A temető szűkebb volt mint elsőre gondolta volna. Lassan járt, mégis mindenfélében meg-megbotlott. És a nap sem csillogott már az ég tetején, egyre lejebb araszolt, magával rángatva a sötétséget.
 A sötétséggel pedig az árnyak jártak. A rémek, a szörnyek, a gonosz, a halál. A szél lassan erősödött, rothadó krizantémok és ibolyák szaga ölelte körbe Lalát.
 A sírok se tűntek vidámnak, mind szomorúan nézett a föld alá, sötétre meszelt kőkeresztjükön liánok zöld népe tört fel, magáévá téve azokat.
 És az egész hely hallgatott. Mintha mindenre ráhullt volna a némaság fátyola. Azé a némaságé, amely a rosszat hirdette, azé a némaságé, melyből a rémek kelnek életre, azé a némaságé, mely belesikít az ember fülébe.
 A lány ügyetlenül bukdácsolt, próbált a lehető leghalkabb lenni, ám soha nem sikerült ezt a végéhez vinni. A gallyak sikítása talpa alatt, óriási zajt csapott a némaságban, és az érdes kődarabok végig horzsolták a lány fedetlen lábát.
 Néha elkáromkodta magát, ahogy a fájdalom néhány pillanatra beköltözött testébe, és ilyenkor tekintete az égre szökött, mintha mennyei megváltást várna, vagy legalább valami csodát. Csakhogy most, szemei nem jutottak el a narancsban fuldokló égig, hisz megakadtak azon, amit keresett
Hatalmas termetével kimagaslott az egyszerű sírok közül, olyan volt mint egy káplna. Falait megrágta az idő, kőből épült oldalain díszes mintákat koptatott el az ezer éves szél. Ablakaiban rácsok csücsültek, vicsorogva mustrálva a külvilágot, tetejét pedig teljesen ellepte a zöldben táncoló borostyán ádáz raja. Öregnek tűnt, fenségesnek és mérhetetlenül gyönyörűnek. Olyannak, amilyennek lennie kellett. És hívogatta ő, hallotta ahogy halk dalt dúdol a kripta, mintha avval akarná odacsalni a lányt.
  Tett egy lépést az építmény felé, ám többet nem tudott. Hirtelen kezeket érzett a testén. Sikítva ütközött a földnek, érezte ahogy térdét és könyökét véresre marták az ágak. Felsziszegett, és borúsan emelte fel tekintetét, hogy megnézze ki volt az, aki ilyen csúnyán fellökte.
Alina volt az. A lány láttán Lala bosszúsága is kezdett alább hagyni, nem haragudhatott olyan emberre, akit ismer, és bizonyosan véletlen tette amit tett, bár arra nem tudott volna rájönni, hogy hogyan voltak képesek egymásnak ütközni, meg kellett volna, hogy hallja ahogy közeledik a rellonos lány. A bambulásba teljesen belefeledkezett. Erről le kell majd szoknia, mielőtt még rosszabb dolog közepette jön rá, és hagyja ott bőrét e miatt.
- Szia Alina, én is örülök neked, bár jobban örültem volna, ha a talpamon üdvözölhetnélek - morogta az utolsó szavakat, miközben elfogadva társa segítő jobbját ismét saját lábára állt.
A zöld kérdésére csak megvonta a vállát, és széles vigyor ült ki arcára.
- Vadászom - jelentette ki felcsillanó szemekkel - Kriptára vadászok - majd felvont szemöldökkel Alinara tekintett.
- És te? Ez nem egy szokványos " bolyongjunk céltalanul " úti cél.

