Évnyitó/záró
Emmus, Levita asztala, végül Wickler bácsi Ez is eljött, ennek az évnek is vége. Ahhoz képest, ahogy ideérkezett, ahogyan aggódott, hogy milyen lesz újra közösségben, nagy közösségben, ráadásul a mágia világában, már nagyon de nagyon távolinak tűnik neki. Mintha nem is lett volna. Persze, valahol mélyen még megvan benne az, ami akkoriban, de már nagyszerűen átvette a helyét a mostani énje. Nem lehet azt mondani, hogy megváltozott teljes mértékben, még mindig nem olyannyira felszabadult, mint amire a normális jelzőt lehet rápecsételni, de mérföldekkel van a sarokban gubózó valakitől. Ebben sokan voltak segítségére, a háza, akik jól fogadták, azok, akik netán tudják, vagy csak sejtik, hogy micsoda, kicsoda, de mégsem bélyegezték meg, és nem utolsó sorban Emma. A legnagyobb meglepetése és örömforrása. Egészen pozitív év volt ez, sőt.
Így, a szokványos jókedvével készülődik a nagyterembe, hogy meg is ünnepeljék a nagy eseményt. Nem kellett neki sok idő, míg magára húzott egy inget, egy sötét farmert, és tornacipőt – mivel az ünnepélyesebb cipője beadta a kulcsot -, és ennek tetejére húzta magára a talárt. Csakhogy itt akadt a bökkenő. Saját, kékkel átitatott Levitás talárja valahogy másik univerzumba keveredhetett, hiszen, hiába kereste már napok óta, a vizsga után mintha szőrén-szálán eltűnt volna. Pedig még az ágy alatt is kereste, de oda is csak a zoknik és a pormacskák költöztek be. Szerencsére Emma segített neki, kapott egy ugyan sárga, Navine színeiben pompázó talált, de legalább méretben illet rá. Erre került végül a prefektusi jelvénye – ami még csoda, hogy megvan, ezek után - , és az ő készülődése ennyi is volt. Kicsit azért aggódott, hogy mit szól a publikum, hogy kissé eltévedt a kék színeitől, de magában már mosolyog a dolgon, és a felbukkanó, esetleges megjegyzéseken. Türelmesen vár, míg Emma elkészül, teljes lesz, s így indulnak a nagyterem felé, ráérős tempóban. Ahogy beérnek, rögtön szemet szúr neki, hogy a dekoráció, és kölcsöntalárja összhangban állnak egymással. Jót vigyorog a dolgon magában, de örül, hogy ők nyerték az éves versenyt, nem ellenséges, neki bőven jó a második hely is. Amúgy is a pontjaik mutatják, mennyire küzdöttek. Szorgalmas kis csapat, annyi szent. Megállva végül, a felé forduló Emmára tekint mosolyogva, és szavaira bólintva helyesel.
- Rendben, rendben. – viszonozza a puszit, majd figyeli egy ideig ahogy az asztalához kerül – ahova most neki is jobban mutatna, ha odaülne -, és megindul a maga asztala felé. Leülve fordul a levitás csapat felé, köszöntve mindenkit, majd amíg még csak a diákok szava tölti be a nagytermet, egy háztársa felé fordul, és megkéri, hogy varázsolja rá a levita címerét kölcsöntalárjára. Kicsit égnek a fülei, hogy ilyesmit kér, de amint a kis varázslat teljesül, már könnyedebben foglal helyet a kékek között, kissé ugyan sárgán, de reméli, hogy elcsatangolt talárja valahol most jót kacag az egészen.
Az igazgató szavaira csendesül el minden, és figyel oda rá. A díjak kiosztásakor lelkesen tapsol, hiszen mindenki megérdemli azt, amit kapott, majd saját, megjelenő csomagjába tekint bele, amelyben az édességek lapulnak. Ki ne örülne ennek? Egy ideig biztosan ellesz vele. Nagy taps kerekedik végül, amikor a győztes ház neve hangzik fel, becsatlakozik az örömbe, és tapsol ismét, majd akkor is, amikor a Házvezetőjük is megkapja a díjaikat. Kezeit a tapsvihar végén leengedve figyel tovább, ki lett idén az év diákja, őt is tapssal jutalmazza, és már majdnem a vacsora gondolatával kezd el foglalkozni, amikor elhangzik a neve. Meglepetten pislog maga elé, majd a többiekre, hogy valóban jól hallotta-e, amit, majd felállva, a meglepetést az arcán hagyva lépked ki a pódiumra az igazgatóhoz. Fülei most kissé jobban égnek, mint nemrég, de reméli, senki nem azzal törődik, milyen talárt aggatott magára. Széles mosollyal köszöni meg a díjat, amely egy választott könyv volt, és, amit első pillantásra szeretett meg, és vett magához, majd az oklevelet átvéve rázott kezet az igazgatóval. Adria felé fordult, mikor volt némi szusszanásnyi idő, és rámosolygott a lányra.
- Gratulálok. – nyújtotta kezét neki, hogy ezzel is kifejezze gesztusát, majd, miután lecsengett minden, visszaindult az asztala felé, kissé ugyan feszengve, hiszen most nagyjából minden tekintet felé szegeződött, és ehhez még nagyon nincs hozzászokva.