Lóránt Bence
Sosem csináltam még ilyet. Egy új érzés járja át a testem. Ijesztő, de élvezem.
Óvatosan haladok a kastély ódon falai között. A kinti táj már az este sötét feketéjébe bugyolálta be magát. Jóval takarodó után járhat már. Tudom, hogy ha elkapnak, az ront a tanulmányaimon, de egyszerűen nem bírtam. Ki kellett jönnöm megnézni, milyen este a Bagolykő. Nem is bánom, a látvány elképesztő.
Hirtelen lépteket hallok. Halkan, akár egy macska osonok tovább és bebújok az első ajtón amit kitapintok.
Ahogy betoppanok, a terem kékje vakítja el sötéthez szokott szemeimet. Nem törődök vele és elrejtőzöm az első adandó tárgyba amit meglátok. A választott rejtekhelyem egy ósdi szekrény, tele evőeszközökkel és tányérokkal.
Hevesen lélegzem, miközben fülemet a gardrób ajtajának nyomva hallgatózom. A csend kicsit megnyugtat és megkönnyebbülve hunyom be a szemem.
Az agyam kattog. Vajon meddig maradhatok itt? Nem akarok egy egész éjszakát egy rozoga szekrényben tölteni!
Az összes bátorságomat összeszedem és résnyire nyitom a szekrényajtót. Ekkor látom, hogy egy fiú nyúlik el az egyik fotelon, s mint ki jól végezte dolgát nyugodtan falatozik.
Bár nem vagyok egy nagy emberszerető, de ebben a pillanatban még is vágyom a társaságra. Frusztráló egyedül a nagy kastélyban éjszaka. Ha már bajba kerülök érte, legyen kivel.
Hosszas mérlegelés után, eldöntöm, hogy felhívjam magamra a figyelmét, megijesztem. Csendesen kinyitom a szekrényt és ninja módjára a szőkeség mögé osonok, majd némán, de ördögien mosolyogva a vállára teszem a kezem.