Rómeó

A mai program szokás szerint egy kis olvasás. A könyvtár a legjobb e tevékenység szentelésének, de amikor beléptem oda tele volt nálam sokkal nagyobb felsőbbéves tanulókkal. 150 centisként óriásoknak tűnnek nekem az idősebbek és szívem hevesebben ver látványuktól, ezért inkább máshol olvasok. A könyvtárból egyenesen a Társalgóba megyek, ott még úgy se jártam és hátha kevesebb ember tartózkodik ott. Tévedtem! Sok társaság gyűjt ma össze, mindenki beszélget valakivel és én, aki még senkit nem ismer, illetve barátaim sincsenek, nem tudok csatlakozni hozzájuk. Ennyi embernek meg bemutatkozni és válaszolni érdeklődő kérdéseikre nincs hangulatom.
Sajnos a helyiség annyira zsúfolt lett a különböző baráti társaságoktól, hogy nincs szabad sarok vagy asztal, ahol egyedül lehetnék. Viszont van egy pont, ahol csak egy srác ül, könyvvel a kezében. Nem tehetek mást, be kell pofátlankodnom a személyes terébe. Odasétálok hozzá, kicsit megköszörülöm torkomat és udvariasan megszólítom, ahogy arra anyám nevelt.
-Szia -eddig jó. Bár, a mutálás közepén vagyok, ezért a hangom olyan mintha egy ogre és egy szoprán hangú kórista egyszerre szólította volna meg. -Leülhetek ide melléd? Nincs hely máshol. -jó, talán az utóbbi infót nem kellett volna elmondanom neki nehogy megsértődjön.
Közben elkezdek keresni egy párnát, amire leülhetek persze, ha megengedi. Félszemmel a könyvét nézem, vajon ő mit olvas? Bájitaltan, rögtön felcsillan a szemem.
-De menő! Te is szereted a Bájitaltant? -végre valaki rajtam kívül. Azt hittem, hogy csak én vagyok megveszve azért a tárgyért. Már most kedvelem a srácot.
-Egyébként Somi vagyok. -nyújtom felé a kezem széles vigyorral az arcomon. Azt inkább ne is említsük meg, hogy a torkomban élő kórista nyert, így a mutáció ma pihenni tér és gyermekhangon ismerhet meg az idegen.  

Rómeó

Csak most realizálom, hogy a könyvtárból menekültem a magas felsőbbévesek elől egy
mégmagasabb felsőbbéveshez. Szuper! Az még semmi, hogy magas, de olyan széles, hogy ha elém állna eltűnnék.
Rómeónak hívják, nagyon menő. Először le se esik a Júliás poén, majd nagyot koppan és elnevetem magam. Ez jó volt. Én még nem ismerem annyira a srácot, hogy bedobjak egy Sheakespeare idézetet és nem teszem fel azt a kérdést se, hogy „O, Romeo, miért vagy te Romeo?”
Időközben találok egy színes párnát és Rómeó mellé ülök, onnan figyelem őt.
-Ne parázz emiatt, az érdemjegyek sose tükrözik a valós tudásodat, csak a memoriádat tesztelik, hogy mennyit sikerült megjegyezned. Lényeg, hogy ha érted és szereted a tárgyat. -közben nézek a bájitalra, amit éppen mutogat.
-Nem ismerem, szerintem mi még nem tanultuk. Elsős vagyok, te hanyadikos vagy? -kérdezek vissza. Bár, magassága alapján kb. ötödikes lehet.
Csak most veszem észre a kis sebtapaszt az állán.
-Mi történt az álladdal? Te is elestél az udvaron? -nézek rá nagy szemekkel, majd eszembe jut a térdem. -Nekem Hulk-os sebtapim van. -próbálom felhúzni a nadrágom szárát, de a sebtapasznak csak hűlt helye maradt. -Vagyis volt. Na, mindegy! Ha tudom, hogy találkozunk, akkor hoztam volna neked egy Hulk-os sebtapsaszt, nagyon vagány. -mosolygok a srácra. Nem tudom, mitől van ma ilyen jókedvem.
-Egyébként tényleg nem gond, hogy ide ültem? Szólj, ha vársz valakire! -fejemmel a körülöttünk ülő társaságok egyike felé biccentek. -Gondolom sok barátod van itt a suliban. -mosolygok továbbra is rá. Feltételezem, hogy második évre már egyre jobban belejönnek az emberek az ismerkedésbe és később már egy csomó barátot szereznek, így nem szívesen lógnak az elsősökkel.

