Lellaaa *_________* / letarolja, megöleli /

* Beszalad és megsimogatja Norbit * xdddd

David engem? Miért? xdd

Norbi, mondták már, hogy érdekes hangokat adsz ki ha simogatnak? xddd

Figyelte ahogy a fiú elkaptaa a labdáját, úgy tűnt, nem volt megterhelő számára, azonban Lanetta ezt betudta a sok évnyi tapasztalatnak, amit kviddics terén szerzett Erik. A dicséretnek pedig külön örült. Elégedett vigyor ült ki arcára, olyan gyermeteg, mikor egy tanára dicséri meg matekórán, hogy habár az eredmény nem túl megfelelő az egyik részösszeg azért stimmelt.
Azonban nem vigyoroghatott örökké, hisz a labda vissza is fog kerül hozzá hamarost, ha pedig nem figyel, megint nem fogja tudni sikeresen elkapni. Berogyasztotta lábait és kezeit a víz felszínén pihentette, hogy ha a labda jő, akkor minél gyorsabban el tudja kapni.
A kvaff ívesen sietett fel a levegőbe, és a lány elsőre úgy saccolta oda fog esni a tárgy, ahol ő van. Így nyakát nyújtogatva figyelte a repülő labadát, még kezeit is kinyújtotta és várta a sült galambot, csakhogy mikor már zuhanni kezdett rájött, hogy eltájolta  a dolgot, és a kvaff a lány mögé fog zuhanni, ha nem reagál elég gyorsan.
Hamar helyezkedni kezdett, megfordult és még fel is ugrott a levegőbe, hogy minél előbb el tudja kapni a kvaffot, mely valóban Lala kezei között landolt.
Visszafordult Erikhez, és izgatottan mutatta fel a labdát, bár tisztában volt vele, hogy a másik tökéletesen látta az elkapás pillanatát is.
Ezután ő jött, és a fiú kérésének eleget is tett. Lendítette kezét, és próbált a tőle telhető legmagasabb passzot lebonyolítani.
Úgy ítélte meg, szépet dobott, elég magasat ahhoz, hogy a fiú feje fölött vagy egy alkarnyival repüljön el, ha az nem vigyáz, én nem kapja el.

*_________* ez de zsír xdd

  Lala az eridon bejárata előtt toporgott, mezítelen lábát csípte a hideg, nyirkos padló. Megfordult a fejében, hogy gyors visszaszalad egy bőrszínű topánkáért vagy balerina cipőért, azonban az ötletet hamar elvetette, miután a lehető legélethűbben akarta alakítani Justitiát. Éppen ezért nem elégedett meg a hófehér ruhával, bal kezén ott virított az istenség három legfőbb ismertetőjegye; a kard, a mérleg és a kígyó. Jobb kezében pedig a szemkötő, melyet hamarost szemére fog ültetni, csak Lella jönne már.
  Mikor végre megpillantotta barátnőjét vigyorogva odaintett, és felerősítette szemeire a véres fáslit. Immár tökéletes volt az összkép, habár ezzel látása kilencven százalékától megfosztotta saját magát. Csak homályos körvonalakat látott, érzékelte a fényt és a sötétséget, no meg Lella elmosódott körvonalainak egy részét, de mást nem.
- Indulhatunk? - kérdezte és kinyújtotta kezét remélhetőleg arra, amerre barátnője volt. Azon az estén legjobb barátnője lesz az ő szeme. Kénytelen lesz egész este társára hagyatkozni és feltétlenül megbízni benne, ha nem akar mindennek nekiütközni, esetleg megcsókolni a padlót néhányszor.
  Ahogy a nagyteremhez értek Lala egy pillanatra feltolta szemfedőjét és végignézett a termen. Hiába érezte csalásnak a leskelődést, kíváncsi volt arra, hogy mit sikerült összehozniuk a dekorációért felelős egyéneknek. A bál témája a pokol tornáca volt, és ennek megfelelően a nagytermet izzó lángnyelvek árasztották el, füst és félhomály. A falakról maszkok ocsmány képei meredtek a lányokra, és a falak mentén csontvázak keserves magányukban járták haláltáncukat. A színpadon tűztáncosok hányták a tűzet, és az izzó asztalkákon édességek és furcsa színű löttyök sorakoztak.
Igazán fantasztikusra sikeredett az egész, Lala valóban úgy érezte, mintha a pokol tornácán ácsorogna.
Már sokan voltak a diákok közül is a teremben, úgy tűnik nem érkeztek időben, valószínű kicsit késtek, de az ilyesmi előfordul.
Hamar visszaigazgatta a helyére szemkötőjét és felemelve szoknyáját fürkészte tovább a lekorlátozott és elhomályosodott világát.
- Menjünk igyunk azokból a bizalomgerjesztő koktélokból, vagy nézzük ahogy táncolnak a tűzzel azok az előadók. Én is ki akarom próbálni, szerinted el tudok csórni egy olyan lángoló botot? - tudakolta társnőjétől Lala izgatott mosollyal ajkain.

Boldog Éjfélt  

- Azt hiszem a másodikat fogom választani, inkább elhitetem velük, hogy a kötés el van varázsolva, mintsem, hogy levegyem. Különben sem vagyok béna, ne nézz hát annak. Vakon is könnyedén eldobálok néhány tüzes izét, nem lehet olyan nehéz -  mordult rá társára. Úgy érezte ezzel a megjegyzéssel Lella kerek perec kimondta, hogy mivel jelenleg nem lát valami jól az ezüst hajú, így automatikusan közveszélyes őrültnek lett minősítve.
- Gondolom ihatóak azért lettek kitéve - mosolyodott el - ha pedig mégsem akkor egy királyul kinéző koktélba haltunk bele, ez is valami... - vigyorodott el kicsit oldalba bökve vezetőjét. Az előbbi kitörését már nem is nagyon értette. Abban a pillanatban olyan hirtelen tódultak ki ajakin a szavak, hogy képtelen volt felfogni a jelentőségüket. Mintha akkor nem is önmaga lett volna, vagy valami suttogott volna a fülébe, hogy tegye azt amit tett.
Hagyta, hogy hagy vezesse Lella az asztalkához őt, bár kicsit kényelmetlenül érezte magát, mikor társa túlontúl erősen  markolt belé.
- Kiszolgálom magam! - vágta rá, nem kért barátnője segítségéből. Felemelte jobb kezét és próbált egy olyat választani, aminek nagyjából képes volt behatárolni körvonalait. Apró ujjai koccantak az üvegen, azonban sikerült még időben elkapnia a hidrogénkék löttyöt, csak alig pár csepp zuhanhatott a padlóra esetleg az asztalra. Lényegtelen apróság, igazán ügyesen kezelte a helyzetet, akármennyire is volt vak, ő még ilyen helyzetben sem szorult a másik segítségére.
- Látod? Tökéletesen boldogultam nélküled is, nem is értem mit gondoltam, mikor felkértelek a szememnek... Talán ideje lenne végre bízni saját magamban - jegyezte meg, és belekortyolt italába elégedetten és fennhéjázón.

