Már nem tudja hova tenni azt, ami itt történik. Nem tudja követni, de nem is töri magát annyira, hogy sikerüljön is a dolog. A szellemidézés dolog kicsit félresiklott, hiszen nem kaptak semmi túlvilági dolgot, üzenetet, viszont, mást annál inkább. Nem tudja, hogy ez a valami, ami itt császkál körülöttük, most az ő szeánszuk műve, vagy csak a véletlen műve az egész. Lehetséges, hogy nem olyan dolgot „idéztek” meg, melyet akartak, hanem valami sokkal, de sokkal csúnyábbat. Akkor viszont ideje lesz felvenni a nyúlcipellőt, és olyan messzire szaladni, amennyire csak lehet, és vissza sem nézni. Persze, ez mind csak elmélet, mivel nem moccan, és nem is kezdi ismertetni eme haditervét. Nem, nem szállt inába a bátorsága, csupán túlságosan erősebb a félelemnél a kíváncsisága. Túlságosan is.
- Jó, jó, jóóó. Én elhinni mindent. – bólogat a dolgokra, hiszen nem akarja, hogy magára haragítsa a lányt, főleg ebben a helyzetben, amiben jobb, ha összetartanak, és nem veszekednek, miközben suhannak az árnyak körülöttük. Az, hogy a bizonyíték nem áll előtte készen az más, ráér, azt tudja, hogy kapni fog belőle egy jó nagy adagot, biztosan. A nyomásnak engedve közben, lejjebb ereszkedik, hogy ne kelljen a másiknak a hátára másznia, hogy lásson is valamit. Hunyorogva figyel még mindig előre, hátha, hátha tévedett nemrégiben, de nem. Kezd most már eléggé kifordult lenni minden, meg is rázza a fejét, és elszakadva a bambulástól, a lányka felé fordul. A bizonyosság, amit ismét kimond, már nemigen jut el hozzá, inkább csendben toporog az izgatottságtól, meg a többi, hirtelen felerősödött érzelemtől, ami forrong benne. Sokkal jobban izgatott, mint mikor idejött a lámpásával, hogy belevágjanak a dolgokba.
- Szag? Nem én! – szimatol körbe, mint valami eb, aki nyomot keres, de most nemigen segít neki az orra. Persze, érzi a szagokat, a lány parfümjét, valami fura szagot, és saját illatát, de azt a tipikus „zombi-szagot”, amit elképzel egy ilyen esetben, azt nem. Persze, nem zárja ki semmi sem, hogy ott van az, csak nem ismeri fel.
- Milyen? – értetlenkedik kicsit, hátha a lány pontosít, hogy felismerje a sok között, már ha ott van az, és nem a lányka ismert félre valamit. Elvégre, se büdös bakancs, se már fura, vagy épp undort hozó dolog nincs a közelbe. El is kalandozik a nagy szaglászás közben, így mikor a suttogó szó elhagyja a lányka ajkait, összerezzenve kapja fel a fejét, és hatalmas bociszemekkel pislog párat, majd nyakát behúzva pillant oda, ahova ő is.
- A jó élet.. – mormog kicsit, még mindig hitetlenkedve fogadja a dolgot. Másrészről viszont, jobb, ha nem itt lesznek, ha tényleg kiderül az, hogy képzelet, vagy valóság.
- El. Megyünk innen el, mert.. mert veszély. – azzal finoman megragadja a lány karját, és amíg menthető a dolog, már indul is, gyors léptekben, minél messzebb azzal az izétől.
