Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Már fürdés után voltam, s lépteim visszhangoztak az üres folyosókon - ezen kívül már csak az esőcseppek kopogása hallatszott az ablakok üvegein. A portrék nagy része már aludt, s szuszogva zárták ki a külvilágot, amire én, ez a magányos árnyék a folyosó csendjében nem voltam képes.
Nem véletlenül jártam erre, s ténferegtem szerencsétlenül a nyugati szárny ezen folyosóján. A múltkor, amikor erre jöttem, hallottam pár lánytól az eridonos jelszót, ezért császkáltam apró és lassú léptekkel pont ezen a folyosón. Az az érzés hozott ide, ami már tegnap este is belém költözött, ami már múlt héten ilyenkor is itt volt bennem, csak nem tudtam kifejezni. Azzal is tisztábban voltam, hogy valószínűleg most sem fogom tudni, mert nem leszek elég bátor ahhoz, hogy be merjek merészkedni az Eridonba. Hiába tudom, hogy lesz másik alkalom is, amikor megpróbálhatom kifejezni magam, mégis jól esett, hogy itt lehetek, noha tisztábban voltam vele, hogy ő már valószínűleg a folyosókat rója, hogy olyan kóborlókra találjon rá, mint én. Csak jólesett egy kicsit közel lenni ahhoz a helyhez, ahol él. Talán csak pár perce vágott át ezen a folyosón, azon a kövön, amin állok; a levegő őrzi az emlékét.
Valószínűleg Lángra lobbant lány portréja fölött állhattam meg, s néztem ki az ablakon. Egy emelettel lejjebb van a klubhelyiség és a portré, és én akár be is mehetnék. De ne teszem.
Szinte megsejtettem a keresett ember lépteit a falak közt, ahogy valószínűleg egy teljesen másik szárnyban, talán pont az északiban nézi ő is az esőt. Nem volt rossz ebbe belegondolni. Bár nem ugyanazokat a cseppeket látjuk, lehet, hogy mégis ugyanazt nézzük épp. Ennél több kapcsolat egy ideje úgysem volt köztünk, s ez is csak azért lehetséges elméleti síkon, mert nem tudja, hogy erre gondolok. Lehet, hogy akkor még az esőcseppekről is elfordítaná a tekintetét, ha tudná, hogy az én szemeim is azokat nézik? Vagy csak megint a képzeletem és a kamaszkorom túláradó érzelmei játszanak velem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A távolból hallatszott a felhőkben összecsapó töltések zaja. Talán ő is hallja. Talán pont elkerültük egymást. Mintha mágnesek lennénk, akiknek mindig meghatározott távolságra kell lenniük egymástól; így keringünk mi a kastélyban egy ideje.
Jó volt elképzelni, hogy talán tudatlanul is ugyanazt tesszük, és legalább egy ilyen kis dolog összeköt minket. Annyira jó, hogy a folyosó gyér fényében, melyet csak néha-néha világított meg egy-egy villám, nem figyeltem fel semmi különösre. Mert mire is figyelhetnék másra, mint az elképzelt reményeimre, amik olyan gyorsan alszanak ki, mint az égen a csupán pillanatokra látszó villámok fénye?
Apró zajt hallottam magam mellől; fejemet gyorsan kaptam oda, s bár hiú dolog volt a részemről, de csalódtam, mikor egy lány alakját pillantottam meg a hirtelen jövő fehér fényben. Egy kicsit elhittem, hogy Ő az, de nem. Ő most valahol magányosan rója a folyosókat, maga elé bámulva igyekszik elkerülni az éjszakai mászkálókat, hogy ne kelljen megbüntetnie senkit. Teljesen máshol van, mint én. Volt egy olyan érzésem, hogy ehhez hozzá kéne szoknom.
Szia, köszönt a lány, én pedig pár pillanatig csak néztem rá. Még egy eltévedt lélek lenne, akinek fogalma sincs, hol a helye? Igaz, nem méláztam el azon, mi lehet ittlétének okai, de már láttam néha a folyosókon, sőt, talán közös óránk is volt, lévén egy évfolyamon vagyunk, de a nevét nem tudtam, s arca is csak homályosan rémlett. Igaz, ha ismertem is volna... nos, abban a pillanatban csak egyetlen arc lebegett a szemeim előtt.
- Szia. - mondtam én is. Nem voltam tisztábban azzal, hogy miért szólított le, de jó pár pillanatig nem is tudtam kapcsolni, hogy volt oka.
Aztán visszatértem egy kicsit a valóságba. Nem volt a legkellemesebb, mert ebben a fekete-fehér világban pontosan tudtam, hogy Ő nem gondol rám. Nem nézi az esőt, és nem az jár a fejében, mint nekem, hogy vajon én is épp ezt nézem-e. Pontosan tudtam ezt, és elfogadnom is el kellett tudni. Mégis nehéz volt, bár ezzel gondolom nem lepek meg senkit.
Ahogy álmodozásomból kissé visszarántott, ismét a lányra fókuszáltam, mintha érzékelőrendszereim újra bekapcsoltak volna. Egy eltévedt lélek, vagy csak egy éjszakai kóborló, akinek nincs ennél jobb dolga.