A visszakérdezésre Lala felhúzta orrát, szinte érezte, ahogy a büszkeségének pajzsán a szavak maró savként akarnak lyukat égetni. Ezt mégsem hagyhatta annyiban.
- Túl sokat képzelsz magadról, ha azt hiszed mindent csak veled vagyok képes véghezvinni. Nagy cucc, dobálnak néhány botot aminek a végén ég valami. Az se biztos, hogy a láng igazi. Nézz körbe, minden izzik a tűztől, mégsem ég fel semmi.- hangja nem ütötte meg az ordibálás szintjét, azonban az alatt sem húzódott sokkal lejjebb. Tudatni akarta társnőjével, hogy ő képes maga is megcsinálni dolgokat. Bármire képes vagyok!- ez hajtotta, és nem engedett, ha akárki is aznap ezt kétségbe merte vonni.
Az incidens után azonban hirtelen teljesen megváltozott a lány. Mintha átkapcsoltak volna egy kapcsolót, vagy megnyomtak volna egy gombot, kedves lett, mosolygós, sőt még tréfára is futotta.
Az asztalhoz érve viszont minden visszaváltozott.
- Nem arról van szó, hogy a segítségnyújtásodat utasítottam el! - hangja felszaladt, kezdett egyre mérgesebb lenni bosszantóan bunkó barátnőjére. - És különben úgy viselkedsz mint valami díva, vedd már észre magad!
Lala csupán annyit mondott, hogy szeretné saját maga elvenni az italát, úgy vélte ez nevetségesen egyszerű feladat, felesleges lett volna megkérni akárkinek is a segítségét. Megoldja maga is. Attól, hogy vak, még látott, tökéletesen látta a fényviszonyok változását, és az élénk színű ital még többet segített abban, hogy a lány képes legyen észrevenni azt, és magához is ragadni. Néhány csepp, nem nagy szám, hatalmas teljesítményt nyújtott, talán még taps is járhatott volna neki.
- Conroy, hallod egyáltalán magad? Hahó, föld hívja Conroyt, mert úgy tűnik kicsit elszállt magától - most már csöppet sem fogta vissza magát az ezüst hajú. Szinte üvöltött. Nem ismerte fel legjobb barátnőjét, mintha csak a teste lett volna itt, melybe más lélek költözött. És az "egyedül még az élet sem menne" szavak teljesen kiütötték nála a pumpát. Italát levágta az asztalra, az sem érdekelte, ha a hirtelen mozdulattól a színes trutyi tényleges fele társnője cipőjén landolt volna. Ha ott landolt, akkor az igazán megérdemelte.
- Na majd megmutatom neked, hogy mire vagyok képes vakon és EGYEDÜL! - sziszegte és elindult a tűzzel táncoló emberek felé. Sokszor bele-beleütközött vendégekbe, akik útjába álltak, de nem zavartatta magát igazán ilyenkor, csak a "boccs" és " vigyázz" szavakat váltogatta.
Ha képes lesz a tűzzel játszani és nem égeti meg magát, akkor a rellonos miss Én is kénytelen lesz elismerni, hogy Lala nem csak, hogy képes életben maradni vakon, de még tökéletesen tud zsonglőrködni is.

A labda majdnem súrolta kettejük között a plafont, majd zuhanni kezdett Erik felé. A fiú felkészült a fogadására, a lány pedig biztos volt benne, hogy csapatkapitánya könnyedén fogja elkapni a levegőben a kvaffot.
A víz felszínén hangosan csattant a tárgy, belesüllyedt és csak pillanatokkal később tűnt fel ismét odafenn. De az már senkit sem érdekelt. Lala elkerekedett szemekkel meredt Erikre, aki görnyedten szorongatta karját, a lány meg sem tudott moccanni. Minden mintha lefagyott volna odabenn egy pillanatra.
A fiú hangja rángatta ki ebből a dermedt állapotból, mikor az megerősítette a már látszó fájdalmát.
Amilyen gyorsan csak tudott odasietett társához, és egyértelművé vált számára, hogy a játék itt befejeződött. Talán tényleg nem kellett volna erőltetnie azt, hogy a fiút mozgásra bírja, de olyan kecsegtető volt a labdázás, hogy képtelen volt akármelyik fél ellenállni neki.
- Elkísérlek a gyengélkedőre - ajánlotta fel Lala, és már terelgette is Eriket a lépcsők felé. Egészen az öltözőkig mellette maradt, ha a fiú engedte, belekarolva segítette őt, ha nem, akkor csak sétált mellette.
Ott aztán kénytelen volt másfelé kanyarodni míg maga is átöltözött, illetve Erik is. Azonban társa lelkére kötötte, hogy ha amaz lesz kész előbb, feltétlen várja meg őt. Végül mégis csak neki kellett várnia egy keveset, de nem bánta. Magát is felelősnek érezte a baleset kapcsán, ennyivel tartozott csapattársának, hogy legalább ne kelljen egyedül bandukolnia egészen vissza az iskoláig. Meg már amúgy sem tudott volna Lala tovább maradni, ezek után képtelen lett volna békésen úszkálni. Elvégre egy háztársáról volt szó, aki egyben a csapattársa is.
Kiléptek az ajtón, és megindultak vissza a kastély felé, és a lány titokban csak remélni tudta, hogy van egy rövidebb út is, melyet idejövet nem fedezett fel.

