Szeretem a sötétet, meg a barlangokat is :3

Csak nyugodtan, nincs rá feltétlenül szükségem  

Maradjon csak, mert nekem rövid úton lenyomják a torkom  

Ugye hogy ugye?  

Nem én akarom lenyelni, lenyeletik velem  

Igen, cápapanda vagyok :3

Inkább elporoszkálok és megnézem az Elpuskázva című filmet. Mára eleget rontottam az OFF népszerűségén. Pá  

Csak tanulunk >.<

Gryllus Matilda - 2014.04.07. 18:27


*felröhögi a teát az orrába*

Gregor H. Polter  - 2014.04.13. 11:47


Vigyázz mert attól el lehet szállni...

Tildu adhatnál valami jó tippet, hogy kell meglopni Flórát  

Párápápápááááá áj lávinit  

Kiva Faraday - 2014.04.14. 19:20

ajj nincsen T_T

Szia te kis majom...*elkapja kicsi Raditsot*

PANDAAAAA *-* Viktor megígérte, hogy elvisz pandanézőbe.  

Itthon nem hagynánk  

Gryllus Matilda - 2014.04.14. 19:38

Én is éhes vagyok, de mekis kajável spec soha nem lakok jól  

Na azzal jól lehet lakni Luc  

Elém elém rakhatnak 9 big macet, azt is betolom és még letudom fojtani vagy három flurryvel  

Szeretek enni  

Kiva Faraday - 2014.04.14. 20:34

De nem T_T

Hello-bello emberkék  

Kicsit ki van halva erre itt a téma  

Áhh ahhoz én nem vagyok elég jó  

Ha értesz hozzá  

Látni már én is láttam, de akkor se merném  

Szia Lilla

Hát nem úgy néz ki  

< Olivér >
hajnalban

Hiába a korai időpont, ha egyszer éhes vagyok akkor senki és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy egyek. Így van ez most is. Egész éjszaka forgolódtam, nem tudtam aludni, aztán megkordult a gyomrom. Felültem az ágyon és rápillantottam az órámra, hajnali hármat mutatott. Elég furcsa időpont, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, amúgy is fura vagyok, szóval ez akár egy elég hétköznapi dolog is lehetne nálam. Fölkaptam egy pulóvert, felvettem a tornacipőmet, majd úgy ahogy voltam pizsamában elindultam lefelé a konyhába. Tudtam, hogy a legtöbben ilyenkor még, vagy már alszanak, mégis lopakodtam, mintha valami rosszban sántikálnék. Az üres, hűvös folyosók egy kissé félelmetesek voltak és egy-egy sötétebb résznél gyorsabbra vettem a lépteimet. Egy ilyen alkalommal sikerült nekimennem egy lovagi páncélnak. A páncél karrésze hatalmas csörgéssel a földre zuhant és sikeresen felébresztette az összes közelben lévő portrét. Ezek után pedig már hiába magyaráztam, hogy mestertanonc vagyok és nekem ki szabad jönnöm, meg hogy csak egy kis pudingot akarok enni, a magyarázatom süket fülekre talált. Mindegyik csak kiabált velem és a tanárokkal meg a prefektusokkal fenyegettek. Végül szimplán csak megmutattam nekik az egyik ujjamat, felcsaptam a kapucnit és tovább sétáltam. Előbb vagy utóbb majdcsak elhallgatnak nem?
Sokára értem csak le a konyhába, ugyanis félúton eltévedtem (meglátszik mennyit járkálok a kastélyban), de mikor végre megcsapott a kellemet meleg és az illatok egyből föloldódtam. Gyorsan ledobtam a pulcsimat, fölugrottam az asztalra és vártam, hátha erre téved egy manó, ugyanis semmi kedvem nem volt fölgyújtani a konyhát, amúgy meg bőven ráértem, minden álom kiment a szememből. Szerencsére hamar észrevették, hogy itt vagyok így gyorsan kértem egy puncspudingot (hátha alapon). Képes volnék volt öt tábla csokit minden bűntudat nélkül lenyomni, úgyhogy egy puding nem fog kinyomni rajtam. Amint megkapom, elveszem a tálat, ügyes kislány módjára megköszönöm, előhalászom a zsebemből a csomag gumicukromat, rászórom a tetejére majd mint egy óvodás, ujjal kezdem enni. Minek zavartassam magamat? Úgyse lát senki..