- Keresel valamit? - kérdeztem egy gyors mérlegelés után. Hiszen azt, hogy segíthetek-e, vagy hogy mi a baj, esetleg hogy "mi van?", nem kérdezhettem meg így, lévén nem szokásom se más embereken segíteni, se a bajaikat kutatni. Bunkó persze szoktam lenni, de azt inkább hanyagoltam most, mert nem lett volna értelme.
Tekintetem egy pillanatra az esőcseppekkel pöttyözött ablakra vándorolt, majd vissza a lányra. Nem, Ő nem nézi most ezt.
Vajon mire gondolhat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Finom nesz, ami a folyosó csendjébe vegyült, a gondolataim mégis ezerszer hangosabbak voltak a cseppeknél. A szavai visszhangoztak a fejemben, emlékek jöttek elő ebben a némaságban, amiket sehogy sem tudtam visszatartani. Csak apróságok, mint a haja színe, vagy a szemeié, mégis felkavarták a kint hulló cseppeket, és a folyosó ködszerű csendjét.
Nem keresek, csak úgy itt vagyok. - mondta aztán a lány, én pedig szenvtelen, érzelemmentes arccal néztem rá, sőt, valószínűleg még a szememben sem csillant semmi, ami utalhatott volna a gondolataimra. Akkor, ha nem keres semmit, minek szólított le?
Eszembe jutott, hogy sok embernek szüksége van a kommunikációra, akár idegenekkel is. Ez nekem furcsa, de néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mások sokkal nyíltabban beszélnek az érzelmeikről és a gondolataikról, mint mondjuk én.
Visszakaptam a kérdést, ám kicsit átfogalmazva. Valahogy betalált a dolog, mintha a lány egy céltábla közepét találta volna el, úgy fúródott belém a kérdése. Mintha kipréselték volna belőlem a levegőt; megdermedtem. Hát végül is mit keresek én itt? Ő úgysincs itt. Csak... jó kicsit ott lenni, ahol lenni szokott.
- Itt nem keresek semmit. - feleltem halkan jó pár másodperc elmúltával. Itt tényleg nem keresek semmit. Magamban keresek. Válaszokat.
Végül aztán a lány kibökte, hogy mégis miért van itt, és miért is lépett velem kapcsolatba. Tehát nem tudja, hol van. Hát, ha úgy vesszük, én sem igazán tudom, hogy hol is vagyok. Mármint, tudom a helyet, az időt, de mégsem tudom, hol vagyok igazából, vagy hogy hol kéne lennem. Hogy hol a helyem. Hogy az Ő agyában és szívében hol a helyem. Ha van helyem egyáltalán. Remélem, csak a kétségbeesett kamaszkor szól ki belőlem.
- Nyugati szárny, második emelet. Az Eridon alattunk van egy folyosóval. Így rémlik? - pillantottam rá ismét a lányra. Nem azért segítettem neki, mert annyira szeretek hőst játszani, vagy mert pusztán a jó szándék vezérelt. Roppant egyszerű megfontolásból határoztam meg a helyet; hogy esetlegesen távozni tudjon, ha úgy gondolja. Én most jól elvoltam itt, és nem szívesen adtam volna át a helyem a lánynak. Oka volt, hogy pont itt voltam.
A másik a földre ereszkedett, leült. Felmerült bennem a gondolat, hogy rosszul lehet, azonban mikor megszólalt (remegő hangja árulkodott lelkiállapotáról is), mindent megértettem, noha megdöbbentem, mivel... azért az ember ezt így egy teljesen ismeretlennek, akinek még a nevét sem tudja... hogy képesek az emberek ilyen nyíltak lenni? Nem értem. Sosem fogom megérteni. Ilyen könnyen kiadni a gyenge pontokat és vakon megbízni valakiben...?
- Tudom, milyen, ha meghal valakid. - nyögtem ki végül, ugyanis inkább ezt az opciót választottam a színvallás helyett. Viszont tudtam azt, hogyha most kimondanám az igazságot, a lány valószínűleg teljesen összetörne, és bár nem szokásom kifejezetten ügyelni az emberek lelkének épségére, most mégis megkíméltem a földön ülőt a dologtól.
- Ricsi vagyok. - mutatkoztam be én is, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy tudja-e a nevemet, vagy sem. Valószínűleg úgyis csak "az este kóborló srác" maradok, vagy még az sem; és ennek örültem volna a legjobban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Nem mondhattam neki, hogy sajnálom, hiszen fogalmam sem volt, ki ez a lány, vagy hogy ki a nagymamája. Az, ha ilyenkor azt mondják neked, hogy sajnálják, amúgy sem a legjobb érzés. Csak olyan, mintha szánnának.
Azt ígérte, mindjárt eltűnik, ezt az információt csupán tudomásul vettem, ahogy bámultam ki az ablakon. Ma sem világítja be a Hold fénye az eget, csak felhők mögé rejtőzik. Hogy is lehetne ez másképp?
Mikor ismét megszólalt, vállat vontam. Általában nem vállalom magamra mások terhét, nem remegtem bele, hogy a nagymamája meg fog halni.
- Nekem nem baj. - jegyeztem meg halkan. - Az ilyeneket amúgy is jobb kimondani.
