Arti néni

Szinte már-már álomszerűnek hatott az, hogy én ott a hintában ültem, egy fekete, szelíd cicával ölemben, és ringatóztunk a játékon. Aprókat löktem rajta, hogy ő ne ijedhessen meg, de látszólag nem félt semmitől.
- Igazából, még sose láttam olyan cicát, mint te. Te biztosan valami mágikus cica lehetsz. Ilyen szép fahéjszín szemeket… - most vettem csak észre, hogy valóban, túlságosan emberi jellemmel rendelkezett ez a kis négylábú ahhoz, hogy teljes mértékig egy valódi, rendes cicának tekintsem. Az a gondoskodás, ami felőle áradt, egyszerűen nem egy rendes, közönséges háziállat velejárója. Így még az anyamacskák sincsenek saját kölykeikkel, én pedig csak egy idegen kislány voltam a számára egész addig, amíg meg nem itattam. Ráadásul elfogadta a tenyeremből az éltető vizet.
- Ki vagy te? Honnan jöttél? – bár a kérdést költőinek szántam, azért nem bírtam megállni, hogy ne közvetlenül azokba a megtört, fahéjszemekbe nézzek.
Fogtam magam, és letettem, szép óvatosan, majd ismét fölvettem a táskámat a hátamra, miután elraktam a vizes üveget. - Bár tudnál valahogy beszélni... akkor én is könnyebben segíthetnék rajtad.

Arti néni

Na, ilyen csodát se láthat mindennap az ember lánya, és még jó, hogy rá is éreztem. Hát persze. Egy animágus. Ezért volt hát olyan emberinek tűnő, macskaalakban. Végül is mindkettőben gyönyörű. Úgy éreztem magam, mintha valami mesébe csöppentem volna, és most előttem állna az a bizonyos királylány, aki végre kiszabadulhatott, megmutathatta, milyen ő valójában.
Valóban olyan volt, mint valami elfeledett mesehős-hercegnő, bár inkább királynő, ha belegondoltam, hány éves is lehetett.
- Hűha! – csak tátogtam vagy jó öt percig, bár az inkább öt órának tűnt, egyszóval, mintha megnyúlt volna az idő. Nem. Egyáltalán nem akartam elfutni előle, hisz cicaként kedves volt hozzám, most miért lenne ez másként?
Ez az átváltozás viszont valami hihetetlen élmény, hogy láthattam, hogy megélhettem ilyet, mert hát… nem mindennap akad az ember lánya egy animágusba.
Csak tátogtam, némán, mint egy hal. Hiába nő fel egy részünk eleve a varázslat világában, azért minket, gyermekeket is lenyűgöznek az ilyen bámulatos dolgok, hát hogy a viharba ne, ha egyszer… menő.
Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor a mosolyom igazán őszinte volt, és nem csak egy külvilág felé mutatott maszk.
- Ez… ez… hogy csinálta? – bukott ki belőlem azonnal a kíváncsiság első jele. Alig jutottam szóhoz, és pozitív értelemben, az animágia nem a legkönnyebben tanulható képességek közé tartozott, és még a legtehetségesebbeknek is rengeteg időbe telt, mire megtanulták. És elég veszélyes is, elég elhibázni egyetlen mozzanatot, és akár visszafordíthatatlan, szörnyű következményei is lehetnek.
- Ideje bemutatkoznom. Szentgáli Krisztina, Rellon.

