Attól függ, hogy hogyan nézzük. Pl ha nem akarok órán odafigyelni akkor nem kell megerőltetni magam, hogy el tudja vonatkoztatni az órátólxD

Most elképzeltem ahogy ülsz, nézel ki a fejedből, egyszer csak összerezzensz és körbenézel, majd fölteszed magadnak a kérdést: Én hogy kerültem ebbe a padba?
xDDD

Én még azért nagyjából tudom, hogy miért keveredtem be, deee fölöslegesen mert aludni tudok itthon is:D

melyik suliba jársz?

oké jó étvágyat és ne égesd le a konyhát:DD

Nem hallottam még róla, de akkor ez a Ne menj oda! feliratú iskolák egyike:DD

Akkor jó, nyugodtak lehetnek a szüleidxD

-Mindig van következő alkalom mindenre. Arra is, hogy helyre hozd a dolgokat, meg arra is, hogy elrontsd őket még jobban. Meg valószínűleg a csokoládé gyárak termelése nem áll le már holnap. Túl jól megszedik magukat a gyártók ahhoz, hogy abbahagyják vagy bezárassák őket. Ha akarok, akkor az elkövetkező negyven évben csokoládét fogok zabálni. - ami persze teljesen lehetetlen elképzelés. Az elkövetkező negyven évben csak halon és sült krumplin fogok élni, sőt lehet, hogy az okozza majd a halálomat is. Lelki szemeim előtt látom magam plusz ötven kiló súlyfelesleggel, ahogy ülök az asztalnál és tömöm magamba marék számra a krumplit meg a halat. Egy apró fintor fut át az arcomon és visszadobom a krumplit a többi közé. Most úgy gondolok rá, mint esküdt ellenségemre, de holnap úgyis ugyanezt fogom kérni ebédre és még vacsorára is. Ameddig reggeli sportként tudok a kastély körül futkározni és edzeni, nagy bajom nem lehet. Halam utolsó darabkáit fölcsipegetem a tányérról, majd eltolom magamtól. Kissé olajos ujjaimat  a nadrágomba törlöm és jól lakottan a falnak dőlök. Úgy nézhetek ki mint egy jól lakott óvodás. Jobb lábamat fölhúzom a padra és lepillantok a zsebemre, melyből a cigarettás doboz sarka hívogatóan kikandikál. Ebéd után esik mindig  a legjobban. Meg leckeírás után, futás után, fürdés előtt és után, lefekvés előtt és még sorolhatnám. Igazából minden pillanatban jólesik a romlott levegőt szívni, de jaj ha egyszer elfogy. Kihúzom zsebemből a fehér dobozt, miközben pillantásom néha a lányra téved jelezvén, hogy odafigyelek a mondanivalójára. Apukának aztán rengeteg bölcsesség van a tarsolyában. Az én apám csak akkor szól hozzám, ha valamiért esetleg le kell hordani, vagy valamit meg kell csinálni valaki helyett. Egyetlen épkézláb mondata akkor volt, amikor Laura sírva fakadt, mert már nem bírta az otthon történő dolgokat. Akkor láttam életemben először érzelmeket az arcán. A teljes megbánás ült ki rá és szinte hallottam, ahogyan a fogaskerekek kattognak az agyában miközben arról gondolkodik, hogy megéri-e ezt művelni a gyerekeivel. Persze miután Laura lenyugodott újra magára öltötte a kemény apuka szerepét, de már tudtam, hogy hogyan lehet a pajzsán rést ütni. Ezt soha nem fogom elfelejteni és a megfelelő pillanatban kijátszom ezt a kártyát. Laura lett az én titkos fegyverem. Nem, ez nem bosszúskodás azokért az évekért, melyeket tönkretett még gyerek koromban. Az butaság lenne. Inkább amolyan ingyen cirkusz és ember tanulmányozási célzattal tenném. Idiótaság.
