticarenasopron.hu/wp-content/uploads/romeojulia30.jpg

Rémesen indult ez a nap. Egy újabb elviselhetetlennek tűn fellépés elviselhetetlen színésztársával, aki mellesleg volt olyan szíves elintézni, hogy átöltözni se tudjon a leányzó.
- MI?! Megőrültél?! Hát ez nem igaz… kár, hogy anyád nem etetett téged cukorral ennyi idős korodban, te észlény. – Bori alaposan kikelt magából, és még az effekteket se mosta le magáról, a beugró színészét kérte meg, hogy helyettesítse, amíg átugrik gyorsan az ispotályba Ingriddel.
Az intézményben kisebb kavarodást keltett az, hogy a feldúlt leányzó piros-fehér ruhában méltóztatott megjelenni, miután némi ketchup segítségével átsegítette Júliát Romeo után.
- Igen, én vagyok, és elnézést, de akadt egy kis baleset, egész cukrot nyelt a kicsi – aggodalmas hangján panaszolta el a történteket, közben igyekezett ő is legjobb tudása szerint, mielőtt a gyerek megfullad.
Nem gondolkodott, csak érzett, félelmet, amit lehet, talán kissé túlzásba vitt, de annyira megkedvelte ezt a műgyerkőcöt, hogy úgy aggódott érte, mintha igazi volna.
Remélhetőleg nem hozza nagyon a frászt a sárkányok HVH bácsijára a ruhára kent Eridon-színű kellékkel.

Kirill bácsi
Babázás

Bori teljes mértékig megértette a tanárt, elvégre ezen még ő maga is kiakadna. Egész cukrot az ő pici Ingridjének…
 - Romeo, ha visszaértem… kicsinállak – motyogta az orra alá mérgesen. – Csak öt percre kértem meg az előadópartnerem, hogy vigyázzon rá, amíg átöltözöm… és tessék, ez lett belőle. Soha többet a közelébe se engedem a drágámnak.
A kártya említésére rögtön elő is kotorászta a táskájából, és átnyújtotta azt a feladatvezető tanárnak.
 - Hála Merlinnek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor megnyugtatták, hogy nem akadt meg az egész cukor a kicsi torkán.
Úgy örült, hogy nem lett komoly baj ebből, ahhoz túlságosan megszerette már ezt a kis műkölket, hogy ne aggódjon érte.
Magában fohászkodott, hogy minél gyorsabban rendbe jöjjön a csöppség, és ismét a karjaiban tarthassa – „élve”.
Csak reménykedett, hogy eztán semmiféle komplikáció nem lesz, bár ameddig az előadópartnerét nem tudja a közelében, addig minden teljes mértékig rendben van.

Kirill bácsi
Babázás

Bori csak bólintott, hogy felfogta, és megkönnyebbült, mikor végre visszakaphatta karjaiba, „élve” a kicsit.
- Úgy lesz. – Amint ismét a karjaiban volt Ingrid, a lenyugodott anyuka-üzemmódba váltott. Még csak tizennégy volt, de már sikerült átéreznie, milyen lehet hármójukkal az anyjának. Tuti háromszoros a mennyisége az aggodalomnak, mint amit most ez a fél-kamasz átélt a cukor-eset kapcsán.
 - Persze. Nem egy hangos típus, nagyon jó kis gyerkőc, semmi gond vele. Bírom a fejeket, amiket azok vágnak, akik nem ismernek, ha meglátják – vigyorgott, amint belegondolt, hogy Romeo is hogy reagált, mikor meglátta a hátán a hordozóban Ingridet. Felejthetetlen élmény, és ultimate elégtétel volt a srác nem túl bizalomgerjesztő stílusáért…
- Rendben, viszont látásra, tanár úr. - A köszönés után csak gyorsan és angolosan távozott, teret adva a többi, kint várakozó kis betegnek.