Boldog Éjfélt  

  Kilépett a folyosóról, és arcát azonnal megcsókolta a hideg szél egyik gyermeke. Az évszakok váltakozása egyre gyorsabban haladt, az idő sebessége, évei előrehaladtával egyre őrültebben száguldott. Pedig emlékezett, hogy parányi gyermekkorában, hogyan is vánszorgott az idő, ott mindig várni kellett rá, mindig csak a jelen volt, mintha folyton-folyvást megállt volna pihenőket tartani. Talán pár év múlva, ismét vissza fogja sírni ezt a lassúságot, mint az öregek, akik fiatalságuk után zokognak szüntelen. De jelenleg nem érezte úgy, hogy bármi is rosszul menne. Ha néha megálljt is parancsolt volna, az csak azért volt, mert kissé megfáradt, egy gyermekkel, akármennyire is gépi, nehéz foglalkozni. Talán ezért is volt most éppen itt. A helyen, melyet eddig unalmasnak és semmirevalónak vélt, mert tündérek módjára duruzsoltak itt a csend dallamai. Flóra-Szaffia az apjánál volt, Erik volt olyan rendes átvenni tőle a délutánra, kapott egy csipetnyi nyugalmat, az idő most áll, nem történik semmi. Legalábbis ő eképpen érzett.
  A szökőkút szélénél megállt, és lenézett annak lágyan ringó vizére. Önképe tekintett vissza rá, vele farkasszemet nézve. Az előbbi elmélkedése vitte magával, s hamar átkutatva az alakot öregség jeleit kereste, ám badarság volt tőle, gyermek volt, ilyesmit találni nem lett volna képes. Viszont mégis megnyugtatta, ha csak egy csekély mértékig is.
Már éppen folytatni kívánta útját - bár terve még nem volt, úgy gondolta esetleg leül valamelyik padra- mikor egy vörösen tajtékzó csík elszáguldott lábai között, és egy közeli padra vetette magát, ahol egy lány feküdt, talán félig már aludt is, szemeit az arcát takaró kézfejektől nem látta igazán Lala. A rókakölyök hamar fenn volt, az idegen hasán landolt és megtámadva azt, nyaldosni kezdte csöpp nyelvével.
Lala csak állt és meglepetten figyelte a jelenetet, úgy tűnt elfelejtette behúzni maga után a szoba ajtaját, és Caro tökéletes szabadulóművész módjára kisurrant a legkisebb résnyi helyen is, mely kivezetett a Fekete Gyöngyből.
Nem sietett, lassú sétával indult el a jelenet felé, gondolva, azért mégsem lenne szép dolog csak úgy végignézni az egészet, ő vállalta a felelősséget, hát akkor tegyen is valamit a másik nyugalmáért.
A pad oldalához lépett, pontosan oda, ahol a szőke lány tincsei terültek szét a hideg kövön, és a jószágot mellső lábai alá nyúlva leemelte társáról.
- Elnézést, kicsit nyíltabb egyéniség a kelleténél, úgy tűnik bukik a szőkékre - vigyorogva mondta mindezt, szórakoztatta állatkájának talán néha túl lelkes viselkedése. No meg nem akart rossz benyomást tenni a lányra sem, hogy csak odamorogjon valami bocs félét. Elsősorban az ilyesmi még legrosszabb hangulatában sem vallott rá, másrészt, most igazán nem volt rossz hangulatában. Az előbb kicsit komolyabban belegondolt az idő dolgába, de az elmélkedés hagyta fapofa már tova is tűnt, lemosta arcáról a gyermeteg grimasz.

Lanetta csak állt ott és meglepetten figyelte a rosszcsontot. Caro mindig is eleven állatka volt, imádott rohangálni, játszani -pláne Himével- de legfőképp az idegenek arcába szeretett belemászni. Úgy viselkedett mint egy igazi autó, aki, hogy ha az ember nem vigyáz eléggé, könnyűszerrel elüt, majd miután rongyosra nyalogatta az illetőt cserbenhagyásos gázolóként továbblép következő áldozatára.
Lassan odasétál a szőke lány mögé, és kedélyesen lekapta a rókát áldozatáról, hogy aztán puszit nyomva a vörös buksira magához ölelje, és ne eressze. Nem szándékozta szabadlábra engedni, amíg nem volt biztos abban, hogy a kölyök nem fog ismét nekirohanni és szívélyesen üdvözölni egy másik diákot. Hamar bocsánatot kért, elvégre úgy illendő, sőt még egy poénra is futotta a részéről, bár úgy tűnt erőveszítései hiábavalóak voltak.
- Oh, ő már igazán nagyfiú - vigyorogva rázta meg fejét, miközben állát kénytelen volt feljebb emelni, hogy ne érje el a ravaszdi rózsaszín nyelvecskéje. - ha emberhez kéne hasonlítanom, akkor egy olyan öt éves kisfiú lelkesedésével és energiájával tudnám jellemezni. Még a kisautóktól is belelkesül
A következő kérdés meglepte Lalát, vagy legalábbis az a hangsúly, amellyel kérdezték. De úgy döntött nem lesz tükör, aki hasonló stílusban fogja odadobni a választ, hanem mintha nem is észlelte volna a hanghordozást, nyújtotta ki kezét, bal karjába áttéve Carot.
- Vér Lanetta, eridonos másodikos - csivitelő hangnem, ártatlan, mosolyra görbülő ajkak, és kedélyes testtartás kíséretében érkezett a bemutatkozás Lala részéről. Nem csak nevét árulta el az idegennek, de azonnal odatette házát és osztályát is, mintegy biztatás gyanánt, hogy a másik is hasonlóképp cselekedjen. Habár házba nem tudta szemmel besorolni Lala - hisz ahhoz túl keveset tapasztalt a lány jelleméből, viselkedéséből, illetve még talán hosszabb ismeretség után is csak tippelni lett volna képes ami a besorolást illeti - de úgy látta korra körülbelül olyan idős lehetett mint az eridonos maga. Talán egy évvel fiatalabb, talán egy évvel öregebb. De az az egy év igazán nem számít, olyan rövid és arcra alig ha észlelhető, miután elmúlt az ember hat éves. Lala pedig váltig állította, hogy a szőke lány elmúlt már hat esztendős.