A megjegyzésre Lala halkan felkuncogott.
- Akkor úgy tűnik nem csak én vagyok ilyen béna, de majd ha eltévedsz a faházba, segítek megtalálni az ajtót - mosolyodott el kedvesen.
Amint végzett a függöny megigazgatásával, és kicsit kifújva neki dőlt, már indult is vissza, hogy aztán a babzsákba süllyedve helyezze kényelembe magát. Kell neki egy ilyen a szobájába, eddig nem is gondolta volna, milyen tökéletes kényelmet lehet eléri egy ilyen furcsa kinézetű szörnyszülött tárggyal.
Ezután a fiú tokját kezdte nézegetni. És csakhamar fel is tette a kérdéseket, amiken eddig gondolkodott.
-  Az jó lenne, szeretem a zenét - vigyorodott el - és a hegedűszónál nincsen szebb - tette még gyors hozzá, majd figyelte ahogy a fiú kicipzározza a tokot, majd előhúz belőle egy gyönyörű kis hegedűcskét.
A lány hátradőlt, szinte belesüllyedt a babzsákba, hogy a lehető legkényelmesebb helyet találhassa meg. A zenehallgatásnak is meg kell adni a módját. Szemével még mindig Dom mozdulatait követte, ahogy felemeli kedves kis tárgyacskáját és a hozzá tartozó vonót is.
- Valami gyönyörű - vágta rá a kérdésre felülve, hogy a fiú szemébe tudjon nézni. - Játszd el azt, amit a legjobban tudsz, a legszebb dalaidat szeretném hallani - kuncogott fel ahogy kezével megtámasztotta saját magát, és kicsit előre dőlt.
Biztos volt benne, hogy a fiú tudása a hangszer iránt igazán hatalmas, és ilyenkor kicsit el is pirult belegondolva, hogy míg vannak akik ilyen ügyesek addig ő alig tud megszólaltatni valamit. Egyedül a zongorát, azon is a boci-boci tarkát, mert megunta gyerekkorában az oktatóját, és otthagyta mint Szent Pál az oláhokat. Nem volt kíváncsi a tanító vinnyogó hangjára, és nevetséges hisztirohamaira, ám most már kezdte megbánni akkori tettét.

  Lala figyelte, ahogy a fiú felemeli a hegedűt és játszani kezd. Nem számított arra, hogy egy szomorú dalt fog játszani. Azt hitte valami vidámat, vagy csak egyszerűen komoly darabot. De ez kifejezetten szomorú volt, és gyönyörű.
Valóban nem tévedett, mikor a fiút tehetségesnek gondolta. Igazán ügyesen játszott, a dal mely a hegedű húrjairól szállt fel, képként lebegett a lány szemei előtt. Ismerte ezt a dalt. A dajkája énekelte néha mikor mikor együtt sütögettek a konyhában. Vagyis inkább a dajka sütött, míg az apró Lanetta inkább csak öklével széttrancsírozta a tésztát.
Először csak halkan dúdolta, nem szerette volna, hogy a fiú szereplését a saját hangjával elrontsa. Nem volt rossz a hangja, a fület nem bántotta, ám szépnek sem lehetett mondani. Átlagos volt, olyan mint ő maga.
  Azonban figyelve a fiút, mintha biztatást látott volna arcán. Először gondolkodott, majd úgy döntött, hogy ő is beszáll a vége felé. Próbált a lehető legszebb hangját elővenni, ahogy belekezdett az éneklésbe.

Szerető szíve, már féltékeny csak,
Bokrok között íját is felkapja.
Zengve száll már a két fehér vessző,
Életük lángjait így legyőző

Amint a fiú felemelte a vonót a húrokról a lány elpirulva sütötte le szemeit.
- Remélem nem gond, hogy beleénekeltem, nem szoktam... - mentegetőzött elmosolyodva. Csak olyan jó érzés volt számára, hogy kicsit visszahozhatta a múltat.
- Nem kell, hogy vidám legyen, ez az egyik legszebb dal amit valaha hallottam - vágta rá a fiú kijelentésére.
- Milyen zeneszerzőktől ismersz dalokat? - billentette oldalra kíváncsian fejét, hagyva, hogy ezüst haja a háta mögé hulljon.