//Köszöntem a játékot *.*//

Őrült világ – debütálás
Tybalt bácsi aka. Révay A. Valentin

 - Egy aljas, tapló, rohadék. Előadás után megfojthatom? – sziszegte dühösen. Nemrég megint veszekedett a kettős, pontosabban Bori üvöltözött, meg néhány statiszta csattanát vélt hallani, úgyhogy a rossz hangulat borítékolva volt.
Sóhajtott. Egyszerűen nem értette ezt az embert, de kedvelte. Hogy mivel érte el? Meg ne kérdezze senki tőle. Az viszont biztos volt, hogy a fiút, akivel ma közösen romantikázniuk kellett művészien, zsigerből gyűlölte.
Szimpla unszimpátia volt ez a részéről, nem tehetett róla.
Természetesen gondoskodott róla, hogy Romeónak ne legyen jó, jól megkínálta egy olyan étellel, amire a gyomra égéssel válaszolt általában, ilyesmit nem is nagyon ehetett a srác, de Bori addig győzködte, hogy semmi gonosz szándék nincs e mögött, csak engesztelő-ajándék a pofonokért, hogy bedőlt neki… lehetett volna több esze is idősebb létére…
A kedves fiatalember ezek után olyan átéléssel énekelte a Miért fáj? c. részt, hogy Bori már kezdte megsajnálni, látszott rajta, hogy tényleg szenvedett, de azért ott bujkált a szája szegletében az a hamiskás mosoly, amiről tudni lehetett, hogy bizony művelt valamit, de azt csak a jó ég tudja, hogy mit. Meg az, akivel művelte…
A báljelenetre úgy festett, mintha Romeo összeszedte volna magát, de még mindig elég rosszul festett.
Ajjaj… talán mégse kellett volna megetetnem vele?
Hamar félrerakta a lelkiismeret furdalását, mert még színpadon volt. A szenvedő hősszerelmes kibírta még két számig, de utána beugrónak kellett mennie.
A műsor azonban a felvonások közti szünetben az öltözőben folytatódott tovább.
- Mégis mit tettem volna? Bőven megérdemelted, amit kaptál… - próbálta védeni magát Bori, és ott akarta hagyni, de a másik nem engedett.
- Mi a francot ártottam én neked?
- Csak annyit, hogy létezel… hagyj már békén! Szállj le a földre, utállak!- Azzal már le is rohant a lépcsőkről, és még épp időben elcsípte Révay urat, hogy bőgve a háta mögé meneküljön.
- Vá… várj már meg!
Bori azonban nem várt, hanem elegánsan elkapta a perecet, és Romeo arcába továbbította, akinek így is volt baja Bori bosszújának köszönhetően.

Őrült világ – debütálás
Tybald bácsi aka. Révay A. Valentin

- Bocsánat. – Romeo Azonnal hátrált is, nem akart komoly balhét, de szívesen ment volna Júlia után, csakhogy allergiás reakciója akadályozta ebben. Nem sokkal a civódás után orvoshoz kellett vonulnia.
Oké, hogy volt szándékosság a dologban, de ennyire rosszat azért nem akart még Bori sem. Ő maga is frászt kapott az eü-intézmények gondolatától is. Nem. Nem látogatom meg. Be nem teszem oda a lábam… a beugró legalább normális és nem arrogáns.
Az átöltözés után bevárta, amíg a sminkes egyszerűen végzett, majd elcsípte épp időben Tybald bááácsit.
- Én ezt… nem akartam. Nem tudtam, hogy allergiás rá – Pontosabban, hogy ennyire kibukik attól a bizonyos összetevőtől a gyomra.
Tényleg nem akart ennyire messzire menni, csak a gyerekes bosszúvágy vezérelte a legutóbbi tréfákért, amiket a fiú űzött vele.
Igen, ezúttal tényleg mind a kettő messzire ment, aminek majdnem az előadás látta kárát, és örülhettek, hogy a rendező nem tette ki őket páros lábbal még… megpróbálta, hátha némileg több együtt töltött idő után csak elsimulnak az ellentétek.
- Ugye nem lesz nagy baja? – Na, nem mintha komolyan aggódott volna Romeóért, leginkább a saját bőrét féltette, hogy mégis mit fog kapni ezért a pöttyet alattomos visszavágásért.