Lépteit iparkodott megszaporázni, habár futni nem szándékozott a diákoktól tömött folyosóhálózatokon. Nem akarta felhívni magára mások figyelmét, vagy fellökni egy figyelmetlen varázslótanoncot, így próbált a séta fogalmán belül maradni, annak határait feszegetve.
Egész nap ezt a tempót diktálta, lábai lassan kiáltozni fognak tiltakozva a megerőltető gyaloglás végett, ám a lány csak nem lesz hajlandó nyugton maradni, míg elveszett kincsecskéjét magához nem fogja szorítani ismét. Ritka számba ment, hogy akármilyen mütyűr, ketyere vagy kacat eltűnjön keze alól, általában gondosan oda szokott figyelni arra, hogy merre teszi le egyes tárgyait, most mégis azért rója az iskolában a köröket, mert az egyik legfontosabb ékszerkének kélt lába.
A karkötőt, melyet Lellától kapott, amolyan félig szuvenír Madagaszkárról, félig szerencsét hozó bizgentyű gyanánt, eddig unhatatlan csuklója körül ücsörgött, és csak nemrégiben fedezte fel a lány, hogy keze megüresedett, és a csinos karperecnek hűlt helye sem volt karján. Ezután nem is volt kérdés, hogy azonnal keresni kezdje; először áttúrta ágyát, szekrényéjét, sőt az egész Gyöngyöt felkutatta, minden bútor mögé, alá és aminek lehetett még belsejébe is belesett. Ezt követte a tantermek átbogarászása, és az étkező alapos végigjárása, utána pedig a mostanában felkeresett szobák és helyszínek következtek sorra.
Jelenleg a társalgóba sietett, hogy ott is körbenézzen. Valahol meg kellett lennie, magától mégse sétálhatott el, vagy tűnhetett kámforrá az a fránya karperec.
Hatalmas lendülettel rontott be a szobába, nem volt ideges, csupán nem volt kedve és ideje lassítani az ajtó előtt, és különben sem számított arra, hogy bárkinek is a nyugalmát megzavarja odabenn. Mikor legutóbb itt járt sem voltak igazán sokan a helyiségben, pedig akkor sokkal emberibb időpontot ütött az óra, így mikor egy fiatal fiúval találta szembe magát hirtelen megtorpant, és az illetőre meredt.
- Szia - nem mosolygott, ahhoz túl meglepett volt, de talán hanghordozásában fellelhető volt némi kedves él, mely általában - ha a lány nem túl zaklatott - meg szokott jelenni akarva, akaratlanul.
- Ugye nem ijesztettelek meg? - kérdezte, immár sokkal szelídebb mozdulattal belökve maga mögött az ajtót, és szembe fordulva a másikkal.

A Roham - Pegazuskisasszonnyal

|Teljes harci díszben|

Lanettát elrabolták. Egyik pillanatban még a klubhelyiségben szédelgett, azon agyalva, hogy ideje lenne elindulnia a hálókörletek felé, a másik pillanatban pedig már vonszolták is maguk mögött a megszeppent lánykát. Legalábbis az első pár másodpercben meg volt szeppenve, míg nem ismerte útvonaluk minden részletét, onnantól kezdve nem kellett igazán nógatni őt sem. Pedig nem volt benne teljesen biztos, hogy ráért. Erik épp nála töltötte az estét, valószínűleg már Lala szobájában volt az aprósággal karöltve, és lehet már éppen azon ügyködött, hogy álomba ringassa a gépbabát, a lány mégis avval nyugtatta magát, hogy úgysem fog sokáig tartani az incidens, inkább csak olyan jöttem, láttam, győztem formára fogják venni az egészet.
- Soha nem jártam még erre, biztos vagy benne, hogy jó helyen járunk? - kérdezett rá, mikor társa lassított egy keveset és az ezüst hajú végre meg tudta igazítani szoknyája szegélyét, mely csúnyán kifordult a ráncigálások közepette.
Maga is a falakat figyelte, de a folyosó két végét sem akarta figyelmen kívül hagyni. Takarodó után volt, nem sokkal, de éppen elegendővel egy csinos büntetéshez, és még búvóhelyük sem volt, vagy valami használható B terv a tarsolyukba.
Már épp szóvá akarta tenni a dolgot, ajkai szétnyíltak, nyelve elhelyezkedett az első hang megalkotására, mikor társa megszólalásával belefojtotta a szót. Úgy tűnt figyelmeztetés nélkül is tudta a másik a dolgát, így végül valóban csak bólintott Lala egy gyorsat, és folytatta a nézelődést, hátha a rengeteg festmény között kiszúrja pont azt az egyet, amihez igazából nincsen még jelszavuk sem.
- Igen, várj meg! - suttogta vissza felkapva fejét, meg se hallotta, hogy SeSe már jó pár lépéssel arrébb járt. Hamar megindította lábait, hogy pont olyan tempóban lépkedjenek mint amilyenben csak alig egy lábnyomnyit maradtak le barátnője cipőitől.
- Amúgy a bejutást, hogy tervezted?- tudakolta ismét a lehető leghalkabb csipogását elővéve.

Benedek és a mesélő

- Szívesen fogadok bárminemű segítséget - bólintott rá a felajánlásra. Lanetta nem az a lány volt, aki az ilyesmit csak azért visszautasítaná, mert a másik talán csak formaságból ajánlotta fel. Azt mondta segít, hát segítsen is. Ketten sokkal gyorsabban elvégzik a munkát mint egyedül, és még a száját is jártathatja majd, ami plusz pont a társas munkák mellett.
- Igen, a legjobb barátnőmtől kaptam azt a karkötőt, aki mellesleg a nyakamat törné, ha megtudná, hogy sikeresen elhagytam. Vagy ha azt nem is, biztos mérges lenne rám, mert általában nem hagyok el dolgokat, de nem ám! - megrázta fejét, ahogy elképzelte maga előtt a dühös Scarlettet, aki a méregtől olyan vörös lett, mint egy hatalmas, túlérett paradicsom.
Miután a fiú felpattan, Lanettának sem volt maradása a fotel mellett, ahol Benedek nem kereste ott Lala nézte meg. Azokon a helyeken kutatott, ahol nagyon abszurd lett volna a karperec honléte. Benézett a kandallóba, bár ott javában ropogott a tűz, de még így is piszkafát ragadott, és alaposan széttúrta a szenesedő, izzó faszálakat, majd vissza. A könyvespolcokat is megnézte, leginkább a könyvek alatt, vagy felett, de néhány könyv előtt is elhúzta ujját, pár poron kívül nem ragadt egyéb mancsára.
Halkan felsóhajtott, mikor a kanapét is szétszedte belesve annak belsejébe. Sehol nem volt, mintha a föld nyelte volna el. Pedig megesküdött volna, hogy itt lesz. Legalábbis mintha érezte volna, egy női megérzés, mely úgy tűnt jelenleg megcsalta gazdáját.
- Nincs itt... - nyöszörgött szomorúan, az imént újra összetákolt kanapéba dőlve. Elfáradt, és ha a fiú mellé akart ülni arrébb vánszorgott valamelyest, de felkelni nem volt kedve. Kicsit pihenni fog, aztán megy a következő helyiségbe, talán a konyhába, mert idő közben a hasa is éhséget kezdett hirdetni.
- Hm...talált tárgyak osztálya? Ha van is, sem tudok róla. Akkora ez a kastély, hogy még én sem jártam minden négyzetméterét be, és amin megfordultam, de csak alig pár alkalommal azt sem tartottam igazán fejben. - azért mégis kutakodni kezdett emlékei között, hátha hallott valakitől valami ehhez hasonlót. Talán valaki említett egy ilyen szobát pár mondatban, vagy talán ő maga elsétálhatott egy ilyen nevet viselő ajtó előtt...de semmi, még csak megközelítő emlékre sem bukkant.
Az ajtó nyílt, és a lány meglepetten kapta fel eddig a karfán kényelmesen elhelyezkedett buksiját. Nem mintha olyan különlegesnek számított volna, hogy valaki bejött a társalgóba, de mégis kíváncsi volt az illető arcára.
Szemeivel végig követte a másik lány útvonalát, úgy tűnt az a másik nem örül olyan nagyon a jelenleg benn ülők jelenlétének. Lala nem köszönt, ha a másik piperkőc kisasszonynak sem állt szája üdvözlésre ő minek törje magát? Nem volt szimpatikus számára az idegen. Viselkedésével és külsejével is valami fensőbbséget akart sugározni társai felé, valamit, amiből le lehetett fenni, hogy a világ úrnőjének tartotta magát. Talán ha Lanetta is úgy viselkedett volna, ahogy szülei elvárták volna tőle,  most olyan lenne ránézni a "hercegnőre", mintha tükörbe nézne éppen? Ezen képtelen volt nem elmélázni egy keveset, ám ideje tényleg nem volt gondolatainak lágy vizében lubickolni, hisz csakhamar szemet szúrt neki a lány karján ücsörgő tárgyacska, mely mit adott isten, kiköpött mása volt az ő elveszett kincsecskéjének. Összehúzta szemöldökét és szó nélkül felpattant, hogy aztán a hollóhajú lány mellé huppanhasson, és egy fülig érő mű mosoly kíséretében köszönthesse.
- Szia! Szép karkötő!