Rómeó

-A gyakorlat legnagyobb titka a nyugalom. Az emberek nagy része mindig izgul, hogy elront valamit és fejben arra koncentrálnak, hogy mit ronthatnak el, emiatt persze el is rontják. Szóval, csak nyugi, menni fog! -próbálom bíztatni Rómeót. Az igazság az, hogy elméletben én is erősebb vagyok, de kétlem, hogy ezzel a mondattal segítenék rajta.
-Igen, még teljesen új vagyok és kicsit egyedül is érzem magam. A negyedik nagyon menő, akkor te már tudsz egy csomó mindent, nem? -teszem fel a kérdést. Úgy nézek rá, mintha azt mondta volna, hogy ő a Megváltó és eljött kenyeret meg bort adni. Tudom, a bibliai Megváltó többet tett, de maradjunk inkább a kajálás résznél.
Figyelmesen hallgatom, hogy hol esett el a srác, miközben én a nadrágom szárával szerencsétlenkedem.  -Akkor ezek szerint a folyosókkal is vigyáznom kell. Hogyan estél el? Megütötted magad? -teszem fel érdeklődő kérdéseim. Talán esetéből én is tanulhatok és később tudom majd, hogy mire kell vigyáznom. Közben persze sikerül megmutatnom hófehér térdeimet és a sebtapaszom helyét, de csak a kérdésénél jövök rá, hogy Damirán és rajtam kívül más még nem látott Hulkos sebtapaszt.
-Hulk, tudod a szuperhős. Az a zöld emberke, aki olyan nagy és izmos, mint te csak ő zöld színű. -próbálom minél érthetőbben elmagyarázni, hogy ki is az a Hulk. Mugliság? Ezek szerint Hulkot csak a muglik ismerik? Én nem is vagyok mugli.
-Nagyon menő!  Kár, hogy nincs nálam. -egy kicsit elszomorodom, de nem sokáig. Rómeó nevetgélése elég ragadós tud lenni és már vele együtt nevetek.
Megnyugtat a tény, hogy nem kell átadnom másnak a helyemet. A párnát már biztos nem adom oda senkinek, annyira kényelmes. Meghallgatom válaszát, amivel sikerül meglepnie. Ha Rómeó nem népszerű negyedikesként, akkor nekem végem.
-Nem vagy népszerű? De miért? Baromi magas vagy, meg izmos és jó a humorérzéked, illetve jófej vagy. Most biztos csak szerénykedsz itt nekem. -megbököm vállammal a srácot és mosolygok rá. Nem akarom elhinni, hogy egy olyan srác, mint ő ne lenne népszerű. A mugliknál a hozzá hasonló fiúk a legmenőbbek, meg csapatkapitányok. A filmekben pedig az ilyen pasik szoktak énekelni, táncolni és a legjobb sportolók mellette.
-Én tényleg nem vagyok népszerű. Elég magamnak való vagyok és elég sokat olvasok, illetve amint már mondtam nem rég érkeztem a suliba. Szóval, nem sok emberrel beszélgettem még. -lehajtom fejemet. Lehet, másoknak jobban megy a beilleszkedés, de mivel már jó ideje a legjobb barátaim a könyvek, ezért nekem nem annyira megy még. -Meg mindenki magasabb nálam, úgy érzem magam, mint egy törpe az óriások világában. -azt már jobb, ha nem tudja, hogy félek is a magasabb srácoktól.
-Neked, hogy telt az első éved? Könnyen beilleszkedtél? -még mindig hihetetlen, hogy Rómeó ne lenne népszerű.

Rómeó

A megnyugtatására tett kísérletem nem épp úgy alakult, ahogy azt elterveztem. Vissza kell fognom magam, túl lelkes vagyok.
Az elesés történetére elég zavartan nézek, hogy lehet csak úgy puff elesni? Olyanról már hallottam, hogy valaki megcsúszik és arra is volt már precedens, hogy az ember a saját lábában esett el, de ilyen puff..még nem.
-Kifejtenéd? Valami láthatatlan kéz megragadott? -teszem fel a kérdést. Tényleg érdekel a sztori, persze, ha Rómeó nem akarja elmondani, akkor elengedem a dolgot.
-Biztos? Úgy nézel ki, mintha rövid lett volna az éjszaka. Csak nem vadásztál az este? -teszem fel nevetve a kérdést. Nem szeretném megbántani az ismeretlent, próbáltam utalni arra, hogy elég nyúzottnak tűnik.
A népszerűségre adott válaszán meglepődőm. Most tényleg ennyire szerény vagy őszinte lenne?
-Nem tudsz varázsolni? -kérdezek vissza a meglepett kóristás hangomon -Biztos tudsz, csak nincs kivel gyakorolnod, nem? Nincs a kastélyban gyakorló terem, ahol fejlesztheted a tudásodat? -teszem fel a kérdést. Annyira nem ismerem még a kastélyt, hogy minden egyes terem elhelyezkedését tudjam. Viszont ez egy nagyon jó helyiség lenne, azoknak, akik elméletben jobbak, mint gyakorlatban.
-Szívesen segítek bárkinek, aki kéri és remélem hamarosan én is nagyra növök. -mosolygok Rómeóra. Milyen szép is lenne, ha én is olyan magas lehetnék, mint amilyen ő.
-Ez így nagyon fekete-fehér. Nem lehet jó mindenki, mindben. Szerintem neked is megvannak az erősségeid, amiben jó vagy. -próbálom Rómeóba visszahozni a jó kedvet, hogy ne a gyengeségeire fókuszáljon.
-Én sokat olvasok, ezért például jó a fantáziám és könnyen, gyorsan jegyzek meg dolgokat. Viszont egy csomó mindentől félek, például a sötétségtől, a magas srácoktól, a hangos zajoktól. Neked mi az erősséged és mitől félsz? -túlságosan is kitárulkozom Rómeónak, de nem tudom máshogy megmutatni, hogy az emberek tökéletlenek. Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei is.