Őrült világ – debütálás
Tybalt bácsi aka. Révay A. Valentin


Juliska hálát adott a víz – és könnyálló sminknek, de gyorsan letörölte, ne hihessék az örök pörgős ciklont gyengének.
- Az a perec jól jött éppen. Anya sütött házilag, nekem még van… ha tényleg megeszi, megkínálhatom.
 - Engem viszont érdekel, hogy mi lesz vele – suttogtam vissza. – Mit tud róla? Ugye nem vitték… oda?
Azzal az "oda" szócskával a kórházra-orvosra célzott. Ezt még a leginkább utált egyénnek se kívánta, akármennyire falnak ment tőle.
Bori arról már nem tudott, mert amint Révay intett neki, ő azonnal le is lécelt akkor. A kis kamasz bólintott, ő sem akarta elszúrni, elég volt egyszer a hangtechnika baki, még jól emlékezett rá, hogy tulajdonképp az indította be nála a színházasdit, de arra sose számított, hogy így fog valakit utálni, mint Romeo színésze, és hogy aggódni is fog érte.
Bori eztán nem sokat időzhetett aggodalmában, mert jött a második felvonás, és ezzel mázlija volt, hogy felbukkant az eredeti partnere, a második felvonás közepére visszaért, és cserélte is a színészét, így az önátsegítést a túlvilágra már az eredeti tervek szerint csinálták.
- Remélem, most boldog vagy, Bori – morogta a srác az előadás végén.
- Mégis mi a nyavalya történt veled?
- Ezt én is kérdezhetném. Teljesen megvesztél? Ez már a harmadik alkalom, hogy megpróbálsz megölni.
- Te meg az arroganciáddal kikészíteni. Szállj le a magas paciról, attól, hogy Romeo lettél, még nem vagy valaki. Példát vehetnél Tybaltunkról, talán, ha megembereled magad, talán nem foglak utálni. Talán – sziszegte a szőke.
Már megint kezdték a műsort, pardon, folytatták ott, ahol abbahagyták…

Őrült világ – debütálás
Tybalt bácsi aka. Révay A. Valentin

Bori ijedten megrezzent, és meg is jegyezte:
- Én a kórházra gondoltam – suttogta halkan, bűnbánó arccal. Ilyet senkinek se kívánt. – Anya perecétől még senki se lett rosszul, és miért tenném el magát láb alól?
Amint folytatódott a kettős kakaskodása, még Benvoliót és Mercurtiót is kis híján letarolták, majdnem pálcát rántottak egymásra, és még épp időben lépett közbe Tybalt, ezúttal a békítő szerepében. Még jó, hogy ez nem jutott el a firkászok fülébe…
- Mégis mi a franc baja van velem?
 - Haver, néha tényleg visszavehetnél, ha nem kér belőled.
 - Próbálok jó fej lenni, erre kis híján eltesz hidegre. Ezt még visszakapja a kis…
 - Én a helyedben nem tenném.
 - Miért nem?
 - Fogalmad nincs, ember, kinek a rokona ez a csaj. Pálcát akarsz megint a torkodnak?
 - Na ne! Ugye nem…
 - De-de. Tybalt unokahúga, nem kekeckednék vele.
 - Nem is Révayval akarok kitolni. Csak kicsit ráijesztek, háta mégse vagyok olyan utálatos.
 - Csak arrogáns, ebben igaza van.
 - Van egy egészséges önbizalmam, ezzel mi a gáz?

Bori a tapsrend alatt rá se nézett. Felvette az aranyos kislány-pofiját, és mihelyst legördült a függöny, felképelte Romeót.
 - Kopj le. Nem kérek belőled, senkinek sincs joga hozzá, hogy szekálja a másikat. Szőke vagyok, és? Közöd hozzá? Nem vagyok a macskád sem, te… akkora hólyag vagy, hogy seprű nélkül is repülhetnél.
Azzal már vonult is átöltözni, közben kikerülte Révayt. Borinak erős volta gyanúja, hogy talán rájátszhatott a srác, semmit se vett készpénznek a partnerétől.
- Megtettem, amit kért. Még egy előadásunk van ma... hogy bírjam ki vele?

