Erdős Julianna tanárnő Mondhatni kellemes időben a legjobb dolog a kültéri tanulás. Hétvégén azonban nem annyira normális és megszokott dolog ez. Elsétál tehát a kis tóhoz, ahol egy padot keresve elkezd olvasni. Nem sokkal később szembesül vele, hogy megint nincs egyedül. Ráadásul tanár az. Még nagyobb ráadás, hogy azt a könyvet olvassa, amiből a tanár tanít.
Nem tudja azonban, hogy a tanárnő is ismeri-e, ezért bemutatkozik illedelmesen. Kiderül, hogy tudja, ki ő, ezért megint nincsen beszédtéma egy jó darabig. Becsukja a könyvet. Nincs már kedve tanulni. Inkább elmereng a csodálatos tájon, a vízen, a kisebb hullámokon. Csodás ez így, együtt. Nem ismeri igazán a tanerőt, de az ismét megszólal, így neki is meg kell.
-
Nem...bírom a hideget...-fordítja fejét a hang irányába és mosolyog. Mint ha semmit sem érezne, éppen a hideg az, ami nem hat rá. A meleg az már más téma. Aztán megint elindulnak kifelé a szavak a szájából.
-
De látom maga fázik.- mondja, tovább mosolyogva persze, mert különben elég érdekes arckifejezéseket szokott kihozni magából. Amiket persze mindenki félreért. Azzal a lendülettel el is rakja könyveit a táskájába. Előveszi a vésztartalékát. A csodálatos hőelzáró találmányt, ami most a kávé útját szabályozza. Igen, egy termosz, benne forró csodával. Mindig több műanyag poharat is visz magával, mert ritka, ha egyedül lenne. Kiteszi hát a padra a dolgait, lecsavarja a "hőelzáró találmány" tetejét, és tölt két pohárba. Az egyiket a tanárnő felé nyújtja.
-
Tessék. Fogadja el, kérem.-hozzá persze bambán mosolyog, mint ahogy a négyévesek szoktak, mikor legújabb vonalak halmazából álló remekművüket mutatják be.
Szörnyeteg a gyerek 
Hát legközelebb ne tűnj el szó nélkül