KinézetA zeneAz első forduló nem is volt olyan szörnyű, mint aminek képzelte, és elsőnek érezte, gondolta. Lement. Ez a legszebb szó rá, amit csak találni tud a kis szótárában. Ami pedig a legfontosabb: ki sem szóródott, gőzerővel gondolhatott már az első pillanattól arra, hogy mit is fog a második fordulóban produkálni. Szerencse, időben szóltak, hogy vegyék elő a kreatív felüket, és mutassák meg, mit tudnak. Na de itt jött a probléma. Ő mit mutasson meg? Ráadásul úgy, hogy megkötötték kissé a kezét. Az eleme, na az az a dolog, amivel nem tud mit kezdeni, mármint ebben az esetben. Nem, pihenni kellett neki az első forduló után, de már az első pillanattól fogva tudta – mióta ismertették a második felvonás menetét, mibenjét, hogy ezen még nagyon sokat fog gondolkodni. Túl sokat.
Ahogy szusszant kicsit, úgy esett neki a dolgoknak, az ötleteknek, melyek hol jók, hol rosszak voltak, vagy egyenesen pocsékak. Nem jutott dűlőre, de az ideje egyre csak fogyott, miközben nem jutott semmivel sem előrébb. Nem egyszer megfordult a fejében, hogy feladja, visszalép, mert ezzel nem birkózik meg egyedül, nem képes rá, az pedig milyen, ha odamegy valakihez ötletért kuncsorogni. Az már nem az övé lenne, nem érezné egyedinek. És most ide nagyon is az kell. Azonban közel sem volt olyan egyszerű. Akármennyire is link tud lenni, illetve, hogy mindig az, egy lökött szélgép, néha neki is vannak igencsak érett, vagy komoly gondolatai, percei, amivel meglepi ugyan a környezetét, de magát már nem. A visszalépés előtte pillanatokban azonban, teljesen véletlenül sikerült olyan ihletet kapnia, amiért elállt a feladás gondolatától. Nem egy nagy durranás, nem egy világszenzáció, viszont az övé lesz, teljes mértékben. A véletlenek már csak ilyenek, egy apró jelből látni, érezni, hogy ez még jól jöhet, és ebből lehet valamit kezdeni, a szerencse dolga volt, de nagyon jó pillanatban találta meg őt. Onnantól viszont nem volt megállás. A kellékek beszerzése macerás volt, időigényes, ahogy maga a próba, a hangolás, az, hogy minden akkor, és úgy történjen, olyan ütemben, és szólamban. Nagy falat volt ez neki, de tudta, hogyha ezt lenyomja, akkor nem lesz előtte megállás. Nem az első helyre hajt, már rég nem, biztos lesz nála jobb, szebb, erősebb, de el akarja mondani majd, hogy megpróbálta, meglépte, és erre képes. Össze kell szednie magát.
És akkor…
A fülében zúg a kinti közönség zaja, ahogy néha elér hozzá, mikor nyílik egy ajtó, és ki vagy épp bejön valaki. Rosszabbul érzi magát, mint a múltkori próbán, de nemigen szeretné kimutatni, hogy minden porcikája remeg, gyomra liftezik, és legszívesebben sikítana. Mondhatni kicsit fél, hiszen tart a kudarctól, attól, hogy valami nem fog menni neki, hogy elszúrja az egészet, és bukja a dolgokat. Muszáj lenyugodnia, csendes helyet ugyan most nem fog találni, de épp elég neki az, hogy leül, és magában dúdolja halkan a dallamot, ezzel is rögzítve a dolgot. Maga a dalválasztás igazán jó, hiszen mondhatni a témába vág, alkalomhoz illő, és ezek mellett még nagyon szép is. Egyszerű produkció, nem is egy zenekari hatással készül, nem énekel, táncol, vagy bármi más, ő mondhatni alsóbb szinteket céloz meg, az már más, hogy a közönség hova emeli, vagy épp süllyeszti el. Az idő telik, az emberek előle fogynak, és azon kapja magát, hogy alig van öt perce, és már mennie is kell. Ha most nem ájul el, akkor minden rendben lesz. Nagyon ennek a szélén áll, és mikor szólítják, esetlenül indul meg a színpad felé. Az még sötét, még pakolják be a kellékeket, amikre szüksége lesz. Ez sem nyugtatja meg, pedig tudja, hogy nemsokára túl lesz az egészen, akármilyenre is sikerül. Mint egy oltás. Fájni fog, de hamar véget ér.