Dobozomból előkerül egy újabb aranyszűrős cigaretta szál, ami az asztalon landol öngyújtóval együtt. A dobozt biztonságba helyezem a zsebembe, aztán pedig magamhoz veszem a cigarettát és a gyújtót. A lány kérdésére csak bólintok egy aprót, miközben rágyújtok és visszateszem az öngyújtót az asztalra. Kissé előredőlök és magamhoz húzom a kis tálkát, melyet hamutartóvá avanzsáltam. Ha már ezen meglepődik, hogy adok neki a krumpliból, akkor azon hogy megfog, hogy most már az egész tányér tartalma csak őrá vár és arra, hogy megcsodálhassák a gyomrát belülről. Újra a falnak vetem a hátamat és egy apró füstfelhőt eresztek útjára a konyhában, persze jó messze a vacsorázó partneremtől, nehogy megfulladjon véletlenségből a füsttől, vagy esetleg újabb sírógörcsöt kap, hogy cigaretta szagú lett a haja. Bár amilyen szétszórt, életvidám és nagyra nőtt gyerek módjára viselkedik valószínűnek tartom, hogy megpróbálna valamit rajzolni a füstfelhőbe. Hamuzok egyet a tálkába, majd a cigarettát tartó kezemet megtámasztom felhúzott jobb lábamon. Bólintok csak egyet a megállapításra, melyek a fülemben lévő karikákra vonatkoznak. Én nem igazán fülbevalónak nevezem őket, hiszen nem a fülcimpámban vannak, hanem a porcon szúrták át őket, ráadásul nem rendes fülbevalók, hanem apró fémkarikák és nincs rés a fülem és a karikák között. Felvont szemöldökkel figyelem a lány rajongását a karikáim iránt, arcomra pedig egy apró mosolyt húzok fel. Ritka az ekkora lelkesedés a karikáim iránt. Újabb slukkot szívok a cigarettámból, arcomról pedig lelohad a mosoly, mialatt a kis energiabomba mutogatja a fülbevalóját és rögtön fel is ajánlja, hogy elhozza a gyűjteményét, hogy megmutassa őket.
-Nem unom őket. Jól elvannak ők itt bent, de azért köszönöm az ajánlatot. A sült krumplinak pedig senki nem örülne. Fájna, hogyha azt megpróbálnád áterőszakolni a kis lyukakon, ráadásul hely sincs, ahova bedughatnád. Viszont neked tudom adni az egyiket, hogy sikeresen átdugdosd rajta a krumplidat. - utasítom el ajánlatát és ajánlok fel neki én egy lehetséges opciót. Nagylelkűségemet történetesen az okozza, hogy a szobámban van még egy kis csomagnyi karika arra az esetre, hogyha valamelyiket elhagynám. Jobb a biztonság. Túl sokat nem kell válogatnom, mert mindegyik ugyanolyan fém színű mint társai és alakjuk sem különbözik a többitől. nincs sem nagyobb, sem kisebb az összes ugyanakkora. Finoman eltolom magamtól a lányt, még mielőtt már csak azért is megpróbálná a krumplit áttömködni a karikákon. Maradjon szépen a helyén és egye a krumplit, ne játsszon vele. Persze nem az én dolgom, hogy ki mit csinál az étellel.