Rómeó

Hallgatom Rómeót, a két nappal ezelőtti éjszakájának beszámolójáról. Kissé értetlen arcot vágok és csak akkor áll össze a kép, amikor az oldalához kap.
-Úristen, téged valaki bántott? Itt van a teremben? -gyorsan falpattanok a helyemről és megfordulok. Próbálom kitalálni, hogy ki volt az elkövető. -Mutasd meg ki volt! Elkapom! -közben már gyűrőm is fel ingujjamat, ahogy azt a filmekben láttam a férfiaktól verekedés előtt. Jómagam még soha nem bántottam senkit, szóval nem tudom miért pattogok itt ennyire.
-Akkor majd gyakorlunk együtt! -még mindig paprikás a hangulatom, de már kezdek lenyugodni. Az, hogy a közös gyakorlást hogyan lehet kivitelezni még nincs meg fejben, de nem akartam, hogy Rómeó tovább szomorkodjon. Lassan visszaülök a helyemre, kezdek megnyugodni.
-Úgy éreztem, hogy ide kell ülnöm. -meg máshol nem is volt hely, de ez most inkább ne firtassuk. Maradjunk a szerencsés véletlennél vagy a sugallatnál, hogy most itt a helyem.
Figyelemmel kísérem a mutatványt. Annyira nem vagyok oda az ilyen illúziókért, de mosolyra húzódik szám tehetségén és kap tőlem egy baráti vállveregetést erőfeszítéseiért, amivel szavak nélkül tudom kommunikálni azt, hogy „szép volt”.
-Valóban fantasztikus! Vajon vannak varázslók, akik ilyen trükkökkel szórakoztatnak muglikat? -annyira kézenfekvő a kérdés, hogy még nekem is el kell gondolkoznom rajta.
-Attól mindenki fél, ezzel nem vagy egyedül. Olvastam is egy bölcsességről a témával kapcsolatban, miszerint azért gyűjtünk barátokat, hogy legyen közönség a temetésünkön vagy valami ilyesmi. Pontosan nem tudom, hogyan szól az idézet, de a lényege ez. -sikerült gyászosra varázsolnom a hangulatot. -Neked szerintem ettől nem kell félned, barátságos és közvetlen vagy. -próbálom menteni a menthetőt.
-Rómeó, te negyedikes vagy. -valahogy fel kell vezetnem a következő témát. -Volt már veled, hogy…szóval, hogy…úgy…érted? -nehéz megfogalmazni a következő kérdést, főleg, hogy jólnevelt énem tiltakozik ellene és a szavak se akarnak úgy jönni, ahogy én azt akarom. Veszek egy mélylevegőt és végül kinyögöm, hogy mire is vagyok kíváncsi. -Szóval van valakid vagy szerinted itt meglehet találni a szerelmet? -saját kérdésemen képes vagyok elpirulni.

Rómeó

-Igen, csak láttam, hogy az oldaladhoz kaptál és azt hittem, hogy…-megvakarom a tarkóm, ez így elég kínosra sikeredett -Szóval, azt hittem, hogy valaki bántott. -a mondat végét próbálom a leghalkabban mondani. Kicsit félreértettük egymást Rómeóval. Visszaülök helyemre inkább. -Bocsánat! -muszáj hozzátennem, még a végén bolondnak fog tartani.
-Lehet én is tanulok tőled! Te már biztos több varázsigét ismersz, mint én. -részemről ez a gyakorlás dolog fixálva lett. Már be is jegyzem a nem létező határidőnaplómba, majd délutánonként zargatom vele Rómeót.
Rómeó teljesen korrekt választ ad a varázsló előadók felvetésemre.
-A bűvészekre gondoltál? Mert szerintem a művészek nem feltételen varázslók, inkább olyan emberek, akik teljesen máshogy látják a világot és sokkal érzékenyebbek minden rezdülésére. A bűvészek valóban olyan elképesztő mutatványokra képesek, hogy csak varázslók lehetnek. Viszont, akkor felmerül a kérdés, hogy miért? Valaki varázslónak születik, feltételezem tehetséges is a mágia használatában, de mégis muglikat szórakoztat tudásával. Szerinted ez nem fura? -boncolgassuk még a témát. Érdekel Rómeó véleménye. Természetesen nem nézem le azokat, akik ezt a hivatást választják, inkább csak a miértekre keresem a választ. Miért lesz egy varázsló, bűvész mugli közönség előtt?
-Köszönöm, majd esténként átmegyek az Eridonba szólni neked, hogy félek. -elmosolyodom saját mondatomon, annyira abszurd még az elképzelés is, ahogy pizsamában elsétálok Rómeóhoz, megállok az ágyánál és az éjszaka csendjébe belesuttogom, hogy félek. Lehet, hogy attól a pillanattól kezdve ő is félne. -Akkor a legrosszabb, amikor telihold van. Valamiért olyankor rosszul alszom és egész este csak forgolódom. Lehet, hogy vérfarkas vagyok, csak még nem változtam át. -nevetem el magam, ez már tényleg abszurd. -Most gondolj bele, hogy itt ülünk beszélgetünk, teliholdkor meg vadászok az erdőben és te nem is sejtenéd, hogy ilyen kettős életet élek. Mondjuk menő lenne, még soha nem láttam vérfarkast csak olvastam róluk. Gondolom te se találkoztál még velük, de ha esetleg látnál egyet mindenképp szólj! Nagyon kevés információ van róluk, lehetnék én az első, aki tudományos leírást készít vagy mégjobb, lehetnék én az, aki megtalálja az átváltozás ellenszerét! –olyan dicsőséges pillanat lenne, alkotni valamit a tudomány területén. Tudom, elég kicsi az esély arra, hogy ez valaha is megvalósuljon, de a remény hal meg utoljára.
Nagyon nehezen, de végül kibököm a számomra legkínosabb kérdést. Ahogy felteszem a nagy kérdést, már meg is bánom, hogy egyáltalán megkérdeztem. Beszélhettünk volna az időjárásról vagy a családjáról, erre egy ilyen téma jut eszembe. Rómeót látszólag kevésbé zavarja a kérdés és egyből visszakérdez. Ha most éppen ittam volna, biztos, hogy félrenyelek, de szerencsére csak szimplán zavarba jövök.
-Nem dehogyis, még nem is ismerek úgy senkit az iskolában. -meg az igazság az, hogy nekem nehezebb is lesz párkapcsolatot találnom itt. -Szimplán csak érdekelt, mert nekem ez az első iskolám és nem tudom, hogy mik az erre vonatkozó szabályok. -talán elhiszi. Mondjuk, magam se tudom, hogy miért dobtam be ezt a témát. Hosszabb válaszát végig hallgatom. -Értem. -semmi más frappáns válasz nem jut eszembe.
Majd valami késztetést érzek egy cselekvésre, nem tudom miért. Ha hívő lennék, biztos azt mondanám, hogy a Szentlélek megszállt vagy valami ilyesmi, de így magyarázat nélkül maradunk.
-Rómeó! -most teljesen a fiú felé fordulok parányi testemmel is és nagyon komoly arcot vágok. –Miért vagy te Rómeó? Nem ezt akartam mondani! Bocsi, nem hagyhattam ki! -vigyorgok poénomon, amit már az első perctől kezdve elakartam sütni, ahogy meghallottam a nevét.
-Szeretnék neked adni valamit! -azzal a nyakamban lógó medálhoz nyúlok és hátul kikapcsolom, így az most már a kezemben pihen. Lassan Rómeó felé nyújtom.
-Ezt még a nagyimtól kaptam, amikor ideérkeztem. Azért adta, hogy megvédjen mindentől. Én igazából csak a sötéttől félek, de azt mondtad, hogy abban majd te segítesz nekem, ezért ezt neked adom. Jól jön a szellemek ellen! -mosolygok a fiúra. Közben az oldalára pillantok, amihez egyszer odakapott. -Valami biztos történt veled, de megértem, ha nem szeretnéd elmondani. Az is elég, ha elfogadod az ajándékot. Én hiszek benne, hogy megvéd attól, ami miatt fáj az oldalad. -a kezemben lévő medált szó nélkül a nyakába teszem és mosolygok tovább az Eridonosra. Jó érzés adni.