Arti néni

Megmaradt a kedvessége. Követtem a példáját, amikor leült ismét hintázni. Először játszottam a válás óta nyíltan, úgy, hogy nem szégyelltem, és társaságom akadt Cicanéni képében.
- Az animágia elképesztő, egészen más hallani róla, mint élőben látni egy átváltozást – bólintottam egyetértve. Fejem teljesen felé fordítottam, miközben aprókat löktem a hintán. A nagyokkal sokkal jobban kijöttem, ha lehetett ezt így nevezni, mint azokkal, akik velem egyidősek voltak. Tanárnő… mit is tanít… mintha rémlett volna valami. – Ön a gemmológia tanár?
Fel is tetetm a kérdést, mert hát azért az ember lányának csak illi kismerni tanárait, báár őrá speciel nem emlékeztem, hogy tanítana engem, de vannak páran nálunk, akik tanulják a tárgyat, szoktam hallani néha ezt-azt.
Aranyos tőle az is, hogy megköszönte a vizet, pedig hát szívesen adtam, sok szemétségre képes voltam én is, például… például arra, hogy eltökéltem ebben a pillanatban: márpedig ő lesz a tökéletes apának, aki kirángatja végre a munkamániájából, és kicsit megragasztja szegény összetört szívét.
Az más kérdés, hogy apa mit fog szólni ehhez… de hát a Blackburn-sikertelenség után muszáj lesz tovább próbálkozni, legalább az esküvőre ne egyedül kelljen mennem! Nem tehetem azt Nette-tel, hogy csalódást okozok. Iigen,egy bagoly hozta meg a meghívót, mielőtt még lejöttem volna a kastélyból.
- Igazán nincs mit. Gondolom, egy rellonostól nem egészen erre számítanak. Pedig mi is emberek vagyunk, nem többek – elmosolyodtam ismételten. - Ugye, amit hallott tőlem, az köztünk marad?

Arti néni

A tanár néni győzött. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy láthatták a valódi természetem, s örültem is, hogy lassacskán elkezdtek hazafelé szállingózni a gyerekek a hozzátartozóikkal, mert így tényleg magunkra maradtunk. Jó társaságban repül az idő.
A néni rákérdezett, szeretem-e a köveket. Elgondolkodtam hirtelen, kellett egy kis idő, mert… még sosem foglalkoztam a kövekkel. Sok mindennel mással sem, annyira lefoglalt, hogy talpra álljak magamtól, hogy átvegyem a háztartást otthon, ha már ketten maradtunk apuval.
- Ezen még nem gondolkodtam. Főzéshez és mosáshoz, takarításhoz, ilyesmihez nem kellenek. Sose volt még lehetőségem ezzel foglalkozni, de… ha mesélne róluk, azt örömmel venném – őszinte érdeklődéssel fordultam felé, s így, hogy lett is beszédtémánk a szomorú dolgokon kívül, már több esélyt láttam arra, hogy jóra fordulnak majd a dolgok. Ez óriási! Rubya tanárnő története igencsak meglepett. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen sok iskolai házban megfordult már, bár tény és való, rellonosnak sokkal inkább el tudtam volna képzelni. Az eridonosak hangosak, és mindenbe beleütik az orrukat eddigi meglátásaim szerint. A levitások meg okosak. A harmadik ház a csendeseké, bár… senkivel se találkoztam még onnan.
A néni is legalább annyira egyedül volt, mint én, vagy apu. Senkije sincs. Talán itt az ideje, hogy félretegyem a vérségi előítéletet, és csak arra koncentráljak, hogy éljem az álmom, és ne az álomban éljek.
A pajzsom megtört, s mikor az utolsó gyerekek is elmentek anyukájukkal, vagy tudja a fene, kijükkel, akkor hullott le teljesen az álarcom. Akkor engedtem el azokat a könnyeket, amiket visszatartottam.
- Kérem, tudom, hogy talán nagyot kérek… de… nem élne velünk? – remegő hangon kértem, hisz nem veszíthet semmit. Én anyára vágytam. Ezt már ő is tudta. Feltettem mindent erre a lapra. Csak sikerülnie kell! Ez a nem élne velünk azt jelentette, hogy nem akarja-e, hogy anyunak szólítsam. Hiszen úgy sincs senkije, mi is egyedül voltunk, és… szükségem volt egy anyára. Míg más lányok extra divatos rucikra, meg pipereszerekre és hasonlókra vágytak, addig én egy olyan személyre, akit anyának hívhattam.

