Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Nos, Ethan hirtelen közelsége, annak ellenére, hogy először meglepett, majd kissé elbizonytalanított, hatással van rám, egyértelműen. Ez látszik is a furcsa ingadozásaimból, a hirtelen változásokból - elvégre egy olyan ember mellett, akiben senki sem érdekel, konstans bunkó köcsög vagyok, meg érzelemmentes f**z, és egyáltalán annyira sem erőltetem meg magam, hogy bármilyen változást erőltessek az arcomra. (Emiatt már kaptam panaszt is, hogy furcsa volt az arcom este, na akkor kiröhögtem az illetőt.)
Tehát, a lélegzete a bőrömön, a tekintete, az illata - a jelenléte kitölti az érzékelési skálám. A hátam közel van a falhoz, ez az, aminek e infók mellett még jelentőséget tulajdonítok némileg, de ez nem zavar. Főleg, hogy most én nézek rá magabiztos mosollyal, amivel biztosan megleptem legalább egy kicsit. Tulajdonképpen nincs is célom az ilyen furcsa megszólalásaimmal, nem azért csinálom, hogy mondjuk egyedi legyek (pff), vagy mert szándékomban áll mondjuk kísérleti nyúlként használni Ethant - nem, ez csak úgy jön, és sajna nem tudok tenni ellene. Milyen kár.
A pillanat, ahogy közelebb hajolok egy hajszálnyival, feszült - mintha vibrálna valami úgymond (ja, tom', közhelyes); és az a tudat, hogy a folyosón vagyok éppen Ethan Saint-Venant-tal, a Rellon perfektusával, sötétedés után, és ráadásul még ilyen izgalmas szituációban is, hát... sokat dob a dolgon.
Tudjátok, van az, amikor a tested már felkészül arra, mi fog vele történni; az ilyen csókoknál pl., egészen kicsit előrehajolsz, a szemed már majdnem le is csukódik, és valahogy benne van a mozdulat az emberben, amikor így húzzák, hogy bekövetkezzen.
Kissé meglepődök, amikor Ethan ajka a nyakamhoz ér; csak nagyra nyílik a szemem (a fene se számított rá), és egy kicsit felemelem az állam, hogy könnyebben odaférjen, ez meg már reflex. Persze beszélni is kezd, ajkai enyhén súrolják a bőrömet, így felvonom a szemöldököm és olyan zavarodott-megilletődött-csodálkozó arcot vágok. Azért az meglep, hogy ilyen gyorsan helyrevágott a srác, mármint pikk-pakk és máris eltűnt az előnyöm. El is pirulok, lol, hát, kellett nekem arcoskodni. Mindegy, legalább bebizonyosodott Ethanről, hogy egyáltalán nem olyan, mint a körülöttem megforduló srácok 80%-a. Igaz, abban a maradék húszban sem pirultam még el zavaromban, de hát, izé.
Főleg akkor lesz piros az arcom (addig csak tényleg egy nagyon enyhe árnyalat volt), amikor Ethan a fülemnél kezd babrálni, s a fogai súrolják a bőrömet.
- Hah, aha... - Ugyan már, Allan, azért ennél csak többre vagy képes. - Vannak dolgok, amiket ki kell érdemelni.
Kár, hogy piros vagyok közben amúgy, mert kissé illúzióromboló lehet, na mindegy. Azért próbálok valami félmosolyt rakni az arcomra (nem megy, még mindig ugyanúgy nézek ki), zavarom viszont csak akkor múlik el, mikor Ethan bepótolja az előbb elmulasztott csókot - akkor viszont már kissé magabiztosabban csúsztatom egyik kezem a derekára. Másik tenyerem a lapockáját tapintja ki, ahogy az ő tempójához igazodok. Végül is, mindegy. Amúgy sem akartam vezető lenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ethan tulajdonképpen sehogy sem reagálja le a piros arcomat, pedig valamennyire látom rajta, hogy észrevette - ez valamennyire könnyebbség am', mert legalább nem szül ennél kínosabb szituációkat a cucc. Asszem', még ha büszkeséggel is tölti el, vagy valami ilyesmi (mondjuk fogalmam sincs, mi játszódhat le benne), felül tud emelkedni ezen; ilyenkor pedig biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legjobb választás ebből a szempontból. És neki amúgy sincs szüksége arra, hogy minimum egy hatalmas vigyorral erősítse meg a saját helyzetét, tudja ő ezt anélkül is, meg én is tudom, nincs miről beszélni. Korrekt.
Na persze, ezen nincs időm túl sokat filózni, mert ajka az enyémre tapad. A tempó hamar harmóniába is jön, valami mindkettőnknek kényelmes egyveleg, de azért mégis egyértelmű, hogy ki követ kit; szépen lassan, sokáig, elvégre nem sietünk sehova. Az előbbi pírnek már csak halvány emléke látszhat az arcomon, pont olyan halvány, mint az érintésem a férfi derekán és lapockáján; szinte alig érezni, hogy ott van. Fordíthatnánk ezt úgy is, hogy a művész kezek, és valahol... hát, fogjuk rá, valahol talán erről is lehet szó.
Mondjuk úgy, hogy nem számítok Ethan hirtelen testhelyzetváltására, és hogy ennél nagyobb meglepetés az elmúlt egy-két hétben szinte nem is történt (pangás van amúgy is). Kissé a falhoz lapulok a hirtelen jött közelség miatt, még a fejem is hátrabicsaklik egy kissé, s így a kőfalhoz ér (de gondolom, ez Monsieur Saint-Venant-nak nem okoz fennakadást), mindenesetre, mivel amúgy is elég hosszúra nyúlt az ajkaink párharca, veszek egy nagyobbacska levegőt a pár pillanatra talán megszakadt csókunk holtidejében. Persze, mivel a mestertanonc közelebb került hozzám, hátán más irányt vesznek ujjaim, s kicsit talán határozottabban is siklanak végig ujjbegyeim az ingén, mint annak előtte.
Amikor kissé hátrahajtja a fejét, nem követem a mozgását, még mindig a kőfalnak támasztom a loboncos fejemet. Szemeimet szinte csak résnyire nyitom ki, majd egészen, amint megszólal.
- Ethan! - Félig játék fenyegetés hallható egyébként jelentősen fojtott hangomban; valami indulatszerű tónus is csillan benne, de semmiképpen sem vagyok agresszív, ugyan már. Csak játszunk. (Speciel ő most a türelmemmel.)
- Esetleg... megengedem - felelek kissé szaggatottan, még mindig a hátán pihentetve ujjbegyeim. - De ha... nincs szűkös távolságon belül egy Ethan feliratú ajtó... - sóhajtok.
Nehéz az élet.
Végül pedig Ethan oldalán indulok el a Rellon körlete felé, hogy odabent betérjünk a szobájába, s kellemes ihletszerző eszmecserével folytassuk az est hátralévő részét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Annyi maradt meg, hogy a cikesz közelebb került az arcomhoz, én meg utána kaptam, aztán éreztem, hogy a markomban van valami (mert annyira hideg volt, hogy ennél többet nem tudtam megállapítani). Előrenyújtottam a kezem, és láttam, hogy a labda egyik szárnya az ujjaim közül mered ki, így hát felrántottam a seprűm, egy íves kanyart írtam le felfelé, és a magasba emeltem a labdát. Oké, egy teljesítve, egy még hátra van, a Navine ellen.
A csapattársaimmal való ünneplés a pályán persze nem marad el, üvöltözünk meg minden, ahogy rellonosokhoz illik, és amúgy imádom hallani a tömeg reakcióját, amikor felemelem a cikeszt ismét a földön. Egy emberként hördül fel a páholy, én meg csak élvezem hallgatni. Ez amúgy a legkirályabb asszem' a fogóságban.
Jó, oké, az, hogy a lábam fáj, meg a csuklóm, meg a tüdőm, meg a vállam, meg nem érzem a testem a hidegtől és járni alig tudok, az... elhanyagolható lenne, asszem', de mindegy is, mert rögtön közlik velem, hogy a-a, there is no KH-ban ivás (ja, szigorúan sütőtöklé), hanem szépen indulás a gyenguszra, ahol legalább felmelegítenek (még ennél is jobban, lol), meg kapok valami ellátást. Szóval nem nagyon van mit tenni, a többi sérülttel együtt, nagyjából a saját lábamon indulok el arra, aztán levetem magam az egyik ágyra, és fáradtan hátradőlök, miután már megvolt az átöltözés polgáriba.
Öcsém, milyen jó, hogy van valami meleg és puha a hátam alatt. Jézusom, mennyire elfáradtam.
Kapok egy teát a kezembe, amiből kortyolni is kezdek, és iszonyat mód jól tud esni, hogy valami forró perzseli a torkom, és nem az a fagyos levegő, ami odakint volt. A gyógyító halk mormogása és vizsgálata amúgy nem zavar, mármint becsukom a szemem, néha esetleg felnyögök, ha nagyon fájó pontot érint, de ennél többet nem csinálok, csak elernyesztem a tagjaim, és élvezem a melegítőbűbájokat. Soha többé ki nem megyek a fűtött terekből.
Egy kis idő múltán jövök csak rá, hogy amúgy baromira nem vagyok egyedül, szóval körbepillantok, s magam mellett a másik fogót, Fannit pillantom meg. Megmozgatom kissé a tagjaim, és tudatosítom, hogy a cikeszt mellesleg még mindig nem engedtem el, szóval zsebre vágom. Pár pillanat csend.
- Te tényleg leugrottál arról a nyomorult seprűről? - kérdem vigyorogva, a végére már el is röhögöm magam. Nincs itt feszkó, a pályán kívül nekem aztán nem ellenségem senki, általában. Igaz, a levegőben gyilkolni tudnék, de ez igazán részletkérdés.
- Szép volt amúgy. Kezet nyújtanék, de kiment miattad a csuklóm. - A hangomban semmi vádló nincs mellesleg; csupán még mindig benne van az a furcsa euforikus érzés, amit egy ilyen meccs után tapasztalhat az ember.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Ja, eléggé elképedtem, amikor Fanni csak úgy lazán leugrott. Én azért ezt nem csináltam volna, mert a jövő idényben sem akarnám fogó nélkül hagyni a srácokat (mert engem aztán tuti nem kapna el Aiden), meg amúgy sincs kedvem meghalni a pályán. Mindegy, bátor húzás volt, még akkor is, ha amúgy meg hülyeség. Ezt a kettőt mondjuk alig egy hajszál választja el. Ezt senki sem tudja jobban, mint én.
- Te meg vagy húzatva. - Visszaröhögök Fannira, ja, egy ilyen meccs után még a vesztes csapat sem siránkozik, azért volt itt mit játszani. Erősek voltunk mindketten. - Ezért sem sokban különbözünk. - Végül rávillantok egy vigyort.
Megint nevetek, amint a vállam keménységét emlegeti. Hááát, igen. Eddig sajnos kénytelen voltam visszafogni az agresszív énemet odafent, de ha te vagy a CSK a pályán, némileg kevésbé van ugye megkötve a kezed.