Benedek és a mesélő

Lala szórakozottan bólintott a fiú megállapítására, de nem avval volt elfoglalva amit a másik mondott, figyelmét inkább az ajtón belépő lány kötötte le. Fekete, hátrafésült hajának első szálától, csillogó cipője orrának utolsó négyzetcentiméteréig unszimpatikus volt az idegen, az a fajta lánynak tűnt, aki tökéletesen passzolt a sznob fogalom keretébe. Persze elképzelhető volt, hogy Lanetta megállapítása nem volt helytálló, hisz első látásra felszínes viselkedés és külső alapján nem feltétlen ugyanarra az eredményre jut az ember, mint egy alapos megismerés után, de az ezüst hajú eridonos nem akarta megismerni, vagy beszédbe elegyedni a másikkal, így megelégedett egy ilyen véleménykialakítással is mindaddig, míg meg nem pillantott valami érdekeset társán.
Már éppen vissza akart fordulni Benedek felé, és folytatni a beszélgetést ott, ahol abbahagyták, vagy talán egy kicsit arrébb, tudva, hogy a pontos beszélgetőszál végét Lala nem fogja megtalálni az akkori figyelemkihagyása miatt, mikor a "hercegnő' csuklója körül megpillantott egy hasonló karkötőt, mint amit ő elvesztett. Elkerekedtek a szemei, és nem tétovázott egy pillanatig sem. Nem agyalt vagy gondolkodott, ami nem vallott rá, de ez egy különleges alkalom volt, hisz Scartól ki tudja mit kap majd, ha kiderül, hogy azt a szép kis karpereckét sikerült elveszítenie.
Nem számított szívélyes üdvözletre, és valóban nem is kapott egyebet egy mogorva köszönésnél. A következő visszakérdés viszont annál érdekesebb volt a lány számára. A hollóhajú hangjából gyanakvás szökött ki, és ezt valahogy fejben a ezüsthajú Lala összekapcsolta avval, hogy jó nyomon járt. Nem akart rátámadni azonban rögtön azzal, hogy ha találta a másik, akkor adja vissza, mert az övé. Valahogy kinézte társából, hogy csak úgy felállna és elsétálna, el a társalgóból, azzal a dologgal a kezén, mely lehet, hogy Laláé. Helyette hátradőlt és megvonta a vállát.
- Csak megjegyeztem. Amúgy új? Bizonyosan az, szépen csillog. Csak nem valakitől kaptad? Egy hódoló netán?- sok kérdés, akár ezzel el is ijeszthette volna a másikat, de nem akart időt vesztegetni azzal, hogy lassítson. Minél előbb tudja, hogy az övé-e vagy sem, annál előbb mehet ő is és a "hercegnő" is a dolgára.

Benedek és a mesélő

- Én csak aranyos akartam lenni - hangjából kicsengett valami gyermeki sértődöttség, már ha a másik kettőnek a morgás szintjét megütő mondatot sikerült értelmeznie. Csupán nem akart egyből a feketének rontani azzal a kijelentéssel, hogy ha találta a karkötőt akkor adja vissza, mert az csúnyán hangzott volna, szinte támadásba hajlóan csúnyának. A kerülőutak azonban sokkal szebbek és illedelmesebbek voltak. Lehet, egy picivel hosszabbak, de a zord egyenességgel ellentétben, itt legalább néha fel lehetett fedezni néhány virágszálat. De ha a másik nem kért belőle, Lala sem fárasztotta tovább magát, hogy legalább a kellemes társalgás illúzióját fenntartsa.
Halkan felsóhajtott, füle mögé tűrt egy arcába lógó tincset, és minden műmosolyt letörölt ajkáról.
- Nézd - kezdte, egy sokkal komolyabb hangnembe váltva, mint amivel eddig a másik kettő találkozhatott volna. - Tudom, hogy nem bírsz, barátosném - erősen megnyomta a szót - de mint már bizonyára rájöttél, addig úgy sem fogunk békén hagyni, míg el nem mondtuk amit akartunk, szóval szerintem kezdjük elölről az egészet. - tanácsolta és kicsit előre dőlt szünetet tartva, hogy meglesse a másik reakcióját.
- A nevem Lanetta, ő pedig itt mellettem Benedek - nem számított arra, hogy a lány el fogja fogadni a kéznyújtást, de az illem kedvéért mégis kitárta a fekete felé kacsóját, hátha csalódik majd egy kellemeset a "hercegnőben". Megrázta  a másik kezét, vagy ha az nem fogadta el csak egyszerűen visszahúzta, és folytatta mondandóját, saját kezébe véve a beszélgetés szálainak az irányítását.
- Szóval a minap elvesztettem egy karkötőt, ami úgy nézett ki mint amit jelenleg te hordasz. Ha találtad azt a karkötőt, akkor remek eséllyel az enyém, és kérném vissza, hisz a legjobb barátnőmtől kaptam, és szép szavakkal élve is, meg fog fojtani, ha megtudja, hogy elvesztettem. Ha nem az enyém, és már régóta megvan neked, akkor pedig bocsánatot fogok kérni a zavarásért és esküszöm, soha többet nem fogok hozzád szólni. - próbálta egy levegővétellel ledarálni mondandóját, hisz fennállt a veszélye annak, hogy ha nem mond el mindent addig, míg fejében van, kiszökik onnan valami fontos információ, és a feledés mélységeibe merülve el fogja felejteni megemlíteni a feketének.
Miután végzett nagy levegőt vett, és ajkaiba harapva, kifejezéstelen tekintettel várta a másik válaszát. Nem vetett be semmilyen mimikai "fegyvert", nem nézett a másikra hatalmas bociszemekkel vagy lebiggyesztett ajkakkal, úgysem vált volna be.