Ren

Szabad hétvége. Hát, már nem sokáig hívhattam én azt szabadnak, a nyáron kiderül, hogy mégis ki az a szerencsétlen nyomorult háztársam, akinek a nyakába sóztak és vica versa. Igyekeztem kihasználni minden szaba percem, amit még annak nevezhettem, és mit megadtam volna azért, ha én úgy ki tudtam volna olvasni a jövőt a csillagokból, mint ahogyan a kentaurok képesek. Sokkal előrébb lennék, ha tudnék váltotatni azon, ami vár rám, és amin lehet. Akkor sokkal könnyebb lenne.
Összébb húztam magamon a pokrócot, amire apa azt írtaa, nyugodtan magammal vihetem, csak arra vigyázzak, hogy meg ne fázzak. Hűvösek még az esték valamelyest. Merengésemből, mely a nyári eljegyzést firtatta, egy idegen férfihang zökkentett ki. Olyan furcsa volt, ahogy megfordultam, kissé nehezebben vettem ki az alakját, de nem volt sok kedvem varázsolni, hogy fényt gyújtsak. Iskolán kívül az egyébként is tilos kiskorúaknak elvileg.
- Mit is felelhetnék egy ilyen jellegű kérdésre, uram? – udvariasan visszakérdeztem. Nem igazán jönnék ki jól egy ilyen kérdésből, és az egyébként se tartozott rá, hogy féltem-e, avagy sem. Pláne, hogy akár egy bűnöző is lehetett volna az idegen.

Arty néni

Ahogyan a tanárnő magyarázott, felkeltette az érdeklődésem. Hihetetlen, hogy az a kis semminek tűnő „kavics”, ahogy nevezni szokták érdektelen emberek, ennyi mindenre képes. Persze, ehhez nyilván hit és akarat is kellhet, hisz anélkül hiába próbálna bárki is segíteni nekünk, ha mi magunk nem hiszünk abban, hogy lehet jobb is, illetve ha nem akarjuk.
- Hogyan segít ez abban, hogy állatokat megérthessek? – fejem oldalra billentve, kérdőn pillantottam rá, közben löktem egy aprót a hintán, hogy játsszak is. Eh… ezt még gyakorolni kell neked, Krisztina…

A mécses eltörése után nyugtatni próbált, és valóban igaza volt, de nem akartam már tovább egyedül lenni. Nem akartam a szabad hétvégének egy üres, kietlen lakásba visszaérni, vagy arra, hogy apám rég elaludt. Persze, tudom, sokat jelentett neki, hogy otthon is tudtam tölteni néhány napot, de nem igazán esett jól, hogy alig volt ideje rám, és az üresség, amitől kongott az építmény, egyszerűen viszolyogtam tőle.
- Nek… Nekem az is elég, ha… ha csak néha eljön látogatóba a néni – szipogtam, mikor nagyjából sikerült megnyugodnom. Kedves hangja volt, nyugtató, biztos szerették a diákjai.
Apu is biztosan kedvelné, ráadásul az ízlésének is megfelelt. Talán meg lehetne győzni a nagyapát, hogy ne erőltesse ennyire ezt az aranyvér-dolgot, inkább a tulajdonságokra menjen rá. Így máris leszűkül a választéklista, nem kell tűt keresni a szénakazalban.
- Nem akarok sokat egyedül lenni a nyáron. – A kastélyban tudtam, hogy ott megkereshetném, na, de mi lesz a vizsgák után? Jön a nyári szünet, és megint el leszek hanyagolva. Ráadásul hivatalos voltam egy esküvőre is… furán néznének rám, ha beállítanék szülők nélkül, bár… kénytelen leszek, ha apunak nem adnak akkor sem szabadnapot.
Vagy direkt csinálja, hogy nem vesz ki szabadságot magának, de ha utóbbi a helyzet, akkor nem érdekel, mennyire maga alatt van, hát vissza rángatom a felszínre. Ez nem egészséges, amit művelt magával. Az a… az a nőszemély nem érdemelt ennyit tőle. Nem ő volt a rossz.