- Kösz, volt hol gyakorolnom. Aiden majdnem ledarált párszor edzésen, szal' közelről ismerem, hogyan kell vállal hárítani. - Hát, az valóban nem volt szép. Mármint persze, ha eszembe jut az az ominózus edzés, nincs semmi negatív árnyalat benne; hiszen én kértem, hogy Mínea eddzen engem külön is. Arra akartam kiélezni magam, hogy végre ne menjek fejjel a gurkónak (szó szerint), és tudjak kétfelé is koncentrálni, ami bár ezen a meccsen nem nagyon jött össze, legközelebb mégis biztos, hogy fogom tudni alkalmazni a tanultakat. Nem mókás, amikor két gurkó van a pályán, és mindkettő rád jön, miközben neked el kell kapnod a cikeszt. Két órán keresztül. Csak a Rellon.
- Lesz az még kettő-egy is - emelem rá a tekintetem, sokat sejtető vigyorral. Na, vajon kinek a javára?
A dicséretre bólintok egyet köszönetképpen (bár a nyakam is sajog). Tulajdonképpen az ilyesmi nálam tudatos. Úgy is kaptam már el cikeszt, hogy azt se vették észre, hogy létezem, és pont ez vált előnyömre - az Eridon ellen viszont a saját fegyverét akartam fordítani, a hevességet és a dominanciát, ami őket jellemzi általában. Majd meglátjuk, hogy exhugrásként hogyan viselkedem a navinések ellen.
- Haha, én nem tudlak tanítani. Kérd meg Míneát. Vagyis... ja, inkább ne - vigyorgok rá. - Ne, tényleg ne. Ha jót akarsz.
Mini még mindig egy állat. Ezen az a tény sem változtat, hogy formás a hátsója, és az sem, hogy lány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Elmondjam, mit nem szeretek? Járőrözni. És elmondjam, hol lennék szívesen? Bárhol máshol. Minek lettem egyáltalán prefektus? Öhm, de most komolyan. Allan Fisher, a világ leghanyagabb embere, aki simán ki akarja tépni a saját húga haját a kviddicspályán.
Na mindegy. Már megint itt kell járkálnom ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék, mondjuk festenék, vagy pénzt keresnék esetleg a pubban. Asszem' amúgy is fölösleges itt lennem, prefektusi pályafutásom alatt még egy balf****ba se futottam bele. Unottan járkálok tehát a területemen, néha az órámra pillantok, aztán úgy döntök, lassan ideje lesz kihajolni az ablakon egy cigiszünetre. Mintha a prefik szentek lennének, ugyan már.
Aztán meghallom a folyosón... hogy az egyik teremben zene szól. Összeráncolom a szemöldököm - az öngyújtó lángja még épp nem érte el a szálat. Még egy szálat se lehet elszívni normálisan?
Úgy döntök, ez a derék idióta úgyis meg fog várni. Gondolom, nem csapott illegál házibulit, akkor több lenne az üvöltözés, szóval nem lehetnek többen kettő-háromnál. Úgyhogy én most szépen, nyugodtan elszívom a cigit itt az ajtó előtt, úgyis megvár. Igazából kedvem nem is sok lenne megbüntetni, mert azt nekem kell leadminisztrálnom gondolom, és nincs kedvem ehhez.
De még a szál végén sem hallom, hogy a zene lehalkult volna. Gratulálok, barom! Rossz kedvemben kaptál el. Kidobom a csikket az ablakon.
Csendesen nyitom ki az ajtót, majd az ajtófélfának támaszkodva nézem ezt a derék embert pár pillanatig, aztán rájövök, hogy ez táncol, balettozik. Istenem, még egy idióta táncos. Kinek van kedve hozzá? Ráadásul ismerem is, valami hülye kis rellonos gólya.
- Mit ugrálsz, Stoltz? - kérdem, pálcámmal leintve a gramofont. Bár amúgy a zene nem rossz. De most ahhoz sincs kedvem.
Fogalmam sincs, vágja-e, hogy prefi vagyok, de igazából nem is érdekel. Csak nézem, és várom, mihez fog kezdeni. Vajon tudja egyáltalán, hogy elmúlt takarodó, és hogy miatta legalább három mondattal többet kell írnom majd kézzel a heti átlag kettőnél? Ilyen kellemetlenségek miatt pedig fizetni kell, mert én kiváltképp lusta vagyok, még a többi háztársamhoz mérten is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Szóval éppen táncol. Nem, a drága még akkor sem méltóztatik megszólalni, amikor kérdezek tőle valamit, helyette inkább táncol tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kissé összeszorítom az ajkaim, felvonom a fél szemöldököm, flegma-elégedetlenkedő kifejezést vesz fel az arcom. Stoltz, ejnye, ez már most plusz három büntetőkör a következő kviddicsedzésen. Ha már így szeretsz táncolni, biztos bírni fogod.
Abbahagyja végre, én meg továbbra is csak a falat támasztva nézem az embert. Le kell törni kicsit a szárnyait, asszem', túlságosan el van szállva magától. Mint ahogy minden kib****tt balettos.
Kijavít, halk (és gyilkos) nevetést hallatok. "Balettnek hívják", istenem, mintha csak Rosiet hallanám. Miért van az, hogy minden táncos ugyanolyan elviselhetetlen?
- Én nem látom értelmét. Csak ugrálsz. - Közlöm vele a nyilvánvalót. - Nekem mondjuk tök mindegy, mivel b***od el az idődet, de valóban nem hat meg, ha valamit tökéletesen csinálsz. Max a pályán.
Ami még mindig nem megy neki sokszor, mivel tökre újonc és baromi fiatal. Ezért szadizom folyamatosan én is, meg Mini is. Mi megszoktuk, hogy nincsenek kezdők a csapatban, viszont sokan fognak elmenni jövőre, kell a vérfrissítés, az új generáció, Stoltz meg elég kontrolláltan mozog, szóval nem rossz. Mondjuk a posztján azért néha röhögök.
- Nagyon meggyőző - mondom némiképp szarkasztikus stílusban, mikor megkérdi, mennyi az idő. - Takarodó után vagyunk, te is pontosan tudod. Gondolom, észrevetted, hogy a folyosók tök üresek.
Ha öt perce múlt volna el takarodó, talán még kedves is lennék, ugye, kinek van kedve cseszekedni az adminisztrációval, de így, hogy már majdnem fél órája a körletben kéne lennie, sajnos azt kell mondanom, hogy kénytelen leszek valamit kitalálni neki. Hacsak nem mond nagyon jó érveket rá, hogy ne tegyem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Megint Hugrásnak érzem magam az elmúlt pár napban, már úgy értve, hogy mindent leszarok, és csak létezek bele a világba. Egészen kényelmes így, csak lenni, nem törődök a következményekkel. Igazából kicsit unatkozom is, de mindegy is. Majd elfoglalom magam valamivel.
Most például a járőrözéssel - a Harsogón kezdünk a nem-paranoid sráccal, Dante, vagy ki. Hallottam, hogy volt valami párbaj - pont lemaradtam róla, sajna, pedig végre lett volna valami izgalmas ebben a kastélyban -, és úgy tudom, ő is benne volt, szóval nem zavartatom magam, ami a dohányzást illeti. Rágyújtok, így megyek fel a Rellonból az üres folyosókon a séta kezdőpontja felé, hogy füstölök. Nem mintha amúgy nem lenne jobb dolgom is a járőrözésnél, de mindig lenne, szóval semmi baj. Holnap már dolgozok, legalább lesz valami izgalmas.
Ahogy leérek, meglátom a srácot, ő is épp cigizik, szóval csak intek neki, fejjel - ez ilyen köszönés-forma akar nálam lenni. Az is vicc amúgy, hogy a Roxfortban elég két prefektus házanként, itt meg rögtön négy kell, és akkor sem az éltanulókat választják, hanem például engem, aki teljességgel alkalmatlan vagyok erre, de asszem' Dante sem lehet másmilyen, ha dohányzik járőrözés közben.
- Mehetünk? - Már szinte elszoktam a magyartól, de most mégis megerőltetem magam, és ezen a nyelven szólalok meg. - Vagy még elszívjuk?
A hordozható hamusom lusta vagyok elővenni, szóval inkább Dante zsákjához lépek közelebb, és ha megengedi, belepöccintem az elégett cigarettamartalékot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Bólintok a válaszára, majd bele is szívok a cigimbe. Én nem sietek sehova, úgyis itt kell rohadnunk a folyosó falai között x ideig, szóval végtére is, mi a francért rohanjunk? Amúgy sem a rellonos prefektusok a leghíresebbek arról, hogy betartják a szabályokat, vagy hogy annyi büntetést osztogatnak. Oké, az egyetlen kivétel az iskola történetében szerintem Ethan volt.
Milyen nosztalgikus. Eszembe jut Ethan a Harsogó portrék folyosóján. Heh.
- Király - adom válaszul arra, hogy ezzel a szállal már ne induljunk el. Kissé vontatott, lassú reakció, mint ahogy általában várható tőlem. Nem aggódom túl a dolgokat ugyanis.
- Kinek van? - kérdezek vissza. Nem, nekem sincs kedvem elsős dohányzó diákoknak büntetést adni, bár az ilyenektől az a legjobb, ha az ember elkobozza a cigit, aztán el is szívja még aznap este. Elég kifizetődő alku. Mindegy, szóval nekem speciel nincs kedvem foglalkozni kis k*csögökkel, akik azt hiszik, olyan menő éjszaka mászkálni a folyosón.
- Te figyelj... hallottam valami párbajról a bálon. Az te voltál? - Nem vagyok különösebben pletykás, csak érdekel, hogy tényleg így volt-e. Végre valami felrázta a kastély unalmas életét (nem véletlen, hogy relatíve elég keveset tartózkodok itt), és ha már így van, nem árt tudni róla, ki közveszélyes, és kinek nem szabad a közelébe menni. Na, nem hiszem, hogy Dante lett volna a felbujtó, akkor már rég nem lenne prefektus... talán.
A cigarettám pedig lassan elfogy, egykedvűen szívok bele még két slukkot, mielőtt beledobnám Dante zsákjába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

- Ja. Hülyék - nyilvánítom ki semleges arccal. Én is járőröztem már olyannal, aki oda meg vissza volt attól, hogy fontosnak érezte magát, miközben ez csak egy jelvény. Persze, jól mutat, ha odaírják valami hivatalos papírra, hogy prefektus. Ezen kívül nem sok funkciója van számomra.
Felpillantok rá, amikor válaszol, enyhén felvonom a szemöldököm. Eltelik így pár másodperc, mire egy apró félmosoly árnyéka költözik a szám szegletébe, egy apró, nevetős szusszanást hallatok.
- Vissza, mi? - kérdezek vissza, nem mondanám, hogy udvariasságból, csak hogy valamivel elüssem az időt. Nem vonom kétségbe a szavai igazságtartalmát, elvégre nem keresem a balhét direkt, sosem voltam olyan - kivéve, ha a graffitikről van szó, ugye -, mert nem számít. De ettől nem félek kevésbé Dantétól. Ez mondjuk mindig is nagy hibám volt - általában csak akkor félek, amikor már rég mindegy.
Bólintok a később szavakra, hát igen.