Mert valahol értettem, hogy Claireből miért kívánkozott ki a dolog. Az átlag embereknek erről beszélniük kell, ha egy idegennek, akkor egy idegennek, de mindenképpen szükség van a szavakra a feldolgozáshoz, hogy néha kimutasd a gyengeséget. Tudom, mert én is itt rontottam el valamit, ami miatt ott tartunk most Vele, ahol. Egyszerűen nem mondtam ki, így nem is tudtam feldolgozni, és a dolgok csak gyűltek...
A probléma forrása igazság szerint én magam vagyok. Ezzel tisztábban voltam. Sőt, azzal is, hogy nem okoztam helyrehozhatatlan károkat, és hogy van megoldás erre is. Mégis, maga a tudat, hogy egyáltalán nem is keres, elbizonytalanított, megkérdőjeleztem magamban rengeteg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És most itt álltam, az Eridon klubhelyisége fölött, mégsem tettem semmit azért, hogy megbeszéljük a dolgot. Pedig most kellene.
Menni akart, mégis a földön maradt a lány. Én sem lettem volna képes most csak úgy elsétálni, túlságosan ide voltam kötve. Van, hogy az ember egyszerűen leblokkol, holott tudja, mit kéne tennie. Félelem, ez gátol meg a legtöbbünket rengeteg mindenben, s bár ezzel sokunk tisztábban van, az érzés mégsem enged minket cselekedni. Ez a helyzet most velem is, talán Clairerel is.
Hogy miért vagyok itt? Lesütöttem a szemeim. Mégis mit felelhetnék erre?Hogy elkeseredésemben jöttem ide, annak teljes tudatában, hogy nem teszek majd semmit? Jól esik annak az illúziója, hogy képes vagyok megoldást találni, vagy hogy megvan a lehetőségem arra, hogy most bemenjek a szobájába, és ott várjam meg. Ezen a vékony határvonalon egyensúlyoztam, az cselekvés illúziója és a tehetetlenség realitása közt.
- Azért vagyok itt, mert... - kezdtem, aztán megakadtam. - Nem szeretném elmondani, miért. - fejeztem be végül. Nem szeretek a benső dolgaimról beszélni; hát hogy is mondhatnám ki, hogy azért vagyok itt, mert hiányzik nekem valaki? Nem is lenne érthető a legtöbb ember számára, hogy miért vagyok akkor azon a helyen, ahol biztos nincs. Pedig számomra logikus.
- Nem feszegetem a határaimat, csak este jobban tudok gondolkodni. Szép a kastély, mikor teljesen néma.
Ilyenkor csak a napközbeni ricsaj emléke verődik vissza a falakról. Ilyenkor a legszebb ez a hely; amikor nincs benne senki, mikor visszahúzódnak a saját kis életterükbe. Tényleg szép. Főleg, hogy tudom, hogy rajtam és pár kódorgón, meg tanáron kívül most ő az egyik, aki úgyszintén kint jár. Talán azért jó érzés ez, mert kicsit olyan, mintha egy légtérben lennénk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Claire szavaira egy erőtlen mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán hamvaiban elhalt. Mintha nem tudnám, milyen következményei lehetnek annak, ha magamba folytok mindent - az a pánikroham elég maradandó élmény volt, hogy megtanuljam a lehetséges következményeket. Mégis, vannak olyan dolgok, amiket az ember tényleg nem akar kimondani, mert egyszerűen meg akarja tartani magának a gondolatot. Nem akartam volna megosztani az idillt egy másik emberrel, még akkor sem, ha tudtam volna, hogyan is kell pontosan. Akkor elmúlt volna az érzés.
- Én is tapasztaltam már, milyen, amikor besokall az ember. - közöltem halkan, bár nem állt szándékomban elmondani, hogy üvöltve pánikoltam a réten, nagyjából azt sem tudva, hol vagyok. Nem, ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember.
Annak ellenére, hogy Claire azt állította, nincs beszédes kedvében, mégis nagyon úgy tűnt, hogy igen. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal eridonos lehet - bár a barátom rá az élő ellenpélda, de az eridonosokon kívül kevés ház diákjaira jellemző az, hogy amikor nincsenek beszédes kedvükben is többet beszélnek, mint én alapjáraton.
A felajánlásra elfordítottam a tekintetem az esőtől, hiszen valami olyasmi járt a fejemben, hogy Sebby semmiképpen sem gondol rám. Jó, ha saját magát össze tudja kaparni. És ezzel nincs is semmi baj, nem mondom, hogy ez esik rosszul. Csak hiányzik.
Felmértem magamban, hogyha most visszaindulnék a faluba vagy a körletembe, akkor is arra vágynék, hogy itt legyek ezen a folyosón, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megvan a lehetőségem a cselekvésre. Jó pár pillanatig néztem Clairere, mielőtt bólintottam volna.
- Legyen. - mondtam aztán halkan, hogy pár pillanat múlva leüljek mellé... igaz, ez azért erős túlzás. Nem voltam hozzá túl közel, de nem is nagyon távol helyezkedtem el, hogy aztán a jobb térdemet felhúzzam, s rátámasszam a könyököm. Kézfejem a hajamba túrt, ahogy elgondolkodva fixíroztam magam előtt egy pontot.
