Kiva drága 
Egyáltalán nem siettem, hogy őszinte legyek. Nem tudom, hogy ez miatt most szégyelljem-e a pofámat, avagy sem, de akkor sem siettem. Nem volt miért. A sok elsős élvezi a bulit miközben én, mint végzős mit élvezzek? Azt, hogy mestertanonc képzésre kell mennem? Fantasztikus lesz. Komolyan. Alig várom, hogy a még több tanulnivalótól megint ne tudjak csinálni semmit. Na de kanyarodjunk vissza az eredeti témához. A karácsonyi bál annyira hidegen hagy, hogy még a szomszédos országok is befagytak, de a húgom miatt kell elmennem. Nem beszéltem vele. Nem tudom, mi van vele, de ha a megérzésem nem csal, akkor tuti, hogy táncolni fog a bálon, mint végzős. Hogy megmutassa, hogy ő igenis tud táncolni. Velem ellentétben. A sármomhoz nem tartozik az, hogy jól tudjak mozogni a táncparketten. Örülök, hogyha a saját lábamba nem esek el.
Ehhez a bulihoz most sajnos nem elég a fekete csőfarmer és egy fekete póló. Ide ütősebb és „elegánsabb” kell. Szerintük elegáns, szerintem meg akarnak ölni. Nyakkendő. Nem tartom valószínűnek, hogy átgondolták volna azt, hogy ez a diákok körében milyen népszerű. Oké, azért mert én kifejezetten utálom, még lehet, vannak olyan nyomik, akik szeretik. De benne van a nevükben, hogy nyomik, szóval nem aggódom. Magamra kaptam a fekete nadrágot, hozzá a fehér inget zakóval és egy vörös nyakkendővel. Akármennyire is utálom ezt a szettet, nagyon jól nézek ki benne. Mondjuk miben nem? De ne terelődjünk el ismét a témától. Késésben vagyok, szóval szednem kéne a lábam. Persze a mondatban ott van, hogy kéne. Hah!
Lassú léptekkel indultam el a helyszín felé. Körülöttem izgatott elsősök és másodikosok, unatkozó harmadikosok és negyedikesek szaladgáltak. A végzősök közül már mindenki a helyszínen lenne? Csak nem. Annyira nem lehetet késésben, bár nem különösebben izgat, hiszen én nem táncolok. Semmi féleképpen nem.
Túl hamar értem oda a Nagyteremhez. Beléptem, majd egy gyors körülnézés után - ahol megállapítottam, hogy minden buli díszítése szinte majdnem ugyanolyan - elindultam valami innivaló után kutatni. Fájó szívvel nyugtáztam, hogy olyan, amit jelenleg az én szervezetem megkövetelne sajnos nincs. Oldalra pillantottam és egy mosoly kíséretében odamentem a lányhoz. Vörös ruhája volt, pont ment a nyakkendőmhöz. Micsoda véletlen! Gyönyörű volt. Beálltam mellé, majd egy kedves – tényleg kedves – mosoly kíséretében megszólítottam.
- Nem találkoztunk mi már valahol? – tényleg ismerős volt az arca, de fogalmam sem volt honnan. Ennyire szenilis lennék? Elég ijesztő, hogy ilyen fiatalon – és helyesen – már kihagy a memóriám. És, hogy pont Őrá ne emlékezzek! Szégyen gyalázat!
- Mellesleg bejön a ruhád – végig néztem még egyszer a lányon és egy biccentéssel nyugtáztam, hogy tényleg jól néz ki a választott példányban. –
Főleg a színe – rávigyorogtam, majd kényelembe helyeztem magam egy ülőalkalmatosságon és újra körbe pillantottam. A hely ezalatt a tíz perc alatt sem változott semmit. Pechemre.