Ninuuus <3

Bori már napok óta megbeszélte ezt a találkozót, szerencsére jutott az idejéből rá. Újabban kicsit átrendezte a beosztását, hogy maradjon energiája egy kis kikapcsolódásra is, mert ez a suli-színhász-suli-otthon ingázás eléggé lekötötte, mondjuk ez is volt a célja. Ó, és emellett még a néptáncot sem hagyta ott, meg is lincselték volna a többiek, ha megteszi.
Egy öt perccel korábban érkezett, elegánsan és a novemberi szeles időjáráshoz megfelelően.
Amíg az Egerszegi-hölgyemény meg nem érkezett, addig ő kicsit körbelesett, itt most járt először, úgyhogy volt bőven mit megcsodálni.
Égzselét rendelt magának, ki akarta próbálni, hogy milyen ízű, illetve hogy tényleg lebegni fog-e tőle egy rövidke ideig.
Egyelőre tetszett neki a hely, pláne, hogy meglehetősen tiszta, nyugodt, barátságos, a kiszolgálás pedig egyszerűen pazar.
Ahogy észrevette a másikat, azonnal integetett is felé, bár ezen a csütörtök délután napon nem voltak itt valami sokan. Általában hétvégén szokott tömve lenni a vendéglátóhely.
- Helló, erre vagyok! – jelzett immár verbálisan is a szöszi.

Tybalt bácsi aka. Révay A. Valentin
Hogyan legyek bölcs és józan én, egy hordó lőpor tetején?

Khm… mondani könnyű… megtenni annál nehezebb. Csak meg ne szólaljon színpadon kívül az a tuskó… - gondolta Bori mérgesen. Ma már elég volt neki a kalandokból, szeretett volna egy nyugis előadást, lehetőleg Romeo irritáló szövegelése nélkül. Más kérdés, hogy a srácnak meg épp Bori volt irritáló.
Erre szokták azt mondani, hogy kinek a pap, khm, a többit meg mindenki helyettesítse be tetszése szerint.
 - Maga szerint én itt lennék, ha anyám nem tudna jól főzni-sütni? – forgatta a szemeit. Ezt a sértést! Még hogy anya kajája megbízhatatlan, mázli, hogy csak én hallottam…
A háború újabb kitörése után kaptak a fiatalok „néhány” szúró pillantást, végül Róza tett rendet a kakaskodók között, egyiket az egyik, másikat a másik irányba terelve.
Ó, igen. A fiolák… Amit Romeo nem sejtett, az az, hogy az ő kis drága fiolájában ártalmatlan zöld tea lapult, az ijesztésre szánt ital pedig végezte a dolgát az adott időnél kissé előbb és kissé más kezében…
- Na jól van, elég ebből, kelj már fel! Vagy idehívom Norbit… - fenyegette a dajka színésze, csakhogy nem használt.
Egy órás kavarodás lett, mire Bori magához tért, kótyagosan.
- Mi… mi történt itt? – pislogott párat. Rémült volt még mindig, ezúttal komolyan azt hitte, hogy ébredés helyett tévedés lesz, mert hogy ez a lötty, amit legurított, nem az átlagos teácskája volt.

Ninus <3

Bori úgy döntött, ha egy kis kedvjavításra vágyik, akkor máskor is ide fog látogatni. Finomak az édességek, kellemes a hangulat is, és a környezet is tiszta. Kell ennél több? Neki nem.
Örült neki, hogy ezúttal szabad volt, legalább volt ideje kicsit a sulitól is, meg a színháztól is távol lenni.
Valóban nem szerencsés részéről ilyen fiatal korban ez a hirtelen váltás, és hiányoztak neki a régi csoporttársai is.
Meg kéne látogatni őket, csak jusson rá szabad percem. De inkább hét legyen az.
- Hú, de jól áll ez a sapka a sállal – biccentett elismerően.
- Oké, nem kertelek, rögtön a tárgyra térek. Csak nektek leszek hajlandó a jövőben nyilatkozni, semmilyen más újságnak nem – közölte, miután a hölgy, Nina rákérdezett arra, hogy miért rángatta ide a legjobb helyre. Bori látta, hogy nem túl jókedvű a másik, épp ezért nagyon óvatosan válogatta meg a szavait, még véletlenül se akassza ki semmi a másikat.
Ráférne neki egy nevettető süti… biztos jobb kedve lenne tőle. Nem jó morcnak lenni.

