Vásáry Áron
Az önjelölt kertész
Az önjelölt kertész
Szinte toporzékolva, arcomon kaján vigyorral vártam, hogy a kissrác pofára essen. Ujjaim izgatottan kopogtak és suttogva bíztattam áldozatomat, hogy "Gyerünk, gyerünk, indulj már el! Nem érek rá egész nap! Anyunak kell a szépítő alvás". Igen ám, igaz, erőfeszítés nélküli bájom is hozzájárul a megjelenésemhez, de azért kell egy kis rásegítés, hogy fényesebben ragyogjak a legszebb navinés lánynál is. Mondjuk ez nem egy magas mérce. Az se lenne nagy kihívás, ha az egész iskolánál kéne szebbnek lenne, mert hát az is vagyok, duh.
A kis elkalandozásom miatt majd' lemaradtam arról, ami miatt eleve itt vagyok. A fiú felállt, de azon nyomban orra is esett, de olyannyira, hogy lehet még a földből is kiharapott egy darabot. Csilingelő nevetésben, nem ez már hahotázás... szóval abban törtem ki. Olyannyira, hogy kis, milliméteres könnyek kezdtek legördülni parányi arcomon. Pici pocakomat fogva kis híján hanyatt is vágott a jókedv, de aztán észbe kaptam, hogy na, ez a siker azért annyit nem ér, hogy összekoszoljam a ruhám, holmi fetrengéssel. Piciny ujjaimmal levegő után kapkodva felszárítottam könnyeimet, s már éppen, mint aki jól végezte dolgát, (mert hát jól végeztem) az áldozat egyszer csak.. kb az irányomba kezdett beszélni. Nem lát? Hogy nem szúrja ki a szemét a szépségem? Jó, pici vagyok, de azért az kompenzál. Ah.
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt? - figuráztam ki a diákot hangom elmélyítésével. Ezen is jót mulattam, de pár pillanattal később leesett. Ja tényleg, csak közelről hall. Egy méretes szemforgatás után elrugaszkodtam a talajtól és egyenesen a fiú felé röpültem és elkezdtem keringeni körülötte, akár egy (kivételesen nem halál ronda) szúnyog.
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt? - ismételtem meg, ugyancsak elváltoztatva a hangomat - Én, kérlek szépen egy rendkívül fontos főmufti vagyok a navinénál, talán még fontosabb, mint a házvezető. Nagy bajban vagy ám, apukám! - színészkedtem kaján vigyorral, miközben ő egy szúnyog zümmögéséhez hasonló, hullázó erősséggel hallhatta mézédes, bársonyos, simogató hangom.
A kis elkalandozásom miatt majd' lemaradtam arról, ami miatt eleve itt vagyok. A fiú felállt, de azon nyomban orra is esett, de olyannyira, hogy lehet még a földből is kiharapott egy darabot. Csilingelő nevetésben, nem ez már hahotázás... szóval abban törtem ki. Olyannyira, hogy kis, milliméteres könnyek kezdtek legördülni parányi arcomon. Pici pocakomat fogva kis híján hanyatt is vágott a jókedv, de aztán észbe kaptam, hogy na, ez a siker azért annyit nem ér, hogy összekoszoljam a ruhám, holmi fetrengéssel. Piciny ujjaimmal levegő után kapkodva felszárítottam könnyeimet, s már éppen, mint aki jól végezte dolgát, (mert hát jól végeztem) az áldozat egyszer csak.. kb az irányomba kezdett beszélni. Nem lát? Hogy nem szúrja ki a szemét a szépségem? Jó, pici vagyok, de azért az kompenzál. Ah.
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt? - figuráztam ki a diákot hangom elmélyítésével. Ezen is jót mulattam, de pár pillanattal később leesett. Ja tényleg, csak közelről hall. Egy méretes szemforgatás után elrugaszkodtam a talajtól és egyenesen a fiú felé röpültem és elkezdtem keringeni körülötte, akár egy (kivételesen nem halál ronda) szúnyog.
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt? - ismételtem meg, ugyancsak elváltoztatva a hangomat - Én, kérlek szépen egy rendkívül fontos főmufti vagyok a navinénál, talán még fontosabb, mint a házvezető. Nagy bajban vagy ám, apukám! - színészkedtem kaján vigyorral, miközben ő egy szúnyog zümmögéséhez hasonló, hullázó erősséggel hallhatta mézédes, bársonyos, simogató hangom.