A lány ismét nyafogópajtinak ajánlkozott, belőlem pedig kiszaladt egy sóhaj. Hát persze. Annyira tipikus. Az embereknek fogalmuk sincs, hogy valaki miért nem akar beszélni a problémáiról - mert most hogy magyarázhatnám el egy számomra tök ismeretlen lánynak, hogy "hellószia, meleg vagyok, és a barátom nem akar találkozni velem"? Ez sokkal komplikáltabb annál, hogy én nekiálljak magyarázni.
- Valaki hiányzik, ennyi. - közöltem aztán, remélve, hogy talán nem forszírozzuk tovább ezt a témát, hanem annyiban hagyhatjuk esetleg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Ahogy néztem magam elé a félhomályban, és csak törtem a fejem, hogy mégis mi lehet igaz egyáltalán abból, amit feltételezek... fáradtam. Igencsak fáradtnak éreztem magam, noha ezt nem feltétlen fizikailag értettem. Az elmém fáradt el a túl sok opció kutatásában. Bámultam magam elé. Ennyire voltam most már csak képes.
Sokáig ültünk így, mire Claire ismét szólásra nyitotta a száját.
- Nem olyan gyakran. - feleltem. A csodálatát nem igazán tudtam hova tenni, ugyanis nem tartottam túl nagy dolognak, hogy ki merek lépni egy ajtón egy időpont után, mindazonáltal a legtöbbeknek furcsa szabályt szegni. Én mondjuk sosem a mások által meghatározott értékrend szerint éltem. Egy takarodó ideje nekem igencsak relatív és nem is nagyon érdekel.
- Van, hogy másnap reggelig, de néha csak egy kicsit. Kedvfüggő - mondtam halkan, még mindig az előttem lévő követ bámulva - Nem félek tőle. Nekem nem ijesztő, ha megjelenik egy prefektus.
Sőt, szinte várom, gondoltam még magamban. Na persze nem mondjuk egy rellonos vagy egy navinés prefektust vártam annyira, hanem egy eridonost. De persze itt hiába vártam, mert erre, ha jól tudom, ritkán szokott csak jönni, vagy egyáltalán nem. Eddigi összeráncolódott homlokom kisimult, miközben kintről egy villám fénye festette fehérre egy pillanatra a kastély falát. Holnap úgyis látom majd. Lehet, hogy nem kéne stresszelnem.
Még egy ideig csöndben ültünk, miközben az eső még hangosabban kezdte verni az ablaküveget. Végül is, lesz ami lesz. Meglátjuk. És legalább bizonyosságot kapok majd a folytatás felől, nem? Végtére is, de. Ez pozitív dolog. Vagyis jó lenne meglátnom a pozitív oldalát.
A fáradtságom később elemi erővel tört rám. Ahogy Clairere pillantottam, laposat pislogtam felé.
- Most elbúcsúzom. További szép estét. - motyogtam pár perccel később, hogy aztán felálljak a helyemről, s egy biccentés kíséretében útra keljek a kastély falai közt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Fáradt lépteim egyenesen a Társalgóba vezettek, mivel nem volt kedvem lemenni a faluba. Fogalmam sem volt, mit is akarok csinálni itt, s bár nem szokásom céltalanul bolyongani, mostanában egyre gyakrabban előfordul, hogy megadom magamnak ezt a luxust, és egy kicsit belefeledkezek a gondolataimba ahelyett, hogy tanulnék, vagy valami értelmes dolgot csinálnék. Áttanultam az előző nyári szünetet is, meg a tanévet is, úgyhogy most megengedhetek magamnak ilyesmiket. Annyira szigorúan fogom magam, mióta idekerültem, hogy ez már kijár.
A terembe érkezvén körülnéztem; jó páran itt időztek, házikat írva vagy csak beszélgetve, nevetgélve. Nem nagyon érdekeltek az ittlévők, mivel egyiküket sem ismertem, és még csak nem is fogott meg senki sem annyira, hogy egy pillantásnál többre "méltassam".
Ami miatt nem fordultam ki azonnal, az a zene volt. Nem gyakran szoktam rádiót hallgatni, az egyik lánynyál viszont volt egy miniatűr méretű, ami jazzt árasztott magából. Senki sem nézné ki belőlem, hogy szeretem az ilyesmit, de nagyjából ez az egyetlen műfaj, amit nem semlegesen hallgatok, hanem időről időre egészen bele tudok feledkezni.
Tehát emiatt döntöttem úgy, hogy beljebb lépek, s leülök egy fotelra az egyik asztalhoz, egyedül. Ennyi történt összesen. Leültem, hátradőltem, s bal kezemmel megtámasztottam a fejem, hogy lehunyt szemmel egyszerűen lazítsak egy kicsit, félretéve a teendőim, meg hogy le kéne mennem a faluba, és minden hasonló hülyeséget. Talán még sóhajtottam is egy aprót. Most végre talán nyugodtan lehetek egy kicsit.
Gondolataimat is félresöpörtem, az időről időre felbukkanó foszlányokat pedig eleresztgettem, illetve elméláztam rajtuk, ha arra érdemesek voltak. De ennyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Az este nem aludtam éppen jól. Az agyam folyamatosan pörgött, s minden apró zajra felébredtem - éber félálomban forgolódtam pár óráig, hogy aztán hajnali ötkor felkeljek, és mással kössem le magam.