Ren

Az idegen megadta, milyen választ várt, de garanciát nem adtam, hogy ezt fogja kapni. Sőt, a válasz a várttal ellentétesnek ígérkezett, bár most már egy kissé abszurd lett volna.
- Végül is, most már így áll a helyzet. Ne izguljon, tudnak róla, hogy itt vagyok – mielőtt még valami kihallgatásra cipelnének, jobb volt bebiztosítani magam. A felügyelők így is sokk borsot törtek az orrunk alá, sokan nehezen viselték az időkorlátozást. Pl. az egy órával előbbre helyezett takarodó, mondjuk a reggeli kijárási tilalomtól nem féltem, engem hétkor is nehéz volt kiverni az ágyamból.
- Igen, tökéletes hozzá az időjárás – bólintottam. Nem igazán volt kedvem az idegent beavatni, de valahogy sejtettem, hogy nem igazán fogom tudni lerázni, szóval kénytelen leszek ebbe is beletörődni, hogy kaptam egy kéretlen testőr-féleséget magam mellé.
- Szentgáli Krisztina, ifjabb Szentgáli Róbert varázsbaj-elhárító lánya – illendően be is mutatkoztam, hogy ne tartson bunkónak. Nem annak neveltek, rellonos vagyok, de nem bunkó. Kikérem magamnak a rólunk alkotott sztereotípiát… mi csak stílusosan csinálunk bolondot a kiszemelt áldozatból, és néha egymásból is. Már aki hagyja magát, khm...
Ren… Minisztérium… auror. A fene… hát egy csepp nyugta sem lehet az embernek? – Mondja, hogy maga nem felügyelő a kastélyból! – nyöszörögtem idegesen.

Ren

Felsóhajtottam. Miért gondolta bárki is azt, hogy mindenkinek legalább annyi szabadideje van, mint neki? Könyörgöm, egy minisztériumi dolgozónál ne csodálkozzanak, ha nincs ideje a gyerekeire… pláne, ha munkamániás.
- Mondjuk azért, mert éjszakai-műszakot is vállalt. Pedig már jó lenne, ha hazatolná az arcát, még főztem is – duzzogtam. Igen, duzzogok is, amíg megtehetem, és nem lesz belőlem feleség, és meg is fogom tenni, ha lehetőségem adódik rá. Nem azért főztem azt a finom vacsorát, hogy utána egyedül egyem meg…
Remek. A kötelező formaságok letudása után a kérdésemre is megnyugtató választ kaptam, szerencsére nem akart visszapaterolni a kastélyba, hála az égnek, így se apura, se rám nem jelentett komoly bajt ez az alak.
- Bonyolult, vagyis vagy aktákat terelget, és szív velük, vagy pedig emberek láb alól eltevése? – a hangnememből kivehette, hogy nem igazán volt pozitív a képem az aurorokról, én személy szerint nem sokban tartottam különbözőnek őket azoktól, akiket igyekeztek lekapcsolni, illetve mennyire nem kedveltem az aurorokat. Nem egy, nem kettő, hanem sokkal több lett paranoiás őrült, pláne a két varázshábrú alatt.

Ren

Noha én a szemöldököm nem vonogattam úgy, de a kékséges szemeimet bizony megforgattam jó alaposan. Che, kioktat, hát nézzenek oda! Valahogy nem volt annyira szimpatikus, hatottak azok a bizonyos előítéletek és rémmesék az aurorokról, a csúnya, gonosz aurorról, bár a mi családunk nem volt priuszos tudtommal… legalábbis én nem tudok róla, hogy az egykori, V… utálom a franciát, szóval, Voldemort vezette Sötét Oldal hívei lettünk volna… //bocsánat, ezt nem bírtam megállni xD//
- Remélni merem csak, hogy vitt magával elég ételt, és nem hagyta ki az étkezéseket – aggódtam apáért, nagyon is. Lehet, beszélnem kéne vele, és megkérnem, hogy ne dolgozza túl magát, mert … - Értem én, hogy kereslet, meg minden, de… ez ne menjen az egészsége rovására. Tessék, úgy beszélek, mint valami feleség…
Gúnyosan felnevettem a gondolatra. Ha már úgy is menyasszony leszek, mindegy.
- Sose mennék aurornak. Attól még a feleségesdi egy szakajtó gyerekkel is jobb, ennél embertelenebb munka aligha van – osztottam meg véleményem, s nem igen törődtem a férfi gúnyos méricskélésével. Nem az ő két kis szeméért fog megváltozni a véleményem erről a munkakörről, az egyszer biztos. – Gondoljon csak azokra, akiket terepen őrületbe kínoztak azok, akiket ők üldöztek…