Rómeó

-Mesélj, mit jelent nálad a vad éjszaka? Te is késő estig olvasgattál? -mi mást jelenthet egy vad éjszaka? Biztos ő is valami szépirodalmi mű miatt maradt fent sokáig. Velem ez már sokszor előfordult, olvasás közben elvesztem az időérzékelésemet és mire észbe kapok, addigra már késő éjszaka van.
-Ebben van igazság, így már érthető, hogy miért állnak varázslók bűvészeknek! Te gondolkoztál már azon, hogy tehetségedet muglik előtt is bemutasd? -bár már annyi bűvész van, hogy nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy valaki felvegye a versenyt velük.
Örülök, hogy az éjszakai látogatásos ötletemmel sikerül megnevettetnem Rómeót, az elmondottak alapján elég szürreálisnak és viccesnek hangzik. Nagy valószínűséggel be se jutnék hozzájuk, ezért a terv már itt elvérzett.
-Nem is rossz ötlet csak ne sétáljunk túl sötét vagy félelmetes helyeken, az nem segítene a problémámon! -bár, ha Rómeó velem van, akkor nincs okom félni. Biztos megvédene vagy legalábbis reménykedem benne, hogy nem hagyna ott a bajban.
A beszélgetés a vérfarkasokra terelődik. Látszólag nem ez a kedvenc témája Rómeónak, én nagyban felvázolom terveimet, ő pedig csak diszkréten mosolyog. Ez a reakció érthető, sokan félnek a vérfarkasoktól, gondolom Rómeó is ezért ül ilyen csendben és csak a monológom végén tesz fel egy számomra meglepő kérdést.
-Mivel feltételezem, hogy nem egy teára szeretne invitálni, ezért okom lenne félni tőle! Viszont, ha emberi alakjában állna meg, akkor nem félnék tőle! Az emberek mindentől megijednek, ami szokatlan vagy az átlagostól eltérő és rosszabb esetben el is ítélik ezt! Csak elfelejtik, hogy mindannyian emberek vagyunk, ezért segítenünk kell a másiknak! -annyira utálom azt, amikor valamit megbélyegeznek és elítélnek. Emiatt van az a sok gonoszság a Földön. -Ha megjelenne egy ember itt most előttem és azt mondaná, hogy ő vérfarkas, akkor nem ijednék meg tőle és szívesen beszélgetnék vele. Feltéve, ha nyitott a beszélgetésre! A vérfarkas egy kór, amitől sok fertőzött szívesen szabadulna! Sajnos kicsi vagyok ahhoz, hogy segíthessek rajtuk, de biztos megkérdezném, hogy mi az, amit tehetek értük, hogy könnyebben elviseljék azokat az éjszakákat, amikor átváltoznak! Feltett szándékom, hogy felnőttként segítsek másoknak és ha lenne ilyen ismerősöm, akkor az ő közreműködésével mindent megtennék azért, hogy megszüntessük ezt a kórt és élhesse szabad életét, de sajnos nincs, ezért maradnak a könyvek és a hiányos leírások! -annyit fejlődött már a tudomány, de még mindig olyan kevés ismeretanyag áll rendelkezésünkre a vérfarkasokról. Mintha ez egy tabu téma lenne és senki nem foglalkozna velük.  -Egyébként jó kérdés volt, de kétlem, hogy bárki ez ügyben elém állna! Mindenkinek van titka és egy ilyen titkot kétlem, hogy megosztana velem bárki is! -én se újságolom el a nagy titkomat mindenkinek, ami örök bélyeget nyomna rám itt az iskolában, így megértem, hogy egy egyén, aki teliholdkor vérfarkas nem árulja el nekem.
-Ó, rendben, akkor ezt az egy szabályt majd betartom! -mosolygok Rómeóra. Bár ezt amúgy se tettem volna meg, a világ még nem annyira toleráns és nyitott, hogy tőlem jó szemmel nézze ezt a cselekedetet.
-Igen, biztos vagyok benne! Úgy érzem neked nagyobb szükséged van arra, hogy megvédjen attól, ami hatalmas szívedet nyomja! -nagyim se haragudna meg, hogy másnak adom a nyakláncot, főleg azért, mert tudja, hogy jó helyre megy és segít valakinek. Ez egy közös pontunk nagyimmal, akkor is adunk, ha nekünk nem marad semmi.
-Jól is áll neked! -mosolyok a srácra, miután a nyakába helyeztem a medált. -Te nem szoktál ékszereket viselni? -bár ez annyira nem jellemző a fiúknál.