Joggal mondhatom magara, hogy ügyetlen vagyok. Vagy inkább béna? Mentségemre szolgáljon, hogy a sajgó fejem minden számításomat keresztül húzta, így már az az egyszerű művelet, hogy megmossam a fogaimat sem ment túl egyszerűen. Kabaré lett az egészből és persze egy adag szennyes. Amikor az ember nagyon másnapos legszívesebben mindent félretenne és lemondana aznapra, aztán pedig a semmittevés mocsarában dagonyázna egész nap egy kancsó víz mellett. Ezt tenném én is. Csak fetrengenék ha már aludni nem tudok. Hányingerrel küszködve és most már helyesebbnek látva, pucér felsőtesttel sikálom a fogaimat már körülbelül egy fél órája, mindig újabb és újabb adaggal, mert a kinyomott adagok nagyobb része a pólómon landolt nem egy alkalommal és egy folytonosan megismétlődött, vagy leköptem habbal magam. Bénázások egész sora teszi ki a reggelemet. Miközben a fogamat súrolom hasam nagyot korranva jelzi, hogy ideje harapni valamit. Lelki szemeim előtt látok is egy szép adag tükör tojást pirítóssal és erőt ígérő narancslével, de szemeim pillanatok alatt összefutnak és egész felsőtestem libabőrös lesz. Most talán nem kéne reggelizni. Fintorogva lemosom a fogkrémet fogkefémről és a helyére rakom, majd öblögetek vigyázva, hogy ez az adag most ne a nadrágomon landoljon, mert elég félreérthető lenne. Szám tartalmát sikeresen a mosdónak postázom, majd egy gyors arcmosás után elzárom a csapot és hangosan felsóhajtok, hogy egy zaj forrással kevesebb akarja szétrobbantani a fejemet. Kócos hajamat hátratűrve, magabiztos léptekkel és kissé imbolygó világképpel hagyom el a fürdőszobát, hogy újra felsőt találjak magamnak, vagy kitúrjak egy régebbit a szennyestartóból. Az idő nagy részében egyedül vagyok a szobában most, hogy Benjamin eltűnt a cuccaival együtt, így nem tudok senkitől sem felsőket kölcsön venni. Ásítva megállok a nyitott szekrény előtt és megcsappant létszámú felsőim között kezdek nézelődni, majd egy zöld - fekete hosszú ujjú mellett  döntök. Kihúzom a kupac aljáról és sietősen belebújok. Zsebeimet megtapogatva nyugtatom meg magam, hogy mindenem megvan, ami szükségeltetik a mai napra. Egy doboz cigaretta, az öngyújtóm és egy levél gyógyszer, amit a gyengélkedőről hoztam el, még amikor a karom eltört. Nem feküdtem bent sokáig, sőt csak 5 percet. Egy varázslatnak köszönhetően a javasasszony tökéletesen helyre tette a karomat, majd bekötözte, hogy  hagyjam lógatva egy ideig ne erőltessem meg. Nem értettem, hogy egy gyógyult kart miért nem szabad megerőltetni, de ráhagytam.
A szobából kilépve felkészülök a klub helységben uralkodó káoszra és nyöszörgések hangjára, de ehelyett a teljes csend fogad. Úgy látszik az újévet mindenki az ágyban indítja egy vödör mellett, fejfájósan. Persze a rendetlenség nem maradhatott el itt sem, olyan az egész mintha egy nagyobb vihar felforgatott volna mindent. Törött üvegcserepek roppannak szét a talpam alatt, ahogy próbálom magamat átlavírozni a retek tengeren. Halk nyöszörgések zaja üti meg minden irány felől, ahogy lassan elérkezem a Rellon bejáratához. Ébredezik a jó nép. Apropó nép, mutatóujjamat a számba téve ellenőrzöm, hogy minden fogam épségben van-e, mert valami verekedés rémlik az egész éjszakából, csak a hely kétséges még. Ujjamat hamar kihúzom a számból, miután ellenőriztem, hogy az összes fogam meg van-e és elhagyom a Rellont lassan. A klub helységen kívüli élet már valamivel zajosabb, mint a benti. Fejüket fogó, jajgató diákok mindenfelé amerre a szem ellát, akik tolonganak. Ha lassított felvételben nézném az egészet olyan lenne mint sok nagyon lelassult flipper golyó, amik nem tudják hova guruljanak, mert sehol sem találják a helyüket. Én valamivel gyorsabb tempót diktálva, menekülve a tömeg elől indulok el az egyik lépcső felé és a társalgó felé veszem az irányt. Belül legalább ötvenszer figyelmeztetem magam, hogy figyeljek oda és próbáljak meg ne pofára vágódni, majd nemsokára leülhetek. Fejem lüktet a kiszáradástól és minden zajtól, ami körbevesz. Ajkaim szárazak, nyelvem pedig olyan mint egy szanaszét száradt szivacs, amit nem akarnak kidobni. Hajamat ismét hátratűröm ahogy veszem sorra a lépcsőket, bár van az a gyanús sejtésem, hogy csak körbe-körbe kóborolok, azt sem tudom hol vagyok. Ennyire béna huszár már csak nem vagyok és Laurával ellentétben a tájékozódási készségem egész jó. A rohamléptű lépcsőzés elején lábaimban több erő volt, mint egy Duracell elemben, de úgy látszik ez az elem hamar lemerült, ugyanis most már ólomsúlyú lábakkal vonszolom magamat, de célomhoz legalább elértem. Hangosat szusszanva lépek be a társalgóba, ahol a beszélgetés nem ordibálva zajlik, hanem csendesen. Becsukom magam mögött az ajtót és a többieken végig sem nézve sietek oda egy üres fotelhez és rogyok le rá. Kezeimet a térdeimre támasztom, fejemet pedig a tenyerembe hajtom és úgy meredek a szőnyegen egy pontra, mintha az lenne a világon a legérdekesebb dolog. Lehet, hogy az csak én nem tudom értékelni?