A rúnatan vizsgával meglepően hamar végeztem. Elég könnyű volt - előbb kijöttem. Legelsőként léptem ki a teremből, bár a fáradtságtól szinte járni nem bírtam, úgyhogy egy közeli helyiség felé vettem az irányt. A társalgóban nem volt senki, mindenki vizsgát ír gondolom. Beljebb léptem hát, és levetettem magam a kanapéra, de már ekkor éreztem, hogy mindjárt elnyom az álom; fejemet egy párnára hajtottam...
Az öntudatlanság lassan szippantott magába, egyre mélyebbre süllyedtem ebbe az állapotba, mígnem elszenderedtem, aztán mély álomba merültem.
Egy sötét helyiségben találtam magamat. Körülnéztem - egyetlen fénycsóva vetült rám, mintha reflektorfényben ülnék, s körülöttem vaksötét volt. Semmit sem láttam. Nyomasztott a hely, fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, de féltem felállni az ülő helyzetből. Valahogy mégis tudtam, hogy fel kéne állnom onnan, de tagjaim lefagytak, és csak ültem ott; furcsa, motoszkáló zajokat hallottam, ami miatt görcsös félelem markolt a gyomromba. Muszáj lenne felállnom.
Összeszedtem magam, és megpróbáltam kinyújtóztatni a lábamat, a kezemet - de amikor átléptem a szabályos kör alakú fény határát, a saját testrészeim teljesen eltűntek a szemem elől. Ijedten kaptam vissza végtagjaim, és pillantottam fel a fény forrását keresve - olyan volt, mintha egy kör alakú lyukból jönne az éles, fehér fény. Ismét kinyújtottam a kezem, most nem ért bele a sötétségbe, és felfedeztem, hogy fekete-fehéren látok.
Nyikordult valami, felpattantam. Meg kéne szólalnom.
- Hahó... - kiáltottam bele a szörnyű hangokba, mire egy halk suttogás hangzott fel valahonnan. - Hahó! Ki az? - kérdeztem. Nem jött válasz.
Mögöttem valami gurult a padlón, mintha fémből lett volna, így arrafelé fordultam, de nem mertem kilépni a fényből. Szívem eszeveszetten dobogott. Még a végén itt fogok meghalni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ezek a hangok... az összes apró kis zaj egytől egyig végigfutott a gerincemen, és minden egyes apró sejtemet összeugrasztotta. Mintha hideget éreztem volna valahol halványan, de nem pontosan tudtam eldönteni, mim fázott és miért. Csak annyit éreztem biztosan, hogy egyre alaptomosabb zajok voltak körülöttem, és ez az egész egyre inkább olyanná vált, mintha a fénycsóván kívül légüres tér lenne körülöttem. De hát ez nem lehetséges.
Bár, tulajdonképpen mégis csak lehetséges. Hiszen akkor sem fulladnék meg.
Szinte el sem tudom hinni, hogy a sötétség lehet ennyire tömör. Sosem láttam még ilyet - instant feketeség, amibe mintha semmi sem tudna belehatolni, csak ez a fehér világosság, ami engem vesz körbe, és fekete-fehérnek mutat. Lehetséges egyáltalán, hogy egy ilyen tömör valamiben hangok keletkezzenek?
Egy fekete lyukba kerültem volna?
A fénycsóva mozdult egy aprót. Tekintetem rögtön a kör szélére ugrott, de az nem mozdult tovább - talán öt centi lehetett, ennyit tágult, és nem értettem, miért. Hol az istenverte fenében vagyok? És mik ezek a lassú, vontatott hangok körülöttem? Ezt árulja el nekem valaki, mert mindjárt szívrohamot kapok.
Hirtelen egy fiú lépett be a fénykörbe, én pedig halálra rémültem, és majdnem kiestem a biztonságot adó világosságból. Megszólalt, s mintha hangja mögött a zajok eltörpültek volna, s bár hirtelen összerezzentem, a fiú és a jelenléte mégis nyugtató volt és kellemes, mintha egy pillanat erejéig eltűnt volna az engem fenyegető veszély a sötétből. De a zajok csak elhalkultak, nem pedig elnémultak.
- Ki vagy te? - kérdeztem, miközben csak néztem rá, s hangom visszhangot vert, ellentétben az előbb az övével. Sőt, ha jobban hallgatom, minden visszhangzik, csak ez a hang nem tette eddig. - Hol vagyunk?
Nagyon reménykedtem benne, hogy a másik tudja, merre lehetünk. Bár... az is lehet, hogy a tömör sötétségből belépő ismeretlenekkel talán nem kéne barátkoznom. A távolban mintha megint egy halk suttogást hallottam volna, kirázott a hideg. Csak ki akartam jutni innen, de a sötétségbe nem mertem kilépni. Féltem, hogy elvesznék, és sosem találnék vissza a fénycsóvához, vagy hogy az kialudna. Megint felnéztem - honnan világít ez a fény? Vagy miért világít egyáltalán?
Olyan jó lenne, ha legalább ezek a hangok nem lennének. A sötét kevésbé ijesztő, mint az ismeretlen hangok, amik körülvesznek. Mintha erősödtek volna; mintha megint egyre hangosabban hallottam volna őket. Tagjaim megfeszültek. Nem akarom, hogy bárki sikoltson, de valamiért úgy sejtettem, talán hamarosan fog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Mitől is félek tulajdonképpen? Mit hiszek, mi vár a sötétben? Démonok? Nem. Azok őszintén nem töltenek el aggodalommal, hiába tűnik hülyeségnek. Az emberektől jobban félek, ami azt illeti. Bizonyos emberektől...?
