Van habos kávém

Na jóó *ágyba viszi*

Határok? Az mit jelent?

De én kávét hoztam

Úúú *_* *szerelembe esett*

Na azt már nem hozhatok

Ismeretlen levélfeladó

Először is. Ki vagy és mit akarsz tőlem? Másodszor. Miért nézel ki úgy, mint egy olvadt hóember? Nagyjából ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg a lány fejében. Igaz, hangot nem tud adni kételyeinek és kérdéseinek, de elmutogatja, amit úgy tűnik, a fiú meg is ért.
Ebből a válaszból még nem igazán tudja meg, miért is volt odabent, ezen pedig a manók sem segítenek. Értetlenül pislog hatalmas barna őzikeszemeivel, és jól megnézi a közeledőt. Akaratlanul is hátrál egy lépést.
Hella a nevem.
Firkantja a zsebében rejtőző notesz egyik üres lapjára és az idegen orra alá tolja. Talán nem kellett volna megosztania vele, egyáltalán itt se kellene lennie.
Mégis mikor megérkeznek a palacsintákkal telerakott tányérral a manók, gyomra nagyot kordul. Megnyalja ajkait, szemét lehunyva szagol a levegőbe.
Újdonsült ismerősére pillant és megfogja annak ragadós kezét, hogy az asztalhoz húzza. Ennyi palacsintát nem fog tudni egyedül megenni.

Kolosnak
a bál után napokkal
[zárt]

Kora este üldögél kint a tónál, amikor még elég meleg van a pancsoláshoz, de elég késő ahhoz, hogy sokan legyenek. Az iskolából csak igazolással tudott elszabadulni, de nincs szándékában visszamenni még egy ideig. Gyűlnek a vezetői figyelmeztetései, Kirill viszont aranyos vele és pártfogójaként sokat tesz azért, hogy Hellának könnyebb legyen az élete.
A maga mellé gyűjtött kavicsokat hajigálja a tóba és próbál kacsázni, de nem sikerül. Egyébként is kreol bőrén látszik a bikini csíkja, ahogy néha elmozdul a pánt a nyakában. Derekát törölköző takarja, egy ütött-kopott hátizsák hever néhány méterrel odébb, abban van a többi ruhája.
Lábát óvatosan a tóba lógatja, az pedig még mindig olyan meleg, mint amikor érkezett. Már néhányszor megmártózott. Ez az új játéka a nyárra. Most senki nem piszkálja.

Szép reggelt

*integet Majesznak*

*beinteget, hozott sütit*

*körbeosztogatja*

Nekem pizzám van

Kolosnak
a bál után napokkal
[zárt]


Amikor meghallja a közeledő lépteket és megérzi a stég remegését, önkéntelenül húzza össze magát. Begörnyeszti gerincét, előreboruló haja alól pislog ki, mintha csak a végítéletre várna.
Szép meglepetés éri. Kolost ismeri fel az alakban, aki mosolyt csal arcára. Ellazítja magát, testtartásán látszik, hogy nem retteg már. Vékonyka kezei hátra csúsznak, csípőjével egy vonalban támasztja ki magát. A kő felkavarja az állóvizet és gyorsan tűnik el a szemük elől.
Válaszul a tóra mutat, majd a maga mellett összegyűjtött kövekre. Talán ebből egyértelmű lesz Kolos számára, mit csinál itt a stégen. Nincs még annyira késő, de a legtöbben ilyenkorra már elszállingóztak. Most kettecskén uralják az egész tavat.
Fejét oldalra döntve néz a másik rellonosra. Szeretné tudni, mi történt vele ami miatt ennyire ki van bukva. A fiú pedig talán már ismeri annyira, hogy tudja, neki aztán elmondhat mindent, mert meghallgatja.

*kikerekedett szemekkel kukkant be* O_o

Hunci...ne...