- Nem rúgták ki? Az ilyen ügyek általában érdeklik az igazgatóságot - mondom, ahogy beleejtem a cigarettát a zsákba. - Mondjuk amennyi nyomorék jár ide, lehet ez a legkisebb gondjuk. - Igen, rendkívül jó véleménnyel vagyok az iskola diákjairól. De hát tény és való, hogy elég sok nálunk a problémás eset - például én is -; hatezer LGBT-kölyök, vérfarkasok, vámpírok, vakok és siketek, Mihael, elszabadult elemi mágusok és illuzionisták, ok nélkül legilimentáló diákok és tanárok hada, testképzavarosok és árvák, illetve ezek kombinációi. Senki sem tagadhatja, hogy ez az iskola mára kisegítőiskolává vált.
Amint Dante elszívta, lépek egyet, elindulva a végtelenül unalmas és hasztalan sétánkra, amiről majd papírokat kell írnunk. Komolyan, ügyeljen ezekre a kölykökre az, aki kitalálta, hogy kell. Ha fel akarják robbantani a kastélyt, úgyis felrobbantják, hogy mi a folyosón rohangászunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

"REVÍZIÓ - Allan Colton Fisher kiállítása", hirdeti a tábla. Én kint dohányzok. Még nem kezdődött el a hepaj, még nincs itt senki, én pedig már itt feszítek öltönyben, megfésülködve, ahogy egy igazi embernek szokás. Itt vagyok, és cigizek. Legalább van, ami nem változik.
Némiképpen feszült vagyok. Életem első kiállítása egy ilyen galériában ráadásul? Mini intézte. Azt mondta, hogy megcsinálja, és lássatok csodát - tényleg itt vagyunk ezen a helyen, vagyis most még csak én és Mini. De én inkább kint cigizek. Ma legalább két dobozzal szívtam el.
Érted, és ott van az arcom a táblán, meg az egyik képem. Érted, és akkor olvasom az ismeretőszöveget magamról és a saját képeimről. És így nézem meg minden, és látom, hogy ott van, de legalább háromszor hozzáérek minden fél percben, hogy elhiggyem, hogy ott van, és eközben minden másodpercben lever a víz, hogy én ezt engedtem. Azon gondolkozom, hogy vajon ki fogja-e égetni valami suhanc a táblán a szemem egy cigicsikkel, miközben este majd bulizni megy.
Igen, még egyszer át kell néznem, hogy minden a helyén van-e, tudom. Érted, ha nem az lenne, hogy _minden_barátom gazdag, akkor még a leüvegezésre és a kereteztetésre se telt volna, nemhogy erre a galériára, ezen a helyen. Még az öltönyt is Míneával együtt mentünk el kiszabatni, és elhihetitek, nem a Bogolyfalvi pultos melóból lett ez az öltöny. Nem, a sarokra se álltam ki. Szóval sok barátom van. A képek nagy része el se készülhetett volna, ha Farkas nem adja oda a régi házát konkrétan ajándékba, hogy legyen hol dolgoznom. Nem készültek volna el, ha nem kérek néhanapján Adriantől festéket és eszközöket. Nem lennének, ha Mínea nem cibált volna fel a gyengélkedőre az után az edzés után. Nem lenne ugyanolyan a kiállítás, ha Ethannel nem futok össze a pubban. Nem léteznének, ha nem találkozok össze Louisszal Portsmouthban. Nem lenne ugyanaz, ha Barnabás anno nem ahhoz a sövényhez ül le és kezd el káromkodni magyarul, és nem lenne ilyen, ha Emily nem lett volna végig mellettem. Akkor már az első képnek sem lett volna esélye elkészülni. De ilyenek eszembe se jutnak. Görcsben áll a gyomrom. Nem véletlen, hogy nem én fogok beszédet mondani. Nem az ékesszólásomról vagyok híres.
Ismét végigfutok a képeken, a sorrendjük megfelelő, a világítás több mint tökéletes, mert egy nívós helyen vagyunk. A meghívókat már jó előre kiküldtük. Szinte hányingerem van.
Szivárogni kezdenek az emberek, én pedig szinte rögtön Mínea "szoknyája mögé bújok" - belépnek öreg műszakértő sznobok, a média... és azok, akikről szól ez a kiállítás. Nyelek egyet.
- Nem hiszem el, hogy ez megtörténik - nyökögöm halkan Mininek. - Megírtad a megnyitóbeszéded, ugye? - kérdezem nagyjából huszonötödszörre az elmúlt két napban. Pedig már át is olvastam. Sóhajtok.
Lassan kezdhetjük. Nem merek felnézni az összegyűlt tömegre. Nem merem megnézni, kik jöttek el egyáltalán. Mindenkit meghívtam, akinek tudom a nevét és rajta van a képeken, ha felnéznék, biztosan sok ismerőst látnék. Milyen rohadt hülyén érezhetik magukat! Hiszen ők felismerik magukat, és tudják, biztosan értik, hogy miért vannak ők és még sokan mások azokon a vásznakon. A torkomban dobog a szívem.

(Kiállításanyagról bővebben)

A képek különböző stílusban készültek, mégis egységet alkotnak - egy történetet mesélnek el, mely sokak számára talán túl erősnek hat. Alapvetően borzongató és lelombozó hangulatú festménysor ez, gyakorlatilag ontja magából a depressziót - néhány kép itt leírásra kerül, a többit azonban az olvasók fantáziájára bízom. Fontos: egyetlen kép sem mágikus, mindegyik egyszerű mugli módszerekkel készült.
A kiállítás első része nagyjából tíz-tizenkét képből áll, különböző méretekben, melyeknek színvilága sötét, leginkább a fekete-barna-kék dominál bennük. Nem realisztikus, inkább szürreális alakok, helyzetek láthatóak, melyek mégis mértani pontossággal vannak kidolgozva. A kiállítás egésze, így a többi különálló rész is önarcképekkel van teletűzdelve, a legtöbb egyáltalán nem reális - Colton szemeit lehet talán csak felismerni, perspektíva szempontjából pedig a külső szemlélőnek olyan érzése van, mintha a tükörből nézné saját magát, még a tükör kosza is ki van dolgozva ("Ma mégsem megyek" c. kép, "How are you" c. kép, "09.01." c. kép, "Udvaribolond" c. kép). Az önarcképek fokozatosan alakulnak egyre felismerhetőbbé, ahogy a néző tovább halad a kiállításon.
Képcím: "Akt 1." Rögtön a legelső kép, mellyel szembetalálkozunk egy szobabelsőt ábrázol, mely láthatóan lelakott, a falakat kopott graffitik díszítik, minden koszos, és a helyiségben nincs egyéb berendezési tárgy, mint egy koszos matrac a földön, melyen egy foltban vér látható, mellette pedig a fórumra nem illő hátrahagyott szemét. Alsó perspekítvából készült a kép, a nézőnek az az érzése, hogy ő maga a szoba egyik sarkában kuporog, mint egy gyermek, s úgy pillant fel - minden hatalmasnak hat ebben a szinte üres térben. Fontos részlet a háttérben éppen csukódó ajtó, amely réséből alig szűrődik ki valamennyi fény - a matrac körül szerteszét szakadt és poros ruhák.
Az első rész többi képe: feltehetőleg az előző matrac széle látszik, a kép szemlélője a földet nézi, fölé pedig egy hatalmas emberi árnyék vetül; egy izmos, fekete bőrű férfi több szemszögből (pl. csak az álla, vigyora, vállai látszanak); ugyanezen kitetovált kar karol át egy nagyon fehér hasat, melynek benyomódik a bőre a szorítástól (mindez felülnézetből).
A kiállítás második része egy feltűnően vidám színezetű képpel nyit - egészen pontosan látszódik Liam Laoiseach arca, ahogy alszik egy ágyon és lelóg az egyik keze (ez a kép szintén az "Akt" címet viseli aktuális sorsszámmal). Ezt a festményt több is követi feltehetőleg ugyanerről a személyről ("Megláttalak" c. kép). A második rész valami ilyesmivel zár ("Leválasztva" c. kép).
A kiállítás harmadik része több férfit ábrázol, szinte mindegyiküket más technikával festették, azonban a legtöbben itt nem felismerhetőek. A festmények egy-egy mozdulatot vagy helyzetet mutatnak meg nekünk (pl. egy férfi keze a saját keresztbe tett lábán; egy konyhakő mely visszatükrözi egy férfi lábát), ezek a képek azonban sokszor éles és irreális színekkel operálnak, mintha csak álmok lennének. Fun fact: itt található ábrázolás Kelemen Farkasról, Ethan Saint-Venantról ("Not your buisness" c. kép), Árvai-Mózs Barnabásról, Adrian Blackről ("Knockout" c. kép - egy vásznon, jóval kisebben), és még jó pár másik emberről is - a képek a fent említett személyek kivételével sokszor befejezetlenek, néhol fekete-fehérek, vázlatosak. ("Unknown n1" c. kép, "Unknown n2" c. kép, "Unknown n3" c. kép, "Unknown n4" c. kép, "Unknown n5 - Your first" c. kép)
A kiállítás utolsó képe: "Revízió". Ez az önarckép már egy az egyben felismerhető, szintén olyan, mintha a külső szemlélő a tükörben nézné magát. Allan arckifejezése szenvtelen, de karikák futnak a szeme alatt, a tekintetén pedig mélyen érződik a lehangoltság, befásultság és negatív, szinte apokalitpikus látásmód. A képen ő maga félmeztelenül található, kissé görnyedt tartással, és éppen csak felpillant a "tükörbe", ezzel egyenesen az őt bámuló szemekbe nézve - ez pedig szintén sötét színvilággal rendelkező kép, melyen Cole fehér bőre szinte világít. Tetoválásai is kivehetőek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

És megérkeznek. Nem, nem akarok felnézni. Nem akarom látni. Addig nem, amíg Mini el nem mondta a beszédet.
Amikor mindenki megérkezett, hallom meg a Mini hangját - beszédet fog mondani. Khm-khm-sííííííp... Nem kapok a fülemhez.
- Köszöntök mindenkit... - Érzem, hogy a tér mintha megnyúlna körülöttem. Lehunyom a szemem, ott állok mögötte. Kezd darabossá válni a környezetem - a szavak elmosódnak, fokozatosan alaktalanná formálódnak, az agyam nem fogadja be őket. Mit keresek én itt...?
Arra eszmélek, hogy tapsolnak, és rám néznek. Tapsolnak. Bólintok, hogy "köszönöm". Biztos megemlítették a nevem. Habár nem lenne meglepő, hiszen ez az én kiállításom.
Olyan, mintha órákig állnék ott. Érzem, hogy lever a víz, a hideg veríték - még jó, hogy rajtam van a zakóm, így biztos nem látják. Alig észrevehetően remegni kezd a lábam - talán csak én érzem, ahogy az öltönynadrág hullámokat vet a bőrömön, pedig tényleg remeg a lábam. Amúgy lámpalázas vagyok. Főleg, ha beszélnem kell. Ezért sem beszélek. Nem bírom, ha ilyen sokan figyelnek rám, és hivatalosnak kell lennem. Elmosódottan mintha megint tapsolást hallanék, fellesek, de a tömeg oszlani kezd - képekhez lépnek oda, úgyhogy lesütöm a szemem, mert fura lenne végignézni, hogy reagálnak rá.
