Állia
Csöndesen nézte a vizet, melyre vékony jégréteg tevődött, a hidegnek köszönhetően. Néha kortyolt egyet vajsöréből, hogy felmelegítse magát, de amúgy sem fázott, inkább csak az íz kedvéért tette. Gondolataiban elkalandozott, azon töprengett, hogy vajon hogy fog telni az idei karácsony. A második karácsonya távol otthonról, de most nem a kastélyban marad, hanem Amirával utazik el családjához. Mosolyogva nézett le a jobb csuklójára, s kicsit megzörgette az ezüst karkötőt, amit barátnőjétől kapott. Minden rendben lesz. Legalábbis azt remélte, így folytonosan ezt mondogatta magának. De mi sülhet el rosszul? Már volt Mira szüleinél, s igazán jól kijött velük. Minden...tökéletes lesz.
Gondolatmenetét hirtelen lépések zaja szakította meg. Nem fordul hátra, csak figyelmesen fülelt, hallgatta, ahogy az illető egyre közeledik, majd megáll mellette, s nekidől a korlátnak. Továbbra sem nézett rá, csak meredt előre, de mikor a másik lány megköszörülte a torkát, nem bírta tovább. Csodálkozó tekintettel, fölemelt szemöldökkel fordult felé, majd egy vállrántással válaszolt a kérdésére. Pillanatnyilag tényleg elég mindegy, hogy a kiscsaj marad, vagy megy, addig, amíg nem érez rá késztetést, hogy beszélgetésbe elegyedjen Tiffanyvel, merthogy a vöröskének aztán mindenhez volt kedve, csak jópofizáshoz nem.
Sóhajtva váltott a pozícióján, háttal dőlt neki a korlátnak, így a másik is jobban szemügyre vehette. Kis mosoly bújt meg Tiff szája sarkába, ahogy szegény háztársa fölé tornyosult. Alapból lehetett köztük úgy 15 centi, s így, hogy még magassarkú is volt rajta, egyenesen lefelé kellett nézzen. Végül is ez is egy előny. Amira legalábbis mindenképpen ezt mondaná.
-Hogy hívnak? - hallotta a saját hangját. Nem volt kedve társalogni, de utálta, ha csak úgy álldogál valakivel. Maximum nem fog választ kapni a kérdésére, de ez senkinek sem fogja bántani a lelkét.