*integet mindenkinek*

Te...te ne

Téged jobban visellek

Mi újság sárki? *_*

Szia Lora Anne is sziázik xD

Sárkányszem kaland

Sötét van már odakint, takarodó is elmúlt. Hajnal most sem álmos, sőt, a lehető legéberebb. Vonzza a fekete égbolt, a csillagok közt szeretné álomra hajtani kócos kobakját.
Apró, meztelen lábain szinte futva közlekedik a kastélyban. Hisz dolga van! Neki bizony meg kell szereznie a nagyteremben felejtett vacsoramaradékok közül azt a kürtőskalácsot, amit már a vacsora alatt kinézett magának és biztos helyre rejtette.
Az összes folyosón odafigyel lépteire, árnyként lopakodik be a nagy ajtók közti résen. Nem aggódik, hogy lebukhat, de zöldjeit nagyra tágítva pillant körbe. Elhalad az asztalok között, felnéz a csillagos égre bűvölt mennyezetre. Arcán mosoly rajzolódik ki.
Erre nincs idő.
A dugihelyéhez érve rá kell döbbennie, hogy ez nem csak az ő rejteke. Az asztal alatt alvó, ronda szürke macska is lopott magának a vacsorából, melynek maradékát az ő becsomagolt édessége mellett hagyott büdösödni. Hella elhúzza a száját, kezébe kapja a kalácsot és megiramodik az ajtó felé.
Félúton jut eszébe a sárkányszem, melyet a kiszökés előtt hozott el a körletből. Gondol egyet és a követ a Navine asztalára rakja. Ráhúz egy szalvétát félig, és mint aki jól végezte dolgát, elmosolyodva folytatja útját. Talán még a faluba is lejuthat. Mondjuk a cukrászdába, és ha Anna dolgozik, elcseréli vele a kürtőskalácsot tortára. Vagy valami.

A sárkányszemem bűbája áramütésszerűen hat arra a személyre, aki elveszi legközelebb az asztalról. Vigyázat!

Lassan panziót nyitok, annyian akartok jönni

Gazdag zimmerfrau

Bíboranna

Reggel óta a tavacska környékén bolyong, ellógta az óráit rosszullétre hivatkozva. A gyengélkedőt kikerülve a faluba ment, s a kirakodós árus portékáiból magához vett egy-kettőt. Finom kalácsok és édességek voltak kiterítve a kocsija mellett, Hella pedig úgy gondolta, néhányat tud majd nélkülözni a boszorkány. A kelleténél legalább három számmal nagyobb, vélhetőleg férfipólója alá be is fért minden, amivel nem akart lebukni, aztán kisétált ide, a vízpartra.
Hol a fák lombjai alatt üldögélt, hol az esőben ült a parton, lábát a vízbe lógatta. Ő uralta az egész környéket, hisz a diákok a kastélyban, a falusiak pedig a falu zárt részein töltötték inkább az idejüket - főleg az esőzéskor.
Tiszta sár és piszok, de nem érdekli, mint ahogy máskor sem. Combja közepéig érő pólóján látszanak a mancsa által hagyott nyomok, bongyor haja a kisütő napocska ellenére is nedves még.
A távolból figyeli a tanítás után megjelenő egyéneket. Lábait felhúzza és átöleli, a stég egyik oszlopának dől. Fogai közt a póló ujjának szegélye, tekintete pedig a vörös lányon meg a békáján. Felkelti az érdeklődését. Nagy zöld szemei kíváncsian követik az idegen játékának előkészületeit. Van egy kötele, és azt felköti a fára. Ismerős ez Hellának, sokszor csinálták a gyermekotthonban a barátnőjével.
Karjába rejtett pofiján megjelenik egy halvány mosoly. Nem mer elindulni felé. Csak figyel.