- Ez igaz, valóban mélyebb érzéseket adnak át... - bólintott egyetértően a lány - azonban a vidámakban van valami, amitől az ember is úgy érzi, hogy minden a helyén van az életében, mintha a zene hangulata átszállt volna a hallgatóra is - tette hozzá elgondolkodva. Nem kötekedésképpen jegyezte meg. Csupán elgondolkodott egy picit, és ez jutott eszébe. Az egyik gyönyörű a másik egyszerűen csak jó.
Míg a fiú gondolkodott a feltett kérdésen, addig a lány ismét helyezkedett. Próbálta megtalálni a tökéletes pontot, azonban ehhez sok próbálgatás kell. Végül törökülésbe helyezkedett el a babzsák közepén, hátát az egyik gerendának támasztva, és csak reménykedni tudott, hogy nem téved arra egy pók sem. Rettegett a pókoktól, és nem lenne szerencsés ilyen magasan találkozni egyik képviselővel sem, mert a végén még nyakát töri a nagy menekülésben.
- Kispál? - csillant fel Lala szeme. - Ha szeretnéd, szívesen kísérlek vacak énekhangommal, de csak ha megesküszöl rá, hogy nem bántja a füled - nevetett fel - Kispáltól melyik számokat tudod eljátszani? Van néhány amit ismerek jómagam is, azonban a Kiscsillag sem ismeretlen - tette gyors hozzá.

- Azt ismerem! - vágta rá a lány, kevés híján legurulva a babzsákról a hatalmas lendületben. - Mármint a Légyszíves-t. Bár régen hallgattam, lehet el fogok téveszteni pár szót, vagy néhol csak dúdolva leszek képes helyettesíteni a szöveget. Rég hallgattam már ilyesfajta zenéket. Mostanában inkább a csend az amit legszívesebben hallgatni szoktam, kicsit sok a zsongás az iskolában - elmosolyodott majd hirtelen elkerekedtek a szemei, ahogy rájött, hogy a fiú akár rosszul is érthette . Gyorsan megrázta fejét, ahogy megpróbálta összeszedni a megfelelő szavakat.
- Ne értsd félre! Én szeretek itt tanulni, és a diákokkal sincsen bajom - jelentette ki. - Csak otthon nagyobb volt a csend, és még nem szoktam hozzá, hogy itt... -szünetet tartott, ahogy elgondolkodva a füle mögé tűrte egyik eltévelyedett tincsét - más.
Felállt, és az egyik ablakhoz sétált. Muszáj volt mozognia, nem bírta ki egy helyben olyan sokáig. Picit félrehúzta a függönyt hagyta, hagyta, hogy besüssön a nap.
- Szóval kezdjük? Énekeljünk! - mosolyodott el, majd hirtelen rájött és gyors kipótolta a mondatát - Énekeljünk és zenéljünk.

A lány a fiú válaszára elmosolyodott. Majd figyelte, ahogy ismét nekikezd a játéknak. Azonban a dallam kicsit lassabb volt, gyengédebb, és mintha kicsit szebb is. Lala kivárta a belépést majd elkezdte énekelni.
-Vigyetek el engem is lassúzni srácok. Vigyetek el innen, mert nem jön ide más. Vigyetek el engem is lassúzni srácok, légyszíves!
 Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok, köszöni az anyám, hogy lassúztok velem. Aggódik hogy tél lesz, jönnek majd a bálok és én...otthon nézem a hóesést... - egyre jobban beleélte magát, és valóban ahogy a fiú is megmondta, a dal közben mintha a szavakat valaki más adta volna a szájába, mindent egyes ütemet körülbelül tudott. Persze voltak, mikor egyszer-kétszer picit elcsúszott, de gyorsan korrigálta. Nem volt profi énekes, éppen ezért nem volt képes mindig úgy viselkedni mintha az lenne. De iszonyúan élvezte, hogy kiengedheti a hangját, még ha csak egy isten háta mögötti faházban is van. Remek érzés volt, és ez az érzés arcára is kiült ahogy lehunyt szemekkel folytatta a dalt.

A következő dal befejeztével Lala elmosolyodott.
- Azt hiszem ennyi elég volt, be fogok rekedni - nevette el magát kezével a torkát simogatva. Sosem bírták igazán sokáig a hangszálai, volt mikor egy fél órás röhögőgörcs után fél napig képtelen volt megszólalni. Azóta nem szívesen kockáztat, szereti ha képes elmondani, amire gondolt.
- Nagyon szépen játszol - jegyezte meg - Tervezel ezzel magasabb szinten is foglalkozni? Vagy csak egy kedves hobbi? - kérdezte. Kár lenne elpazarolni egy ilyen tehetséget. Persze az is érthető lenne, ha a fiúnak más tervei vannak, a művészet általában nem jövedelmezik olyan jól.
- Saját műveket már írtál? - tette fel a következő kérdését kíváncsian.