Benedek

Próbálta a tőle telhető legőszintébb módon elmesélni azt, ami vele történt. Néha mutogatott, máskor csak maga elé meredve beszélt, még azt sem észlelte igazán, hogy néha Benedek kicsit kipótolta a lány mondandóját. Csak minél előbb túl akart lenni a beszélgetésen, hogy vagy folytathassa a keresést, vagy vidám vigyorral ajkain visszaugrálhasson az eridon klubhelyiségébe, minden arra járó orra alá dugva meglelt karperecét.
Lala szemöldöke felszökött a másik gúnnyal telt sajnálkozására, nem számított ezek után semmi jóra a piperkőc rellon lánykától. Az ilyen mondatokat általában nem követte kedélyes mosoly kíséretében átnyújtott elveszett tárgyacska, de abban is biztos volt, hogy a másik nem fog az arcába hazudni rezzenéstelen arccal. Az az ember, aki olyan nagy híve volt az őszinte szónak, hogy képes volt mások arcába vágni, miért is hazudtolná meg önmagát hazugságok kusza hálójával? Sok mindent feltételezett a feketéről az ezüst, de ezek között nem szerepelt a buta viselkedés, vagy a saját maga megalázása.
Nem szólt tehát semmit, jobb ötletnek gondolta a hallgatást, mert a csúnya szavak talán ellökték volna őt a karperec közeléből. Azt pedig nem engedhette meg.
Gerdát figyelte, mindaddig teljes figyelmével rákoncentrálva, míg a társalgóba újabb személy nem tért be. Egy fiú volt az, magas, szőke hajú, érdekes arccal. Lala hátrakapta fejét, de nem foglalkozott vele különösebben, míg észre nem vette a hercegnő és minden bizonnyal a herceg közti kapcsolatot. Ekkor összeállt számára is a kép, és alig tudta visszafojtani azt az elégedett vigyorát, hogy mikor az udvarlóról faggatózott, igazából teljesen telibe talált Gerdánál.
Az ezüst hajú Eridonos szemei felcsillantak, mikor meglátta, hogy a másik lehúzta csuklójáról az aprócska ékszert. Szóval megtalálta. Egy teljes napja ráment, de megtalálta. Öröm járta át testét, és kezeit egymásba kulcsolva várta, hogy a másik átnyújtsa neki  az elveszett karkötőt. Szíve szerint, azonnal, mohón kikapta volna a fekete vékony ujjai közül, de modortalannak találta, így kénytelen volt csak ajkait harapdálva figyelni a szépen csillogó tárgyacskát.
Nem bánta azt, hogy a másik lemásolta az övét, nem volt önző, sem irigy, hogy csak magának megtartsa az ilyen csinos ketyeréket. Másrészt pedig Scar Madagaszkáron vehette a karkötőt, az egyik bódéban, ahol valószínűleg százszámra hevertek még hasonló szerencsehozó mütyűrök, melyeket bármelyik Bagolyköves könnyűszerrel, és megfelelő pénzzel meg tudott vásárolni magának.
- Mi a... - Lala ledermedve meredt a láthatatlanná vállt kincsecskéje után, mely újra eltűnt szemei elől. Pedig olyan közel volt, látta, érezte, majdnem megérintette. Düh kerítette hatalmába, mérhetetlen düh, talán még bele is vörösödött máskor hófehér pofija a sok arcába szökő vértől.
- Rictusempra - ahogy magához eszmélt előkapta pálcáját, Gerda felé irányította, és fennhangon elmondta az első átkot mely eszébe jutott. Csakhogy a másik gyorsabbnak bizonyult, már kinn is volt, a pálcából származó varázsige pedig semmivé foszlott az ajtó sötétbarna falapján.
- A macska rúgja meg! - a földhöz vágta eszközét és ökölbe szorított kezét a fal irányába lendítette. Alig néhány milliméterre fékeztek csak be izmai, mikor kapcsolt, hogy valószínűleg ujjai fogják bánni az ütközést, így inkább egy hatalmas sóhaj kíséretében leengedte karját és felszedte a földről pálcáját.
- Sajnálom... általában nem vagyok ilyen... forróvérű - nem fordult  a fiú felé, még azután sem, hogy ráeszmélt, nevetségesen gyermekded jelenetét Benedek is végignézte.

Benedek
- Nem megyek vissza...
Vállai merevek maradtak, hangja kissé elszomorodott és cseppnyi méregként ott gyöngyözött a keserűség benne, még a szavakat is alig találta, azután elcsendesedett néhány pillanatra. Összeszedte magát, és mikor megfordult már mosolygott. Tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy a hangulata felülírja a viselkedését. Gyakran küzd ez ellen, és ezen az estén nem akart veszíteni, még ha eddig ő is állt vereségre hajolva. Mosolyognia kellett, vidámnak maradnia, kitartónak és elszántnak. Ez a cél lebegett szemei előtt.
- Ugye segítesz megkeresni? Ha hagynám, hogy elvesszen a karkötőm, az felérne egy győzelemmel Hollóhaj kisasszony részéről- nem várta meg a másik válaszát, azonnal elindult arra, amerre remélte a keresendő tárgy körülbelüli helyét.
Négykézlábra ereszkedett és a szőnyegben turkált, ujjait belemélyesztve annak puha rojtjai közé. A könyvespolc alsóbb részein is végigtapogatózott, majd következett a polc alja ahol végül sikerült kitapintania valamit, ami hasonlított a elveszett karkötőre. Azonnal megmarkolta, és egy elégedett felkiáltás kíséretében az ég felé emelte ökölbe szorított karját. Megtalálta. Megtalálta, és mostantól nem fogja elhagyni, mert biztos volt abban, hogy ha újból egy ilyen lány kezébe kerül majd, nem biztos, hogy akkora szerencséje lesz, hogy vissza is fogja kapni.
Feltápászkodott a földről, és Benedek előtt állt csak meg, nem tartva be azt a bár lépésnyi távolságot sem, amit általában idegen vagy a közelmúltban megismert emberek között tartani szokott.
- Köszönöm a segítséget, Beni - súgta, most először használva a fiú igazi neve helyett egy általa elgondolt becenevet. Azután még közelebb lépett hozzá, és szó nélkül megölelte. Ezt sem tette túl gyakran, de abban a pillanatban túltengett benne a megtalálás okozta jókedv és öröm. Nem tartotta túl sokáig markai között a fiút, hamar elhátrált és kedélyes mosollyal ajkain indult el az ajtó felé, hogy keressen valakit, aki leszedi majd az átkot, ezzel újra láthatóvá téve az aprócska ajándékot, melyet mától sohasem fog levenni. Soha, még egy perc erejéig sem.