Arty néni

Nem tudom, hogy érte el, de felkeltette az érdeklődésem a téma iránt, fene se gondolta volna, hogy pár egyszerűnek, jelentéktelennek tűnő kavics ennyi mindenre képes, például arra is, hogy segítsenek az állatok megértésében.
- Úgy szeretnék egy saját állatot, de sosem tudom elcsípni apát, hogy együtt válasszuk ki. Haladás, hogy már rábólintott az orvos javaslatára – meséltem a tanárnőnek.
A néni aztán egy ötlettel rukkolt elő, hogy mi lenne a megoldás, ha már velünk nem élhet, mert azért abba mégiscsak apámnak volt a legtöbb beleszólása, ebben sajnos egyet kellett értenem vele. De nem arról akartam híres lenni, hogy egyből feladjam, így közösen kiötöltük a megoldást, hogy ne az üres lakás fogadjon hazaérve.
- Rendben, bár még dolgozik. Hazaérve meg olyan lesz, mint egy rossz zombi, vagy egy szenteltvízzel kínzott vámpír – beleegyeztem az ötletébe, hogy hazakísérjen. Így az odaút sem lesz unalmas, ennyit enyhített a magányomon a nő. Sőt, még az órájára is meghívott. – Hiszen én tanulom Huszty tanár úr tárgyát!
Az már más kérdés, hogy mekkora sikerrel, ugyanis a jóslástan nem egy egyszerű tárgy, és sokan beleesnek félreértésekbe. Köztük sajnos én is ott voltam, amíg a kétes dolgok helyre nem kerültek a buksimban.
Kiszálltam a hintából, és felvettem a hátamra a zöld táskámat, majd megvártam a tanárnőt. – Jöjjön, mutatom az utat.

Arty néni és mesélő


Az egész utat végigbeszélgettük, bár ez inkább csak félig volt annak mondható. Az esetek többségében tőmondatokkal válaszoltam, valamiért rossz előérzetem volt, minél közelebb értünk a Mátra utcához, az új negyedbe. A másodikon laktam, a bal oldali lakás volt a miénk, és gyakorlatilag nekem köszönhető, hogy még élni lehetett benne, pedig egyébként egész klassz kis modern lakás.
Csakhogy a nyitott ajtó előtt bizony nem apám várt, hanem egy idegen alak. Egyből a tanárnő háta mögé kezdtem közeledni, nagyon nem tetszett az alak, aki szigorúan nézett, legalábbis számomra annak tűnt a tekintete. Mintha valami rosszat tettem volna.
És apa? Te jó ég, ugye nem történt baj?
Pedig nagyon úgy festett, hogy igen. Miután összeszedtem a bátorságom, átvágtam a világoszöld falú, aprócska előszobán, még a cipőm is elfelejtettem levetni a rémülettől, pedig máskor akkurátusan ügyeltem rá, hogy még csak kicsit se vétsek a rend ellen.  A nappaliban ott ült apám, szokott, beesett arccal, és még inkább elkapott a pánik.
- Apa, mi történt? Jól vagy? Megsérültél? Mondd el, mi folyik itt! – Kétségbeesetten faggattam, s leültem mellé a kényelmes bőrfotelbe. Remélni mertem, hogy nem a minisztérium kapta rajta apát, hogy gyakorlatilag én gondoskodtam róla és nem fordítva, mert h még engem is elvesznek tőle, akkor szegény végleg össze fog roppanni.
- Ettél rendesen? – folytattam a faggatózást, csakhogy megtörjem a beállt, fenyegető csendet. Közben beinvitáltam a tanárnőt, mert nem illő vendéget kinn hagyni egyedül.
- Tanárnő, jöjjön csak beljebb – amikor vissza kiballagtam hozzá, már egyáltalán nem voltam olyan békés és összeszedett, mint amit a külvilág felé szoktam mutatni.
Ki az az ismeretlen alak?