Kezem újra az üvegért nyúl, amit alig pár másodperce tettem le, miközben elnézek az ünneplő társaság felé. Lehet, hogy azért ilyen felhőtlenül boldogok, mert már annyira berúgtak, hogy semmi sem számít a világon? Vagy azért mert tényleg van okuk ünnepelni. Vagy... túl sok a vagy. Mindig több lehetőség van mindenre, sőt gyakorlatilag a lehetőségek száma végtelen. Egyes esetek kivételével persze. Ha tőlem megkérdeznék, hogy mit ünneplek így egyedül magamban, azt mondanám, hogy az unokahúgom születését, ugyanis karácsony napján hivatalosan is nagybácsi lettem. Bár ez tökéletes hazugság, ugyanis hidegen hagy a baba. Nem tahóságból mondom, de ugyanúgy nem érzek iránta semmit, akár a többi ember iránt. Laura kedvéért majd mosolygok és gratulálok, na meg persze most iszom rá, de csak elméletben. Gyakorlatban meg azért iszom, hogy fogyasszam a készletet és holnap kegyetlenül másnapos lehessek. Alaposan az üveg fenekére nézve kortyolgatom a kesernyés italt, hogy aztán újra visszakerülhessen az asztalra. Cigarettámból egy nagyobb slukkot elpusztítok, miközben a velem szemben egyedül ücsörgő lányra téved a tekintetem. A lányok általában nem járnak sehova egyedül. Mindig párosával járkálnak, kivéve amikor valamelyiknek randevúja van, vagy máshol találkoznak, esetleg az egyik lány mélyen maga alatt van. Bár nem, akkor is kettesével járnak, mert az egyik vigasztalja a másikat. Ez az ötlet kilőve. Akkor a drága lánynak vagy randevúja lesz, de kötve hiszem, mert egy ilyen hely nem éppen ideális ahhoz, hogy az egyik szerelmet vallhasson a másiknak. Randevú lelőve. Az előtte lévő pohármennyiségből ítélve szál egyedül jött ide és úgy is marad. Számat rágcsálva egy ideig bámulom a lányt merő udvariatlanságból, majd kinézek az ablakon ismét és orromon keresztül kifújom a cigaretta füstjét. Ami ebben a helységben van, az már nem szimpla füstfelhő, ez már lassanként alakul át füstfallá, vagy füstfüggönnyé. Szemeimet már eléggé csípi ez a gomolygó füst, holnapra valószínűleg két vörös golflabda lesz a helyükön. Kellemes lesz ezekkel pislogni. Az üveget magamhoz véve kezdek neki egy aprócska helyzetváltoztatásnak a padon. Hátamat a falnak vetem és lábaimat pedig fölpakolom a padra. Ha esetleg, merő véletlenségből elaludnék, akkor inkább így tegyem. Az ünnepelő társaság egyre zajosabb, már egy hamiskás éneklésbe is belekezdtek és nem akarják abbahagyni, a többi vendég persze forgolódik, néhányan pedig zúgolódnak, hogy ez kocsma, nem pedig karaoke bár. Felvont szemöldökkel hallgatom az énekért járó reakciókat - vagy reklamációkat - és fejemben nem nagyon helyre tenni, hogy egy kocsmában miért ne lehetne énekelni. Ha csöndre és sherryre vágynak menjenek könyvtárba. Az üveget szorongató kezemmel kócos szőke hajamba túrva vakarom meg a fejemet, mintha tényleg nagyon elmerülnék ebben a gondolatmenetben, bár magamban már lezártam. Lehet, hogy ebből még lesz egy szép kis verekedés? Akkor a szemben ülő kisasszony jobb, ha gyorsan távozik onnan, mielőtt ő is belekeveredik.