*befut és felmászik Bá hátára*

Kolos
kísértetház

Az omladozó ház bejárata előtt, az utolsó lépcsőfokon üldögél. Kezében egy kissé gyűrött lapot szorongat, idegességében néha még sokadszorra is a combjára fekteti és kisimítja a ráncokat.
Ajkát rágcsálja végig, mikor épp a póló nyaka nincs a szájában, s az utca felé pillogat. Bátorkodott levelet küldeni az Ardai fiúnak, melyben megkérdezte, hogy lenne-e kedve csavarogni. Válaszban nem reménykedve odaírta, hol fogja várni, és most itt, a kísértetháznak elnevezett rég elhagyott épület előtt csak korholja magát, amiért ilyen butus volt.
Még, hogy Kolos majd eljön...

Kolos
kísértetház

Mint mindig, most is csalódottan sóhajt fel, amikor feláll. Nincs már miért várnia, de ezt megszokta. Csak egy kicsit bután érzi magát amiatt, hogy életében először üzent és valószínűleg Kolos jót nevetett rajta.
Meztelen talpain becsattog az üres házba, az ajtót becsukja maga után. Eddig simogatott papírját a zsebébe csúsztatja, és a sötétségben valamiféle menedéket keres.
Talán már kétszer körbemegy a házban, mire gondolatai mellé beférkőzik egy ismerős hang, amint a nevén szólítja. Szemei felpattannak, és néhány másodperccel később Kolos nyakában köt ki. Futásból szalad hozzá, és mint kismajom, csüng rajta.

Kolos
kísértetház

A fiú ugyan nem látja, de Hella szája fülig ér. Szeret vele lenni és hallgatni őt, ha már kettejük közül csak neki van beszélős szuperképessége.
Csüng rajta egy ideig, aztán mikor Kolos elengedi és puszit nyom az arcára, fülig pirul. Lesüti nagy, zöld szemeit és elkezd a zsebében matatni. Még egy ideig ácsorog ott a fiúval szemben mielőtt kiengedné ujjai közül a lapot. Lefelé fordítva nyújtja át a rajzot, amit ő maga készített kettejükről. Egy álomfoszlányt örökített meg. Egy végeláthatatlan réten állnak a lemenő Nap sugarai alatt, Kolos fölé magasodik. Kezei között tartja a lány arcát, és ő áhítattal néz fel rá.
Egyet hátralép, mintha azonnal bánná ezt a döntését és menekülni akarna. De megembereli magát. Ajkába harap erősen, tekintetét a padlóra szegezi míg a másik a sötétben megfejti, mit is mutat a rajz.

*bebújik Adrián takarója alá*

Bíbor

Hella épp annyira veszi komolyan az iskolát, mint amennyire őt veszik ott. Bejár az órákra, a leckéit jól megírja és a bájitaltannal is elboldogul, de bűbájtanon például nem sokat tud felmutatni. Az órákon nonverbálisan próbálkozik, de javarészt azok a varázslatok mennek a kisasszonynak, melyeket maga tanult meg egyedül, vagy Erik segítségével.
Valószínűleg nem hiányolják, inkább örülnek, hogy a kis néma kölyökkel kevesebb és nem kell vele bajlódni. Hajnal pedig élheti a szabad életet idekint és fantáziálhat arról, milyen lehet azok között élni, akiket innen, a stég széléről figyel.
Észre sem veszi, hogy a vörös hajú is látja őt. Láthatatlannak érzi magát, hisz úgy is kezelik. Emiatt elkapja tekintetét róla, amikor tudatosul benne a szemkontaktus. Sűrűn pislogva tűri füle mögé az egyik vizes tincsét, s mikor lopva újra odapillant, rendesen meglepődik.
Bátortalanul emelkedik fel és szorítja magához a reggel lopott portéka maradékát, majd halványan elmosolyodva megindul felé. Lábai hozzászoktak a földhöz, nem zavarja, hogy itt-ott összekaristolják talpát a letört ágak darabjai, a kosz pedig már nem számít. Nehéz lenne találni olyan felületet a lánykán, ami még tiszta.
Pár méterre Bíbortól áll meg, fejét oldalra biccentve nézi meg a kifeszített kötélre visszamászott lányt és a szintén koszossá vált ruháit. Halványan elmosolyodik, kezét felemelve int neki. Szia!