Egy nyelés kíséretében felnézek - megpillantom Asht, egy régi portsmouth-i ismerősömet. Heh. Szerencsétlen pára, teljesen palira vettem és valószínűleg okoztam neki egy féléves depressziót, mikor köszönés nélkül léptem le. Biztos a többiektől tudta meg, hogy elköltöztem. Csodálom, hogy eljött. Nem intek neki, éppen valamelyik képet nézi. Bólintok Míneának: "kösz, hogy beszéltél helyettem", "végre ezt is letudtuk" - ezt üzeni a gesztus.
Tovább figyelem a tömeget. Érdektelen idős emberek, akik gazdagok. Érdektelen fiatal emberek, akik valószínűleg gazdagok.
Az első, akit kiszúrok a tömegben, az egy vörös. Vörös ruha. Utálom a vöröset. Oké, a hajszínt, de ebben az állapotban bármilyen vörös vörös. Ki húzott vöröset? Áh. Szóval Emily. Megnyugszom egy kicsit. Intek neki, de ahogy felemelem a kezem, érzem, hogy még mindig remeg - távolabb húzódok a tömegtől inkább, a falhoz simulok szinte, hogy a néhány perc múlva gratulálni induló emberek nehezebben találjanak meg.
Farkas. Rég nem voltam Farkasnál. Ahogy végigsiklik rajta a tekintetem, meglátom a kék nyakkendőjét. Hogy kihúzza magát... abban a kék nyakkendőben. Az én kékemben van. Lesütöm a tekintetem.
Adriant látom meg, mikor legközelebb felnézek. Adrian...? Nem úgy volt, hogy meccse lesz ma? Nézem őt pár pillanat erejéig, de aztán hagyom a fenébe az ezen való gondolkozást. Az ő dolga. És még mindig holt ideg vagyok.
Már éppen rájönnék, hogy amúgy rá kéne gyújtanom, akkor el is tűnhetnék ebből a társaságból egy időre - már el is indulok, amikor valami furát jelez be az agyam, de hirtelen nem fogom fel, mit. Megállok. Hátranézek.
Egy ismerős alakot pillantok meg valahol a tömegben - ismerőset, de furcsán ismeretlent. Nézem még pár pillanatig a hátát, azt várom, hogy meglássam az arcát. Aztán fordul egyet.
Neeeeem, nem lehet. Nem. Nem-nem. Nem lehet Louis.

//Álmodói infó: gyertek oda Colehoz plíz, ha akartok gratulálni, mert ő most annyira be van sz*rva, hogy képtelen rá. XD Nyugodtan mehet ez amúgy, hogy úgy veszitek, Mini elmondta már a beszédet - egymással is szóba elegyedhettek simán, ilyenkor szoktak az emberek, vagy mi. //

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Igazából nem rossz ötlet. Úgy értem... amikor Adrian felvilágosított, hogy mi a baja a húgomnak (a legidősebbnek), akkor először fel sem fogtam, hogy ez súlyos lehet. Hiszen én sem eszek úgy, ahogy egy normális ember. Én is számolom a kalóriákat, figyelek rá, hogy pontosan mi kerül a szervezetembe, diétát követek, edzéstervem van, minden, amit el tudtok képzelni. Nem normális, de nincs vele baj. Egészséges.
De Rosie már nem egészséges. Erre akkor jöttem rá, mikor azt a bizonyos beszélgetést követően beléptem a Nagyterembe, és megláttam őt a vacsoránál. Rosie vékony. Rosie sovány. Rosie már szinte nem létezik, alig maradt belőle több csontnál és bőrnél. Az emberek megbámulják. Pedig milyen utálatos! Mennyire nem bírtam elviselni a hozzáállását, mennyire gyűlöltem, hogy annyira tökéletes volt, annyira ideális... És most mégsem volt az. Megtört a tökéletesség képe, kiderült, hogy Rosie egyáltalán nem tökéletes, és sosem volt az. Így már nem is olyan taszító. Eddig nem nagyon kommunikáltam vele. Jobbnak láttam elkerülni.
Újabban néha már az Eridon asztalánál eszek. Adriannel, Emilyvel, Rosieval - az emberek megbámulnak, hogy hogy vagyok képes rellonosként ide ülni (navinésként már biztos nem foglalkoznának velem). Nem túlzottan érdekel.
Az már annál inkább, hogy igencsak feszült vagyok újabban ezeknél a vacsoráknál. Feltűnik Emily hangjában valami új él ilyenkor, valahogy kicsit magasabb lesz a hangszíne, szélesebb a mosolya és nagyobbak a gesztusai. Zavar. Valami rohadtul zavar benne.
Előttem a napi diétás kajám. Nem, én nem eszek annyira keveset, mint a húgom, arányaiban rendes adagnak tűnik, saláta, hússal, de mégiscsak kalóriakímélő. Nem érezném hitelesnek, ha én is evésre biztatnám. Emily már nálam is megoldotta, hogy eleget egyek, menni fog neki Rosienál is.
"Elfelezel velem egy husit?" Oh god. "Husit", b***meg. Husit. Nemtom' most miért idegesít, de rohadt zavaró, hogy így beszél. Hús. Miért nem lehet azt mondani, hogy hús? Mi értelme van becézni, ha így csak hosszabb lesz a szó? Áh, mindegy is.
- Elfelezem veled - szólok oda Adrian helyett, habár amúgy az a fél szelet hús nincs felírva a kalóriáim közé, de legyen. Miért is ne. - Amúgy Rose, hoztam neked valamit - mondom, mikor eszembe jut, hogy mit vágtam be a táskámba még reggel. Egy apró kis lapot veszek elő, igen, egy rózsát rajzoltam neki. Őszintén szólva unatkoztam az egyik órán. Ez amolyan békülési ajándék tőlem, vagy valami olyasmi.
A lábam eközben tudattalanul előrenyúlik az eridonos srácéhoz, hozzáérve az övéhez, de aztán így is hagyom, ha nem ellenkezik túlzottan. És általában nem szokott. Odanézek csak fél szemmel, látom, hogy el is mosolyodik. Talán csak a nyakkendője színe tükröződik a fények miatt az arcán, who knows? Aztán megérzem, hogy a másik lábát is az enyémnek támasztja. Egy kicsit enged a tartásom.
Emily sztorijára már csak hümmögök, nem is nagyon nevetek - hozzáfűzök valami tök semlegeset és érdemben nullát.
Látom, ahogy a velem szemben ülők tekintete mögém siklik. Hátrapillantok egy másodpercre - a perifériámba bekúszik egy vörös folt. Visszafordu-...
Lassan újra hátranézek. Felpillantok a mellettem megállóra. Érzem, ahogy egyszeriben lesápad az arcom és görcsbe ugrik a gyomrom. Elment az étvágyam. Aztán meghallom a hangját. "Allan." A gyomrom még inkább összehúzódik. Látom rajta a bagolyköves egyenruhát, a rellonos sála-... A rellonos sálat...
Édesemnek hív. Fantomfájdalom vág a hátamba, ahogy alig észrevehetően egy kicsit előregörnyedek, és összehúzom magam, mint amikor... Előreesnek a vállaim, érzem, hogy az evőeszközre izzadtan tapad rá a tenyerem.
Mit... mit keres ez itt?
Kimondja Ems nevét. Nem féltem őt. Nem, őt most már nem kell félteni - mikor még kicsi volt, na akkor nagyon féltettem, de mindig is erősebb volt nálam. Valery arcára tapad a tekintetem, el sem tudom szakítani onnan, nem vagyok képes rá. Nem láttam őt négy éve. És pont most kell újra...
Rosie. Odakapom a pillantásom, felfogom, hogy Valery a tányérjára néz undorodó arccal. És aztán kimondja... az a "kövér disznó"...
Hirtelen emelkedek fel a padról, egészen közel érve Valeryhez, így pillantok le rá. Remeg a kezem, de nem az idegességtől - a tekintetemben mégis agresszív villanás, ahogy izmaim megfeszülnek, kicsit talán fel is fújom magam, fölé magasodok.
- You better shut the f**k up - mondom olyan halkan, hogy szinte már csak suttogok, hangom viszont olyan mély, hogy szótagról szótagra ki-ki hallatszik. A torkomban dobog a szívem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kicsit elengedtem magam ma este. Volt még pénzem, ugye, mi értelme lenne nem felhasználni? Okos gondolat. Szerintem okos gondolat, hogy legalább a negyedét piára költöm, egy kis részét egyéb élvezetfokozókra, és akkor most... Megnyitom a telefonom névjegyzékét. Nem tudom, említettem-e már, amúgy nem vagyok telefonálós részeg. Most sem vagyok kifejezetten részeg. Úgy... spicces, az vagyok, de azért tudok magamról. Kösz a kérdést. Nem is néztek furán rám a többiek - a srácok igazából nem kebelbarátaim (ezt úgy kell érteni, hogy inni járunk össze csak), hát miért is érdekelné őket, kit hívok? Mondjuk az is igaz, hogy már nem vagyok ott a bárnál. Már eljöttem, sétálgattam kicsit.
Rágyújtok. Nézem egy kicsit a névjegyet. Elég rég volt. Még sétálok egyébként, folyamatosan mozgásban vagyok most, hol erre, hol arra. Megyek.
Valami fura érzésem van, ez is mintha már lett volna még régebben, de nem tudom beazonosítani. Mindegy. Kit érdekel? Mit számít?
Jobbra húzom az ujjam, tárcsázok. Közben beleszívok a cigibe. Ja, nem tudom, mit fog gondolni, hogy csöng a céges mobil negyed egykor, de biztos örülni fog neki. Bár, igazából hol érdekel ez engem, ugye.
Mióta nem járok a suliba, még annál is kevesebb dolog érdekel, mint ott. Sokszor nincs mivel elfoglalnom magam.
Kicseng. Egyre inkább erősödik bennem az a valami, nemtom'. Érdekes.
Még mindig kicseng. És még mindig... Eszembe jut, hogy amúgy vajon mi a tökömet akarok neki mondani, és ezt - mint oly' sok minden mást az életemben - nem találtam ki előre. Mondjuk amúgy sem vagyok a híve. De talán nem ártana.
Megszűnik a csöngés.
- Csá, itt Cole - kezdem, majd beleszívok a cigimbe, ismét. Valószínűleg beszűrődik a hívásba a mellettem elhúzó kocsi hangja. És akkor gondolok egyet, és lekanyarodom az egyik sarkon. - Mindjárt a dojonál vagyok. - Közlöm nemes egyszerűséggel. Asszem' (bár ez csak most kezd derengeni) egészen eddig ekörül a hely körül köröztem. - Szóval gyere oda. - Mert persze, nem lehet más dolga, mint ez. Nem. Amúgy is, mindig leszartam, hogy kinek milyen dolga van. Megyek, ha nekem tetszik. Aztán jön, ha neki is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

"A közelben van", állítja, én meg kifújom a füstöt. A közelben, aha. Megpillantom a kínai büfét.
- Mennyi az a kö-...? Louis? - kérdem, de addigra már mindegy, lerakta. A közelben, oké, elégedjek meg ennyivel, mi? A közelben. Na mindegy. Meglátom viszont a kerítést, megvakarom a fejem. Aha, szóval... Ha illedelmes fiú lennék, most szépen várnék egy kicsit, hogy ideérjen. Sosem voltam az a ficsúr-fajta.