< Olivér >
hajnalban

Soha nem voltam az a finnyás típus. Ezt bizonyítja az is, hogy simán nekiállok ujjal pudingot enni pedig biztos, hogy kanállal sokkal célravezetőbb lenne. De hol van abban az élvezet? Ugyan kérlek. Szórakozottan nyúlkáltam vele a tálba, néha kivettem belőle egy pudingos gumicukrot is, közben sűrűn hajtogattam magamban, hogy ez ám az élet. Hajnali majszolás a konyhán. Azt eszek amit akarok, senki nem szól rám és nem köt belém. Amikor kinyílik a konyha ajtaja először oda sem nézek. Mit érdekel engem, hogy ki jön be rajta? Úgyse ismerek senki, nem szeretem a társaságot, pláne nem a lányok társaságát. Soha nem voltam egy csajos alkat. Utálom a magassarkút, a szoknyát a smink sem éppen a kedvencem, inkább a baseballsapka és a gördeszka. Szóval nem volt kedvem beszélgetni azzal, aki épp megzavart a pudingevésbe, de úgy döntöttem annyiban hagyom a dolgot. Tovább nyalogattam az ujjamat, kizárva minden zavaró tényezőt, csak én vagyok, a puncspuding és a gumicukor. Ez annyira jól sikerül, hogy rövid úton megfeledkezem arról is, hogy nem vagyok egyedül.
Épp sikerül a középső ujjammal egy jó nagy adagot kihasználni és a számba egyensúlyozni, amikor egy hang megszólít. Megrázkódom, az ujjam még a számban van, amikor felé fordulok és fintorogva nézek rá.
  - Mi van?
Hát nem biztos, hogy lehetett érteni az ujjamtól de észbe kapva gyorsan kiveszem a számból és megszemlélem a srácot. Ismerősnek ismerős, de ezenkívül semmi extra. Azért titokban elrebegek egy hálát, hogy nem egy lány az, mert neki órákig magyarázkodhatnék miért eszek kézzel és miért nézek ki úgy ahogy kinézek. Jó ideig fintorgok még rá, aztán hirtelen leesik. A megvilágosodás meglátszik az arcomon, gúnyos mosollyal nyúlok bele ismét a pudingba és jólesően nyalom le az ujjamat.
- Nem szép dolog, hogy nem emlékszel rám, megmentetem az életedet.
Igaz, nem volt veszélyben, de nem nézett ki annyira jól szegény kalács, én meg pont kapóra jöttem neki, mert nővérkéset játszottam, aztán pedig lehúztunk pár felest, most már határozottan ismerős, de a neve nem ugrik be, vagy be sem mutatkozott? Nem vagyok az a fajta aki az ilyesmin fennakad, meg a névmemóriám sem épp a legjobb.