-Tényleg. - bólintok egyet és miután a cigarettát beletettem a hamutartóba, majd hajamat odébb tűrve a fülemtől bányászok ki alulról egy apró karikát, ezzel megbontva, vagy inkább megrövidítve a sort. Az apró ékszert a kisasszony elé teszem az asztalra, majd cigarettámat újra magamhoz veszem. Erre mondják, hogy az élet apró örömei, nem de bár? Leonie figyelme ismét a cigarettámra terelődik. Nyakamat megvakarva gondolok vissza arra, hogy mikor fulladtam én utoljára ettől a vacaktól. Mindenki akkor fulladozik tőle a legjobban, amikor először kipróbálja, ez velem sem volt másképp. 16 évesen szívtam először belőle és azóta is aktívan tevékenykedik az életemben, sőt meghatározó szerepet játszik benne. Igaz nem értem hogyan, hiszen én nem kapok idegrohamot, ha nem szívhatom el reggel az indító szálamat, nem lesz balszerencsés napom, ha ne szívok el egész nap egy szálat sem és a világ sem dőlne össze ha abbahagynám, vagy nem szívnám egy napig. Megszokásból csinálom már inkább, na meg azért, hogy legyen mire elszórni a pénzt, bár azt inkább tartogatni kéne. Miközben belehamuzok a tálkába megrázom a fejemet, jelezve Leonienak, hogy nem fenyeget fulladásos halál veszélye ha dohányzom.
-Nem. Csak amikor nem figyelek oda és félre megy a füst. - sosem tudtam megérteni, hogy hogyan tudom néha félre nyelni a füstöt, de ez valószínűleg egy egyedül álló képességem. A családban a nagyapámon kívül én élek egyedül ezzel a szenvedéllyel. Apám legalább ötvenszer a lelkünkre kötötte Laurával, hogy ne hódoljunk a káros szenvedélyeknek, mert ez meg ez lesz és az összes lehetséges lehetőséges felsorolta ami létezik. Laurának majd kiestek a szemei miközben hallgatta, én meg csak ültem és néztem ki a fejemből. Amikor Laura megtudta, hogy dohányzom iszonyatosan nagy patáliát csapott, hogy hogy lehetek ilyen idióta, de azóta már eltelt négy év. Azon lepődne meg most már, ha nem ezzel a kis tartozékkal a kezemben látna. A szálból egy utolsót szívok, majd elnyomom a tálban a többi között és fél szemmel Leoniera sandítok, amikor egy újabb remek ötlettel, vagyis inkább kérdéssel áll elő. Ritkán tudok aludni, akkor is keveset. Valószínűleg orvoshoz kellene járnom, hogy vizsgálják ki szervezetemnek ezt a furcsa szokását, de nem teszem. Minek, hogyha ébren hasznosabban el tudom ütni az időt, mintha aludnék? Mielőtt válaszolhatnék bármit is, a vörös kislány egyből eláraszt az ő alvási szokásainak információival és a legutóbbi rémálmával, mindezt olyan arckifejezéssel, mintha megálmodta volna a világ vége történéseinek teljes lefolyását az extrákkal együtt, majd vörös bozontját megrázza az arcom előtt. Próbálok arcomra némi érzelmet csempészni azáltal, hogy belegondolok milyen rossz is lehet, ha valakinek ezt a szép haját egy nyisszantással el lehetne tüntetni. Nem hatott meg kellőképp így csak egy elhúzott száj a rémálom jutalma.
-Szegény. - felelem végül és visszadőlök a falhoz, mintha alváshoz készülődnék és Leonie igyekezetét aziránt, hogy elaltasson egy halovány mosollyal jutalmazom. Hallgatom kis altató versikét, amitől nem hogy elaludni nem tudnék, de józanul gondolkozni sem. Sosem értettem a gyerek dalokat, még kicsinek sem. Valószínűleg ha a verset elmondanám Leonienak rögtön álomra hajtaná a fejét és föl sem kelne vacsoráig.
-Nem alszom. Ez sajnos kudarcot vallott. Meg nem is vagyok álmos. Én sosem tudok evés után aludni. - teszem hozzá sietve, mielőtt egy újabb káprázatos verssel próbálna meg átvarázsolni engem álomföldre. Az arcom, illetve a szemeim alatti karikák pont arról árulkodhatnak, hogy Balázs roppantul álmos és majd leragadnak a szemei, de nem így van.