Boldog Éjfélt :3

- Igen és mit? Mit szeretsz még a zenén kívül? - kíváncsiskodott tovább a lány, miközben felállt és valósággal rávetette magát egy másik babzsákra. Annak szebb színe volt, vörös. Ami pedig pont illik hozzá. Kedvesen elrendezte a zsákot, megpaskolta, hogy éppen jó helyen legyen a töltőanyag, majd török ülésbe vágva magát felült rá és elégedetten sóhajtott.
  Szeme végigsuhant ismét a faházon, és megállt a hálózsákokon. Vajon ki aludhatott benne? Két jó barát, akik a kapcsolatuk megerősítése miatt döntöttek úgy, hogy kiköltöznek egy estére a vadonba? Vagy két lány tartott pizsamás bulit, ahol akárkit kifecseghettek? Lala elképzelte, hogy az egész faházat körbelengi a körömlakk és az az aceton jellegzetes büdös szaga, melynek ködéből csak a hangos rikácsoló nevetés tört magának utat, hogy aztán eltűnjön az ablakon, sokáig pattogva, a közeli fákon. De lehet, hogy szerelmespár töltötte itt egy éjszakáját. Összebújva, halkan egymás fülébe suttogva nézték innen a csillagokat. Figyelték, ahogy a Vénusz fénye elnyomja a többi csillagot, melyek a hajnalcsillagnál százszor színtelenebben pislákolnak, mintha csak magukat is szégyellték volna kevés fényük miatt.
  Aztán meghallotta a fiú hangját, mely visszarepítette fantáziája világából. Csak figyelte, ahogy Dom elmosolyodik, majd gyengéden mint egy gyermeket lerakja hangszerét.
- Egy szerelmes dalt? - gondolkodik el Lala, a fiú válaszából kikövetkeztetve. - Vagy Szerenádot?Biztos szerencsés lesz az a lány, akiről egy egész dal íródik. - nyugtázza végül lágy mosollyal.
- Hé Dom? - néz a fiúra egy rövid szünet után - ha megírod a dal, elolvashatom majd? - egy kicsit elpirult, nem volt benne biztos, mit fog válaszolni a másik. Persze érthető lenne, ha nemmel reagálna a fiú. Elvégre egy ilyen dal, lehet nagyon személyes ahhoz, hogy más idegen is bele tudjon nézni.
- Régen játszottam. - bólintott a kérdésre válaszolva. - Olyan nyolc éves lehettem, mikor a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy tanuljak valamin, mert úri lánynak kötelező megismerkednie a zene rejtelmeivel - a mondat második részét anyja hangnemében levékonyított és rikácsoló hangon adta elő, mintha csak idézni akarta volna tőle azt a mondatot amit akkor mondott.
- Akkor a zongorát választottam. Ám nem sokáig tartottak tanulmányaim... - lenézett a cipőjére majd annak fűzőjével kezdett el játszadozni. - fogalmazzunk úgy, hogy nem tudtam tolerálni az oktatóm viselkedését, hangját és tanítási módszereit. - mosolyodott el halványan. Kissé enyhén fogalmazott, de az volt a lényege.