Kis Laura Grace

Ez a nap is ugyan úgy indult, mint az összes többi. Reggel kipihenten felkeltem, reggeliztem, tanultam, majd ebédeltem, utána tanultam és most elindultam a könyvtárba. Igen tudom, hogy odakint nagyon jó meleg idő van, de nem szeretem ezt a tikkasztó hőséget és az ódon kastély falai mögött hűvösebb az idő. Szóval a Levitából kilépve utam a Nyugati szárny, első emeletére vezet, ahol a könyvtár helyezkedik el. Elég sok folyosón és lépcsőkön át sétálok célomhoz és már a nyugati szárny, első emeletére vezető lépcsősor utolsó fokához érek, amikor megbotlom és vézna testem -engedve a fizika törvényeinek- hatalmas erővel zuhan előre. A becsapódást kezeimmel tompítom, de a térdeim így is megsérülnek a hosszú fekete nadrágom alatt. Persze a becsapódás és kínomban elengedett jajgatásomra többen is felfigyelnek, de senki nem jön oda segíteni. Egy kicsit még fekszem a padlón, majd lassan felállok és érzem, ahogy a térdemen keletkezett sebből elindul a vérem. Tudom, hogy egy emelettel feljebb van a gyengélkedő, bár még sose jártam ott pedig már párszor közel kerültem a földhöz és most nem is tudnék visszamászni a Levitába, ezért megindulok az emeletre. Sántikálva és erősen kapaszkodva egyesével veszem a felfelé vezető lépcső fokait, hogy utána meggyötörten érkezzek a gyengélkedőbe, ahová kopogás nélkül lépek be.
-Hahó, van itt valaki? -teszem fel a kérdést, majd elindulok az egyik üres ágy felé sántikálva. Ám, a hatalmas ablakokon át beszűrődő fény eléggé megrémít. -Úr Isten, látom a fényt! Haldoklom! -kell egy-két perc amíg realizálom, hogy ez nem az a fény, de lábaim annyira fájnak, hogy szinte halálomon vagyok. Talán jobb, ha folytatom utam az előbb már kinézett ágy felé és lehuppanok rá. Megpróbálom lassan felhúzni a nadrágom szárát, hogy jobban szemügyre vehessem a jobb lábamon keletkezett sebet, de annyira fáj az egész művelet, hogy fogaimat összeszorítva se sikerül beteljesítenem tervemet és csak elfekszem az ágyon. Majd a fájdalom okozta könnycseppeket letörlöm arcomról, nehogy gyengének nézzen itt valaki, bár elég alacsony a fájdalomküszöböm, szóval így is gyorsan ki fog derülni, hogy az vagyok! De addig megpróbálom tartani a látszatot.  

Kis Laura Grace

Sérült lábbal felsántikálok a gyengélkedőre, mint valami Dickens műben, amiben az árva kisfiút jól megruházzák a gonosz nála nagyobb srácok, de ő rendíthetetlenül tart a célja felé. Most én is ezt érzem, azzal a kivétellel, hogy az én eredeti célom a könyvtár lett volna és a lépcső volt az ellenségem. Mikor benyitok a gyengélkedőre nem látok senkit, akihez odarohanhatnék, hogy baj van, a nap meg elvakít és a fájdalomküszöböm túllépte az eltűrt határt, ezért kínok közepette csak arra marad erőm, hogy elfeküdjek egy üres ágyban.
Nagy szerencsémre jön is egy lány, aki megáll az ágy mellett, amíg én könnyeimmel küszködöm és megszólít. Annyira halkan közeledik felém vagy én merülök el saját fájdalmaimban, hogy észre se veszem őt, ezért amikor köszön megijedek, de gyorsan összeszedem magam és lassan felülök az ágyban.
-Szia! Megsérültem, a lábam szerintem műteni kell -bár az igazság az, hogy csak egy nagy sérülés keletkezett jobb lábamon és műtétre itt semmi szükség. Viszont annyira fáj, hogy csak arra tudok gondolni, hogy sokkal komolyabb a probléma egy szimpla horzsolásnál.
Lehajolok és óvatosan megpróbálom felhúzni jobb lábamon a nadrágom szárát, közben minden mozdulatnál egy „au” hagyja el a számat, de végül sikerül és láthatóvá válik a seb. Nem túl széles és nem is túl mély vágás, viszont vérzik.
-Látod? -mutatok sérülésemre. -Elfertőződött! Biztos elkaptam valami Corpus Dei-t  -ez az egyetlen latin szó ami eszembe jut, bár semmi köze az orvosláshoz, mert a jelentése „Isten teste”, azt pedig a lépcsőn nehéz elkapni.
-Tudsz segíteni? -nézek az ismeretlen lányra.  

Kis Laura Grace

Nagy nehezen felhúzom a nadrágom szárát, aminek köszönhetően láthatóvá válik sérülésem és a lány felméri, hogy mekkora a baj.
-A hümmögés azt jelenti, hogy komolyabb a probléma? Elfertőződött? Érzem is, hogy elindult az a vörös csík a szívemig -ujjamat végig húzom a lábamon, egészen a mellkasomig, mutatva, hogy a csík erre fog menni a szívemig. Közben teljesen riadt arcot vágok, de megnyugtat a tény, hogy ő ért a sérülésekhez és bátorító szavainak köszönhetően elmúlik félelmem. A végén én is elhiszem, hogy kifogom bírni a procedúrát, pedig jól ismerem magamat.
Amíg ő elmegy én nézem a sebemet és most már belátom, hogy nem annyira vészes a helyzet. Sokat segített, hogy a lány se pánikolt be és szavaival megnyugtatott. Majd visszafekszem az ágyra és egészen addig fekszem ott, amíg vissza nem tér. Amikor ismét mellém áll, felülök és figyelmesen végig hallgatom.
-Megígéred, hogy óvatos leszel? -bár ettől nem hiszem, hogy kevésbé fájna majd az egész, de biztonságérzetet adhat a tudat, hogy figyel rám.
-Utána megnézed a másik lábamat is? Szerintem az is megsérült, csak nem fáj annyira, mint a jobb -ha kéri, akkor majd a bal lábamon is felhúzom a nadrágom szárát, de a jobb lábam sokkal jobban fáj, ebből arra következtetek, hogy a bal csak lehorzsolódott. Viszont, ha már itt vagyok, akkor érdemes arra is ránézni. Majd ezután ismét ledőlök az ágyra.
-Kezdhetjük! -legalábbis lelkileg felkészültem rá és fogaimat összeszorítva várom a beavatkozást.