Valentin
plusz egy bajkeverő


Bori magához tért. Azaz ezt nem mondanám, sokkal inkább azt, hogy felébredt. Mégse lett tévedés ebből, legalábbis nem akkora, ami kiváltotta belőle a riadalmat. Hát sikerült a srácnak elérnie, amit akart, még ha nem is abban a formában, amiben az tervezte.
- Mi a sz… ittam?! – fakadt ki a valljuk be, még igencsak kölyöknek nevezhető hölgyemény, mert hát februárban töltötte a tizennégyet, úgyhogy még bőven a gyerek kategóriába sorolható.
Ez a nem túl szalonképes megnyilvánulás ritkán hagyta el a száját, de az utóbbi időben elég sok olyan szokást szedett magára, ami korábban nem jellemezte.
 - Hol van ez a barom. Megfojtom. Megtépem. Szétátkozom. Kikaparom a szemét – dühöngött, de inkább csak dacból, ahhoz túlságosan lekötötte a látszat-halál ténye ahhoz, hogy komolyan meg merjen próbálni kárt tenni a fiúban.
Elég büntetés annak Révayt elviselni, úgy döntött.
Az a kérdés, ami elhangzott, még mindig válaszra várt, és a kedves „hősszerelmes” örülhetett, hogy Bori nem ocsúdott fel a döbbent ijedtségéből olyan gyorsan, különben menekülhetett volna egy dühös kamasz kitörésétől.
- Én soha többé nem fogok elaludni. Nem, az kizárt – rázta a fejét. A pihenés szót se akarta jó ideig meghallani.
Az biztos, hogy a jómadár tanult az esetből, és egy darabig tuti nem fog hurrikán módjára pörögni. Sem pedig csínytevésen törni a fejét.
Abban pedig biztos volt, hogy fel fog keresni valakit, aki szakértő abban, hogyan éljen túl.
Nem akart még egy ilyen esetet, és az is biztos volt, hogy átigazol egy másik színházba, mert ahol Palatkai Norbert főszerepet játszik, vagy egyáltalán bármilyet, oda ő nem megy.

A Diótörő Marikáján kívül legalábbis úgy határozott, egy jó hosszú ideig leginkább mellékszerepeket szeretne, és soha többé nem akar Júlia lenni. Elérte a srác, hogy beparázzon, még ha nem is úgy, ahogy eredetileg tervezte.
Miután megszégyenülve megpróbált elkullogni, összefutottak, és kapott nem kevés képletesen értendő villámszórást Bori szeméből.
- Örülhetsz neki, hogy nem akarok jogi cirkuszt ebből. Ha az volt a terved, hogy megijessz, hát sikerült.
- Én nem úgy gondoltam, Golymók.
- Őszinte legyek? Magasról köpök rá. Ne szólj hozzám a továbbiakban, mert azonnal kikaparom a szemed – morogta a lány, könnyekkel küszködve. Még mindig arra gondolt, hogy nem akar aludni többet.
Félt az alvásnak csak a puszta gondolatától is.
 - Ennek az idiótának a nevében is elnézést kérek, ha már ő nem képes rá. Elmagyarázná, miért nem keltem fel? "Dadus" csacsogásából semmit se érteni - fordult Révayhoz, mikor az átöltözés után elcsípte.