Arti néni és Mesélő

Féltem. Rettenetesen féltem, és itt most nem volt menekvés. Nagyot nyeltem, azért valahol megkönnyebbültem, hogy nem sérült meg munka közben, és jól van.
- Máris nyugodtabb vagyok… egy fokkal. Mi a baj, apu? – faggattam még mindig, miután egy jóféle szeretetteljes ölelésben részesítettem, amit természetes, hogy megérdemelt. Szétdolgozta magát, és elég szépen is keresett, de néha kedvem lett volna az arcába ordítani, hogy szedd már össze magad, félek, hogy elveszítelek, ha így folytatod.
- Ő Artemisia Rubya tanárnő, gemmológiát tanít az iskolában, és az Eridon házvezető-helyettese. Összefutottunk a faluban, és… jól elbeszélgettünk, és hazakísért. Ne haragudj, de… képzeld, először… először hintáztam. Én. Ma. A játszótéren – próbáltam jobb kedvre deríteni, mert láttam rajta, hogy valami nem stimmelt. Aztán jött a kérdés, vagyis kérés. Beszélnünk kell. És az a férfi. Az az idegen férfi a lakásunkban… nem hagyott nyugodni a gondolat.
- Magyarázatot várok – sandítottam gyanakodva a férfire, pillantásommal értésére akartam tudni, hogy nem ajánlok mellébeszélést. – Mit keres itt? Mit művelt Vele? Ki maga?
Sajnáltam, hogy tudatlanul ilyen rémálomba illő helyzetnek tettem ki a tanárnőt, akinek szintén megvolt a maga keresztje, de azt senki se tudta volna előre megjósolni közülünk, hogy ilyen látvány fog fogadni, ha beérünk a lakásba.
Egyszerűen letaglózott, de nagy erőfeszítések árán meg tudtam emberelni magam, és igyekeztem úri hölgyhöz méltóan viselkedni. Ne hozzak szégyent a nevünkre ugyebár…
- Elnézést kérek korábbi modoromért, de értesíthettek volna az érkezéséről engem is, nem szeretem, ha ajtóstól rontanak a házba. Szentgáli Krisztina – felálltam a bőrfotelből, és elegánsan, kecsesen sétáltam oda, ahogy táncon tanultam. Megnyugtatott valamennyire a könnyed mozdulatsor. Mikor odaértem, kezemet nyújtottam, pótolván az elmaradt udvariassági köröket. Ő csak a dolgát teszi. Ő csak azt teszi, amit parancsoltak. Ő erről nem tehet.

Rach^^

- Jó nektek. Az enyém nagyon le van törve, amióta anya elhagyta. Ő tényleg szerette anyát – És tudtam, hogy addig nem fog tudni talpra állni, amíg egy másik nő hatással nem lesz rá, még nagyobb hatással, mint anyám volt. Egy ilyen puccos bálon találkoztak anno, és apa odáig meg vissza volt érte. Hiba volt.
- Igen, bár veszélyes is. Aggódom érte, annyira túlvállalja magát. Köszönöm, hogy te is így gondolod. Nagyon szeretném, ha apa végre újra mosolyogna – elmosolyodtam Rach mondatára. Egy anya… egy anya, akit szerethetek, akitől tanulhatok. Valaki, aki példát mutatna, hogy milyen a jó szülő, és milyen egy igazán igazi nő. – Tényleg nagyon köszönöm.
Rach támogatása nagyon sokat jelentett nekem, mert így már nem voltam egyedül, és tudtam, hogy találok egy olyan személyt, aki nem néz rám ferde szemmel azért, amiről mi nem tehettünk, hogy megtörtént. Hogy háromnegyed vérű voltam csak, és csonka családban éltem.  
- Mindent megteszek, hogy helyrejöjjenek a dolgok – ezzel részben az aranyvérre, részben a családi békére céloztam. Talán itt sikerülhet.

// Köszöntem a játékot //