Kis Laura Grace

-Micsoda, itt hárman meghaltak? -ez a mondat elég nagy megdöbbenést váltott ki most bennem. -Hogyan? Elmeséled nekem? -erről nem is tudtam, hogy három ember is életét vesztette a kastély falain belül. Pedig biztos érdekes történetük lehet és durva, hogy még pletyka szinten se hallottam róluk. Vajon mennyi titkot rejtenek még az ódon kastély falai?
Elveszem a felém nyújtott cukorkát és gondolkodás nélkül be is kapom.
-Ez tényleg savanyú! -így valóban könnyű lesz elterelni a figyelmemet arról, hogy a lábam közben majd kínokat él át. Ezután eldőlök az ágyban és megadom a jelet a kezdésre. Hiába a becsukott szem és összeszorított fogsor még így is kellemetlen a találkozás a fertőtlenítő folyadékkal átitatott textillel, aminek következtében reflexszerűen húzom el a lábamat, arcomat pedig a párnába fúrom.
-Ez nem volt túl kellemes -de a kezdetleges megrázkódtatások után a kezelés többi részét már sokkal jobban tűröm.
-Épp a napi sétámat ejtettem meg, amikor láttam, hogy egy lányt öt troll megtámadott én pedig bátor Levitásként gyorsan segítségére siettem és elzavartam a hatalmas óriásokat. A lányt ezután karjaimba visszavittem a kastélyba, mert látszott rajta, hogy nagyon megijedt, majd ezután mentem volna dolgomra, de a lépcső nem bírta el izmos testemet és összecsuklott alattam, így lett bibis a lábam -nem szoktam hazudni, viszont már annyiszor estem el ittlétem során, hogy ciki lenne azt mondani, hogy egy újabb figyelmetlenségből bekövetkezett sérülést lát a lány. -Na jó, füllentettem! Az igazság az, hogy könyvtárba indultam és megbotlottam a lépcsőn, de tenyeremmel tompítottam az esést -mutatom felé két piros tenyereimet. Szerencsére nem lett semmi bajuk csak megütöttem őket.
-Te mióta dolgozol itt? -ha már ő is érdeklődik, akkor nekem is szabad.

Kis Laura Grace

-Nem vette észre, hogy rohannak felé és nem hallotta a hangokat? Ez annyira abszurdnak tűnik -persze hiszek a lánynak, de egy troll támadás nem hangtalanul zajlik főleg, ha menekülnek is előlük és fura, hogy a srác nem hagyta abba a dolgát, a többiek pedig nem vették észre. Nehéz elképzelni az egész szituációt.
-Egyszer leomlott a Levita torony? Erről se hallottam! Mikor történt? -vagy én mozgok rossz körökben és ezért vagyok ennyire lemaradva vagy tabu témának számít ez az esemény a kastély falain belül. Nos, mindenesetre sajnálom, hogy három ember is meghalt már itt és elég tragikus volt a sorsuk. Viszont ez a kis beszélgetés teljesen elterelte a figyelmemet és szinte nem is érzem, hogy a lány meggyógyítja a sebemet, szinte már meg is feledkezem arról, hogy miért is jöttem be ide, Grace emlékeztet rá, amikor azt mondja, hogy használni fogja a pálcáját. Először furán nézek rá, én mindig is azt hittem, hogy a gyógyítók pálcát nem használnak csak kenőcsöket, bájitalokat és egyéb orvosieszközöket. Ám, Grace pillanatok alatt eltüntette sérülésemet és még a nadrágomat is megjavította.
-Megnyugtat, hogy nem csak én esek el rajtuk. Egyet kell értenem Zsannával, hogy nem ártana lifteket is beépíteni a kastélyba, hátha azokon nem esnek el az emberek -bár amilyen szerencsétlen vagyok én még egy liftben is eltudnék esni. Mondjuk ritkábban, mint a lépcsőkön, de én akkor is megoldanám a lehetetlent. Valamiért rám jobban hat a gravitáció, mint másokra, ezért én gyakrabban esek el, mint egy normális ember.
-Miért pont a gyógyítást választottad? -azt el kell ismernem, hogy nagyon ügyes, de azért figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy sok véres esettel is fog találkozni meg kelésekkel, kiütésekkel és néha a páciensek is elviselhetetlenek.
-A tenyeremen lévő bőrpírre is van valami megoldásod, vagy csak várjak és napokon belül eltűnik majd? -azért elég nagyot estem és a kezem állította meg a testemet, ezért érthető, hogy pirosak a tenyereim, illetve kicsit lehorzsolódtak, de nem vészes a helyzet. Szerencsére nem is fáj.