Bori az elmúlt hetekben kikészült. Gyakorlatilag nem is engedték tovább, hogy a főcsapattal szerepeljen, a beugrókhoz tették, mert a másik srác mellett szoszo lenyugodott, és nem kapott pánikot – annyira.
A fiolához, ami csak imitáció volt, rettegett hozzányúlni, meg úgy egyáltalán a problémásabb kellékekhez. A szemei karikássá váltak az alváshiánytól, általában csak akkor tudott végre kidőlni, amikor már a szervezete átvette felette az irányítást, és kidőlt.
Akárhogy bizonygatta neki a rendező, sajnos igaza volt: Bori fóbiás lett, és alvászavaros is. Emellett ott volt az az aprócska zűr a fejében, hogy nem szívesen adta volna le a projektfeladat végéhez közeledve Ingridet, a műbabáját, és hiába mű, ő már teljesen az övének érezte, az összes hozzátartozó gonddal, feladattal együtt.
Az orvosokat is utálta, úgyhogy ennél borzasztóbb már nem is lehetett volna számára a helyzet, mikor a rendező végül is meghozta a döntést: márpedig ő pszichológushoz fog járni, úgyhogy ez ellen semmit sem tehetett, mert a szülei is beleegyeztek.
Nem is tudom, kit féltsek jobban… a Mácsai tanárnőt, vagy utána a környezetét, ha vége a kezelésemnek…
Lassan. Nagyon lassan vette rá magát, hogy „alkalomhoz illően” kiöltözzön, és le is caplasson a Navine-toronyból az Átriumba, ahol a rendelő terpeszkedett.
Bár ez az utóbbi szó inkább rá jellemző, mikor tanulni kéne.
Ezt a csigatempót tovább folytatta a benyitással, és még jó, hogy volt két perce az időpontig. Menni, vagy húzni a nyúlcipőt, ez itt a kérdés.
 - Jó napot! – köszönt nagyot nyelve, miután végre betette kis patáit a rendelőbe, és szembenézett egyik félelmével. – Időpontra jöttem… szóval…
Nos, ritkán látni ilyennek a sárga lányt, de egy biztos, felbecsülhetetlen pillanat. Kevés dolog van, amitől kimondottan kiveri a víz, vagy megszeppenésre készteti, hogy visszavegyen az egyébként kissé naggyá vált arcából, ez a délelőtt pedig éppen ilyen alkalomnak számított.
Ne is szépítsünk a száraz tényeken: Bori félt.
Nem magától a helytől, hanem attól, hogy esetleg valami nincs rendben vele. Utált betegnek lenni, akármilyen értelemben is.
 - Bocsánat, én csak… jó, őszinte leszek, a rendező szerint nem normális, ami azon a vacak papíron áll – nyújtotta át a kérelmet, amin Bori problémái szerepeltek, és az említett kis kölök természetesen ezt nem volt hajlandó beismerni, hogy ez gond lenne. Jó, a projektbabás rész az már nem volt ráfirkantva, de azért még ezt megkérdezheti, ha már túlestek a lélekturkáláson.

Mácsai tanárnő hellyel kínálta, és itallal. Habozott. Hol az italra nézett, hol a tanárnőre. Ezt jó néhány percig eljátszotta, az ötödiknél úgy döntött, inkább vall, mielőtt még cikisebb helyzetbe kerülne.
 - Bocsánat, inkább nem. A teától álmos lennék – ingatta a fejét, de leülni azért leült még, azért így mégis kényelmesebb, és kevésbé „hivatalos” ez a procedúra.
Az az összevont szemöldök nem sejtetett semmi jót, úgyhogy Bori magában fohászkodott Merlinhez, hogy ha lehet, akkor minél kevésbé nézzék őrültnek, vagy betegnek.
 - Mert aztán a normálist annyira körül lehet határolni… ez hülyeség… bocsánat, butaság – forgatta a szemeit értetlenül.
Tagadott. Tagadta, de fáradt volt, szeretett volna egy jót aludni, csak éppen nem mert. Ahogy nem mert senki mástól sem semmilyen italt elfogadni egész addig, amíg le nem futtattak rajta egy diagnosztika-bűbájt, hogy méreg – és bájitalmentes.
- Inkább az a nem normális, aki azt a senkiházit egyáltalán iskolaérettnek, vagy bármilyen formában közösségbe engedhetőnek merte nyilvánítani… - morogta mérgesen. Nem szokott ennyire megnyílni, de ha Norbiról volt szó, az a bicska máris nyílt helyette a zsebében, képzeletben persze.
 - Nem tudom, mit kéne gondolnom. Sok a dolgom, és úgy érzem magam, mint egy holdkóros zombi, de nem alhatok, annyi a dolgom – kertelt. Félt bevallani, hogy félt elaludni, és mástól elfogadni innivalót. Mindig a saját üvegét vitte magával az elmúlt időszakban, és azt is úgy, hogy rendszeresen tisztította, ellenőrizte, hogy kizárólag víz legyen a tartalma.
Mondhatni, eljutott a fóbia-szintre, ami már egészségtelen rá nézve. – Egyszerűen nem tehetem meg, hogy elalszom, különben nem…
Nem biztos, hogy felkelek… főleg időben.

