#nagy a baj #évnyitó utánBence karjába kapaszkodva lépek ki a nagyterem ajtaján. Egy falat sem ment le a torkomon, ami azt illeti, nem csoda. A felügyelők érkezése miatt még a vacsora alatt be kellett kapnom pár szem gyógyszert.
Labilis vagyok. Nem látják, de a barát érezheti a karján, ahogy a remegés az ő húsában tompul. Kevés a napi adag, ennyi a probléma és valami jó indokkal kellene meglátogatni a háziorvost, hogy felírja a vényköteles álomszeremet. Szükségem van rá.
- Tudják - szemeim alatti karikáim még sötétebbnek tűnhetnek a félhomályban, melybe kilépünk az ünnepség végezetével. Jobbra húzom ki a tömegből, senkinek semmi köze hozzá, hogy miről beszélünk.
- Vagy ha nem is...de tudni fogják... Bence... - fojtott hangon, közelről beszélek hozzá. Simán tébolyultnak gondolhatna, csak remélni tudom, hogy még mindig a legjobbat látja bennem.
Az érzések és gondolatok tömkelege viharként kering fejemben. Odabent még sikerült mosolyogva elcsevegnek a szemben ülő kviddics csapat tagjával, de már nem megy. Zavaros, sötét gondolatokkal tölt el az elmúlt egy óra.
mikorra is kell betömnöm azt a napi sok montit?
Jófan, na, ez a húsvéti ajándékom neked. 