Gondolatmenetemet a fiú hangja törte meg, én pedig ránéztem. A nevét megtudtam, Riannak hívják, mondta, én pedig bólintottam.
- Richárd. - mutatkoztam be rapidan, szemeim pedig ismét a sötétséget kezdték kémlelni. Mitől is félek én? Amint erre a kérdésre megtaláltam a választ (mert hogy sikerült rájönnöm), még inkább összehúztam magam. Ez nem tetszik. Nagyon nem tetszik nekem.
Rian ismét megszólalt, én pedig ránéztem, mikor meghallottam a felvetett ötletet. Hát igen, azt én is sejtettem, hogy ki kéne lépnem innen, volt valami ilyen megérzésem, csak hogy nem biztos, hogy okvetlenül szeretném megtenni. Viszont ő már volt ott kint, onnan lépett be, és őt sem bántotta semmi, amíg a fénykörön kívül volt.
A stabilitás, amit éreztem a másik hangjából, megnyugtatott valamelyest. Sóhajtottam egyet, s kinyújtottam kezem a sötétbe. Nem éreztem semmilyen hőmérséklet-változást, se emberi alakot magam előtt, se semmit. Kattant mögöttünk valami, mintha padlóléc recsegett volna; ahogy lenéztem a lábam alá, csak egy fehér, semleges anyagot láttam, nem pedig deszkákat. Valahogy ez adott erőt ahhoz, hogy kilépjek a fényből - felemeltem a lábamat, mintha lassítva láttam volna a jelenetet, aztán a törzsem is kikerült a fénykörből.
A villany pedig felkapcsolódott, és egyszeriben egy konyhában találtam magam, ami fogalmam sincs, milyen konyha volt, mégis pontosan tudtam, hogy ez most a Merkovszky-házban lévő konyha. Pedig nem az volt, egyáltalán nem úgy nézett ki. De mégis. Na.
Meghallottam a hátam mögül egy hangot (egy ajtó mögül), hogy Ricsi, megcsináltad a reggelit? Öt perced van!, és ez a hang leginkább Annelie hangjára hasonlított. Közben pedig láttam, hogy Rian is ott áll a helyén, mint ahol az előbb. Mi a fene.
Ekkor a pultra néztem, ahol megjelent nagyjából száz tojástartó, tömérdek sonka, hagyma és társai, rengeteg étolaj, mintha egy hadseregre kéne főznöm. Én meg csak bámultam. Ezt most tényleg mind meg kéne csinálnom? Ennyi idő alatt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az utóbbi időben, amíg eltűntem, elég sok dolog történt. Átalakult az életem. Kezdjük ott, hogy magányos farkasként gépiesen csinálom a dolgaim egy pár hónapja, az otthonomban (ami most a hajó) még mindig egy illegálisan hozzám kerülő mágikus tárgyat őrizgetve. Jó, mi?
Talán ez lehet az egyik oka, hogy nem vettek fel az Akadémiára. Nem vettek fel. Minden kiválóan sikerült - fizikai alkalmassági, elméleti, minden, kivéve... kivéve a pszichológiai tesztet. Az alapján nem vagyok alkalmas, ezt pedig azóta is nehezen heverem ki. Emiatt pedig gyógyítóira mentem, ugye. Nem vagyok... nem vagyok túl boldog. Ha valamit nem tudok, azt meg tudom tanulni. De egy pszichológiai teszt... azt nem tudom kijavítani csak úgy.
Tehát, mivel elkezdtem az egyetemet, a gyakornokoskodásom is folytatódik itt, a Gyengélkedőn, egy-két könnyebb eset már akkor sem okozott gondot, mikor csak egy hete kezdtem a mestertanoncit. Igazán furcsa, hogy már nem a kék nyakkendőmben mászkálok, hanem csak... csak úgy a saját ruhámban.
Ahogy arra számítani lehet ebben az iskolában, ismét egy verekedés illetve párbaj két szerencsés túlélőjét kaptuk estére. Szinte rezignáltan kérdezem ki az eridonos srácot, mi történt, de eléggé ijedtnek látom, mikor kérdezem, vagy legalábbis bevallani nehezére esik neki az eseményeket. Bár ki tudja, lehet csak adja az ártatlant, vagy csak szégyenli, hogy elverték. Vagy arra vár, hogy ne figyeljek oda, és akkor megint nekieshessen az áldozatnak.
Csak akkor fordulok a másik ágyhoz - melyet gondosan elfüggönyöztünk természetesen -, mikor elláttam a srác sérüléseit. Mikor átcsúszok a függönyök közt (nem szeretném, ha véletlenül is balhé lenne, ha csak egy pillanatra is észreveszik a másikat), az újdonsült szemüvegemet kissé feljebb nyomom az orromon, hogy jobban lássam a papírt, ami előttem van. Igen, eljött a szemüveg időszaka is. Túl sokat olvasok sötétben.