Zója tanárnő

Elutasítón megrázta fejét a másodszori kínálásra.
Ugyan azt mondták neki, hogy itt nyugodtan használhat szalonképtelenebb szavakat, ő mégis inkább azt választotta, hogy moderálja magát, hiába nem fog innen a négy fal közül kikerülni, nem tartotta szépnek, hogy így fejezze ki magát lány létére.
A nem illendőség mellett sokkal nyomósabb indoka is volt erre: attól, hogy trágárkodna, még nem oldódna meg a problémája. Fölösleges idő – és szópocsékolás lenne.
Az, hogy tökélete biztonságban van, szintén nem nyugtatja meg egészen, főleg, amíg ott árválkodnak az asztalon a poharak limonádéval és teával.
Aztán rá is tértek a tárgyra, miután a tanárnő tejes kávéja is elkészült. Borcsa szuggerálni kezdte, szép finoman.
- Én a kakaóra esküszöm, tejszínhabbal, és fehér csoki-reszelékkel rajta. Próbálja ki, valami mennyei – javasolta, bár nem biztos, hogy újat mondott ezzel a nőnek.
A fiola szó említésére megrezzent. A szemébe ismét beköltözött a félelem gonosz kis árulkodó jele, amit itt hiába is próbálta volna, nem tagadhatta volna le.
 - Tényleg nincs sok dolgom. Sőt, tele vagyok lyukasórákkal, a dolgok többségét meg elég hamar elintézem. Utálok sokat szöszmötölni az elmélettel – és ez még szofisztikált és enyhe megfogalmazása annak, mennyire nem részletezett.
Az alvás azonban valóban problémát jelentett számára, pontosabban annak a hiánya, de félt, hogyha megmutatná, hogy ennyire gyenge, akkor eltiltanák a foglalkozástól, márpedig abból ő nem szívesen engedett volna.
Szerette a színházat – a váltáscsapatban.
 - Bájitalt… soha többet – érezte, hogy megfeszültek a vállizmai, ahogy az a szócska elhangzott, igazság szerint itt hagyta volna legszívesebben a nőt, mint Miskolc a papot, de azzal csak megerősítette volna, hogy alkalmatlan.
Arról viszont szó sem lehetett. Megküzd ezzel a problémával is, ha törik, ha szakad. Megoldja. Nincs olyan, hogy nincs megoldás. Valami mindig van.