- Biztos vagyok benne, hogy egyszer megírod. - jelentette ki a lány figyelve, ahogy most Dom kezd el mocorogni és helyezkedni a zsákján. Lehet, hogy egy ideig kényelmesek ezek a vackok, de úgy tűnik hosszú távon nem biztos, hogy megállnák a helyüket. - Egyszer mindenkit elkap az a nyavalyás kölyök pelenkával a fenekén. Azt hiszem nem lehet elmenekülni előle, csak elbújni, hogy tovább tartson a fogócska. - elgondolkodva babrált továbbra is a már markában ücsörgő pertlivel.
- Most már magam is bánom az egészet - felsóhajtott, ahogy megrázta a fejét - igazán jó lett volna, ha valóban képes vagyok valamennyit felmutatni, zenei tudás gyanánt, de akkor egyszerűen nem jutott eszembe, hogy más is lehet. Csak az járt a fejemben, hogy mindenképp tűnjön el az a tanár aki akkor volt. Te szerencsés vagy, azt hiszem, bár a sors helyében én se hagytam volna, hogy a tehetséged elvesszen, holmi tanár miatt. - nevette el magát.
  Azonban nevetése után, halk énekszó szállt fel, megfojtva az előtte lévő hangot. A lány immáron csukott szájjal nézett az ablak irányába, ahol egy apró fülemüle ücsörgött, ki tudja milyen régen már. Hangja hirtelen elnémult, majd balra biccentett apró fejével. Lanetta álla leesett, ahogy a madárra meredt. Hogy volt képes emberi jelzésre egy nem emberi lény?
  Szája elé kapott, ahogy csak sután meredt a jószágra, és képtelen volt elhinni, hogy az valóban azt tette amit. Másodpercek hosszú áradata után volt képes végre arra nézni, amerre a jövevény mutatott az imént. Vélt attól, hogy mi les rájuk onnan.
Semmit nem látott, az ágak zöld függönyként rejtettek el mindent a kíváncsi szemeket tudatlanul hagyva. A lány halkan felsóhajtott, ám nyugalma nem volt hosszú életű, az erdőből kikúszó hátborzongató morajlás ugyanis szó szerint megfojtotta azt.
  Lanetta szemei elkerekedtek, és ismét a madarat kezdték kutatni, magyarázatot követelve tőle, de a fülemüle hallgatagon ücsörgött egy gerenda tövében, messze a lány fojtogató kezeitől, melyek legszívesebben lerángatták volna onnan, hogy aztán vallatóra fogja a beszédre képtelen állatot.
A morajok egyre közelebbről és közelebbről szálltak fel, és a lány mégiscsak magatehetetlenül ücsörgött tovább a babzsákon az ablakot bambulva. Ha tehette volna, azonnal feltépte volna az ajtót, és nyakát nyújtva kezdte volna keresni a lényt, vagy kitehénkedett volna a teraszra, ám lábai nem vitték sehova.
  A pillanatnyi néma csendet, a fülemüle zavarta meg, mely ismét dalra kelt. Azonban dala végére soha nem ért el, ugyanis a faház mellett hirtelen a semmiből előtűnve szárnyak, tollak és csőrök balladája csendült fel, miközben több száz a fajtáikban igen különböző madár zuhant el az ablak előtt. Néhány még a házikóba is betévedt, és aztán rémülten keringtek a bennülők feje felett, a kiutat keresve.
  A zöld tájon, mint barna festékpaca jelent meg egy őz, ugatva akár egy kutya, és mögötte a hömpölygő tengerhez hasonlítva, követték őt sorstársainak hatalmas hada. Patáik megrázták az egész földet, és belesikítottak a lány fülébe, ahogy az hitetlenkedve nézte a jelenetet. A rágcsálók is hamarost előtűntek. Vörös farkak lepték be az ágakat, ahogy ugrálva a levegőben szöktek egyre távolabb, a faház padlóját ellepték a távozni készülő egerek.
Ekkor végre Lanetta is magához tért a kábulatból, és hangosan felsikított, szemei elkerekedtek a rémülettől és a meglepetéstől. Még soha nem látott ilyet, talán csak filmekben. És ott sem jelentett jót, nemhogy a való életben.
  Kezei a pálcáját keresték, a fegyvert, mely képes volt megvédeni őt és a fiút is attól, ami feléjük közeledett. Mert biztos volt benne, hogy valami jön, valami ami képes rémületet kelteni az összes erdőben nyugodó élőlény szívébe, egyszerre.
Valami a falnak ütközött, közvetlenül mellette, és a világ egy pillanatra fehér tollak hurrikánja lett. Egy ragadozó madár volt, hatalmas, erős és halálra rémült. Éles körmeivel a lány arcába szántott, hatalmas vérző sebbel borítva annak jobb almácskáját, mielőtt Lanetta reagálva a madár támadására, rá nem olvasott egy szóbálvány átkot.
  A szerencsétlen állat megdermedve omlott a padlóra, hangosan koppanva rajta.
- úristen, mi a fene folyik itt? Jól van? - végre rájött, hogy nincs egyedül a házban. Felpattant és ügyetlen léptekkel a fiú felé rohant, hogy megbizonyosodjon arról, hogy miden rendben, mármint annyira, amennyire egy ilyen borzalmas vészhelyzetben az ember rendben szokott lenni.
- El kell tűnnünk innen, akármi is rémítette meg ezeket az állatokat, én nem akarok találkozni vele!