-Dúdol a szél, suttog a lomb,
koppan egy kő, az éj hangokat zsong.
Tél szava közelít hűvös lehelettel,
s a fák szivárvány hajukat hullatják el.

Avar takar földillatú álmot,
harmatos pára szitálja a világot.
Csitító dallam ringat édes nyugalomba,
beleszendereg az Élet a hófehér álomba. - mondom el az egyetlen altatóverset, ami most az eszembe jut, majd fejemben elkezdem számolni a másodperceket, hogy milyen gyorsan alszik el ettől a rövidke verstől a leányzó. Az is lehet, hogy lelkesedésében szavaló versenybe kezd, aminek ő az  egyetlen indulója és biztos győztese, hiszen temérdek verset és történetet ismerhet, míg én ezt az egyet. Ezzel az eggyel próbált meg a nagyanyám mindig elaltatni amikor még gyerek voltam. Laurát azonnal álomba ringatta, míg velem órákat kellett szórakozni, hogy ásítsak legalább egyet. A végére csak lehunytam a szemeimet és úgy tettem mint aki alszik. Életem végéig elhallgattam volna az összes mesét, de nagyanyámon már láttam a  szenvedést, hogy ő alszik el ezektől a meséktől és versektől, úgyhogy hagytam menni aludni. Előrehajolva gyorsan veszek még egy utolsó szem krumplit a tálból és nekiállok a majszolgatásnak, miközben feszült figyelemmel várom a kis vörös lányka reakcióját a versre.