< Olivér >
hajnalban

Hagyom neki, hogy megeméssze a dolgokat, láthatóan nincs a toppon, meg amúgy sem tűnik valami eszes darabnak, de hát, az itteni diákok okoznak meglepetéseket. Én meg nem vagyok az a lenézős fajta, tőlem azt csinál amit akar, ez egy szabad ország és ha ő társalogni akar velem, akkor társalogjon. Én nyolcvan százalékig a kajának szentelem minden figyelmemet a maradék húszat nagy kegyesen nekiadom, ha már így hozta a sors. A még nem ragacsos kezemmel kisöpröm a hajat létóteremből, majd folytatva a maradék gumicukor és adagot a számba tolva, felé fordulok. Tádám, látszik, hogy mégsem vagyok annyira felejthető, pedig elég sok szőke járhat-kelhet itt a kastélyban.
- Tusé. De már nem dolgozom ott.
Grimaszba torzul az arcom és inkább visszafordulok a tál felé. Nem akarok erről beszélni, pláne nem egy idegennek. Felesleges lenne felhánytorgatni a dolgok ilyen korai órán, hiszen olyan szépen indul ez a nap.
- Miért minek tűnik?
Felvont szemöldökkel emelem föntebb a kezemben lévő tálat, majd kikapok belőle egy cukrot és azt kezdem el rágni. Hogy lehet ilyen idióta kérdést feltenni? Attól, hogy ő még nem látott a kastélyban, az nem jelenti azt, hogy nem voltam itt. Igaz, nem laktam fenn a kastélyban ez tény, de több mint egy éve idejárok, szóval ha vérmesebb lennék kikérném magamnak a dolgot.
- Nem vagy valami formában. Pedig azt hittem, hogy az ilyen szépfiúknak kell a szépítőalvás, vagy ilyesmi..
Megvonom a vállamat, lenyalom az ujjamról az utolsó adag pudingot és lerakom magam mellé az üres tálat. Ami azt illeti egész szépen kitakarítottam, ha valaki most tévedne ide, biztos azt mondaná, hogy tiszta. Tehetségesen vagyok, éljen.
- Nem, én nem ájulok el tőled, ami azt illeti, rád vetni sem fogom magamat, megnyugodhatsz és leülhetsz, mondjuk a legtávolabbi székbe.
Bizony, teljesen immunis vagyok rá és a hasonszőrű fajtársaiba. És ennek semmi köze ahhoz, hogy ki akarok lógni a sorból, vagy vak vagyok, ahogy azt a legtöbb rajongója bizonyára feltételezné, egyszerűen csak nem az esetem, már akkor sem volt, amikor először megláttam. Egy a sok közül, csak kicsivel nyúzottabb.

< va va voom >
hajnalban

- Egész jó meglátás.
Vallom be, miközben lebiggyesztett szájjal elismerősen bólogatok egy sort. Szeretem az édességet és ennek legyek rabja, mint a tiltott szereknek. Az pedig, hogy őt ez mennyire telíti el undorral egy csöppet sem zavar. Biztos azért ilyen savanyú, mert nem eszik elég édességet. Hát nem? Például az én kedvemet elég nehezen lehet elvenni, a sértések simán leperegnek rólam és ennek tuti köze van a gumicukorhoz, higgyétek el.
- A kérdés az, te minek nézel engem.
Nem vagyok az a gyanúsítgatós fajta, de nem szeretem  ha ilyesfajta játékot űznek velem. Vagy kérdezzen rá, vagy hallgasson, de ne kerülgesse a forró kását. Nem tudom milyen társaságba szokott forogni, de tuti, hogy ez nem normális, ezt pedig meg is fogom neki mondani, vagy legalábbis eltárolom, hogy alkalomadtán visszatudjak vele vágni.
- Mert te olyan srácnak tűnsz. Tudod, aki természetesnek veszi ha a lányok a földön fekve húzzák magukat utána, aki pedig nem így tesz az vak, vagy nincs szépérzéke, hiszen nincs a földön olyan zár amit a te kulcsod ne tudna kinyitni.
Megvonom a vállamat, majd megtámaszkodom a hátam mögött és elkezdem valami belső ritmusra himbálni a lábamat, türelmesen várom, hogy feldolgozza az információ, közben pedig amolyan 'csóri gyerek' tekintettel pillantgatok rá. Nem, nem nézem le, az tőlem távol áll még csak le sem sajnálom, inkább ez amolyan értetlen sajnálat, amiből nem akarom kivenni a részem mert nem érdekel mi fáj neki című dolog, érthető voltam?
- De én nem szeretem az előítéleteket, szóval félreteszem őket. Hogy van az oldalad?
Oldalra billentem a fejemet, miközben az oroszlánommal megdörgölöm a szememet, már nem mintha fáradt lennék, szimplán csak viszket a szemem, közben pedig elnyomok egy ásítást is. Nem, mondom nem vagyok álmos.

Csókolom, jövök rontani a levegőt :3

Közben pedig kicsit belemerültem a sorozatomba, ezer bocsánat  

Zombipanda *-*   *megölelgeti* imááádom^^