- Szervusz, Dante - köszönök neki felpillantva a papírból. Mit ne mondjak, egy-kétszer megfordult már köreinkben, így nem kell bemutatkoznunk egymásnak. Tegezem, mert képmutatásnak érezném, hogy alig húsz-huszonegy éves létemre nagy magázódásba fogjak. - Egy oldalról hallottam már az egészet, de megtennéd, hogy pontosítasz, mi találta el a karod? Ő nem tudta felidézni - utalok a függöny túloldalán lévő delikvensre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Kissé oldalra hajtom a fejem, ahogy Dante megszólal, és enyhén elmosolyodom. Igen? Azt mondod, nem kell? Mindig meg vagyok áldva ezekkel az idióta kisiskolásokkal, hihetetlen. Egyik bunkóbb, mint a másik. De persze... a gyakorlat az gyakorlat.
- Nos, azt is feltételezhettem volna, hogy egyszerűen csak a hátadba térdelt és ráestél a kezedre, de azért kedves próbálkozás volt. Most maradj nyugton. - Felelem, miközben a karjához nyúlok, és megnyomkodom pár helyen, persze csak finoman, hogy úgy nagyjából felmérjem, mennyire rossz a helyzet. Aztán persze az ifjú már megint megszólal (tényleg, ilyenkor harminc évesnek érzem magam, azért hívom így, hogy ifjú), és nem kedvelem az arroganciáját. Ugyanilyen arrogáns volt Sebby is, mikor megismertem, annak se lett jó vége.
- Te is összeforraszthatod, ha szeretnéd, feltételezem, ha ennyire evidens számodra minden, ez is menni fog. - Nincsen kifejezetten támadó él a hangomban, sőt, szinte békésen felelem neki. Ezt Márktól tanultam, a nevelőapámtól, ő szokott ilyen birkatürelemmel hozzáállni az afféle kedves betegeihez, mint Dante.
A pálcámat előhúzva végül bűbájokat kezdek motyogni, kellő magabiztossággal, sőt, szinte már unottan. Ez a csonttörés dolog - a múltkor, mikor... kicsit rosszul sikerült az aeromágia-kísérletem, a saját csontom is összeforrasztottam, igaz, az csak egy helyen tört el, nem minimum három, mint Dante esetében.
- Sajnos kénytelen leszek sínt tenni a karodra, legalább három helyen eltört. - Közlöm a lehető legsemlegesebben, miközben egy fájdalomcsillapító/érzéstelenítő bűbáj után elkezdem pálcával összehegeszteni a csontokat. - Ne mozgasd, jó? - kérem, érződik is a hangsúlyomból, hogy ez annyit tesz, "kíméljük meg egymást a dolgok megnehezítésétől". Nem mondanám, hogy annyira sziszifuszi munka ez, de azért valamennyi odafigyelést igényel, így oda is koncentrálok.
Maximum egy percnyi varázsolgatást követően leeresztem a pálcám, hogy ellenőrizni tudjam, jó munkát végeztem-e - ehhez pedig ismét az szükséges, hogy hozzáérjek a karjához. Gondolom, nagyon örülni fog neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hát persze, tök mindegy. Megeresztek egy mosolyt, de ez már kevésbé őszinte, mint az előzőek - mint ahogy már oly sokszor bebizonyosodott, ezen a gyakorlaton nem a szakmai részek esnek nehezemre, hanem az emberekkel való bánásmódot kell megtanulnom. Gyakorolni, gyakorolni.
Jó ötlet volt gyógyítónak menni úgy, hogy a legtöbb embert valamiért nem kedvelem. Persze, nagyon jó ötlet volt. Ezt minden alkalommal elismétlem magamban, mikor Dantéhoz hasonló egyedekkel találkozom.
Amikor ismét arrogánsan szól, pár pillanatig nem válaszolok, csak végzem a dolgomat. Idegőrlő lehet panaszkodó kamasznak lenni. Saját magának nehezíti meg az életét.
- A fenébe, még a végén be kellene zárnunk a Gyengélkedőt - jegyzem meg szarkasztikusan, de még mindig a mosollyal a szám szegletében. Szerencsére már nem kell sokáig elviselnem ezt a srácot, mindjárt készen vagyunk, de a fejemet merném tenni rá, hogy találkozott már ez a gyerek Sebbyvel, amikor Sebby olyan korú lehetett, mint ő. Egyszerűen túl sok a hasonlóság. A különbség az, hogy neki nem ugorhatok vicsorogva minden egyes szavára.
Nem mozog, így hamar fel is kerül a sín a karjára, előveszem a pergament, hogy feljegyezzem a dolgokat - mert igen, ez az adminisztráció is a gyakorlathoz tartozik, és ha ennyit fognak íratni velem a továbbiakban is, az én eddig precíz írásképem is "doktorossá" fog válni.
- Akkor végeztünk. Az éjszakát itt kell töltened, reggelre már be fognak forrni annyira a csontok, hogy biztonsággal elengedjünk. Kérdés? - szegezem még oda, csak hogy ne maradjon semmi véletlenül sem megvitatlanul, majd ha Dante úgy dönt, nem szeretne tovább zaklatni, leülök egy székre, hogy rendesen megírjam ezt a rohadt papírt. Is.