Körülnézek. Azért a falra felrohanni nem tudok, nem vagyok ninja, de legalább annyi eszem van, hogy felmérem, mit tudok használni, és lássanak csodát - egy kuka, ami tökéletesen elég lesz, hogy átjussak. Ismét körbepillantok, és mikor nem látok egy embert sem az utcában, felmászok a kukára, onnan pedig felugrok és megkapaszkodok, hogy aztán átlendüljek a túloldalra. A fenébe, meg kéne ajándékoznom L-t valami graffitivel, úgyis ez volt a mániája régebben, hogy fessek neki. Bár, tulajdonképpen nem muszáj összecsesznem a tulajdonában álló épületet. Végül is.
Amikor meglátom, azért valami furcsa érzésem van megint, de leplezem azzal, hogy beletúrok a hajamba.
- Van valami maszkod? - kérdem rögtön, hanyagul pöccintve le a hamut a cigarettám végéről. Azért azt sejtheti, hogy ha még kicsit spicces is vagyok, forgatok valamit a fejemben. Na, most nem kell rosszra gondolni. Nem arra kell a maszk. A hátizsákomba nyúlok, hogy onnan kivegyek egy festékszórót, és felé hajítsam hanyagul, gondolom, majd el fogja kapni, de végül is nem üt túl nagyot, ha véletlen fejbe vágom vele. - Gondolom, még sosem fújtál semmit a falra. Most kipróbálod.
Felvont szemöldökkel nézek rá, kíváncsi vagyok, belemegy-e. Elvégre, simán jöhet megint a "törvény embere vagyok"-szöveggel (mármint, hogy ügyvéd), és azt sem tudom, mennyit változott, mialatt nem láttam.
Ahhoz nem kell sok ész, hogy rájöjjön - valamiféle Cole-próbatétellel lehet dolga.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ahogy leérek a falról, rágyújtok. Nem imbolyog velem a világ, annyit azért nem ittam - de van bennem valami tompaság azért, vagy valami, amitől könnyebben kezelem magam. Ami miatt felhívtam. Gondolom. Egyébként nem biztos, hogy megtettem volna, pedig a kiállítás óta a telefonomban van a száma.
És akkor megfordulok, szembe kerülök vele, és még nagyobbat slukkolok. A füst úgy távozik belőlem, mint valami sárkányból. Hirtelen nem tüdőztem le ugyanis.
- Maszk. Tudod... mint a V for Vendettában, maszk. - Magyarázom neki felvont szemöldökkel. - De te okos vagy Louis, neked tudnod kéne, mit jelent ez a szó. - Szinte megvonom a vállam, ismét a füstbe burkolózóm. Nem megyek hozzá közelebb. Egészen távol állunk egymástól.
Ügyes, elkapja a neki szánt csomagot, én meg elkezdem előszedni a táskámból azt a maszkot, amit graffitizéshez általában használni szoktam. Igazából még elő sem kerül az említett tárgy, mikor ismét meghallom a hangját, és szinte hitetlenkedve nézek fel rá.
- Ki mondta, hogy a te faladra? Szerinted akkor keresgélném a maszkomat? - kérdem, majd elő is húzom a táskából az említett tárgyat, amit itt-ott már festékfoltok borítanak, talán direkt, talán egy-egy baleset miatt. - Itt túl könnyű graffitizni, nem bukhatok le. - De csak nézem Louist, nézem, és akkor lassan elkezd leesni, hogy ugyanazt csinálja, mint régebben.
- Te most megint ezt a pszichológiás, értelmezgetős, szimbólumos beszédes izét csinálod? Jól értem? - Szimbólumos... szimb... Valami ilyesmi, mindegy. A lényeg az, hogy már megint mintha elemezni akarná, amiket mondok, magában. Hogy ez ezt jelenti, ez azt jelenti. Nem, nem jelent semmit. Úgy értem, ahogy mondom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- "A határozott névelő elég erősen utalt arra hogy blaaablablablaaabla" - parodizálom ki a fellengzős-magyarázós stílusát. Az ilyen gúnyos mosolyra késztet. Valaki nagyon... elit. Megint elfog az az érzés, ami régen, mikor Louis odajött az asztalunkhoz, hogy "szívesen megismerne minket", a lecsúszott művészkedő kamaszokat. Sosem fog tudni úgy mozogni ebben a világban, hogy ne lógna ki teljesen. - Tényleg ez a legfontosabb? A névelők, Louis? - még mindig ott a mosoly, meg is csóválom a fejem. Semmit sem változtál.
Hogy van az, hogy már megint ugyanott tartunk? Megint csak pofázunk mindenről, névelőkröl meg nemtom', tudhatná hogy ez engem nem érdekel. Nem ez érdekel benne, sosem érdekelt. Bár, ez túlzás. Volt talán, hogy igen...
- Hogy mit csinálunk? - kérdem, kifújva a füstöt. Már nem is tartom számon, eldobtam-e egy cigit és azóta újra gyújtottam-e. Vegyétek úgy, hogy nonstop dohányzom. - Hát mit csinálunk, Louis? - Nézek rá még egy kicsit. - Próbálom újra megmutatni, amit rohadtul elfelejtettél. Na - fogom a hátizsákom, a maszkom meg még mindig a kezemben tartva fordulok meg és elindulok. - Jössz?
Nem számítok rá, hogy nemet mond, sőt, szerintem rögtön be fog csatlakozni mellém. Gondolom. Általában ezt szokták csinálni. És amúgy - nem meglepetés - ezt eléggé élvezem.
Mindegy, most egy másmilyen cigarettára gyújtok rá, legalábbis az illata más, az biztos. Jó, nem durván, nem erősen más ez se', nem akarok teljesen kilenni, de szeretem ezzel kiakasztani, ha kiakad rajta egyáltalán. Mondjuk erős túlzás lenne azt mondani, hogy csak miatta csinálom.
- Kérsz? - felé nyújtom. Mondjuk nem hiszem, hogy csatlakozik, így biztos nem, de adok neki esélyt, hogy meglepjen. Ha szándékában áll.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Úgy viselkedik néha, mint valami hisztis kamaszlány, akinek nem vették meg az új sminkkészletet. Ajjajaaj, valaki ellent mondott az ügyvédúrnak, most biztos összetört a lelke, hogy oda ne rohanjak. Még a végén nyer a felperes, vagy ki. Húha. Kiparodizálom neki azt is, ahogy szemet forgat, hadd lássa csak, hogy nézett ki az előbb.
- Legfontosabb? - Felvonom a szemöldököm. - Nincsen legfontosabb, L. Miért, szerinted erre van jó válasz? "Világbéke." - változtatom el a hangom szépségkirálynőket imitálva. - De egy biztos: hogy nem a névelők. Velem nem azok a legfontosabbak. Vagy ha igen... hát... - akkor szívás, és itt is hagylak, ez van a befejezetlen mondat mögött. Akkor sajna le kell mondanom rólad, Louis, mert ha ilyeneken rugózunk, mi lesz akkor, ha valami nagyobbat találok mondani, mint hogy graffitizzünk a falra.
Amúgy meg nem kell kétszer kérni, hogy vezessen. Valamerre elindulok, amerre a lábam visz - az biztos, hogy valami olyan helyre, ahol van elég falfelület és azért nem egy rendőrörs mellett van például. Ismerem Pestet, de még biztos, hogy sétálgatni fogok egy darabig, egészen addig, amíg meg nem unom. Amúgy is csak lassan, ráérősen sétálok, mint aki nem siet sehova.
Amikor beleegyezik, megnyúlik az arcom, aztán szám szegletében megint valami gúnyos mosoly jelenik meg halványan.
- Tudod, hogy kell? - kérdem, mint valami gyerektől az apja, de egyelőre visszaveszem magamhoz a dohányárut, hogy kényelmesen szívjak belőle pár slukkot. Kételkedem benne ugyanis, hogy L nem dacból vágta rá a választ. Szerintem sosem csinált még ilyet, ahhoz ő túl jó kisfiú. - Nem árt meg az ügyvédi tudjaf***ommidnek ha ilyen csúnya dolgot csinálsz? - Még mindig tömény szarkazmus árad belőlem. Louis-Louis...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Azért erre kicsit meglepődök, erre a fordulatra. Átnyújtom neki, szinte hitetlenül nézve, ahogy hozzá kerül, meg azt, hogy mit kezd vele. Nem ezt szoktam meg tőle. Nem hiszem, hogy sokat láttam volna így, vagy ha igen - akkor nem nagyon emlékszem rá. Nekem ő mindig a "jó" volt, mármint érted - az ügyvéd, a hívő, a pénzes, az erkölcsös. Szóval ez most azért meglep.
Elfordítom a fejem akkor, mikor visszakerül hozzám, és én is beleszívok, de valahogy már nem esik jól. Furcsán érzem magam ettől. Már nem a cigitől. Ettől a helyzettől, hogy megtörtént, amit nem vártam volna. Ez furcsa. Már semmi sem olyan, mint régen volt.
Sóhajtok. Most nem nagyon tudok mit mondani. Megyek előre, tulajdonképpen nem nézem, hová megyek. Hallgatom a festékflakonokat, ahogy összezörrennek a táskámban, egyszeriben úgy érzem, nevetséges vagyok. Emiatt sem akaródzik megszólalni. Úgy nem is tudom, mit mondhatnék. Sosem voltam a szavak embere, és sosem tudtam megfogalmazni ami van. Bennem. Azt, ami van a fejemben.
Beletúrok inkább a hajamba. Mikor legközelebb felnézek, hogy tudjam, merre járhatunk, látom, hogy önkéntelenül a nyolcker felé tartunk. Nevetős szusszanás csúszik ki, mert már tudom hova megyek, hova akarom vinni. De ez nem biztos, hogy jó ötlet. Főleg, hogy talán mégsem olyan, mint amilyen volt. Én sem vagyok olyan már.
Kinyitom a szám, hogy megszólaljak, már levegőt is veszek, de aztán csak bénán kifújom. Inkább odanyújtom felé a cigit, ha még kér belőle. Nem nézek a szemébe közben. Az illem mondjuk azt diktálná.
Ugyan Cole, mikor voltál te valaha... illemes?
Beharapom az alsó ajkam. Hát, most asszem' elhallgattam. Az előbbi magabiztosságom és gúnyom mintha elszállt volna a füsttel együtt. De hogy miért - na, arról fogalmam sincsen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Csendben megyek mellette. Basszus, tudom, hogy hova hoztam. Miért hoztam ide? Nem hozhatom ide őt - ez túl korai, szinte felszisszenek belül, úgy hasít belém ez a gondolat. Korai most. Mikor eljöttem, talán akkor már nem lett volna az. Most megint.
Nem is ismerem. Ahogy ránézek, ez jut eszembe, nem is ismerem a mellettem álló férfit. Azt tudom, milyen hozzáérni, azt is, hogy milyen, amikor mosolyog, vagy amikor igyekszik nem ideges lenni. De fogalmam sincs róla egyébként. Kéne, hogy legyen? Hát, erre már tudom is a választ - igen. Neki van fogalma rólam, a régi énemről biztosan. Nekem már arról is alig maradt valami. Úgy... tartottam tőle.