Hatalmas levegőt vett és kihúzta párnája alól az összegyűrt, tépett fecnit. Kihajtogatta, vigyázva, hogy ne szakadjon tovább és még egyszer, utoljára végigfuttatta szemét a kacskaringós betűkből összeillesztett kérdésen, bár tartalma már évek óta benn ült a lány fejében. Picit elidőzött tekintete a szakadásokon, mielőtt becsúsztatta volna zsebébe. Lassan minden készen állt az indulásra. A táskáját már tegnap este összekészítette, bár csak azokat a dolgokat szedte össze, melyek tényleg pótolhatatlanok voltak számára és némi készpénzt, a biztonság kedvéért. A levelet is megírta és feladta, amelyben útitársát invitálta egy kellemes hétvégére a birtokukon. Nem merte a papírra ráírni igazi tervét, félt, de maga sem tudta mitől. Csak olyan rég látták már egymást, és a szökéses dolgáról is hallott a szőkének, bár csak pletyka szintjén. Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy mi volt belőle igaz és mi csak légből szőtt badarság. Nem akart kockáztatni, hogy a hatalmas tervével milyen hangulatban találná a bagoly Scart. Hiszen ha nemet mondana a másik, akkor minden tervezgetése hiábavaló lett volna, pedig ő tényleg mindent elintézett, kikérő, kilépő, szállások, hotelek foglalásai, és a pénz. Lassan odasétált szekrényéhez és felemelte a csillogó, platina kártyát. Délután lopta el Álmos szobájából azt a bizonyos apától kapott, vészhelyzetekre való, hatalmas összeggel megáldott kártyát, mely majd az egész útjukat finanszírozni fogja. Még csak bocsánatot se fog kérni, ha az apja kérdőre vonja majd őt. Hiszen ezért kereste az öreg a pénzt a családja árán is nem igaz? Ezért nevelkedett idegen dadák karjaiban és ezért feledkeztek el mindig, minden alkalommal a születésnapjáról is. Akkor meg miért is ne költené el az összeset?
A vasútig tartó utat a lehető leggyorsabb tempóban tette meg, nem mintha figyelte volna az időt - bár már jócskán kicsúszott a megbeszélt időpontból - hanem, hogy fenn tudja tartani Caro érdeklődését a szájában nyammogó csizma iránt. Talán Anna cipellője volt, talán Fannié, mindenesetre a rókakölyöknek nagyon megtetszett és mivel ritka alkalmak egyike volt, hogy valami hosszabb távon le tudta volna kötni a rókafi figyelmét, inkább nem vitatkozott a döntéssel, hanem helyette kanyarított egy bocsánatkérő cetlit és rabolta a tárgyat.
Amint beért az állomásra, azonnal kiszúrta Lellát, aki egy öregember hátát figyelte úgy, mintha még nem látott volna fehér, ráncos embert a világban. Pedig találkozott már Laláék házvezetőnőjével.
- Lell! - nem állt meg társa mellett, hanem helyette egy másik vágányra masírozott, és csak akkor fordult vissza, mikor már odaért ahhoz a peronhoz, ahonnan a megfelelő vonat fog indulni.
- Ugye nem gáz, hogy kihagyjuk ezt az Egri kiruccanást?

Még a tájékoztatásnak szánt kérdés kedvéért sem állt meg, hogy legalább örömét lelje az árnyékoktól hemzsegő döbbent, elkerekedett szemű Conroy képén. Ennél sokkal fontosabbnak találta azt, hogy elérje a vonatot, bár eredetileg sem tervezett hosszabban elidőzni társa mellett, minden apró részletről felvilágosítva őt, úgy, hogy a vonat hamarosan be fog érkezni, még többre sem méltatta egy egyszerű ténynél, hogy ezen az úton jó nagy körben ki fogják hagyni Egert. Nem mintha bízott volna egy percig is abban, hogy a másik a szívén fogja viselni ezt a kerülőt. Mégis mi kötötte volna Scart ahhoz a városhoz sok rossz emléken kívül? Némi jó? De abból olyan kevés akadt, talán csak azok a nyári esték, amikor kettesben lázadtak a világ ellen. Kész kis háborút vezényeltek akkor le, kár, hogy igazából senki sem vette észre rajtuk kívül a hadüzenetet.
- A-a -kecsegtető hangon kacsintott társnőjére figyelve a lassító szerelvényt, nem mozdulva. Még féletlenül sem akarta elregélni rögtön az egészet, úgy hova lesz az izgatottság és kíváncsiság, mely a másik szívét hajtja? - Jó lesz ígérem... - tette még hozzá, mikor Lella rákérdezett, ám ekkor már csak félig figyelt a beszélgetésre, gondolatait leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy melyik fülkét foglalja be kettejük számára. Túl elől nem lenne szerencsés, mert mindenki oda les be először, de a leghátsók sem igazán kellemesek, mert annyit kell odáig sétálni, hogy a végén már akár vissza is fordulhatnak, mert annyi volt az út. Iparkodott középtájt helyet kapni, bár a róka sem könnyítette meg a dolgát. Lassan kezdte elveszíteni érdeklődését a cipő iránt, és inkább az emberkavalkád tetszett meg neki nagy hirtelenjében, és mind a négy végtagjával azon volt, hogy utat nyerjen magának a leány szorító karjai közül.
Végül megtalálta a tökéletes helyet, nem volt se közel se távol egyik végéhez sem, éppen olyannak bizonyult, amilyet elképzelt magának. Gyorsan elkapta a kilincset és kinyitotta az ajtót remélve, hogy Lella követte őt és most gond nélkül be fog mellé surranni. Ő maga azonnal helyet foglalt ledobva táskáját és felhúzva lábát a puha ülésre. Miután kattant a zár Carot is elengedte, hagy csücsüljön le mellé vagy keressen menedéket alattuk a padlón.
- Nos, nincs visszaút - jelentette be, kibámulva az ablakon. - Irány Anglia! - a okok, miértek, magyarázatok mind elmaradtak, de legalább az úti cél hivatalosan is meg lett jelölve. Még egy utolsó bömbölő sikítás a vonat részéről és nehézkesen elindultak a kerekek sínútjuk unalmas végét keresve, ekkor Lala törökülésbe fonta immár cipőtlen lábait és hatalmas vigyorral arcán a szőke útitárs felé nézett.
- Kérdezz - mintha ezzel megadta volna az engedélyt arra, hogy elszabaduljon kettejük között az órahosszig tartó folytonos cseverészés.