Tizenöt perc hírnév…
A színpadra lép. Lassan, kimérten, egyenesen járva. A közönségre épphogy odapillant, de érzi, hogy beleszédül a látványba. Nem futhat vissza, meg kell csinálnia. Önmagáért. A helyére áll végül. A színpad képe kissé mulatságosnak is vélhető, hiszen körülötte, előtte sok, kisebb, nagyobb, kövérebb, keskenyebb szájú, peremű üveg pihen. Nem műanyag, üveg. Van, amely inkább váza, és kristály – ezeknek szebb, és tisztább a hangja, van, amely egyszerű, de mégis a megfelelő eszközzel dalol. És itt most ez is lesz. A produkció nem más, mint egyszerű fizika – mert hát, kémia nem lehet. Az étteremben fedezte fel a trükköt, véletlen, mikor stresszoldásként hatalmasat szusszant. Egy apró hang, amit kiadott, és amire beteg ötlete beugrott. Persze, most ezen hangok mágiával felerősítésre kerültek, hogy ne csak ő hallja őket, amint megszólal. A háttér egy egyszerű, fehér vászon, kivilágított színpaddal semmit sem ér. Ő maga középen áll, nyugodt tartással, a halom közepén, mintha karmesternek készülne, csak épp kezében nincs semmi, amivel vezényelne. Illetve, van, csak épp láthatatlan, és körbevesz mindenkit. A színpad fényáradata szép lassan sötétedik el, ahogy kezdődik minden, mikor elfoglalja a helyét, gyertyák gyúlnak mögötte, mint holmi lámpások, és kirajzolódik a háttér: a fényjáték, melyet a lepel, és a gyertyák közti lógó díszek, szalagok biztosítanak. Most még minden nyugodt, azonban egyszer csak belekezd. A dal első, felvezető füttyszólamát szájjal biztosítja, mintha csak heverészne, és pihenne, úgy búg a dal felvonása. A háttér eközben mozdul, koncentrálva megindul a levegő, melyet ő irányít, és amely táncoltatni kezdi a szalagokat, interaktív hátteret adva ezzel a produkciónak. A füttyszólam elhal, és kezdődik a legfontosabb mozdulat. Ugye, mindenki tudja, hogy néha, bizonyos szögből fújva az üveg produkálhat néma hangot – mely hol mély, hol magas. Julien a sok üvegével ebből komponál, a dal ritmusát igyekszik visszaadni az általa gerjesztett szellővel, melyek az adott pontokon, egymás után találják meg az üveget, és szólaltatják meg azokat. Nem, nem ér egyikhez sem, és ő maga sem énekel. Az erejével hol erősebb, hol gyengébb fuvallattal simítja végig hangszereit, felváltva, egyszerre többet, kevesebbet. Hangszermentes verzióban eme lassú dal egészen más hangzású, de egészen felismerhető, gyorsabb ritmust nem tudott volna kivitelezni. Végig néma, kivéve a füttyszólamokat, amikbe néhol, vokálként besegít, de a központban a maga által gerjesztett muzsika áll. A háttér hol világosabb, hol nagyobb árnyékot vet a vászonra, a gyertya lángjától függően, ritmusa táncol, változik. Nagyon kell koncentrálnia, nagyon fél, hogy ront, néhol érzi is, hogy nem tökéletes, de a percek peregnek, és végül elhalkul minden. Az utolsó taktus is elhallgat, ő maga eddig lehunyt szemeit felnyitja, és fogadja a közönség véleményét, akármi is legyen az. Nem volt szörnyű, nem volt vészes, ő megtette, akárhogy is veszi be ezt akárki. Meghajol, szép lassan, koncentrálva, hogy ne most kelljen rókáznia, mikor előre dől, majd szép lassan elhagyja a színpadot, hogy egy félreeső helyen kiordíthassa magából a felgyülemlett stresszt.