* Bevonul egy hatalmas papagájjal a vállán *

Szíííp jó estét emberek :33

Szia Bálint (: Mizujs?

Loteee *O* * nyakába ugrik megölelgeti 3/2-t *

Bálnus ( xdd ) uuu, milyen tesztet azok viccesek, én egyszer egy zombis tesztet töltöttem ki, hogy túlélném-e az apokalipszist, túlélném *O*

* Hálásan néz Lottera, ha nem kapta volna el elhasalt volna a földön xd * hogy vagy?

Bálnus, nem baj, majd megvédelek :"333 nem hagyok hátra embereket *o*


Izabella, tetszik a lelkesedésed *O*

Bálnus, felajánlom, hogy bekötöm a szemed, hogy hárítsuk ezen problémát, vaagy megígérek neked egy szép szertartást xddd :"DDD <3

Úgy érzem szeretethiányom van, ha már a földet kell csókolgatnom * feltápászkodik *

Izabella,  ha megtalálom a zombidat megsimogathatom?  

Szia Annelie ^^

Lotte, igen éreztem xdddd

Izabella, majd bottal simogatom, ha meg közel jön felüvöltök, hogy vissza mennyé! De a hozzád szállítás problémás lesz :/

Nyam megyek minionokat ölni, és jobb esetben hősöket is :"DD joccakát, mondanám, hogy aludjatok jól, de nem hinném, hogy egyhamar csörögni fog nálatok a pizsi ^^

Én kérek egy Scart! Adok helyette egy öh... * beletúr a zsebébe és az első dolgot kiveszi amit talál * egy nyalókát?

* megvonja a vállát és zsebrevágja a kincset * akkor nem kapsz nyalókát sem


Üdv tanár úr ^^ hogy tetszik lenni?

Igen, minden tanár imádja ezt, ám a javítgatásoknak is ennyire tetszik örülni? Ám a megsúgott titoknak igazán örülök, ez lesz az első, nem venném jó néven, ha már az első igazi vizsgán elhasalnék amit elém tesz az élet.

Az lenne a legkirályabb ha rajzolni kéne, imádnám, lehet, hogy bénán teljesítenék....de imádnám ^^

Tanár úr, maradjunk a pacinál és a bocinál, azokat még tudok rajzolni :3  meg kacsát is ^^ igazi három farktollas gúnárt

Várkonyi Zoltán - 2015.08.06. 19:42


Milyen pluszra gondol? :33 * előkeres egy lapot a füzetkéjéből *


Én nem rajongok a paradicsomért, legyen kicsi legyen nagy, javarész a tengerim kap belőle  

Biztos feldobná néhány tanár napját ha csak azt küldeném el   mindenki a válaszokat, én meg egy kacsát, egy színes három tollú kacsát. Ha látnám az arcokat már érdemes volt megbukni xd bár nem tervezek :333

Várkonyi Zoltán - 2015.08.06. 19:57


Kérhetek esti mese összeállítást ezekből? :333

xddd kíváncsi vagyok olyankor mi jár a diákok fejébe, de biztos jó fejek lehetnek xdd bár rájöttem nem tudom elküldeni közvetlenül a kacsát mivel nem vetetem fel az Asztrológiát :c majd jövőre :"DD

Jóóó *O* nem tudtam, hogy év közben is fel lehet venni órát, ha megmutatja, hogy kell felveszem ^^

Kééész :"DDD
Most tök különlegesnek érzem maga, kíváncsi vagyok még hányan vesznek fel vizsga előtt tantárgyat csak hogy levizsgázhassanak belőle, és mellé tudjanak mellékelni egy kacsát  
* szorgosan nézegeti az tantárgy anyagait *

Olyan kacsát fogok kanyarítani, hogy megkívánja a kacsapecsenyét tőle *O*
És csak nyugodtan, az agykapacitásom végtelen ^^