Bori halványan elmosolyodott, hisz a kakaót csak szeretni lehet. Az elképzelései szerint. Neki nem indulhatott el úgy egy napja, hogy ne ivott volna legalább egy bögrével az édes nedűből, az meg, hogy kakaószeretők is vannak a környezetében: főnyeremény.
 Fontolgatta is, hogy kéne Kakaó Rajongói Klubot létrehozni.
A kakaó mindennek a megoldását jelentette, főleg, ha az előbb említett változatban guríthatja le a torkán.
 - Nem is értem, az alkoholisták miért nem kakaót vedelnek inkább? – csóválta a fejét játékosan hangosan kimondott gondolatára. – Ez nekem kicsit abszurd. A kakaó a legjobb.
Aztán ráterelődött a szó hirtelen a félelemre. Sejtette, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége, és muszáj lesz szembenéznie ezzel az egésszel, ha azt szerette volna, hogy a színházban maradhasson.
Leütötte a szemét.
 - Maga talán nem ugyanígy reagált volna? Komolyan azt hittem, hogy ott maradok. Maga talán nem tartaná szemétségnek? Jó, én se voltam épp egy ártatlan bárány, miattam kórházba is került Norbi, de… az nem volt egészen szándékos. Ha tudtam volna, hogy glutén allergiája van, eskü nem adok neki belőle. -  Haladás. Nulláról az egyre már eljutott.
Azt eddig is elismerte, hogy nem volt valami tisztességes tőle, és jó, talán azok a pofonok se voltak feltétlenül szükségesek, de mindketten feszültek voltak azokban a pillanatokban. Jogos is, életük első főszerepe, minden rajtuk állt vagy bukott – jelen esetben félig ez, félig az, csak a második előadást tolták el.
- Nem akarok para-izé lenni. Nincs erre köznyelvibb szó? – Valahogy nem tetszett neki ez a pszichológiai szakkifejezés, az is túlságosan ijesztő volt, legalábbis semmi jót nem ígért.
Szünetet tartott a megnyílásban, végiggondolta a lehetőségeit, hogy most ennyire fogja magát is, meg a másikat is elvágni. Nem árulkodós strébernek nevelték azért.
- Norbival nem igazán jövünk ki jól, ő… hogy mondjam szépen. Igazi házisárkány, a rellonba járt. Állandóan piszkált a marhaságaival, én meg… nem a legszebben reagáltam – és ez enyhe megfogalmazás volt azokra a pofozkodós veszekedésekre, amiket lerendeztek a közelmúltban.
 - Révay úr, és a beugró Romeó, Tomi. Ő aranyos – felelte arra a kérdésre, miszerint kiben, kikben bízik meg a legjobban.

Amióta leadta a kviddicset, megnövekedett a szabadideje. Sőt, még egy pár hobbival felhagyott: a színház mellett nem fért bele a külsős programjaiba a néptánc, de azért bagolyban tartotta a kapcsolatot volt csoporttársaival.
Szó, ami szó, hálás volt azért, hogy kicsit jobban menedzselte az életét, és főleg a szabadidejét, a jegyei is elkezdtek felfelé mutató irányba tendálni, úgy, hogy jutott ideje a pihenésre.
Az alvás kérdésével továbbra is hadilábon állt, a bájitaltannal szintén. Legalább annyit elértek nála, hogy be merjen menni az órára, de a fiolákkal továbbra sem ápolt valami jó viszonyt. Sőt, mondhatni, inkább iszony volt az, amit irányukba érzett a színházi incidens óta. Nem véletlenül jött át a bogolyfalvi színházba, ahol kevesebbet találkoztak Norbival, most is csak a a karácsonyi műsor kapcsán.
Így hát fogta a kutyusát, Lunát, akit nemrég fogadott örökbe a Mancs menhelyről, rétegesen felöltözött, hiszen már utolérte őket a tél, sőt, még a kutyus is kapott egy csontmintás, halványlila pulcsit, aztán uccu neki, mehetett is a pihi-séta.
A Fő utcán jártak már, mikor egy lány kétségbeesetten megszólította. Hát, látszott rajta, hogy nem ismeri ki magát, nem helybéli (nem mintha ő az lenne, egy szerencséje, hogy közel van a kastély).
- Szia! Ezen igazán nincs miért haragudni, nem tudhat mindenki egyszerre mindent – mosolygott barátságosan. – De, tudom, milyen állatkának kéne? Ha sürgős, nála van két csomag, egyet tudok nélkülözni, fenn a kastélyban van még tartalék.
Bori rásandított a térképnek nevezett fecnire, s rosszallóan csóválta a fejét. – Teljesen rossz irányba indultál el, mert a varázslény-kereskedés arra van.
A helye irányba mutatott. – Elkísérlek, ha gondolod, Luna biztos örülni fog a plusz társaságnak. Csak vigyázz vele, mert két pillanat, és ölbe könyörgi magát. Hunyadvári Borbála, Navine. És te?