Az éjszaka általában eseménytelenül telik, a meleg időre való tekintettel azonban nekem sokszor szenvedés az egész. Még szerencse, hogy van beépített légkondim, nevezetesen én magam - mikor a legtöbben már az igazak álmát alusszák idebent, megrezegtetem a leget, pár fokkal levéve a szoba hőmérsékletét. Pokoli meleg van. Kiskoromban nem ehhez szoktam hozzá, s azóta sem tudtam akklimatizálódni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Amióta Sethnek elvették az érzelmeit és Viktor... meghalt, nem érzem magam éppen jól a bőrömben. Az egyetem kemény, a gyakorlatok még inkább, nagyon sok minden történik egyszerre, és egyszerűen... fáradtnak érzem magam. Iszonyatosan fáradt vagyok.
Ma úgy jöttem be reggel, hogy egy hatalmas bödön kávéval a kezemben integettem Willnek, és szerencsésen kilocsoltam a felét, tehát sejtem, hogy a napom nagyjából ilyen mederben fog telni. Na nem úgy, hogy nem fogok tudni figyelni - egyszerűen csak sütnek belőlem a negatív gondolatok, mert kezdek már én is mindenbe belefáradni úgy, ahogy van.
Délelőtt pedig sokszor elég nagy a dömping a Gyengélkedőn. A meleg nem csak az idősebb tanárokra van hatással, hanem a fiatal diákokra is - ha nem is lesznek rosszul, legalább figyelmetlenebbekké válnak, ami mondjuk SVK-n vagy LLG-n biztosan nem jön jól, és akkor keletkeznek a balesetek. Meg még meleg is van. Szerencse, hogy a Gyengélkedő mindenféle hőhűtőkkel van ellátva, de mikor belépek az ajtón, én is rásegítek, hogy a bűbáj még jobban szuperáljon - aeromágiával friss, hidegebb oxigént járatok át a termen, hogy mindenki, aki bent van, komfortosabban érezze magát.
Nem sok idő telik el, és tényleg roham lesz, sorra jönnek a kiszáradt, alacsony vagy épp magas vérnyomású emberek, akik rosszul lettek ebben a hőségben, én pedig arra gondolok, hogy egy hőhűtőt azért nem olyan nehéz ruhára rakni, nem? De persze... nem mindenki gondolkodik...
- Igyál sok vizet, és ma pihenj le a klubhelyiségben, ott hűtve van minden - mondom a navinés kis gólyának, aki verítékben úszva keveredett ide tíz-tizenöt perccel ezelőtt. Már semmi baja sincsen, látom rajta, csak meg van rémülve. - Fürödj le, ha jobban érzed magad, és egyél szőlőcukrot. - Ezek azok a tanácsok, amiket még adni tudok a teljes ellátás után. Mást nem.
Következő... Egy helyenként virító zöld foltokkal tarkított lány, nem néz ki túl jól. Odamegyek hozzá és a társához, aki pulcsiban van ebben a melegben, úgyhogy rögtön ráfújok egy kis hideg levegőt.
- A helyedben azt levenném, különben nagyon gyorsan rosszul leszel - szólok oda a srácnak, aztán a lányhoz fordulok. - Szia, Szépvölgyi Richárd vagyok. Elmondod, mi történt veled? - Kérdem tőle, miközben közelebbről is szemügyre veszem a foltjait, egyelőre úgy, hogy még nem érek hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az éjszaka általában eseménytelenül telik, amennyiben nem alakul ki tömegverekedés a folyosón, vagy nem kószál valaki védtelenül az erdőben és találnak rá a deffenzorok - az ilyen esetek pedig mindig kellemetlenek és stresszesek, de nem annyira, hogy ne tudjuk végezni a dolgunk. Szerencsére azért ez egy ideje kevesebbszer fordul elő, mint régebben.
Unottan pakolom elő a sakktáblám - annyira nem nagy a tömeg, mint lehetne, alig nyolcan-kilencen vannak most a gyengélkedő ágyain, és mindegyikük békésen alszik. Mikor lejjebb veszem a hőfokot, jó pár légzés egyenletessé válik, a forgolódók lassan lenyugszanak.
Enyhén világító sakkfiguráim nem zavarják a pihenni vágyókat, csak éppen derengenek, hogy jobban lássam őket, és ne romoljon tovább a szemem. Magammal játszom, ezzel szórakoztatom magam. Néha Will is beáll, ha éppen nincs dolga.
Persze, ha valami adódna, nyilvánvalóan teszem, amit kell, hiszen én örülök a legjobban, ha van valami munka, amivel el tudom ütni az időmet - a mostani betegek közül viszont egyikük sem súlyos eset annyira, hogy kitüntetett figyelmet kelljen szentelni rájuk.
Egy ideig békésen sakkozgatok, és már vagy kétszer legyőztem magam, és megint vesztésre állok a sötéttel, mikor halk motyorászást hallok az egyik ágy felől. Tekintetemet felemelve keresem a baj forrását - ugyanis ez a motyorászás nyögdécseléssé, káromkodássá erősödik. Szemöldökömet összevonva állok fel halkan a székemből, hogy Dante ágya felé vegyem az irányt. Végigpörgetem magamban ismét, ahogy kezeltem, és minden bizonnyal hibátlanul tettem - nem értem akkor, hogy fájhat neki, hiszen még mindig kell hatnia a bűbájoknak.
- Valami baj van, Dante? - kérdezem tőle csak halkan, hogy ne ébresszem fel a körülötte lévőket az ágya mellé érve.