Egyre halkulnak körülöttem a hangok, sőt néha már el is hallgatnak. Elbóbiskolok úgy gondolom, de még a tudatomnál vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de most jót fog tenni egy alvás. Egyre kevésbé érzem, hogy egyensúly központom éppen felborulni készülne, melynek hatására csökkenő félben van a szédülésem. Hála az égnek! Nyelvem továbbra is olyan mint egy régen használt, száraz szivacs, de nem foglalkoztat a szomjúság. Ha fölébredtem elmegyek valamit inni, aminek az alkohol tartalma igen csekély. Lábaimat kinyújtom és kezeimet magam mellé eresztem, melynek következtében már semmi nem tartja a kába fejemet, ami így egyenesen lóg lefelé. Érdekes látványt nyújthatok a többiek számára, pláne, hogy csak félig ülök a fotelben. Gondolataim újra egy pohár víz felé kalandoznak és félálomban meg is valósul a kívánságom. Ülök a fotelben, fölemelem a fejemet és a mellettem lévő kis asztalkán ott egy pohár jéghideg víz, ami után annyira vágyakozom. Kinyújtom a kezemet és már érzem a pohár hűvös tapintását, torkomban pedig a víz ízét, ami igazából nincs neki, mert hogy ugye íztelen. Bóbiskolásomból egy újabb adag folyadék ébreszt fel, ami nem éppen a számban landol, ahogy lennie kéne, hanem a fejemen. Szemeim kipattannak, de nem mozdulok, csak hagyom, hogy a meleg, sőt inkább forró folyadék égesse a fejbőrömet, folyjon le a nyakamhoz, be a felsőmbe, elöl pedig a nadrágomat árassza el. Lusta jobb kezemet fölemelve nyúlok hátra  a tarkómhoz és túrok bele elázott hajamba, hogy megtudjam mi is az amivel nyakon öntöttek. Ragacsos lötty. Elfintorodva húzom ki a kezemet a hajamból és emelem az orrom elé. Kávé. Valaki a tőle telhető legnagyobb kedvességgel kávéval nyakon öntött. Zavarta, hogy itt akarok elaludni? Kiegyenesedek, miközben visszahúzom a lábaimat és fölnézek az ébresztgetőre. Gúnyosan mosolygó hölgyemény lóbálja a kiürült bögréjét, miközben finom utalást tesz arra, hogy a mértani képességei nem a legjobbak. Orromat megtörölve nézek fel rá továbbra is, majd nem is zavartatva magamat hámozom le magamról a kávé áztatta felsőt.
-Tudod vakegér, ha hordanál szemüveget, valószínűleg nem lett volna megerőltető feladat észrevenni a lábamat. Ha legközelebb erre jársz szerzek neked egy fehér botot és sötét napszemüveget, és felolvasom neked, hogy mértanilag mi van az út közepén. - ajánlom fel számára ezt a kihagyhatatlan ajánlatot, miközben felsőmmel igyekszem a hajamból a legtöbb kávét felitatni egy erős dörzsöléssel, miközben halkan aprókat szisszenek. Sajog a megégett fejbőröm, a nyakam pedig gondolom piroslik. Majd elmúlik és a kávét is kilehet mosni mindenhonnan. Lehet, hogy ez tényleg nem az én napom, mert most már nem csak fogkrémes lett a felsőm, hanem kávés is. A fejem újult erővel akar szétrobbanni és talán most sikerülni is fog neki. Koszos felsőmet az ölembe téve dőlök hátra a fotelben és bányászom elő zsebemből a gyógyszeres levelemet, ami már félig üres. Ennyiszer fájna a fejem? gondolkodás nélkül nyomok ki két pirulát a kezembe, majd a zörgő levelet visszasüllyesztem a zsebembe és a két fehér pirulát bekapom. Ahelyett, hogy lenyelném elkezdem őket rágcsálni és arcom undorodó grimaszba torzul a maróan keserű íztől. Minek rágod Balázskám ha nem bírod? Néha még egy elsősnek is több esze van, mint nekem, főleg amikor túlvállalom magam. Minimális mennyiségű nyállal igyekszem kimosni a számból a gyógyszer ízét, miközben fejemet újra lehajtom és alváshoz készülök. Talán sikerül is elaludnom, hacsak Barbie egy újabb csodás szónoklattal nem tesz keresztbe nekem az Álomország felé vezető úton.