Miközben sétálunk, figyelem, ahogy fogja a cigijét. Pont olyan, mint azok az elsődohányosok, akik éppen csak elkezdtek rendszeresen rágyújtani, de még nem tudják olyan magabiztosan az ujjuk közé venni a szálat. Én is ilyen voltam régen, a Roxfortban. A rengeteg határában esténként azzal a maréknyi cigiző diákkal. Szép volt.
Mikor megszólal, nem pillantok rá rögtön, csak ha befejezte - de akkor megkönnyebbülten sóhajtok. Önkéntelenül kiszakad belőlem, ahogy érzem, hogy a füst már szétáradt egy kicsit a testemben, és kellemesebben érzem magam. Máshogy el sem tudtam volna képzelni ezt a találkozást, csak így. Könnyeden. Ha már amúgy nehézkesen fog menni, legalább kicsit érezzem jobban magam, nem?
- Ez megnyugtat. - Szalad ki belőlem önkéntelenül, és hirtelen el is hallgatok, mikor pár pillanat fáziskéséssel rájövök a mondatom értelmére. Ez túl őszinte volt. Egy pillanat erejéig megmutattam magam. Nem szoktam ilyet csinálni... Hát, hallgatok, és csak zavartan elveszem tőle, ami a cigiből maradt. Lopva pillantok fel rá, ahogy beleszívok. Kíváncsi vagyok az arcára. Vajon tudja, hogy miért mondtam? Hogy hogy értettem? Hogy fontos, hogy olyan legyen, mint amilyennek emlékszem rá, mert... az úgy... kellett. Jó volt.
- Van egy hely, ahol festek - kezdem lassan, fel-felpillantva rá a szempilláim alól. - A műhelyem. Arra kezdtelek vinni valamiért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A Tinder a világ legkönnyebb dolga. Csak benyomom, percek alatt lehet találni bárkit. Mostanában szoktam használni, mikor egyszerűen... annyira sem tudom megerőltetni magam, hogy elmenjek egy szórakozóhelyre. Vagy mikor nincs energiám emberek közé menni. Persze, sok ismerősöm van. Sok ilyesmi ismerősöm. De most nem akarok ismerős arcokat. Néha már túl sok van belőlük.
Kedvelem az úszókat. Egy izmos váll sosem hátrány, nem? Na ugye. Szerintem is. Mostanában néha beleakadok pár úszóba, bár a legtöbben med schoolban vannak, mindenféle cserediákok meg ilyenek. Meg színészpalánták. Igazából who cares.
Azért nem a Műhelybe mentem, mert kivételesen nem volt kedvem. Ha már nyár van, és apánk rájött, hogy én is élek még annak ellenére, hogy a legtöbbször nem alszom otthon - sőt, még az is tudatosult benne, hogy befejeztem a sulit -, akkor már igazán lehetek itt. Hát, mondta, hogy legyek itthon. Nekem meg aztán olyan mindegy, mikor épp valami mittomén' hány órás műtétet csinál, hogy melyik matracot használom.
Szőke. A szőke hajtincseket látom magam fölött, a külvilágra már nem is nagyon figyelek. Nem igazán zavarja, hogy egy kicsit pirosabb a szemem, mint rendesen, de tulajdonképp engem sem. Ez még délelőttről maradt, már alig érzem. Amúgy sem akadályoz semmiben. Most, hogy már nincs a suli, eléggé szabados a napirendem, amikor épp nem melózok.
- Mi a...? - kapja fel a fejét az illető, mikor egyszer csak... megszólal valami zene. Innen, a szomszéd szobából.
- A húgom játszik, ne törődj vele - sóhajtok, a fejemet visszahajtva az ágyra. De most már hallgatom is egy kicsit a zenét. Olyan ez az egész, mint egy film - tényleg, pontosan olyan. Látom magunkat kívülről ezzel a zenével, és biztos vagyok benne, hogy ez pontosan egy elb****ott művészfilmbe illik.
Pár perc múlva már csak kilép a szobaajtómon, miközben én rágyújtok, az ágyon fekve.
- Ja, neked is szia - mormogom, de már csak az ajtócsapódásom zaja felel. Hogy őszinte legyek, nem tudom a nevét. Azt gyanítom, ő sem az enyémet, de legalább annyit megtett, hogy angolul beszélt. Bár azt elég szarul csinálta.
Ahogy kicsit összeszedem magam, a vállamra csapom a törölközőt, majd otthoni gatyában kislattyogok a fürdőig, aztán lezuhanyzok. Ez azért nem megy túl gyorsan, de mindegy. Az tuti, hogy nem akarom valami idegen szagát magamon érezni, még akkor sem, ha csak pár percig volt itt. Heh. Fura vagyok néha, nem?
És egészen fura hatással van rám, amit a húgom játszik. Mindig jó hallgatni a zenéjét, szoktam rá festeni is régebben - de még mennyiszer! -, most más. Valahogy. Ez a zene. Egy égő cigarettával a kezemben állok meg Emily ajtaja előtt. Kopogok, aztán benyitok.
- Hi - motyogom. - Ne játszd ezt, szarul érzem magam tőle. - Nem, most nem bunkó voltam. Csak mondtam, tényként - de a húgom ismer talán egyedül annyira, hogy tudja, mikor mondok valamit sértésből, és mikor csak úgy. Azzal is tisztábban van, hogy fogalmam sincs a legtöbb esetben, hogy hogyan kell udvariasnak lenni és nem egy gerinctelen taplónak. Szóval most tényleg nem csesztetni akartam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Én tényleg nem akartam megzavarni, csak ez a zene... Nem akartam ezt hallgatni, és betehettem volna egy fülhallgatót, de ez nem jutott eszembe. Különben is, áthallatszik rajta mindig, mikor játszik.
Amikor felnéz, mintha... de nem. Nem hiszem. Hiszen ő a húgom. Mármint, ő Emily. Mármint... ettől most összezavarodok, de mielőtt bármit mondhatnék, megint játszani kezd, és a hangja nem tűnik úgy... de nem néz fel. Szépen énekel. Még sosem hallottam őt énekelni... hallottam már valaha? Nem emlékszem rá.
Az viszont határozottan eszembe jut, hogy ebben a dalban most én vagyok a szörny. Amúgy is annak érzem magam mostanában, csak tudnám, miért.
- Hey, hey - odalépkedek, le is guggolok, hogy kábé egy szintben legyünk, miután befejezte a játékot. - Nézz rám - kérem, de ezt szinte csak... biztosításként. Nem akarom elhinni, amit láttam. Emily... nem szokott sírni. Emilynek sosincs egy rossz szava sem. Az élet mindig szép. És jobb lesz. Mindig ezt szokta mondani, sokáig el is hittem neki.
Nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam. Nem, tényleg nem - de amikor... amikor megszólal, akkor egyszerűen megijedek és szíven üt, amit mond. Elkerekedett szemmel nézek a húgomra, akivel együtt örültünk, mikor megkaptam a levelem a Roxfortból, és aki mindig kérte, hogy meséljek róla, hogy milyen. Csak bámulom.
- Oké... Emily, mi történt? - kapcsol be azonnal a vészreakció. Megfenyegették? Monica? Valery? Vagy valaki keresztbe tett neki? Valaki bántotta volna? Ezer opció fut át a fejemen, és még a reggeli cigi hatását is szinte kitörli belőlem, ahogy érzem, már józanabb vagyok. Tényleg megijedtem. Pokolian. - Emily, minden oké? - Hiába, nem tudok fogalmazni. Sosem tudtam - hiszen nyilván nem oké semmi, de asszem' érti, hogy mire gondolok. Mire is gondolhatnék...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Komolyan ijedt vagyok, és lássuk be, én nem vagyok az az aggodalmaskodó, túlféltő típus. Várjak, azt mondja, de amikor visszafordul, látom, hogy piros a szeme, és mosolyog. "Minden rendben van", mondja. Minden... rendben...
- Emily - kezdem, de nem vagyok elég határozott, azt hiszem, mert a húgom rögtön folytatja a kis meséjét az egyetemről. Nézek rá, felvonom a szemöldököm, karikás szemekkel, fáradt tekintettel de feszülten hallgatom, mert most... ez most nem játék, asszem'. Sosem ijedtem még meg ennyire Emily miatt. A kérdését egyszerűen figyelmen hagyom. "Mik a terveid mára", ugyan már. Ugyan már.
- Emily, ez bullshit volt - közlöm vele az értékítéletet, majd leülök mellé a földre, és beleszívok a cigimbe. - Alkalmassági vizsgáid? Télen? Ezt titokban kell tartani? A CIA-ba készülsz, vagy mi? - Nézek fel rá, továbbra sem mentesen az ijedtség és a cinikus kételkedés egyvelegétől. - És ne mondd azt. hogy minden rendben van, mert vagy füveztél, amit kétlek, vagy azért vörös a szemed, mert... - kicsit elhallgatok - ...mert... sírtál.
Gondolkozom egy kicsit, miközben elkapom róla a tekintetem. Nem vagyok túl jó az érzelmi kinyilatkoztatásokban, azok megértésében, de még csak abban sem, hogy végignézzem őket. Sosem volt az én műfajom, általában megoldom a vászonnal, vagy egy vásznon, aztán ennyi. Emily viszont, asszem'... szóval ő más.
- K***a depressziós zenét játszottál - közlöm még. - Tudod én mikor festek depressziós képet? Amikor depressziós vagyok, boom - mutatok a kezemmel is egy robbanást, mintha olyan rohadt vicces lennék. Mindenesetre ezt most talán eltaláltam, mert tényleg úgy mondtam, mintha valami nagy felfedezést tettem volna. Emily mellett amúgy is fejlődtem ebben még régen. Csak aztán kifakult a humorom, elvesztettem, és jó ideje nem használom, mióta... hát, kábé mióta lefogytam. Kicsit saját magammal is így vagyok, hogy elszürkültem. Az utóbbi időben.
- Az a tervem mára, hogy megbontunk egy sört, és elmondod, hogy mi a franc történt. - Fejezem be a kis monológomat. Nem vagyok egy edictumos Dr. Who, és nem is fogom tudni megoldani a problémáját. De... hé. Ha sír, az gáz. Akkor valami nagyon nagy szar van. Szóval... én tudni akarom, mi van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Most meg valami próbafelvételiről magyaráz, én meg csak nézek rá. Miért nem mondta el? Tény hogy... én sem mondok el túl sok mindent mostanában neki. De én mindig is ilyen voltam. Néha csak úgy nem beszélek sokat az emberekkel. Aztán hirtelen megint, mikor már muszáj, és nem bírom tovább. Bár ez most eléggé késlekedik.
- Egyáltalán... milyen egyetem ez, Ems? - kérdezem sóhajtva, de még nem mondtam le a dologról. Nem mintha le akarnám beszélni róla. Csak valami bűzlik itt.
És akkor hirtelen... boom. Visszakaptam. Mintha az arcomba robbantott volna egy pokolgépet, csak ülök, felnézek rá. Egyszerűen... nem értem, hogy ezt most miért mondta. Mármint, tényleg, mi van? Abban reménykedek, hogy biztos éppen menstruál, vagy valami, mert ilyeneket ő nem szokott mondani, és az összes csaj a környezetemben megzakkan, ha megvan neki. Remélem, ez is csak egy ilyen, mert ez nem lehet igaz. Meg se tudok szólalni, úgy bámulok rá. Mint akit... cserben hagytak. Mint egy kivert kutya, hirtelen úgy érzem magam.
