Adam, a harapós
Még levegőt venni is alig mertem, attól féltem, hogyha egy minimális mozdulatot is teszek, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy túl fiatal vagyok, hogy nem vagyok az esete, vagy megbánja amit tett. Így csak csöndben, szinte mozdulatlanul tűrten, hogy elvegye tőlem azt, amire szüksége van. De túl gyorsan lesz vége, ismét. A szemem végszóra kinyílik és meg sem próbálom leplezni a csalódottságomat. De éreztem, hogyha több vért venne el, akkor az már esetleg hatással lehetne rám...bár, ha jobban belegondolok az sem zavarna, egy percig sem. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy így még meghalni is szép lehet, pedig erről soha nem gondolkodtam még el komolyabban, túl fiatal voltam hozzá. Amint elenged, a hosszú ujjaim még egy ideig kísérik az övéit, feszegetem a határokat, de továbbra is bódult vagyok az élménytől. Már nem gondolok sem a bűntudatra, sem a szégyenre, pláne nem a megaláztatásra. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem az alakját a sötétben, szórakozottan a nyakamhoz nyúltam, mintha ezzel visszatudnám idézni a néhány másodperccel ezelőtti történéseket, meglepett, hogy ott volt a két apró lyuk, a fogai helye, de vér egy szem sem volt körülötte. Újabb kérdés, bugyuták, gyerekesek és roppant magától értetődőek. Néhány másodpercig még tétován állok előtte, aztán visszaveszem a fehér sapkámat és megigazítom magamon a kissé félrecsúszott ruháimat. Nem akartam zavarni őt, kiindulva az előző bódultságából, ha ez okozott neki örömöt, hát legyen, nem akartam az lenni, aki ezt elveszi tőle, hiszen én adtam meg. Ugyanakkor úgy éreztem, zavarom, most már igazán mennem kellene. Lassan léptem oda hozzá, felpillantottam rá, figyeltem az arcát, majd lábujjhegyre állva nyomta egy puszit a nyaka és az álla találkozásánál lévő gödröcskébe, majd szó nélkül, zaklatottan elindultam le a Faházból.
És ti?
Jól, leadtam a holnapi vizsgám, úgyhogy felszabadultan. 