Kis Laura Grace

Figyelmesen hallgatom a szomorú történeteket, amik az elhunyt diákokról szólnak és elhangzik egy mondat, ami szinte lesokkol.
-Várj, azt mondtad, hogy van egy könyv, ami frissül? -ne, ez azt jelenti, hogy a baklövésünk Zsannával bekerülhetett a könyvbe? -Tegyük fel, hogy két diák egy félresikerült bájitallal zöldre festi az egyik termet a kastélyban, az bekerülhet a könyvbe? Ha bekerül a könyvbe, akkor a két diák neve is szerepel a leírásban? -félve teszem fel a kérdést. Mintha a lány arról mesélne, hogy ha nagyon kíváncsi vagyok, akkor megtudhatom életem utolsó napjának a dátumát én pedig erről érdeklődnék. Nagyon nem szeretném, hogy az a délután bekerüljön bármelyik könyvbe is és annak főleg nem örülnék, ha a nevünk is szerepelne ott, mint elkövetők. Eddig sikerült titokban tartanunk azt a délutáni eseményt és senki nem gyanakodott ránk, de félek, hogy a könyv fog lebuktatni minket.
-Az a baj, hogy a mugli technológiák folyamatosan fejlődnek. Szerintem ezalatt az egy év alatt is rengeteg minden került a piacra, amióta itt vagyok és egy idő után az újaknak már elavult lesz az iskola technológiai fejlődés nélkül -persze ez csak az én véleményem. Nekem igy is tetszik az iskola, hogy nincs felszerelve mindenféle mugli dologgal. Jobban is élvezem ezt a kevésbé modern világot, mint azt a rohanó közeget, ami otthon vár.
-Sajnálom, de kedves tőled, hogy segítesz a nagypapádnak! Mi történt a vendéglővel, a szüleid bezárták? -csak a kérdés után gondolok bele jobban, hogy lehet érzékeny pontra tapintottam a lánynál. Elvégre csak kevés információt tudok róla és pont ezért félő, hogy túl lépem a határt tapintatlan kérdéseimmel.
Piros tenyereimet a lány felé nyújtva várom, hogy az említett krémmel meggyógyítsa azt. Egyáltalán nem fáj és nem is vérzik.
-Még nem tudom. Amíg ide nem jöttem én is a gyógyításon gondolkoztam, de én nem bírnám elviselni a vért meg a sérüléseket. Te bátor vagy, hogy ennyire könnyen kezeled az embereket, akik ide betérnek! Egy mondás szerint a legrosszabb ember, a beteg ember -pontosan nem tudom, hogy mit is jelent valójában a mondás. Remélhetőleg én elviselhető kis páciens voltam itt. -Ha felnövök szeretnék nagy dolgokat alkotni, amik megmaradnak és az emberek örökre emlékeznek majd Somlay Kornélra! Persze jó értelemben emlékezzenek rám, ne utálattal vagy félelemmel mondják ki a nevemet, hanem örömmel, érted? -remélhetőleg a lány felvette a fonalat, mert nehéz lenne újra elmagyarázni, hogy pontosan mire is gondolok.
-Szerinted lehetséges még a mai világban valami jót alkotni, ami nem merül feledésbe? -annyi találmány van már, ami megkönnyítette az emberek életét, hogy szinte lehetetlen feladatnak tűnik ez az egész.  
-Egyébként neked, hogy telt el az első éved? Könnyen szereztél barátokat, jól érezted magad és olyan volt az iskola, mint amilyennek képzelted? -annyira kíváncsi vagyok rá, hogy mások hogyan élték meg elsős évüket itt a kastélyban.

Kis Laura Grace

-De eddig senki nem jött rá és ha valaki elolvassa a könyvben, akkor utólag büntetést kapunk? -olyan gyorsan tettem fel a kérdést, hogy csak utána jövök rá hogyan is fogalmaztam meg. -Vagyis azokat, akik ilyen szörnyűséget tettek -próbálom menteni a menthetőt, hátha nem jön rá a lány, hogy végig Zsannára és magamra gondoltam. Nem szeretném magunkat lebuktatni, főleg, hogy eddig simán megúsztuk a félresikerült bájital készítést. Mindenképp meg kell keresnem a könyvet és megnézni, hogy szerepelünk-e benne! Nem szeretném, ha egy tanár kezébe kerülne a mű és elolvasná a csínytevésünket.
-Szerintem csak a mugliknál kopnak el a tárgyak, itt a varázsvilágban, ahol annyi bűbáj vesz minket körül, kétlem, hogy bármi is tönkre menne. Ha mégis, akkor biztos találnak rá a varázslók valamilyen varázslatot, hogy újra használható legyen a tárgy. Persze az is lehet, hogy rosszul gondolom! Milyen mugli tárgyakat szoktál használni? -gondolom ő is mobiltelefont használ. Az a kis eszköz nem csak a mugliknál örvend hatalmas népszerűségnek, de itt a kortársaim között is szinte mindenki kezében megtalálható. Nem is értem, hogy miért! Ennyire hiányzik nekik az otthoni környezet, hogy folyamatosan figyelemmel követik a kinti életet vagy ennyire unalmas nekik a varázsvilág? Lehet, erre a kérdésre soha nem is fogok választ kapni. Én örülök neki, hogy itt a kastélyban vannak könyvek és jól megvagyok a modern kütyük nélkül is.
A beszélgetés szomorú fordulatot vesz, mert Laura mesél a családjáról és bebizonyosodik, hogy megérzéseim most se csaltak, nem kellett volna az üzletről kérdeznem. Kiderül, hogy a lány árva és nincs más élő családtag a nagyapján kívül.
-Ó, sajnálom! Nem tudtam, hogy elhunytak a szüleid, bocsánat! Hány évesen kerültél ide? Akkor, az öcséd is jött veled? -nem szeretnék nagyon mély sebeket felszakítani a lánynál és természetesen nem firtatom tovább a témát csak még ez a két kérdés érdekel a témával kapcsolatban.
-Igen, mi pasik mindig nagyobbnak állítjuk be problémáinkat, mint amekkorák valójában. Mesélted, hogy van barátod, akkor gondolom mellette már megedződtél és ezért is kezeled -jól a férfiak sérüléseit -mosolygok gyógyítómra. -Jobban belegondolva, az én sérülésem se volt olyan nagy, csak megijedtem. Ez a kis seb rendesen vérzett, de most már jobb a térdem, mint az esés előtt. Nagyon ügyes vagy! -közben azért még figyelem a sebem helyét és a térdeimet.  Örülök, hogy ennyivel megúsztam az esést, bele se merek gondolni, hogy mi történt volna, ha tenyereimmel nem tompítok. Még szerencse, hogy az ösztöneim és reflexeim ilyen jól működnek, máskülönben lehet, hogy vérző buksival sétáltam volna fel ide.
-Valóban, ezekre nem is gondoltam, pedig elég jelentőségteljesek! Írhatnék könyvet arról, hogy hogyan ne essünk el a lépcsőn -elmosolyodom az ötleten. -Te miről írnál könyvet? -sokkal idősebb nálam, már biztos sok mindent élt meg eddigi élete során. Ebből adódóan lehetséges, hogy vannak ötletei, amikből könyvet lehetne írni.
-Változóan, néha nagyon jó, de van, amikor nagyon magányosnak érzem magam a kastélyban. Én nehezen barátkozom, inkább az olvasás és a tanulás vonz, mint az új kapcsolatok építése. Viszont már sikerült pár embert megismernem és barátságokat kötnöm, de még nem mondanám, hogy komfortosan érzem magam itt. Az iskola tetszik és örülök, hogy tanulhatok! Lehet, hogy csak szoknom kell az új környezetet -nehezebb így, hogy ennyi ember vesz engem körül. Otthon csak a család volt és a természet, itt viszont tanárok, idősebb diákok, velem egykorúak, varázslények, beszélő festmények, túl sok inger ér.
-Melyik a kedvenc helyed itt az iskolában? Mit szoktál csinálni szabadidődben?

