*beszalad megsimogatni a sellőuszonyt és már szalad is el*

Csóóóókolom

Mi a helyzet errefelé? Kihaltunk, mint a t-rexek?

Egész úton csak a fejét ingatta. Nem lett rosszul az autóban, hiába nézelődött kifelé egyfolytában, az elsuhanó fák nem kavarták fel a gyomrát. Azért nem volt túl boldog az utazás alatt, nem tudott lazítani, tehát egy órán keresztül kellett Barninak élvezni a fatuskót az anyósülésen.
Mikor megérkeztek a célállomásra, bizony úgy pattan ki, mint aki egész úton ilyen jól volt. A friss levegőt mélyen tüdejébe szívja, arcán mosoly rajzolódik ki. Egy kacsóján megtudja számolni, az utóbbi hetekben hányszor járt az intézet udvarán kívül.
Hálásan pillant a férfira, de csak egy pillanatig. Ezután felé nyújtja a kabátból kilógó ujjait és ha engedi, megfogja a kezét. Bár alapjáraton szeretne elveszni, az állatokat még megvárja.
Ő észre se nagyon veszi a nőt, aki a segítségét ajánlja, annyira el van foglalva a hangokkal, szagokkal és persze a látvánnyal. Itt már el is ereszti Barnabás kezét és elszakad tőle. Szájtátva, érdeklődve indul útnak.
A macskák nem érdeklik, a hüllők sem, Barninak egy ugatós négylábú kell. Arrafelé tart, bárhol is legyen az. Ő megy előre, keres.

Mit sem törődik a társaságával, akivel érkezett. Lehagyja a nővel, aki még beszélni is tud (!), hívja randira vagy valami, ő meg megy és szeretget kutyusokat, akiket aztán még hazafelé is nyönyörgethet.
Az ugatást hallva közelít a kennelekhez lépteit megszaporázva. Arcán vigyor terül el, fogai közé csippenti pulóverének garbórészét. Hirtelen torpan meg az első rács előtt. Arcáról lefagy a mosoly, mikor az idős kutyussal egymásra néznek. Mintha tükörbe nézne, azt látja a szemében. A reménytelenséget, hogy soha nem lesz igazi otthona, nem lesz, ki szereti. Ajka megremeg, fogait belemélyeszti úgy, hogy vér serken belőle. Már nem érzi, hisz mindig ezt csinálja.
Ellép onnan, lassan nézi tovább a bezárt szőrmókokat és egy kis családon állapodik meg a tekintete. Talán egy anyuka és a kölyke. Arcán nincs semmi érzelem, pislogás nélkül figyeli őket. Ujjai a rácsra fonódnak.
Barni hangjára rezzen össze. Már majdnem el is felejtette a férfit. Felé fordítja a fejét, nagy szemeivel pislog, hogy hol van a másik. Ő ott várakozik tovább. Ő megtalálta a családját.
Ha Barnabás hajlandó odébb menni, meg is láthatja őt ott a rácsra ragadva. Úgy néz fel az emberre, mintha valami rosszat csinált volna.

*integet a volt osztálytársaknak*

Kukucs

Hahó *integet, hátha*

*megharapja a bácsit*

*néz nagyot*

Én nem vagyok finom

Dehogy, soha

Miért, jó ízem volt?

Ó   

Stiiiitch

Én meg ezeket most elképzeltem xD

Ismeretlen levélfeladó

Nincs a legjobb passzban, épp csak nemrég engedték ki a gyengélkedőről azután az érdekes eset után. Az intézetben összecserélték az új gyógyszert ki tudja mivel, ami erős hallucinációt okozott az egyébként is furcsának tartott Hellának. Ettől aztán nem erősödött meg, az biztos.
Pálcájával a kezében hadonászik az egyik üres toronyszobában, varázslatokat gyakorol, amikor is megérkezik a tollas. Megilletődve vonja fel szemöldökét, mert egy helyről szokott csak levelet kapni, Erik baglya pedig nem ennyire kis elfuserált. Bátortalanul veszi csak el a postát, és megvakargatja a bagoly fejét, mielőtt útjára engedné.
Segélyhívás.
A konyhából.
Ezt neki kellene intéznie? Elsőre azt gondolja, hogy valakik megint csőbe akarják húzni és szórakoznak vele. Ennek ellenére magára veszi a kardigánját, és mezítlábasan lecsattog a konyhába, ahonnan az a bizonyos eridonos üzent.
Megremeg a keze - fogjuk a gyengeségre - miközben lenyomja a kilincset és óvatosan bekukkant. Ám itt mást nem lát, csak a manókat, ahogy szokás szerint sürögnek-forognak odabent.
Már ismerik őt, hisz gyakran jár ide a nagyterem helyett. Ketten ott is teremnek előtte, a többiek különösen csípős hangulatban eltűnnek az ajtó mögött. Rájuk mosolyog és a noteszét azonnal előkapva felfirkantja az első dolgot, ami eszébe jut.
Palacsinta.
Azt kér, almalével.
A manók eliszkolnak, ő pedig csendesen végigjárja a konyha külső részét. Szólni nem tud, de óvatosan bekopog a sufniba. Talán ott van ez a valaki?

Ismeretlen levélfeladó

A remény hal meg utoljára. Ezért is nem maradt a toronyban, hanem lépett bele életében talán először a hős megmentő szerepébe, hogy a konyhából kimenekítsen valakit.
Hallja a raktárból kiszűrődő zajokat, de mielőtt ajtóstul rontana a házba, bekopog, hátha az illető maga dugja ki a fejét. És így is történik. Meglepetten ugrik hátra, amint egy idegen fiú vágódik ki onnan a maga valójában, úgy nagyjából látható fejrészletek nélkül.
Nagyokat pislog, méregeti és néhányszor újra a raktár bejáratára néz mielőtt néhány sűrű pislogás közepette kezét emelve válaszolna a köszönésre. Egy heló integetés akar ez lenni, ám még cseppet sem bízik a bagoly feladójában.
Kérdőn vonja fel szemöldökét, majd mutat az előző rejtekhely felé. Ez valami olyasmi akar lenni, hogy mégis miért, hogyan és miért így került oda be?

*beintet*

*integet Lexának*

Téged szeretlek *-*

Mi a baj?

*nyammog, úgyse érti*

Kérek *-*

*figyelmesen hallgat*

*rázza a fejét*

Szép napot

Miért?

De aranyosak vagytok *Hella megölelget mindenkit*

*megöleli őket is*

Majd én *szeretgeti Döncit*