Egészen más irányt vesz ez a beszélgetés. Ez a... fiú. Na ja, nem hittem, hogy van valami fiú, és már rosszat sejtek, gyanakodok - ezek szerint megvan bennem a báty valahol mélyen -, hogy mit csinálhatott vele. Látom a lány arcán a változásokat, amikor erről a fiúról beszél. Próbálok nem úgy nézni, mint aki ölni akar - mert persze nyilván a srácot okolom, nem a kishúgomat. Ha valami történt, természetesen a srác tehet róla. De próbálok... nem úgy nézni, mint egy tömeggyilkos, mert a hülye is látja, hogy Emsnek fontos. Csak nem akarom, hogy rosszul érezze magát még annál is jobban...
Egészen elmosolyodik a végére, nekem pedig ugyanennek a fáradt változata jelenik meg az arcomon, mert arra gondolok, hogy egyszerre mázlista a csaj és sajnálom. És nem tudom, melyik az erősebb.
- De ez... tök jó, nem? - kérdezek vissza, amikor már odáig jutunk, hogy csodálatos, és mosolyog, örül. Hát úgy látom, hogy boldog. Szerencsétlen, biztosan azért érzi rossznak, hogy boldog, mert ebben a retardált családban nőtt fel, a bátyja érzelmi analfabéta, az apját meg alig látja, és akkor ne is beszéljünk az anorexiás és a félőrült nővéreiről meg a skizofrén anyjáról. Sajnálom Emilyt, hogy így kellett... ezt végigcsinálnia.
- Ne-... nekem? Jogom? - Na, most már teljesen elveszítettem a fonalat. Jogom? Ha valakinek, akkor nekem biztosan nincsen jogom ilyesmire. Haha. Csak látná, hogy mit művelek velük.
Megsimogatja a kezem, tudja, hogy az mindig jól esik, úgyhogy egy nagyon halvány mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon.
Aztán megüti egy név a fülemet. Adrian, mintha ezt mondta volna. Pár pillanatig csendben nézek, igazából fel sem fogom, nyugodtan pislogok, aztán elér a tudatomig a mondat, amit elsőre kivetett magából. Adrian hozzád tartozik... Adrian...?
- Adrian? - kérdezem döbbenten, a szemem elkerekedik, és csak nézek, és mintha... esküszöm, mintha fájdalmat éreznék a mellkasomban. Fájdalmat. Mintha valami... fájna. Csípni kezd a szemem. Mi...? Nekem, a szemem? - I really need that beer - pattanok fel, és kiviharzok a szobából. Csak a konyhába megyek, sörért. Ennyi történik. Pár percig azért lent vagyok. Amíg tudomásul veszem, hogy mi van.
Aztán felhozok kettőt. A nyitott üvegeket lerakom kettőnk közé, ahogy új cigire gyújtok, majd bele is hamuzok a szintén közénk rakott hamutálba.
- Hát, ez egy szar helyzet. - Mondom kicsit gyenge hangon. Biztos a hideg sör teszi, hogy berekedtem. Eltakarom a szemem, úgy hajtom hátra a fejem. - Ems, jó ízlésünk van - motyogom, és igazából ezt annyira viccesnek érzem, hogy el is kezdek röhögni. Tudom, nem lenne szabad, mert iszonyú bunkónak is hathat. De ez nagyon vicces most. - Szerelmi élet Fisher-módra - röhögök tovább. Komolyan. Erre is csak mi vagyunk képesek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jó, hogy Emily nem látja azt, ami a konyhában történik, mert szerintem komolyan elgondolkodna azon a lehetőségen, hogy berak egy elmegyógyintézetbe. Jó, hogy ezt nem látja. Kell az az öt-tíz perc, hogy helyre tudjam rakni magam annyira, hogy ne legyek az összeroppanás szélén. Épp annyi is elég volt, hogy Adrian egyáltalán jelen van, és az, hogy ezt... hogy nem csak ő van jelen így, valahogy, mittomén' hogy, az már épp elég volt, hogy odáig sodorjon, ahol most vagyok. Emily pedig, nos... Ez már csak... hogy mondják? Hab a tortán.
Szóval én nevetek, és arra számítok, hogy együtt fogunk nevetni. De nem. Így már nem olyan vicces. Mintha megint úgy érezném, hogy valami nincs rendben a mellkasomban - a nevetésem keserűvé, fáradtá válik, ahogy lassan elhal. Legalább az elején jól szórakoztam, bár... simán lehet, hogy csak hisztériás rohamot kaptam a kialvatlanság és a konstans- alkohol és THC-szint miatt a szervezetemben.
- Rosieval?... Lol - fűzöm hozzá, majd ledöntök pár kortyot az üvegből. Visszatartom a csípős megjegyzésem, ami egyébként nem az idősebbik húgomra vonatkozik. Mostanában nem nagyon kontaktáltam vele. Fogalmam sincs, hogy van.
Emily mondatát hagyom lógni a levegőben. Jó pár pillanat eltelik így, én is csak bámulom a füstöt, ami felfelé száll. Sokára szólalok csak meg. Nagyon sokára.
- Nem hagyhatsz itt - lesütöm a tekintetem. Megint tizenegynek érzem magam. Próbálom elrejteni az égő szemeim előle, de hiába, Emily mindig meglátja, akkor is, ha már órák teltek el azóta. Észreveszi, és mindig odajön, hogy megnyugtasson. Régebben így volt. - Aaah damn - szipogok. Kit akarok átverni? - Nem hagyhatsz itt Emily emiatt a kis szar miatt. - Alig hallom a saját hangom is, próbálom azért összeszedni magam. Ez most nem az az alkalom, amikor én beszélek. Most ő beszél. Egyszer végre hadd beszéljen ő. Egész életében az én szarságaimat kellett hallgatnia. Most nem szabadna így lennie.
- Jézusom, Allan - motyogom csak úgy magam elé. Megint szipogok. - Ems, ugye nem gondoltad komolyan, hogy emiatt elmész? - Szégyenlek ránézni, még mindig, szóval a padlót bámulom. Hát, idáig jutottunk. Megint csendben maradok egy ideig.
- Illene hozzád amúgy. Nagyon érzelmes. - Szusszanós nevetést hallatok. De még mennyire. - Mindig látom a csalódottságot és a fájdalmat a szemében, mikor elmegyek hozzá. Pedig én csak leitattam, hogy... Így indult az egész. És én nem is akartam többet. És most sem tudom, mi a franc van, mert jó elmenni hozzá, de megfojt... néha egyszerűen... megfojt... Nekem... Engem nem... Érted? Hiába várja, hogy egyszer majd minden happy lesz, francokat lesz, mert el vagyok b***va, így találtak ki, nem tudok ennél többet nyújtani! - Egészen felemelem a hangom a végére, aztán csak elhallgatok. - Észre se vette, nem is érti... nem is érti, hogy mit miért csinálok, csak szarul érzi magát folyamatosan, és egy pillanatra sem gondol bele, és én így nem... Nem...
- Emily, én végignéztem a te első lépéseidet. - Mondom hirtelen. Rápillantok, most már rá merek - már nem annyira olyan a szemem. Megszületett bennem talán valami. - Én láttam, hogy hogyan nősz föl. Még ha szar testvér is vagyok, mert mindig csak nyígok, láttam, és... engem nem érdekel, én nem fogok egy... egy... Mert... nekem van más is. Tudod, hogy van más is. - Iszok. - Ah, micsoda drama queen lettem... Bocsi. Csak... azt akarom hogy... ha emiatt döntesz... akkor légyszíves gyorsan gondold át, mert ha komolyan ezért akarsz ilyen lépéseket tenni, én egyszerűen követni foglak oda, ahová mész, és nem veszem figyelembe amit akarsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Van pasija? - kérdezem enyhén meglepve, de annyira nem bukok ki rajta. Mármint... Azért persze, meglepődöm. Mik ki nem derülnek. - Kicsoda? Ugye nem egy seggfej? - Mert még csak az kéne, hogy Rosiet levigye valami idióta az életről. Jézusom. Ezek felnőttek. Össze kéne kapnom magam...
Nagyon belelendülök a beszédbe. Igazából nem tudom, mi teszi ezt. Talán a kimerültség. Most épp józan vagyok, annak érzem magam. Őszintén, bár ne lennék az - most nagyon jól esne valami tudatmódosító. Jót tenne a lelkiállapotomnak, lelazítana és talán kicsit könnyedebben venném azt a szarvihart, ami éppen most érte el az epicentrumot, ami jelen esetben Emily szobája.
De átölel, én meg átfogom a karját, és hagyom, hogy ringasson kicsit, bár talán nekem kéne őt. Igen, határozottan nekem kéne, fogalmam sincs... de valahogy most nem tudom. Csak akkor érzek valamit, amikor kimondja, hogy nem hagy itt - akkor megkönnyebbülök, a tartásom elenged és ezerszer jobban érzem magam. És elkezd győzködni, de én esküszöm, nem azért mondtam, hogy bebizonyítsa utána, hogy én vagyok a világ legjobb bátyja - tudom, hogy nem. Eléggé elcsesztem a dolgom.
Hirtelen lábad könnybe a szemem, olyan gyorsasággal, hogy megelőzni sem tudnám, és még engem is meglep, milyen hangosan tör fel a szorító torkomból valami hang, és hogy rándul össze a testem egy másodperc alatt, amikor azt mondja, "ő szeret téged". (Most mondjátok azt, hogy nem vagyok elcseszve. Ki az, aki így reagál erre rajtam kívül?) Szóval egyszerűen rázkódni kezdek Emily karjaiban, se szó se beszéd, pedig én most rohadtul nem akartam érzelgősködni magamon, és itt... azt akartam, hogy ő beszéljen, mert megérdemli, és nem kellene folyton azon fáradoznia, hogy egyben tartsa a hülye lecsúszott "művész" testvérét, saját élete kéne hogy legyen... És mégis, engem teljesen hatalmába kerítenek azok a szavak, amiket vigasztalónak szánt.
- Csodálatos érzés? Csodálatos érzés?! - megpróbálok ránézni. Érzem, hogy a taknyom egybefolyik a könnyekkel és undorítóan nézek ki, nem tudok aludni napok óta. Biztosan látszik a "kiegyensúlyozott" életmódom is, hogy beesett az arcom és sápadt, hogy a szemem alatt sötét foltok feszülnek, hogy enni se tudok normálisan mostanában. - Ez csodálatos érzés?! - Nem tudom megállítani a sírást egyelőre, hát... várok. Hogy elmúljon. Legalább halkan már tudom csinálni, hogy ne érezzem magam annyira kínosan. Drámázok itt össze-vissza baszki, ahelyett, hogy összeszedném magam... És mégsem tudok túllépni önmagamon.
Mikor már úgy érzem, tudok beszélni úgy, hogy ne szakadjon félbe minden második szavam, gusztusosan szipogok egy hatalmasat, és megdörzsölöm az arcom.