Kis Laura Grace

-Akkor ez egy megnyugtató információ azok számára, akiknek vaj van a fülük mögött -bár erősen kétlem, hogy engem megdicsérne a bájitaltan tanár, ha elolvasná a könyvben, hogy mit csináltunk Zsannával. Sőt, nagy valószínűséggel akárhogy készülnék, minden bájitaltan vizsgán megbuktatna. Viszont jó hallani, hogy utólag nem adnak büntetést azoknak, akik a könyvben szerepelnek.
-Autót vezetni? Az biztos nagyon izgalmas lehet, gondolom már várod –mosolygok a lányra. Kellemes lehet a hosszú utakon vezetni, gyönyörködni a tájban és átadni magunkat a szabadságérzésnek. Sajnos én még kicsi vagyok ahhoz, hogy megtanuljak vezetni, de talán ez az egyik oka annak, hogy várom nagykorúságomat. Fantasztikus lehet a vezetésélményének átadni magunkat.
Csendben hallgatom élete történetét, amihez nem is nagyon tudok hozzászólni. Minden bizonnyal tudnék még feltenni kérdéseket, de egyszerűen képtelen vagyok rá, annyira szívszaggató ez a téma és bizonyára ő is szomorú miatta még akkor is, ha ilyen hosszú idő telt el azóta. Szerencsére ezután a férfiakra terelődik a beszélgetés és elhangzik egy név, ami nekem nagyon ismerős.
-Várj, a barátod Bontovich Miksa? -hangomban jól hallható a meglepődés. Személyesen még sose találkoztam a sráccal, de hallottam róla pletykákat és ha jól emlékszem, akkor az Edictumban is írtak már róla. A harsogó portrék elmondása alapján a srác nagy nőcsábász, de ha egy ilyen kedves lány a barátnője, akkor a portrék tévedtek vagy szimplán rosszindulatú pletykákat terjesztenek róla. Bár az is lehet, hogy van a kastélyban egy másik Miska nevű fiú is, akiről még nem hallottam.
-Köszönöm, ezt jó tudni! Remélem azért, hogy legközelebb már csak látogatóként kell ide eljönnöm -nem szívesen kerülnék be újra a gyengélkedőre valamilyen sérüléssel. Viszont megnyugtat a tény, hogy itt biztos kezekben lennék. Majd ezután a lány elárulja nekem, hogy milyen témában írna könyvet, én pedig figyelmesen hallgatom őt.
-Néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy egy szó lehet üres, a tetteink mutatják meg igazi értékeinket! Ez egy kiváló ötlet könyvnek, ha egyszer lesz rá időd, akkor mindenképp írd meg -mosolygok a lányra, majd lassan leszállok az ágyról, mert láthatólag már minden sérülésemet eltüntette.
-Igen, ismerem a szobát. Jártam már arra és ott találkoztam Rómeóval -akiről egy elég meglepő titok derült ki. -A főzés kiváló elfoglaltság, ha csak fele annyira megy jól, mint a gyógyítás, már akkor is profi szakács lehetsz -egy újabb mosolyt eresztek meg a lány felé.
-Ha jól látom minden sérülésemet eltüntetted, köszönöm -végig nézek térdeimen és tenyeremen, majd ismét a lányra emelem tekintetemet. -Köszönök szépen mindent! Ha te is áldásodat adod rá, akkor megpróbálok eljutni eredeti célomhoz, a könyvtárba -lehajolok, hogy megigazítsam a nadrágom szárát, amit a gyógyítás érdekében feltűrtem és ha Laura is gyógyultnak titulál, akkor megindulok a kijárat felé.
-Köszönöm a segítséget és a beszélgetést! Remélem élvezni fogod majd a vezetést! Szép napot neked,szia -mosolygok még egyszer utoljára a lányra. Majd kilépek az ajtón és egyenesen a könyvtárba sietek, hogy megkeressem azt a könyvet, amiről a gyengélkedőn beszélgettünk.