Hiába volt minden próbálkozása a tökéletes belépőre, a fiú az egészet elrontott azzal, hogy neki háttal ült. Bizonyára nagyon érdekes lehetett az, amit olyan nagyon figyelt, mert csupán a köszönésre méltóztatott megfordulni és rá emelni tekintetét. A fiú arca az évek alatt megváltozott, férfiasabb lett és ó te jó ég, milyen magasra nőtt, de az a mosoly még mindig a régi volt.
Felszaladt a szemöldöke, egyáltalán nem úgy reagált a másik, mint ahogy elképzelte azt. Ami azt illette, úgy köszöntötte Kolos, mint egy régi ismerőst. Vagy egy alakot a múltjából, talán nem ismerte fel? Vagy csak annyira nem érdekelte az egész? Akármelyik is volt a kettő közül, egyik sem volt igazán ínyére a lánynak, ám ezt nem mutatta ki, egyelőre.
- Miért? Nem nézed ki belőlem, hogy ilyesmit írjak? - jóformán Lala se nézte volna ki saját magából, hogy még csak hasonlókat is írjon, vagy elsőként lépjen, de ez nem számított bele. Ez nem. Más volt, teljesen más. A fiú közelebb lépett, nem sokkal, de éppen eléggel, hogy a lány keze megremegjen. Úgy felpofozta volna, csak egyszer, de nem tette,  a falnak döntötte hátát és lágyan mosolygott, nem fogja elárulni magát a buta kitörései miatt.
- Láttalak valamelyik nap az egyik folyosón. Alig ismertelek fel, nagyon megváltoztál, de gondoltam, hogy azért méltóan üdvözölhetnélek téged, ha már egyszer iskolatársak lettünk - szinte csiripelt, akár egy kismadár, mintha tényleg el lenne varázsolva, de közben mindvégig a fiún tartotta tekintetét. Vajon Kolos elhozta magával a pálcáját? Ha nem, jóval könnyebb dolga lesz, de ha mégis, jobb ha rájön, hogy hol is rejtegeti egész pontosan amaz.
- Hogy-hogy beköltöztetek egy állandó helyre? - tette fel a következő kérdést, utalva ezzel arra, hogy elég sok mindent tudott ám a fiúról, meg esetleg egy kicsit tényleg kíváncsi volt rá, hogyan keveredtek mégis ide. Ha jól emlékezett, a rellonosnak egy testvére is volt, bátya vagy nővére, már nem is tudta pontosan, aki valószínűleg szintén ide kezdett járni. Talán ő is a zöldeket erősítette, akár az öccse. Két alma nem eshetett olyan messze egymástól.

A fiú a visszakérdésre nem válaszolt. Talán jobb is volt, így legalább nem fajulhattak el a dolgok idő előtt, nem szólhatta el magát a lány, bár már most sem tudta igazán visszafogni az előtörni kívánó érzelmeket. Végül helyzetet váltott, egy lazább pózba helyezve testét, melyet nemsokára Kolos is követett. Ott állt mellette, karnyújtásnyira tőle. Innen érezte azt a rellonost körüllengő illatot mely undorítóan kellemesen csiklandozta orrát és szánt szándékkal nem figyelt oda arra, hogy a barna tincseket aranyra festette a hátulról érkező fény. Csupán a mosolyát fürkészte, mely ahányszor csak odalesett egyre szélesebbre és szélesebbre nyúlt, kezdett hasonlítani azokra a vigyorgó töklámpásokra, melyeket halottak napján faragtak a kisgyerekek, hogy megijesszék vele a rossz szellemeket.
A lány elkuncogta magát, az utalás szinte kézzel fogható volt, Kolos nem emlékezett rá. De ez egy cseppet sem érdekelte őt, majd emlékezni fog, mindent alaposan a fejébe fog verni és vasmarokkal ott tartani. Kacéran megbillentette csípőjét, bal vállát ismét a falhoz nyomva úgy helyezkedett, hogy szembe legyen a fiúval.
- Csupán az mellékeli a nevét, akiét a másik nem tudja - mézédesen mosolygott, halkan, kedvesen beszélt, mintha csak egy tréfa lenne, egy buta válasz egy buta kérdésre, melynek megoldása egyértelmű.
A dermedt, grimaszba forduló arcot, alig bírta Lala szó nélkül, talán csak kicsit szélesebbre húzott ajkakkal fogadni hatalmas, győzelmi tekintet helyett. A mentés a fiú részéről persze nem volt rossz, de aki azt várja minden pillanatban, hogy egyszer lehulljon a maszk, még ha rövid időre is, akkor az - akármit is tesz a másik - észre fogja venni.
Jókedvét az is tetézte, hogy Kolos azonnal terelt, kész csoda, hogy még nem válogatták be a kviddicscsapatba.
- Mhm - bólintott tekinteték körbehordozva a bagolyházon. Három éve koptatta ezeket a követet, de fel sem tűnt neki az idő múlása, mintha még mindig tizennégy éves volna, az a kis csitri, aki azt hitte, a világ az ő kezében van és nem fordítva. - Itt kezdtem az első évemet. Mindent itt tanultam meg amit tudok. Legfőképp az átkokat - uh ez csak nem egy célzás volt? - És azt hiszem igen, talán pontosan ezért nem találkozhattunk már egy ideje, mikor is volt, hogy utoljára láttuk egymást? - billentette oldalra buksiját, mintha csak elfelejtette volna nagy hirtelenjében a dolgokat, pedig minden egyes lépés a fejében volt, mintha csak tegnap történtek volna azok a  kettejüket néhány napra összekötő élmények.

Milyen vicces az Ardai gyerek    

Milyen szenilis lettél az évek alatt csak nem öregszik a nagyfiú? :3

Ellenben a nők sokkal ügyesebben tudják előcsalni a túl sápadt arcokra a vörös foltokat és kézlenyomatokat :333 :"D

Rövid ideig? Ugyan ezen segíthetünk mondjuk valami sokáig ott maradó vörös hennafestékkel  

Ezaz Tánya állj mellém *-*