- Fingom sincs róla, hogy mi van, Ems - kezdem - nem csak ő van. Én nem akarok... választani, nem akarom... nem akarom hogy elvárjanak tőlem... hogy... felelősségem legyen. Nem. Nem. Ennyi. - Megint szipogok. - Baszki, adj egy zsepit, vagy megfulladok. - Meg kéne nyugodnom.
Nos, nem tudom, hogy mit gondoltok, de eddig akárhányszor mondtam ezt eddig magamnak - valahogy sosem jött össze a végére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Megfájdul a fejem. Ahogy felnézek a húgomra, ő pont szólásra nyitja a száját, de a szavai csak zavarosan, visszhangozva, némi késéssel jutnak el hozzám. Fáradt vagyok, és éhes. Még mindig folynak a könnyek a szememből, nem tudom megállítani, mert mióta Magyarországra jöttünk, nem történt ilyesmi, ha jól emlékszem. Sok minden van, ami miatt most...
Visszhangzik. Sosem, ez. Aztán egy másik szó akad be, a még, és mikor ezt mind felfogom és összeállítom a fejemben, elkeseredve nézek a húgom szemére.
- Lehet, hogy te szereted, de én nem, Emily - mondom halk, rekedt hangon, meg is kell köszörülnöm a torkom. - Ne vetítsd ki rám, én... nem őt... én... - Lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem magam. - Egy... egy részét, azt, ahogy megfog, ahogy hozzám ér, de... azt már másban is szerettem. Nem őt... nem vagyok belé... L-... - elakad a hang a torkomban, összepréselem az ajkaim. - Louis... - suttogom, de ezt már nem is neki, Emilynek mondom, csak úgy magamnak.
Nem is tudom, mit várok. Hogy ettől, a nevétől talán megnyugszom? Jobb lenne tőle? Hogy tudom, hogy valószínűleg neki is van valaki más, nekem is van valaki más. Sosem volt és sosem lesz. Most mégis eközött a kettő közt vagyunk, és kijavít az igekötőim miatt, én meg kiakadok, hogy miért kell ezen szarozni, az igekötőkön, és nála alszok és reggel, mikor felébredek, azt kívánom, bár csak aludtunk volna - és elrohanok, mielőtt felébred, és egész nap járom Budapestet és nyomogatom a rohadt Tindert, mert nem jó úgy sem, ha van, úgy sem, ha nincs.
És ott van Adrian, akivel tök jól ellettem volna, ha nem jön az életembe megint L, akit már ott hagytam egyszer, és meghoztam egy döntést, és megjelenik, csak úgy, különben is, mit képzel magáról, hogy csak úgy besétál Budapestre?!
És ott van Adrian. És már voltam egy MMA-meccsén is. Én, végignéztem, ahogy elver valakit. Utána majdnem ott hagytam a francba, de aztán valamiért nem tettem. A vállai íve miatt talán, vagy a bőre miatt, vagy a karja az oka, a hasa, fogalmam sincs. Az is lehet, hogy nem. De valamiért nem hagytam ott. És akkor én... úgy döntöttem, hogy nem hagyom ott.
De most... most fogalmam sincs, egyiket sem akarom otthagyni. Maradni sem akarok velük. Ezek úgysem örökre szólnak. Csak fáradt vagyok.
- Leszarom - nyilvánítom ki még mindig lehunyt szemmel. - Nem érdekelnek. - Kis szünetet tartok, amíg újragyújtom az elaludt cigim. - Senkihez nem akarok hozzámenni, b*****meg. Hagyjatok már békén. - Azzal a lendülettel pedig elveszem tőle a zsebkendőt és kifújom az orromat. A megtisztulás. Ave. Louis is emlegette néha. Megtisztulás. Bár ő biztos nem a távozó takonyra gondolt.
Ahogy Ems mögöttem ténykedik, megfordulok, ő pedig már kinyújtott kézzel áll és várja, hogy fogjam meg. Nézek rá, a kezére. Tudom, hogy mondanom kellene sok mindent most. De azt is tudom, hogy nem akarok, és amúgy sem tudok, mert egy tajparaszt vagyok. Túl bonyolultak ezek nekem. Főleg most.
- Ha józanabb leszek, még... majd... megbeszéljük... talán. - Fűzöm hozzá az ügyhöz, aztán megfogom a kezét. És bemászok az ágyába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Más, ahogy így áll mellettem. Louis. Kimondani ezt a szót magamban most teljesen más és mégis nagyon hasonló ahhoz, amilyen öt éve volt. Louis. Én adtam neki ezt a nevet. Bonyolult a vezetékneve, nem tudtam azon hívni, úgyhogy egyszerűsítettem erre. Adtam neki egy nevet, félelmetes, mi? Mintha olyan sok hatalmam lenne, hogy arról döntsek, hogyan fogják hívni őt. Mintha megváltoztathatnék bármit.
Adtam már másnak is nevet korábban - pontosabban ő adta magának, Orion, ez volt. Éppen a zsaruk elől menekült, mikor találkoztam vele, én meg a hátsó kertben cigiztem Angliában. A sövényen keresztül kezdtünk el beszélgetni.
Furcsák ezek a névadások. Nekik kettejüknek nagyon... más helyük van. Más szerepük, mint a legtöbbeknek. Egyikük, Orion itt hagyott. A másikukat én hagytam ott, és nézd meg - egyszer csak itt találom magam mellette Budapest utcáin, mert véletlenül ideköltözött, ide, a kényszerhelyre. Orionra is úgy találtam rá újra, hogy konkrétan melléjük költöztünk. K***a egy játékot űz velem az életem.
Kiránt a gondolkodásból a füst, mely végigsiklik a tüdőmig, ott lustán keveregni kezd, aztán ismét távozik belőlem, bennem hagyva az összes káros narkotikumot és szert, ami benne található. Ettől érzem magam ilyen jól. Szinte érzem, hogy megnyúlnak a pupilláim, és máshogy szűrik a fényt, sokkal fényesebb ez a szakasz így. Az utcai lámpák kis napokként, vagy inkább holdakként ragyognak fölöttünk, érdekes árnyékot vetve mindkettőnk idősebb és tépázottabb arcára.
Látom a mosolyát, figyelem, ahogy arcizmai megmozdulnak. Emlékszem, milyen érzés volt a borostája az arcbőrömön, hogy mindig libabőrös lettem, ahányszor megtörtént a két felület találkozása. Biztosan örül neki, hogy ide hoztam, de nem tudom, akkor is örülni fog-e, ha belép, és meglátja a falakat. Annyira más ez, mint egy átlagos lakás. Teljes káosz uralkodik odabent, csakúgy, mint körülöttem mindig.
- Akarod látni, mi? - kérdezem kissé talán provokatívan ám már vontatottabb beszédhangon. Nem tompultam be egyébként, csak ilyenkor sokszor lassabban beszélek, mint szoktam. Azt mondják, hogy jól áll. Karcosabb lesz tőle a hangom. - Nem szép látvány az, Louis. - Csóválom meg lassan a fejem.
Már látom közeledni a társasház kapuját. Még meg kell tennünk egy kis távot, de már belátható távolságon belül van. Elmehetnék mellette, és sosem tudná meg, melyik lakás volt az. Akkor csalódott lennék. Azt hiszem, csalódott lennék egy kicsit.
- Gyere - mondom halkan, hirtelen lefékezve a kapu előtt, mikor már odaértünk. A kulcsaimmal babrálok, aztán már bent is vagyunk a lépcsőházban; én megyek elöl, néha hátratekintek, szinte ellenőrzive, hogy biztos itt van-e még, nem tűnt-e el, mint a kámfor, megmutatva, hogy egészen eddig csak a képzeletem játszott velem.
A kis előszobába belépve azzal sem fáradok, hogy lerúgjam a cipőmet, egyből a "nappaliba" megyek, amely kissé át lett alakítva az ízlésem szerint. A falak mind le vannak festve, hol graffitik, hol androgün alakok körvonalazódnak, néhol fekete háttérrel, fehérrel rajzolva. Koszos a padló. Mintha lakatlan lenne a hely, csak egy matrac van a tér közepén, a fal mentén ecsetek, egy-két kiszögelt vászon körül fekve, néhányuk félbetörve. Az egyetlen feltűnően színesebb kép érdekes módon - egy elmosódott önarckép.
- Ezek nem túl jók - bökök a képekre, aztán megállva a szoba közepén rágyújtok. Úgyis körül fog nézni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Úgy... meglepődöm. Ahogy megszólal - arcán enyhe mosollyal - megint azt érzem, hogy Louis képes értően szólni, nem csak beszélni hozzám, hanem felelni valamit. Igazán nem találkoztam még olyannal, aki képes erre, Emilyn kívül - ő egyedül ért még hozzám, tudja, mikor kell megsimogatnia a hátamat vagy beszélni valami kis hülyeségről, mindig pontosan érti, hogy működöm... Louis talán nem érti. Ő csak találgat. Precízen és talán... lehengerlő eleganciával.
Mikor kimondja a nevemet, az hirtelen megüt, az ő hangján hallani az ő szájából. Valahogy mindig ilyen hatással van rám, mikor tőle hallom - kicsit szelídebbnek érzem magam tőle. Hangyányit. Halvány, szinte láthatatlan mosolykezdemény kúszik a szám szélére.
- Soha - mondom halkan, és kinyitom előtte az ajtót.
Ahogy körülnéz, én csendesen figyelem őt, beburkolózva a füstömbe. Kintről besüt a hold, és a lábammal felnyomott állólámpa a szoba sarkában kissé hideg félhomályt enged meg, mégis pontosan kivehetőek a festmények, az alakok és az alaktalan fújások a falon. Furcsán érzem magam, ahogy Louis árnyékot vet a falakra - közelebb lép az Egyikükhöz. Név szerint meg tudnám Őt nevezni, de most nem teszem - valahogy nem megy így, mások előtt. Sosem beszélek róluk, egyszerűen mintha... nem engednék, hogy felfedjem őket. Mint ahogy azt sem, hogy valaki megérintse őket - Louis ujjai most mégis finoman végigsiklanak Egyikük kontúrján, óvatosan, körültekintéssel érintve az arcot, nem durván tapicskolva; szinte látom megelevenedni Őt, tudom, hogy mit mondana rá, ha meg tudna szólalni. Félmosoly költözik a szám szegletébe. Kedveli Louist.
Rám pillant, mikor kifejezem nemtetszésemet - az önarcképem felé bökök az állammal, jelezve, hogy mire értettem pontosan. Az, na az nem tetszik. Nem csak maga a kép, az egész valahogy nem jó. Nem tükrözi a valóságot, még akkor sem, ha kimondottan úgy néz ki, mint a testem.
Louis pedig forogni kezd, erre egy kósza nevetés jut belőlem a felszínre, egy igazán jóízű. Ritkán nevetek így, ez a látvány azonban erre késztet.
Közel áll meg hozzám, én pedig a szemébe nézek, mikor elhagyja száját a bűvös szó: "köszönöm". Elmélyül a pillantásom, ahogy az övét fürkészem.
- Szépen érsz hozzájuk - mondom halkan, egy másodpercre lesütve a szemem, hogy aztán újra felnézhessek rá. - Tetszik.